Róma államszervezete a Kr.e.III.században

Róma államszervezete a Kr.e.III.sz-ban

1. A NÉPGYŰLÉS

Az állam elméletileg legfontosabb szerve a népgyűlés, a comitium volt.

Itt döntöttek a legfontosabb bel-és külpolitikai kérdésekben, itt választották meg a hivatalnokokat. Működését jelentősen korlátozta az a törvény,hogy csak akkor jöhetett össze, ha arra illetékes hivatalviselő összehívta,s csak azon kérdéseket tárgyalhatta,amelyeket az összehívó előterjeszett.

Népgyűléseket csak a naptárban megjelölt hónapokon lehetett tartani,felszentelt helyen és kedvező előjelek mellett.A megfelelő számú szavazatot elért javaslat törvénynyé,lexszé vált, kihirdették,érctáblára vésték és levéltárba (tabulariumba) helyezték.

A köztársaság korában a népgyűlésnek 3 fajtáját ismerjük:

A legősibb népgyűlés a comitia curiata volt. Születési előjoguk alapján a patríciusok vettek benne részt.Ritkán hívták össze, hatásköre csekély volt;néhány családjogi ügyben döntöttek itt és itt ruházták föl a tisztviselőket hatalommal.

Servius Tullius etruszk király alkotmánya alapján jött létre a comitia centuriata, a vagyoni helyzet szerint classisokba,(osztályokba) és ezen belül centuriakba sorolt polgárok gyűlése. Mivel ezen beosztás szolgált a katonáskodás alapjául, az eszerint összehívott népgyűlés is katonai jellegű volt. Itt történik a főbb tisztségviselők megválasztása és a háború és béke kérdésében való döntés.

A népgyűlés 3. fajtája volt a lakóhely szerint tribusokba soroltak gyűlése, a comitia tributa. Ez eredetileg a plebejusok, majd az egész lakosság népgyűlése lett, s a század folyamán átvette a másik két népgyűlés feladatköreinek zömét. Ez a legdemokratikusabb népgyűlés, mivel területi elven lehetett benne résztvenni. A szavazás területi egységenként, azaz curiánként, centuriánként és tribusonként történt.A tribus lakóhely szerinti szavazási egység volt, ami Róma esetében 31 városi és 4 vidéki tribust jelentett.

2. A SZENÁTUS

A köztársaság másik, valójában legfontosabb intézménye a szenátus volt.

Eredetileg csak patríciusok kerülhettek be a szenátusba; ők voltak az atyák (patres). Későbbmegfelelő vagyonnal rendelkező plebejusokat is besoroltak tagjai közé.Ők voltak az össze-írtak (conscripti), így lett a szenátus elnevezése patres et conscripti.

A szenátus jogköre formálisan a hivatalnokok számára való tanácsadás volt. Itt döntöttek bel- és külpolitika legfontosabb kérdéseiben, ellenőrizték az állam pénzügyeit,szükség esetén ők ruháztak föl valakit teljhatalommal. Határozataikat szavazással hozták.Kezdetben a szenátus jóváhagyása kellett a comitia centuriata és tributa döntéseinek törvényerőre emel-kedéséhez is.

3. MAGISTRATUSOK

A törvények és szenátusi határozatok végrehajtásáról a tisztviselők,a magistratusok gondoskodtak.

A hivatalok elnyerés választások útján történt,idejük korlátozott volt (általában 1 év).

1.consul (2 fő) :

- Az állandó magistratusok közül a consulokat illette meg a legfőbb polgári hatalom.-A végrehajtó hatalom irányítói.-Ők a hadsereg főparancsnokai.-Kr.e.366-tól az egyik consul plebejus.-Az éveket hivatalosan a két consul nevével jelölték.-12 lictor illette meg őket.

2.praetor (1,2,v.8 fő):

- A consulak társai és helyettesei voltak a praetorok,kiknek fő feladata a városi rend fönntartása,ezen belül a bíráskodás volt.-6 lictor illeti meg őket,ezek közül 2 a bíráskodás alkalmával is mellettük áll.

3.censor (2-2 fő):

-Kr.e.443-tól kezdve 5 évenként 2-2 censort választottak,másfél évi fölhatalmazással.-Feladatuk volt a polgárok centuriákba és tribusokba való beosztása, azaz a census meghatározása.

 -Ők állították össze a szenátus névjegyzékét,s az arra méltatlano-kat törölhették is.-Ők szabták meg az adók,a vámok és a bérleti díjak összegét,elosztását.-Határozataik ellen nem lehetett fellebbezni.

4. questor:

 -A questorok felügyeltek az államkincstárra,az állami okmányokra,a hadjáratok idején ők kezeltés a katonai pénztárat,ők fizették a zsoldot és osztották fel a zsákmányt.

5. aedilis:

-Az aedilisek feladata a közbiztonság,közellátás,piac fürdők,gabonaellátás meg-szervezése volt,illetve ünnepi játékokat kellett rendezniük saját költségükön.

Az ún.curulisi méltóságok,a censorok,praetorok,aedilisek a hivatali idő lejárta után élethosszig-lan a szenátus tagjaivá lettek.A curulis szó a méltósággal járó elefántcsont szék,a királyok által is használt cella curulis nevéből származik.

6.dictator:

- A rendkívüli magistratusok közül a legjelentősebb a dictator volt.

- Különlegesen veszélyes helyzetben választották, megbízatását egyedül látta el,ami fél évig tartott.-Ilyenkor a teljes hatalom az ő kezében összpontosult.-24 lictor kísérte.

-Még a néptribunus sem emelhetett ellene vétót.

7. néptribunus

(2, 4,majd 10 fő):

-A néptribunusok feladata a plebejusok érdekeinek védelme volt.-Vétót emelhettek a szenátus határozatai ellen.-Személyük sérthetetlen volt,házukban minden plebejus menedéket találhatott.-Ők hívták össze a plebejusok gyűlését,később a szenátus öszszehívására is jogot kaptak.
8.lictor:-A lictorok a magasabb rangú közhivatalnokok és papok előtt a fascest (vesszőnya-lábba szúrt bárd) hordozták.-Feledatuk a büntetésvégrehajtás és a rendfenntartás volt.
9.legatus:-A legatusok a tartományi helytartók mellett működő tisztviselők,idegen országok-ba küldött követek voltak.

A magistratusok hatalmának korlátai:

Cél: – kivédeni a királyságot:

1.annoitas: 1 évre választják a tisztviselőt.
2.collegalitas: 1 tisztségre több személy.
3.intercessio: egymás intézkedéseit érvényteleníthették.
4.provocatio: a népgyűlésen fellebbezni lehetett intézkedéseik ellen.

Reneszánsz és humanizmus

Reneszánsz és humanizmus

Az olasz városállamok meggazdagodott, saját sorsát, államát irányítani tudó, tehetségének tudatára ébredt polgársága vagyona birtokában új életformát alakított ki, új eszméket kezdett magáévá tenni. Az életet szabadon akarta élvezni, boldogan fedezte fel újra mindazt, ami a földi életet széppé, teljesebbé teszi: a jólétet, a szerelmet, a szellem szabadságát, a természet, az emberi test és a művészet szépségeit. Megnőtt az egyéniség szerepe, eltűnt a középkorra jellemző névtelenség. Az újonnan készített festmények, szobrok, irodalmi művek alkotói már fontosnak tartották az egyén érzéseinek, nézeteinek, élményeinek kifejezését. Tudatos programmá vált az emberi képességek sokoldalú kifejlesztése, az ember harmonikus kiművelése. Terjedni kezdett annak tudata, hogy Itália egykor a hatalmas Római Birodalom központja volt, s az antik Róma feltámasztásának óhaja összekapcsolódott Itália új felvirágoztatásának törekvéseivel.

A meggazdagodott itáliai polgárság – kb. a 14. század elején – új stílusú életfelfogásának igazolására feltámasztotta az ókori görög és római kultúrát: visszhangra talált benne az antik műveltség emberközpontúsága. Az antikvitás mint követendő minta, eszménykép először olasz földön hódított. Az antik múlt s ennek néhány latin irodalmi terméke a középkor századai alatt sem merült feledésbe – különösen Itáliában nem -, most azonban tudatosan tárták fel a múlt emlékeit, mohó kíváncsisággal ásták ki a földből a régi szobrokat, felkutatták a latin és a görög szerzők műveit. Tudományos alapossággal kezdték tanulmányozni a régi romok építészetét, görög tanítómestereket, tudósokat hívtak Bizáncból, s nekiláttak a másik ókori nyelv tanulásának is. Mindezekkel együtt az ember újra fölfedezte önmagát, tehetségét és képességeit, s minden dolgok mértéke és végső célja ismét az ember lett.

Az antik kultúra “újjászületése” miatt reneszánsznak nevezzük a nyugat-európai művelődéstörténetnek azt a szakaszát, mely hozzávetőleg 1300-tól 1600-ig tart. (A francia “renaissance” szó jelentése: újjászületés.)

Természetesen a reneszánsz kor kezdetén, illetve végén nincs éles törésvonal, sőt a középkor és a reneszánsz között igen nagy mértékű a folyamatosság, az átmenet. Az új kultúra, az új világszemlélet nem jelenti a középkor látványos megtagadását, inkább azt mondhatnánk, hogy a középkor bizonyos világi törekvései erősödtek fel benne, bontakoztak ki teljesebben, s közeledtek egyre jobban az antik eszmények felé. Bár a középkor és a reneszánsz összefonódása egyes kutatókat arra indított, hogy egyenesen kétségbe vonják a reneszánsz önálló létezését, e kornak mégis megvan a maga sajátos arculata. A reneszánsz rendkívül összetett korszak, és a középkorhoz vagy bármely más korszakhoz hasonlóan rengeteg időbeli, helyi és társadalmi különbséget foglal magában.

A reneszánsz – mai felfogásunk szerint – nemcsak egy meghatározott művelődéstörténeti korszak elnevezése, hanem ugyanezzel a szóval jelöljük a művészeteknek ebben a korban érvényesülő egyetemes stílusirányát is.

A humanizmus a reneszánsz szerves része, de ennél szűkebb fogalom: számunkra elsősorban a reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti. Mivel ez szorosan összefüggött az ókori irodalom értékeinek kultuszával, ezért a humanizmus bizonyos klasszikus műveltséget, tudós magatartást is jelent.

A reneszánsz kori humanizmus kezdetben (14. század, 15. század első fele) nem volt filozófiai irányzat vagy eszmerendszer, hanem egy olyan kulturális és oktatási program, mely a görög és főleg a latin klasszikusok tanulmányozását tűzte ki céljául. A reneszánsz irodalomtudósok, a humanisták folytatták, illetve újrakezdték a latin szerzők tanulmányozását, alapos vizsgálatát, de nagymértékben kitágították és továbbfejlesztették ezt a tevékenységet.

Nem voltak vallástalanok, de az antik írók műveivel való foglalkozást önálló tudományággá emelték, s már nem törekedtek a teológiai elméletekkel való egybeötvözésre, mint korábban. A legtöbb figyelmet a középkor során ismeretlen vagy elhanyagolt klasszikus latin szerzők felfedezésének szentelték, de fokozatosan latinra fordították az akkoriban ismert görög irodalom szinte teljes anyagát is, s így bekapcsolták azt a nyugati gondolkodás fő áramába (pl. Homérosz, Szophoklész, Hérodotosz, Plutarkhosz, Epikurosz).

A humanisták alakították ki a tudományos szövegkritika módszereit, tanulmányozták a latin helyesírást és nyelvtant, a retorikát, az antikvitás történetét és mitológiáját, a régészetet stb. Szilárd meggyőződésük szerint jól írni és beszélni csakis az antik minták utánzása révén lehet megtanulni. îrásaikban különös gondot fordítottak a stílus és a műforma eleganciájára, tisztaságára és világosságára, s erénynek tekintették a minél nagyobb számban felhasznált klasszikus idézeteket, mitológiai utalásokat.

A reneszánsz irodalmában gyakran esik szó pogány istenekről, mitológiai hősökről, s bizonyos mértékű vallási közömbösség és csupán névleges ragaszkodás az egyház tanaihoz jellemzett nem egy humanistát, de egyáltalán nem kívántak felidézni valamiféle antik pogány kultuszt. Tarthatatlan az a felfogás, hogy a humanista mozgalom lényegét tekintve keresztényellenes lett volna. A humanisták a klasszikusokhoz való visszatérést kiterjesztették a keresztény klasszikusok, a Biblia és az egyházatyák (ókori keresztény írók, tudósok) tudós vizsgálatára is.

A 15. század közepétől a humanista műveltség kilép az irodalmi tanulmányok kereteiből, és átterjed a reneszánsz kultúra más területeire, a filozófiát és a különböző természettudományokat is beleértve. Új gondolatok és eszmék hatalmas tárháza állt tehát a korszak rendelkezésére, és éppen ez az intellektuális erjedés a reneszánsz egyik legfőbb jellemzője.

Reformáció

A reformáció

Előzmények: Németország a XVI. század elején nagyon széttagolt, ugyanis nem volt erős központi hatalom. Az ország kisebb-nagyobb, részben önálló világi és egyházi grófságokból állt. A császár és a birodalmi gyűlés szerepe egyre formálisabbá vált. Az ország különböző részeinek gazdasági fejlettsége sem volt egységes. A déli ipari és banki központok, továbbá az északi kereskedővárosok sokkal gyorsabban fejlődtek, mint a középső területek. Az ország belső részében a nagyobb városoktól távolabb jelentéktelenebb volt az árucsere és az ipar is megrekedt céhes szinten. A politikai egység hiánya meggátolta ezen területek mesterséges, állami fejlesztését. Ez a helyzet azért állt elő, mert a gazdag nemesek birtokaikat függetleníteni akarták az egységes birodalomtól. Önellátásra rendelkeztek be, erős központi hatalmat gyakoroltak a saját birtokaikon. Határozottan érdekükben állt a központi hatalom gyengítése, esetleg megszűntetése. A köznemesek nagy része a lovagok rendjébe süllyedt. Gyakran vállaltak hivatalt a nagyobb birtokokon, vagy elpolgárosodtak.

A papság sem volt egységes, hanem két erősen különböző osztályra tagolódott. A felső rétegéhez tartoztak afőpapok: érsekek, püspökök, prépostok, apátok, rendfőnökök és más egyházi főméltóságok. A másik réteget azok az egyházi személyek adták, akik a nép között éltek és dolgoztak. Sokan közülük megélhetési gondokkal küszködtek. Őket összefoglaló néven alsópapságnak nevezzük. A felsőpapság annyira fényűző és pazarló életet élt, hogy ez általános felháborodást váltott ki a lakosság körében és a XV- XVI. század fordulóján azegyház népszerűsége igencsak csökkent. Sokan támadták különböző okok miatt. A polgárság olcsóbb szertartásokat követelt, a nemesség az egyházi birtokokat akarta, a parasztság pedig a tized eltörléséről áhítozott. A társadalom is nagyon differenciált volt. A főnemesek feudális kiváltságaikkal, gazdasági és politikai hatalmukkal elnyomták a többi társadalmi csoportot. A városi polgárok elégedetlenek voltak a főurak és az egyház hatalmaskodása miatt. Érdekük lett volna az ipar és a kereskedelem fejlesztése, de erejüket felőrölte helyi kiváltságaik védelme. A parasztság nagyon változatos helyzetű volt. Kis részük, aki a nagyvárosok vonzásterületén élt, be tudott kapcsolódni az árutermelésbe. Ez a réteg meggazdagodott. Másik részüknek ahelyzete azonban rosszabbodott. Földesuraik gyakran kisajátították a közösségi földeket növelve majorságuk területét. Növelték a parasztok fizetési és munkakötelezettségét. A saját kezelési birtokaikatrobotmunkával műveltették és az erdőket csak pénzért engedték használni. A XVI. században nőtt a társadalmi rétegek közti ellentét, fokozódott az egyházellenesség. A reformáció közvetlen kiváltó oka az úgynevezett búcsúcédulákkal való visszaélés volt. Ezeket a papírokat X. Leó pápa adta ki, hogy a bevételekből befejezze a római Szt. Péter bazilikát, továbbá a Fuggereknek ebből a pénzből törlesztette adósságait. A reformáció kezdete: 1517. Október 31-én Martin Luther Ágoston-rendi szerzetes kiszegezte a wittenbergi templom kapujára az egyházi üzérkedéseket elítélő 95 pontját. A pontokat elküldte barátainak és az egyházi vezetőknek. Luther nem akart szakítani a Római Katolikus Egyházzal, hanem csak meg akarta szüntetni annak visszásságait, vissza akarta téríteni azt a helyes útra.

Főbb tételei:

- Csak a hit által üdvözülhet az ember Ã›a katolikus egyházban a jócselekedetek is üdvözítenek. (Sola fide- csak a hit által; sola gratia- csak a kegyelem által)- Elvetette Mária és a szentek tiszteletét. Csak Jézust szabad dicsőíteni.- Csak azt kell hinni, ami az Evangéliumban van, nem mást. (innen ered az evangélikus v. lutheránus elnevezés)- A Szentírást kell tanulmányozni és ami nincs benne, az elvetendő.- Tagadta az átváltoztatást. Ezt nem a pap végzi, hanem Isten  nincs szükség a papra  nem kell az egyházszervezet sem.- Nincs szükség közvetítőre ember és Isten között  elvetette a “fülbegyónást”- A szertartások lényege az evangélium magyarázata, nem a pompa és a külsőség.- Elvetette a szentségeket, csak a keresztséget és az úrvacsorát (áldozás) hagyta meg, ez utóbbit is csak nagyobb ünnepekkor engedélyezte.- Elvetette a cölibátust is.- Az egyházi birtokokat világi kézbe akarta adni. (szekularizáció)- Követelte az anyanyelvű igehirdetést.- Fellépett a búcsúcédulák ellen

szerint a földi siker a kiválasztottság és az üdvözülés jele. A kálvinizmus szerint a királyok hatalma Istentől származik, de kötelező a nép érdekében gyakorolni. Megreformálta az egyházi szertartásrendet is. A templomokból eltávolíttatta a szentképeket. Az olcsó egyház a polgárság érdekeit szolgálta. Egyházát (református) köztársasági alapelvekre építette. Élén a prédikátorokból és presbiterekből álló tanács állt. Ez a szervezet nem csak az egyházi ügyeket irányította, hanem vezette Genf városát, de gyakran beleszólt a polgárok magánéletébe. Kálvint gyakran nevezték genfi pápának. Rendeletére 1553-ban megégették Migel Servétspanyol orvost, aki eretnek tanokkal lépett fel.

A lutheri pontok hatása hatalmas volt. Minden társadalmi réteg megtalálta a maga követeléseit. Aparasztok a tized eltörlését, a birtokosok újabb földeket vártak a pontoktól. A városi polgárok olcsóbb egyházat és olcsóbb szertartásokat reméltek. Még a fejedelmek is találtak maguk számára kedvező dolgokat, ugyanis nem akarták, hogy az egyház által beszedett jövedelmek Itáliába vándoroljanak. A lutheri gondolatok hatalmas terhet vettek le a kor egyszerű emberének válláról, ugyanis most mindenki előtt világossá vált, hogy az isteni kegyelem nem különböző juttatásokért jár, hanem az ember a földi életével érdemli ki, vagy veszíti el azt.1520-ban a pápa (X. Leó) kiközösítette Luthert az egyházból, bár ekkor már egész Németország mögötte állt. Hatalmas pártfogói kierőszakolták, hogy V. Károly (1519 sp.kir./1521 NRCS –1566) – császár hallgassa meg az1521-es wormsi birodalmi gyűlésen, de ő is elítélte tanait, őt magát pedig birodalmi átokkal sújtotta. Bölcs Frigyes választófejedelem viszont 10 hónapos látszatfogságba vetette Luthert. Wartburg várában németre fordította az Újszövetséget. (ez lett a német irodalmi nyelv alapja) Az új tanok gyorsan terjedtek Európában.1529-ben a speyeri birodalmi gyűlésen a római katolikus egyház és a császárhű főurak kimondták, hogy Luther és követői megmaradhatnak hitükben, de hitüket nem terjeszthetik. Ez ellen a reformáció hívei “protestáltak”, tiltakoztak (ezért hívják a reformáció irányzatait összefoglaló néven protestánsnak) V. Károly császár 1530-ban összehívta az augsburgi birodalmi gyűlést, melyen a protestánsok beterjeszthették tanaikat.1531-ben a protestáns fejedelmek szövetséget hoztak létre, hogy megvédjék magukat a katolikusok esetleges támadásaitól. A szövetség elfoglalta az egyházi birtokokat, bezárta a kolostorokat. V. Károly 1547-ben győzelmet aratott felettük, de a protestánsok szövetkeztek a franciákkal, ezért a császár kénytelen volt békét kötni. 1555-ben megkötötték az augsburgi vallásbékét, megy kimondta: ” cuius regio, eius religio” azaz ” akié a föld, azé a vallás.” Ez azt jelentette, hogy a földesurak megválaszthatták a vallásukat és az alávetettek kötelesek voltak követni azt. Aki nem akart áttérni, az szabadon elvándorolhatott. Továbbá kijelentették, hogy a protestánsok az eddig elfoglalt birtokokat megtarthatták. Luther egyháza (evangélikus) kompromisszumot kötött a világi és egyházi hatalommal. A német parasztháború, A reformáció irányzatai: A paraszti és városi tömegek az egyházi reform mellett szabadulni akartak az elnyomástól és a kizsákmányolástól. Szászországban bukkant fel először az anabaptisták (újrakeresztelkedők) Elvetették a csecsemőkeresztséget. Azt hirdették, hogy az ember csak felnőtt fejjel, saját döntés alapján kerülhet be a hívők körébe, Ezért a gyermekkorban megkeresztelteket újrakeresztelték. A mozgalom élére Thomas Müntzerzwickaui prédikátor állt. Müntzer eszméi vallásos köntösben jelentkeztek., mégis a nép elégedetlenségét szították. Prédikációiban a gazdagokat támadta és a bibliai szegénységet hirdette. Isten országát a földön kereste, nem a túlvilágon. Ebben az országban nincs magántulajdon, nincs államhatalom. A népi irányzat megerősödésének köszönhetően általános elégedetlenség lett úrrá az országban és 1524-ben fegyveres felkelés tört ki. A felkelők követelték az összes egyházi föld közösségenkénti kiosztását, a földesúri és egyházi terhek megszűntetését. El akarták érni az elvett erdők és legelők visszaadását. A felkelés nem volt egységes. A frankföldi felkelést Geyer Flórián lovag vezette, aki haláláig kitartott a parasztok mellett. A thüringiai mozgalmat Müntzer vezette (székhelye Mülhausen város volt) A városban forradalmi kommün alakult, melyhez bányászok és szőlőmunkások is csatlakoztak. 1515 májusában megsemmisítették az összes felkelő csapatot és a vezetőket, köztük Müntzert is- kivégezték. A fejedelmek győztek és még jobban megerősödtek. Az ország széttagoltsága fokozódott. A polgárság érdekeit jobban szolgálta az ún. svájci reformáció, melynek két fő alakja Ulrich Zvingli és Kálvin voltak. Kálvin tanrendszerének központi gondolata, hogy Isten korlátlan ura a világmindenségnek. Az ember sorsa még a születés előtt eldől. (predesztináció- eleve elrendelés) Tanai 

Az antitrinitárius irányzat az akkori kor legszélsőségesebb irányzata volt. (Szentháromságtagadó- csak 1 isteni személy van, nem 3

A reformáció általános hatásai: Az emberek megismerkedtek a Bibliával, ugyanis sok fordítás született, Nyomdákat hoztak létre, iskolákat alapítottak, Megjelentek az első protestáns egyetemek is.

A reformáció irányzatai Magyarországon: A reformáció először az észak-magyarországi és erdélyi német lakosság körében terjedt el. A lutheri tanok széles körben csak Mohács (1526) után terjedtek el. Az első nagy hatású, az új hitet magyar nyelven tanító prédikátor Dévai Bíró Mátyás volt, aki végigjárta az országot. Az 1540-es évek közepére a reformáció már valamennyi városban otthonra talált, de gyorsan terjedt a nemesség köreiben is. (a főurakat vonzotta a szekularizáció) Kálvinisták: Kálvin tanait 1551-ben kezdte hirdetniKálmáncsehi Sánta Márton pap. Az evangélikusok és a világi hatalom képviselői is erősen tiltakoztak a tanokkal szemben. Követőkre leginkább a mezővárosi lakosok és a végvári vitézek között talált. Jelentős prédikátor volt továbbá Méliusz Juhász Péter is. Erdélyben négy vallást ismertek el: katolikus, lutheránus, kálvinista és antitrinitárius (itt unitárius). 1568-ban az országgyűlés elfogadta a vallásszabadságot (Európában először) Az anabaptista irányzat a végvári katonák és a jobbágyok közt terjedt el leginkább, ugyanis ha nincs szükség egyházra, akkor tizedet sem kell fizetni és a vámokat is meg lehet tartani. 1569-70-ben parasztfelkelés tört ki, melynek vezetője Karácsony György volt. Tanai szerint ebben az évben kiűzhető a török, mert Isten “elfújja előlük a törököt, mint a pelyvát”. Híveivel fegyver nélkül a balszentmiklósi török erőd ellen vonult. Sok embert lemészároltak közülük, majd elmenekültek. A felbőszült hívek Karácsony Györgyöt máglyán megégették. Kulturális hatás: Hatalmas kulturális fejlődés bontakozott ki. Nagyobb szerepet szántak a vallásban a gondolkodásnak. Mindez fellendítette az iskolalapítást (Sárospatak, Pápa, Debrecen, Sopron, Eperjes) Fejlődött a nyomdászat is. A magyar prédikátorok alkalmazták a lutheri tanítást: az anyanyelvű igehirdetést.