Gorkij

                             Gorkij

                        (Orosz próza 20)

           Alekszej  Makszimovics Gorkij (1886-1936) rendkívüli pályát futott be:  a

társadalom mélyérôl jött, és világszerte ismert

iróvá  küzdötte fel magat. Korai romantikus és naturalista  elbeszéléseiben

egy új, az irodalomban eddig ismeretlen világot

tárt  föl,  a lázadók, a társadalmon kívül  került,  lecsúszott  mezítlábas

csavargók világát.

  1906 ôszén Capri (kapri) szigetén telepedett le, és csak hét

év  múlva  tért  haza.  Capriban  írt művei  az  orosz  vidéki  élet  sivár

ürességérôl,   a  kispolgárság  kilátástalan  világáról   szólnak   (Okurov

városka,1909).

  A húszas évek közepén kezdôdik utolsó alkotói korszaka, amikor elsôsorban

a  forradalom  elôtti  idôk  Oroszországa  felé  fordul  nagyobb  lélegzetű

műveiben.

  Az Artamonovok c. regényében (1925) egy polgárcsalád felemelkedésének  és

bukásának  történetét  írja meg, és ezzel  tulajdonképpen  az  oroszországi

polgárság egész életét, mindössze néhány évtizedes, 1863-tól 1917-ig  tartó

fejlôdését is bemutatja.

  Utolsó, befejezetlenül maradt regényében, a Klim Szamgin

életé-ben  (1927-1936)  Gorkij  nagy  feladatra  vállalkozott:  "Valamennyi

osztályt, minden áramlatot, irányzatot, a századvég és

a  20.  sz. elejének egész pokoli zűrzavarát  ábrázolnom  kell,  megmutatni

hogyan éltek, mint gondolkodtak, mit tettek az orosz

emberek a 80-as évektôl kezdve 1919-ig, és azt is, milyenek voltak belülrôl

ezek az emberek."

Ő  Gorkij már nem a hagyományos elbeszélô technikával dolgozik, hiszen ilyen

módszerrel  nem  is  lehetne hírt adni a  sokféle  ideológiai  folyamatról,

erôvonalakról. A regényben alig

van  epikus  jellegű  cselekmény,  jelentôs  része  intellektuális  jellegű

beszélgetésekbôl  áll. Az író nézôpontja azonos a fôhôsével,  akinek  jelen

idejű tudatával vetíti elénk a történteket.

Minden esemény, minden figura, minden gondolat Szamgin

tudatán szűrôdik át az olvasó számára. A tárgyilagos 3. személyű elôadásmód

lehetôvé teszi, hogy egyrészt érzékeljük, mi és

hogyan történik az elbeszélô szerint, másrészt azt is, hogyan,

milyen szemszögbôl látja ugyanezt a fôszereplô, és hogyan

reagál erre.

  Szamgin intellektuálisan az értelmiségi átlag fölött áll.

Szüntelenül figyeli és elemzi a jelenségeket, elemzô szenvedélye nem kíméli

önmagát sem. Illúziók nélkül látja a világot és

magát  is,  de  saját  hiányaiból és korlátaiból már  nem  meri  levonni  a

következtetéseket. Más akar lenni, mint a többi ember, szabad és  kötetlen,

mindenben részt vesz, de semminek

sem adja át magát egészen, így szabadsága és élete üres marad