Dosztojevszkijy
(Naturalista realizmus)
A világirodalomban Flaubert után Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij(
1821-1881) életművében kezdôdik el a hagyományos, klasszikus regényforma
felbomlása. Nélküle szinte érthetetlen a XX. századi próza kifejlôdése.
Dosztojevszkij egészen új regénytipust alkotott: a ftlozófiai-ideológiai
regényt.
Szakítva a hagyományos realista
ábrázolásmóddal, addig ismeretlen lélekábrázoló
eszközöket használ: a formális cselekményrôl
a hangsúlyt a hôsök belsô állapotára,
lelkük legmélyebb rétegeinek feltárására,
vívódásaikra, összecsapásaikra helyezi át.
Dosztojevszkijnél a reális tér- és idôbeli
viszonyok közömbösekké válnak. Regényeiben nem "jellemek",
"hôsök", a környezetükhöz kötôdô és a valóságos viszonyok által
indokoltan cselekvô figurák mozognak, hanem megszemélyesitett "tiszta
tudatok", "eszmehôsök", akiknek a valósághoz csak mint az
eszméjükkel való
kísérletezés tárgyához van mély közük. Az
olvasó minduntalan választási kénvszert
érez velük szemben, hol az egyik, hol a másik
"eszmehôs" szellemi vonzáskörébe kerül. (Bahtyin orosz irodalomtudós
Dosztojevszkij regénytípusát "polifonikus", többszólamú regénynek
nevezi.)
Műveinek
középpontjában egv-egy nagy, eszme, megváltási kisérlet áll, amelyet
a lázálmok és a valóság határán mozgó,
megszállott hôsök rendszerint szélsôséges
bűncselekmények során próbálnak ki.
Legismertebb regényének, a Bűn és bűnhôdésnek (I866) hôse egy kicsapott
egyetemi diák, Raszkolnyikov. Megöl két öregasszonyt, hogy felismerje, valóban
zseni-e,
a "Napóleonok", a felsôbbrendű
emberek közé tartozik-e, akiknek joguk van átlépni a megszokott erkölcsi
normákat. Kísérlete nem sikerült: rá kell döbbennie, hogy
közönséges ember. Örvénylô lelküsmerete nem
hagyja nyugodni, kívülrekeszti
magát a társadalmon, tetszetôs teóriája
darabokra törik. Raszkolnyikov meghasadó
énjét Szonya, a hivô utcalány és
Szvidrigaljov állítják a vezeklés vagy az öngyilkosság tragikus válaszútja elé.
Bár nincs ellene bizonyíték, Szonya hatására bevallja
bűnét, vállalja a száműzetést, a szenvedés
keserves útját. Szibériába Szonya is elkíséri, "de itt már új történet
kezdôdik, egy ember fokozatos megújhodásának és
feltámadásának története".
Raszkolnyikovnak éppen az ellentétje Miskin herceg, A félkegyelmű (1868)
hôse.
Tökéletes jellem, tiszta, naiv ember, aki
szeretné megváltani a körülötte levô világot,
törekvései azonban tragikus kudarccal
végzôdnek. Közte és az érzékek szabadságának megszállottja, Rogozsin között
kell választania a regény hôsnôjének, Nasztaszjának, akit határozatlansága
végül Rogozsinnak dob áldozatul. Halálos ágyánál együtt virraszt Miskin és
Rogozsin mint az ember széthúzó belsô erôinek megtestesülése.
Utolsó nagy regénye A Karamazov-testvérek (1880). Története egy
apagyilkosság
körül forog. Ezért felelôs elkövetôje, a
törvénytelen származású féltestvér, az epileptikus Szmergyakov, a legidôsebb
fiú, Dmitrij, aki valóban meg akarta ölni apját, s leginkább Ivan, a középsô,
aki kieszelte s szinte sugallta a gyilkosságot Szmergyakovnak. Azt
magyarázgatta neki, hogy a lélek nem halhatatlan, tehát erény sincs, s ha nincs
erény, akkor "minden szabad". Az elvetemült testvérek közül
kiemelkedik a legfiatalabb, a szűzies, szent Aljosa; elôtte a legnagyobb
gonoszság is
tisztelettel meghátrál. - Dmitrijt, aki
magára vállalta a gyilkosságot, bűntudata,
Aljosát szentsége hajtja Isten felé. Ivánban
az Isten ellen értelmével fellázadt, keresô és kételkedô ember természete összpontosul.
- A négy testvérben Dosztojevszkij valójában egyetlen embert osztott négyfelé,
az embert, amilyennek elképzelte fizikai,
érzelmi, értelmi és erkölcsi léte szerint, fejlôdésének négy fokozatát is
megjelölve bennük a testitôl a szellemiig
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése