ADY ENDRE (1877 -
1919)
ÉLETE ÉS
MUNKÁSSÁGA
1877. november
22-én született a Szilágy megyei Érdmindszenten. Apja, Ady Lőrinc, földön
gazdálkodó "hétszilvafás" nemes. Anyja Pásztor Mária.
Nagykárolyban
a katolikus piarista gimnáziumban kezdte tanulmányait. A négy felső osztályt
Zilahon, a kálvinista gimnáziumban járta. Jól tanult. Szülei jogásznak szánták,
de újságíró lett. Első kötete Debrecenben jelent meg Versek címmel (1899).
1900 elején
Nagyváradra került újságírónak, itt 1903 őszéig maradt. Harcos cikkeire
mindenki felfigyelt. Második kötete, a Még egyszer is itt jelent meg 1903-ban.
Ezen a nyáron ismerkedett meg Nagyváradon Diósi Ödönné Brüll Adéllal, egy
párizsi kereskedő feleségével. Szenvedélyes szerelemmel ajándékozta meg, ő
nyitott számára utat Párizsba is.
1904 elején
ment először Párizsba, s egy évet töltött ott. Ezután még hétszer jut el a
francia fővárosba 1911-ig. Párizsi élményei meghatározták világnézeti-emberi
fejlődését.
1906-ban
jelent meg az első "igazi" Ady-kötet, az Új versek, s ettől kezdve
1914-ig évenként (egy év kivételével) láttak napvilágot verseskötetei. Ady is
bohém, éjszakai művészéletet élt. Otthona nem volt, szállodákban lakott.
Egészségét
hamar megtámadta a gyógyíthatatlan betegség, a szifilisz, amely tömegbetegség
volt ekkor.
Az utolsó
versgyűjtemény 1918-ban jelent meg A halottak élén címmel. Posztumusz kötete,
Az utolsó hajók, csak 1923-ban hagyta el a sajtót.
1911 őszén
kapta az első levelet egy svájci intézeti kislánytól, Boncza Bertától,
Csinszkától. 1915 márciusában vette feleségül. A háború idején hosszabb időt
töltött Csucsán, a Boncza család kastélyában. Fizikailag teljesen leromlott
állapotban érte meg az őszirózsás forradalmat. 1919. január 27-én halt meg
Budapesten.
A XX. SZÁZAD
KÖLTŐJE
A kezdő
lírikus még a századvégi költészet talaján indult el, de később elsajátította a
modern, polgári, nagyvárosi lírának jellemzőit. Felszabadítóan hatottak rá
Baudelaire, Verlaine, Rimbaud versei. A valósághoz való erőteljes kötődése
folytán meglehetősen átalakult művészete: az ún. modernizmus nem a
menekülésnek, a valóságtól való elzárkózásnak, hanem éppen a valósággal való
szembeszegülésnek lett az eszköze - mint általában a kelet-európai
költészetben.
1906
februárjában jelent meg Ady első feltűnést keltő verseskötete, az Új versek.
Ezekben talált önmagára, ezzel kezdődik a sajátos világképének kibontakozása,
mely első ízben fejezte ki a XX. századi ember problémáit. Ady költészete a
legegyetemesebb, a legellentmondásosabb. Ez az ellentmondás nem
következetlenség, hanem az ember belső küzdelmeiből, lelki vívódásaiból fakadt.
Ady az imperializmus korának költője volt. Ő élte át elsőként Magyarországon
elsőként mindazt, amit a XX. század, mint választási alternatívát az emberiség
elé tárt. De szembenézve a katasztrófák rémével, verseiből nem tűnt el a hit:
ott élt a remény is. Ez a XX. századiság költészetének legnagyobb újdonsága és
vonzereje: benne századunk gyötrődő, új világot teremtő, gondolkodó emberének
sorsa, lelki drámája tükröződött.
"PEREMVIDÉKI"
LÁTÁSMÓD
Ady messzebbre
látott, mint a kortárs nyugat-európai művészek. A XX. század kibontakozó
szellemi életének az a jellegzetessége, hogy megnőtt az ún. peremvidékek
szerepe. A világ szépségét ismerő s a fejlődés nyomorát átélő művészek
egyszerre látták a magaslatot és mélységet, fokozottabban érthették meg a kort.
A XX. századi szellemi fejlődésben számos oltás, az akkori Európa
legelmaradottabb országaiból, a cári Oroszországból, az Osztrák-Magyar
Monarchiából s Spanyolországból jött. Onnét, ahol érintkezett egymással civilizáció
és elmaradottság.
Ez a
peremvidéki látásmód, a párizsi egy év tapasztalata, az 1905-ös moszkvai
fegyveres felkelés hatása s az 1905-1906-os magyar belpolitikai válság élménye,
az elnyomott erők radikalizálódása segítette a költőt önmagára találásában, új
típusú költészetének megteremtésében.
A KÜLDETÉSES
KÖLTŐ
Az Új versek
programadó előhangja a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én ... kezdetű
költemény. A Párizsból hazatérő költő forró lírai vallomása ez a vers: írói
szándékainak összegzése, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű
kifejezése.
Góg és Magóg
fia vagyok én ...
Az első két
versszak hasonló szerkezeti felépítésű: a kezdő sorok erőteljes hangütésű
kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, a mű
egészének tragikus-elszánt kettőssége van. A kijelentő mondatok (1-2., 5-6.
sor) szimbólumai szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez
való sorsszerű kötődést, az ősi múlt vállalását s egyben a közösségből való
kizártság tragikumát. A kérdő mondatok tétova félelmében a hazatalálás, a
hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül a messiási küldetéstudat, a
bezártság feltörésének bizonytalan reménysége is.
Góg és Magóg
neve többször előfordul a Bibliában: mindkettő az istenellenes, Izraelt próbára
tevő pogányság jelképe, de hatalmukat, népüket Isten el fogja pusztítani.
Anonymus a Gesta Hungarorumban a magyarok őseivel azonosította Góg és Magóg
népét. Ady egyik cikkében még ki is egészítette ezt:
"Góg és Magóg népét érckapukkal zárták el, de Góg és Magóg népe legalább
döngethette ezt az érckaput. A mi népünk ezt sem teheti." Az eredeti bibliai történetre így újabb jelentésréteg
halmozódott.
Ezeknek az
ismeretében tovább bővül az első két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg
népe az ércfalakkal (Kárpátokkal?) körülzárt, az élettől elrekesztett
"keleti" magyarsággal azonos, s a lírai alany hangsúlyozza népével
való közösségét. Kívülről döngeti a kaput, ezért kíván nyugatról betörni új
időknek új dalaival. A jelképek mélyén népe megszabadításának, új kultúrával
való megváltásának reménye is ott lappang.
Szembekerül az
első két versszakban a "hiába" és a "mégis": a vállalkozás
reménytelensége, a szembeszegülés daca. Ellentétben áll a cselekedni vágyó
"én" s a cselekvést megakadályozható "ti" is.
Az ellentétek
lendítik a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett
szimbólumok révén még inkább elmélyül. A "ti" tartalma
körvonalazódik: a ti a jelen minden haladást gátoló törvényes hatalma.
Ezzel a
hatalommal száll szembe a lírai én elszántsága. A negyedik versszakban a
"de" után háromszor hangzik fel a "mégis", megszólal a
lázadó eltökéltség, mely nem engedi elhallgattatni magát. A vállalt szenvedés
és a kétely ellenére is diadalmasan csendül meg az utolsó sorban a remény:
mégis győztes, új és magyar lesz.
A költemény
egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő "új" nem a nemzeti hagyományokat
tagadja. A költő a nemzeti múlt mellett érvel, s a jövő fejlődését
összekapcsolja a múlttal. Az "új" szó a korabeli hatalommal
vitatkozik, mely hazug. Kulcsszóként négyszer fordul elő a "mégis".
ÚJ VERSDALLAM,
ÚJ RITMIKA
Az Ady sorok
általában nem kényszeríthetők a hagyományos és szabályos sorfajokba. Sorai
legtöbbször "szabálytalan sorok". Ha tiszta, megszokott ritmusú
költeményeket ír, akkor annak "mondanivalója" van (pl. a kuruc
versekben). Versei többnyire a szimultán ritmust valósítják meg, melyben a
hangsúlynak uralkodó szerepe van, de nem zárja ki az időmértékes lüktetést sem.
Művészi
eredetiségének bizonyítéka a később keletkezett Hunn, új legenda.
A költemény
egy Hatvany-levélre küldött felelet, s egyben Ady önértékelésének kifejezője.
A Magunk
szerelme c. kötet (1913) után levél-vita bontakozott ki Hatvany és Ady között.
Hatvany (1880 - 1961), aki Ady csodálói közé tartozott, az újabb versekben a
"koncentrációt" hiányolta, s példaképként Arany, Goethe műgondját
ajánlotta Adynak.
A Hunn, új
legendában a példaképek másolását utasította vissza gőggel, s költészetének
eredetiségét hangsúlyozta. A jó tanácsokat elvető, a maga értékében nem
kételkedő költői öntudat a vers legfőbb mondanivalója.
Költészete
mélyen gyökerezik a magyar múltban.
A magyar Ugar
(1906)
Ady
fejlődésének kezdeti szakaszában messze szakadt a feudális Magyarországtól,
ennek szűkkörű provincializmusától. Az Új versek előhangja lázadást fejezett
ki. Egy újfajta, kritikai jellegű nemzetszemléletet, hazaszeretetet
tudatosított.
Ennek a bíráló
élű patriotizmusnak a jegyében bontakozott ki 1905 után Ady forradalmisága. De
a hazai munkásmozgalom gyengesége folytán hiányoztak a cselekvésnek irányt
szabni tudó társadalmi erők: nem tudott a társadalmi cselekvés számára
programot találni ez a forradalmiság.
Ennek a
forradalmiságnak jellegzetes motívuma a magyar Ugar képe. Ady köteteinek
verseit témakörök szerint ciklusba osztotta, akárcsak Baudelaire. Az Új versek
a többit maga köré szervező ciklusa A magyar Ugaron.
Ez a vers nem
"tájleírás", a szimbólumba átváltó metaforák sora belső látásunkat
ragadja meg. Feszítő ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj
szemben áll a szűzi földdel; a bódító virággal a dudva, a muhar kerül szembe. A
képek és a jelzők egyrészt a nagy lehetőségekre utalnak, másrészt az
elkeserítően kopár valóság élményét fejezik ki. Az ellentétbe nemcsak a
tiltakozó keserűség, hanem a kilátástalanság érzése vegyül.
A versnek
lefelé menő, aláhulló kompozíciója van.
Az
első-második versszakban egyes számú első személy, a lírai alany, a felfedező
szándék az aktív. Ezt jelzi a hetyke, még magabiztos felkiáltó kérdés is.
A
harmadik-negyedik versszakban az Ugar válik cselekvővé: az indarengeteg
gyűrűzni kezd. A hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A
halmozott alany (a dudva, a muhar, a gaz) s a fokozásos igesor (lehúz, altat,
befed) a vad mező győzelmét fejezi ki. A művész sorsa az aláhullás, a
közönségességben való elveszés. A kacagó szél irónikusan kíséri a szándékok
elbukását. Az elvetélt lehetőségek hazája maradt a magyar föld.
Nem politikai
költemények ezek, bár Ady mindegyikben ugyanazt az érzelmi forradalmiságot
fogalmazza meg: a keserűséget s a dühöt. A művész magatartást jelöl.
A Hortobágy
poétája (1906)
A művész
tragédiájáról szól e költemény is. Ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik
itt is: a szimbolikus művész-portré s a durva környezet kontrasztja. A kezdő
ellentét fokozódva tér vissza, kiteljesedik. A többitől fajtában elütő művész
befelé élő érzékeny lélek. Finom lelki rezdülések kínozzák, a természet
szépségei bűvölik a költőt. Mindezek megtermékenyítik a lelkét,
"virág" nő a szívében.
Az első
versszakban már ott rejlik az elkerülhetetlen bukás. A taszító érzelmi töltésű
"csorda" szó hangalakjával is s az irónikusan emlegetett Hortobágy
sejteti a vállalkozás lehetetlenségét: itt nincs szükség ilyen emberre. A
csorda csak állati vegetációra képes. Tragikussá színezi az ellentétet az
önállósult két rímszó: lelkét - lelegelték: a lélek szavára az állati durvaság
válaszol. A művészet itt megsemmisül.
A szemlélődő
lírai hős cselekvővé válik: ez a cselekvés azonban a környezethez való
hasonulás: a szépség, a dal elveszett a műveletlenségben. A poétasors itt az
elnémulás.
A Tisza-parton
(1906)
Ez a műve is
az Új versek c. kötet A magyar Ugaron c. ciklusában található. Az egyes versek
jelképei feltűnnek a kötet más költeményeiben is. Hatalmas jelképháló fűzi
össze a verseket, mely tovább alakulhat, bővülhet.
A cím és a
legelső sor megteremti a belső feszültséget, melynek további működése hozza
létre a költeményt. A két pólus - a Tisza-part és a Gangesz partja - között
ellentét mélyül el. Az első sorra az utolsó válaszol, s az első jelentésszinten
felfogott térbeli távolság két különböző világnak ellentmondásává szélesedik.
Bár ritmikailag az első és az utolsó sor azonos megoldású, a mondatrészek
sorrendje a keresztbe szerkesztéssel a belső vitát hangsúlyozza:
Jöttem a Gangesz partjairól
állítmány
helyhatározó (Honnan?)
A Tisza-parton mit keresek?
helyhatározó (Hol?)
állítmány
A Gangesz
partja is több jelentésű jelkép. Az első szakasz választékos, légies szavaival
jelenthet valami távoli otthont, a költészet őshazáját. Egy olyan álomvilágot
sugall, amelytől elszakadt a lírai én, s ahová visszavágyódik.
Az
álomvilággal szemben a második szakasz a kiábrándító valót "mutatja
be". Megváltozik a vers ritmikája: az időmértékes lebegést a soronként
háromszor felcsattanó hangsúly váltja fel. A szerkezetileg teljes mondatok
helyett, mondatértékű szavak, szókapcsolatok halmozása áll. Gyakoriak itt a
nyers vulgarizmusok. A két versszak szembenállása értékrendszerek közötti
ütközést is jelent. Tudatosodott újra a magyar Ugar szellemi sivársága.
Érthetővé válik a lírai hős bizonytalanságot kifejező kérdése: "A Tisza-parton mit keresek?"
AZ
OTTHONTALANSÁG
Adyt meg nem
értés vette körül. Helyzetét az otthontalanság jellemezte, a társadalmi
értelemben vett otthontalanság, s ennek volt külső képe az életrajzi
hontalanság is. Egyszerre élt benne a demokratikus szembeszegülés és a fáradt
szomorúság, a lemondó reménytelenség.
Ennek az
életérzésnek jellegzetes költeménye A magyar Messiások
A magyar
Messiások
A nyolc soros
versből árad a fájdalom: a költő átérzi a magyar Messiások tragédiáját. Ezt az
elbukást fokozza a kétszer előforduló ezerszer számhatározó túlzása, a
szóismétlésekből fakadó rímek egyhangúsága. A második strófa sem hoz feloldást;
elmélyíti a reménytelenséget és a céltalanságot: a megváltódást hangsúlyozó üdv
szót rögtön a nincs követi. A magyar Messiások sorsa a meddő áldozat. A
szomorúság mélyén fölfedezhető a konok mégis-morál: a bukások ellenére újra meg
újra is vállalják küldetésüket.
Ellentétektől áthatott
volt ekkor költészete. Ez az időszak, az Új versek és a Vér és Arany (1907)
kötetek korszaka jelentette Ady modernista-szimbolista periódusát.
Az
otthontalanság érzésével 1906. június 17-én indult másodszor Párizsba, de ez a
második nem "tanulmányút" volt, hanem menekülés. A megérkezés
üzenetét hozta haza Páris, az én Bakonyom c. verse.
Harc a
Nagyúrral (1907)
A kapitalizmus
világában mindenható hatalommá vált a pénz, az "arany": az élet
minden szépsége felé csak rajta keresztül vezetett az út.
A költő
vállalni merte az élet szeretetét, az élet élvezését. Gőggel vállalta az
elzüllés kihívó, provokáló dacát. Merte hirdetni Vér és Arany c. kötetének
cikluscímében: "Mi urunk: a Pénz".
Sodró, lázas
feszültség lüktet a költeményben. A gyors cselekvés, a szaggatott előadás, a
drámai párbeszédszerű monológ, a tragédiát sejtető befejezés a ballada
műfajához közelíti. Uralkodó stíluselem a versben a felzaklató ismétlések nagy
száma.
Az 1.
versszakban hat szó és egy egész sor ismétlődik, a félelem, a riadság. A
vibráló nyugtalanságot erősítik a félrímekre ráütő rímek az ötödik sorokban. A
kiszolgáltatott lírai hős lelki rettegését tükrözi a "megölt" szó
háromszori előfordulása, a lihegő mondatok rövidsége. Az embert elpusztítani
akaró hatalom a költő látomásában érzéketlen, mozdulatlan, vigyorgó szörnnyé
vált, disznófejű Nagyúrrá. Ott munkál a szembeszegülő harc vállalása: kétszer
hangzik el a "ha hagyom" feltételes mondat.
Harca
kiélezett határhelyzetben folyik: "a zúgó Élet partján", az élet és
halál mezsdjéjén; alkonyatkor: a nappal és az éj válaszvonalán. A lírai hős
feltárja és felajánlja neki tehetségét, majd könyörgésbe vált át. Az ijesztő
rém kéjes remegéssel, megalázó remegéssel "válaszol".
Négy strófán
keresztül (4-7.) a lírai én drámai monológja hangzik: vágyódó, érző ember
rimánkodik, érvel az aranyért. Megszólal a hívó messzeség, mámorító boldogságot
rejtő teljes élet. A végtelen tenger csodáit csak az érzékeny ember képes
átértékelni, reá vár minden. Az emberi értékekkel áll szemben a sertéstestű szörny.
Nem vezet
eredményre az embert embertelenné tevő megalázkodás.
A 9-10. strófa
a költemény drámai csúcspontja. A könyörgés vad küzdelembe csap át: a
reménytelen kétségbeesés harcba száll a süket közönnyel. A mitikussá növesztett
összecsapás ("rengett a part") is hiábavaló. Felhangzik a
reményvesztés szava: "Mindhiába": legyőzhetetlen a Nagyúr. A küzdelem
tovább folyik az emberség nem adja fel a harcot, az örökké tartó csatában ott
van a mégis-morál szépsége és daca.
A Harc a
Nagyúrral tehát nem csupán életérzést, belenyugvó lemondást szólaltat meg,
hanem a vele való szembeszállást is.
LÉDA
Lázadás volt
Ady Léda iránti szerelme. Nyíltan vállalta a megbotránkozást kiváltó,
megbélyegzett, "házasságtörő" kapcsolatot. Benne rajlett ebben a
szerelemben a menekülés vágya, az egyéni megváltódás óhaja. Ez az újszerű érzés
agy titokzatos, álmodott tájra való érkezést, a boldogságot ígérte. Az egyéni
megváltódás azonban nem sikerülhetett. Léda is, Ady is túl sokat, mindent várt
ettől a felfokozott érzéstől. Ilyen lobogással csak álmodni lehet.
Diszharmónikussá változtatta az ünnepi érzést, s napirenden voltak a
súrlódások. Így lett Léda Ady számára egyszerre üdvösség és kín, öröm és
gyötrelem. Szerelmükbe a hiányérzet fészkelte be magát, állandó kísérője lett a
hiábavalóság tudata s a halál hangulat. Megjelent az együttérző részvét is: a
közös emberi szenvedés elviselésére lett óvó menedék a szerelem.
Sok szálból
összeszőtt, ellentmondásos érzelem kap hangot a Léda-versekben. A
diszharmónikus szerelem fő motívumai jelennek meg a Héja-nász az avaron c.
költeményben.
Héja-nász az
avaron
Nem
boldogságot sugallnak a költemény jelképei, hanem vergődő nyugtalanságot,
gyötrelmes fájdalmat. A szerelmesek szimbóluma a héjapár; a nász: dúló csókos
ütközet, egymás húsába tépés. Kellemetlen hanghatások kísérik a szerelmi
vágyat: vijjogás, sírás, csattogás. A második strófa bizonyítja, hogy nem
csupán két meghatározott ember sajátos kapcsolatáról van szó, hanem szerelmi
érzésről általában, minden fajta szerelem közös sorsáról. Ezt a diszharmónikus
érzést tükrözi a külső forma is: a strófák páros rímű sorait egy-egy
visszhangtalan, elárvult, rímtelen sor követi.
A szerelem
útja a Nyárból az Őszbe tart: a boldogságból a boldogtalanságba. S ez az út
egyre gyorsul; a mozgást jelentő igék cselekvésének fokozása: útra kelünk -
megyünk - szállunk - űzve szállunk. A gyorsuló rohanás vége a megállás
"valahol az Őszben", a lehullás "az őszi avaron", vagyis a
halál, a pusztulás. Céltalanná, hiábavalóvá bált tehát a korábbi mozgás: a
héjanász élettelen avaron ér véget. Jelen van a költeményben a céltalanság,
hiábavalóság megsejtésével szemben az emberség, a jóság fájdalmat oldó érzése
is.
Baljós szomorú
hangulat uralkodik Lédával a bálban c. versben is.
Lédával a
bálban
Sejtelmes
vízió. Kétféle szerelem ellentétére épül a költemény. Az egyik oldalon a
"víg terem" a maga harmóniájával, tavaszi-nyári színeivel és
hangulatával, a szerelemnek még örülni tudó, gyanútlan mátkapárjaival. Szemben
megjelenik a boldogtalanság, "egy fekete pár", s úrrá lesz a
rettenet. A "sikoltó" zene "elhal", csönd és némaság kíséri
a halál-arcú idegeneket. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a fényen
győz a feketeség, a szomorúság. A fiatalok sírva, dideregve rebbenek szét: a
fenyegető elmúlás állt eléjük a táncoló halott szerelmesekben. A vers azt
érzékelteti: nincs igazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság
mögött ott lappang könyörtelenül a boldogtalanság.
Minden
szerelem rejtett ellentmondása: az egyesülés vágya és a teljes eggyé válás
lehetetlensége jelenik meg a Léda -versek csaknem mindegyikében. Az Örök harc
és nász is a "várlak, kívánlak" s az "űzlek, gyűlöllek"
paradoxonát mélyíti el.
A
Léda-regénynek végül is az Elbocsátó, szép üzenet (1912) vetett véget.
A halál rokona
ciklus (1907)
A halál, a
halálvágy, a francia szimbolizmus s a századvégi magyar líra e jellegzetes
témája korán megjelent Ady költészetében is, s a Vér és Arany kötetben már
önálló ciklust is kapott. A versekben is fel-feltűnt ez a motívum. A
Léda-versek állandó kísérője lett a halál.
A kor
általános felfogása szerint az érzékeny lelkű, túlfinomult idegzetű
"művész" megkülönböztető jegye lett a betegség, s az új, szokatlan
értékeket a "sejtő, beteg és finom" dalok jelentették. A csúf élettel
szemben megszépült a halál, s a menekülni vágyó lélek menedéke, otthona lett.
A
tehetetlenség-érzés, s a testi betegség riadalma is gyakran úrrá lett a költőn,
s ilyen hangulataiban a halál gondolata. De rendszerint nem mint ijesztő rém
jelent meg, hanem mint jó barát. Olykor víg volt a Halál, "boldog tenger
kedves hajósa", aki felé reménykedve kiáltott az élet örömeit veszni érző
lélek. A Halál rokona c. vers strófáiban is makacsul ismétlődik a
"szerelem" szó, mintha valami szerelmi vallomás lenne. Visszájára fordult
az élet megszokott értékrendje, a szent Halál szemszögéből az tűnt fel szépnek,
ami a közfelfogásban szánandó, ijesztő és szomorú. Az azonos felépítésű
versszakokban a Halál rokona a távozóknak, az elmenőknek, a hervadóknak vall
szerelmet, olyan dolgoknak, amelyeket vonz az elmúlás. Széppé és szentté vált a
Halál, poéták, betegek menedékévé. Csendes szomorúság uralkodik a versen. A
hangulatot erősítik az elfulladó, elbukó, rímmel kiemelt félsorok is az egyes
strófák végén.
"Dekadensnek"
nevezik ezt a fajta csalódott, nem az életet, hanem az elmúlást dicsérő
életérzést. De nem állandó, végleges állapot volt ez számára, hanem az utat
kereső, az élet értelmét kutató ember vívódásának egyik megnyilvánulása,
többször visszatérő hangulata.
A NYUGAT ÉS A
HOLNAP
Az első két igazi
Ady-kötet hírnevet hozott a költőnek. Az 1908. január 1-én megindult új
folyóirat, a Nyugat szerkesztői is (Ignotus, Fenyő Miksa, Osvát Ernő, Hatvany
Lajos) Adyra számítottak, s ő lett a lap vezéregyénisége. A Nyugat már címében
is jelezte törekvéseit: példaképe a nyugat-európai országok irodalma volt, s
fórumot kívánt biztosítani a magyar íróknak, akik bátrabban merték
megszólaltatni saját mondanivalójukat. Az új folyóirat nagyszerű írógárdát
tömörített maga és Ady Endre köré, s ezáltal a XX. század legjelentősebb
irodalmi orgánuma lett. Szerkesztőjének, Osvát Ernőnek (1877 - 1929)
köszönhető, hogy szóhoz jutott benne mindenki, aki tehetségesnek bizonyult. A
Nyugatnak nem volt egységes arculata, inkább a tagadás fogta össze:
szembefordultak az elszürkült irodalommal. 1908. szeptemberében megjelent
Nagyváradon Ady verseivel az élén A Holnap, a modern magyar költők antológiája
is.
A
"KÉTMEGGYŐZŐDÉSŰ" FORRADALMÁR
Együtt, most
már táborba gyűlve léptek a nyilvánosság elé az új életérzést hozó alkotók, s
erre felfigyelt a konzervatív tábor is. 1908-tól kezdve kritikai hadjárat
indult meg a nyugatosok és a holnaposok ellen. Az üldözött, megrágalmazott
költő egyre szorítóbbnak érezte magányát. Anyagi gondok is gyötörték. Újra meg
újra menekült Nyugatra. De Párizs sem volt már menedék számára. A daloló
Párizsban felfigyelt a daltalan nyomorra, észrevette az árnyakat is. Adyban már
felmerültek a kételyek: kiábrándultan kezdte nézni a fejlett polgári
társadalmat. Cikkeiben az antifeudális indulatokhoz antikapitalista dühök is
társultak.
Új élményi
tették "kétmeggyőződésű emberré": kívánta a feudális ország polgári
demokratikus átalakítását, de ki is ábrándult a célból. A kapitalizmus
visszásságai miatt elfordult a nyugati mintától, s a forradalmi
proletariátushoz kapcsolódott. A polgári átalakulás céljai sem voltak már
lelkesítőek; ami itthon újdonságnak számított, másutt már megunt ócskaság volt
(A fajok cirkuszában c. verse).
A
kétmeggyőződésű forradalmár egyszerre harcolt a feudális maradványok s a tőke
uralma ellen.
ISTENES VERSEK
Ady életét és
költészetét 1908 után is mély válságok, súlyos ellentmondások jellemezték. Az
évenként megjelenő verseskötetek folytatták azokat a témaköröket, melyek az Új
versekben és a Vér és Aranyban megszólaltak: az egyes ciklusokban feltűntek a
magyarság sorskérdései, a szerelem, a pénz, a halál motívumai. Mélyülő
szomorúsággal fejeződött ki csaknem minden kötetben a magárahagyottság, az
elszigeteltség, a közösségből való kizártság tragikus élménye, az idegenség.
Az
elviselhetetlenné váló otthontalanság feloldásának vágyából fakadt Ady
költészetében az istenkeresés témája. Ekkor már hosszabb időt töltött
Érdmindszenten, s betegsége is súlyosabbra fordult. Az otthoni vallásos
környezetben felmerültek gyermekkori élményei, emlékei, s a halál tudata is kínozta.
A tépett lelkű, meghasonlott ember belső békére, nyugalomra vágyott.
Az istenes
verseket Az Illés szekerén c. kötetben rendezte először önálló ciklusba. Adynál
az isten-fogalom is szimbólum. S istene is annyiféle, ahány versben megjelenik,
sőt egyetlen versben is többféle alakot ölthet. Az első istenes ciklusban a
magányosan vívott harcaiban megfáradt és elárvult lélek fordult mindenből
kiábrándultan istenhez: a Semmivel, a Nihillel szemben ő jelentette az egyetlen
biztos fogódzót.
Az első
ciklusnak címet adó szép költeménye A Sion-hegy alatt.
A Sion-hegy
alatt
A "régi
ifjúság" emlékei kelnek életre a versben, s mosódnak össze a
"rongyolt lelkű" férfi reménytelen istenkeresésével. Gyermeki
képzeletében a harangzúgás hívó szava felidézte a Biblia Urát, s töredezett
emlékeiben azonosul a jeruzsálemi Sion-hegy a Mózes történetében szereplő
Sínai-heggyel.
Az ember belső
riadalma rávetítődik az Úrra is, s furcsa, különös képsorban jelenik meg az
isten. Borzolt, fehér szakállú, bús és kopott öregúr. A képek lidérces,.
kísérteties hangulatot árasztanak.
A lírai
alanyra a bizonytalan, tétova keresés jellemző: gyermeki emlékei nyomán
tapogatózva keres valakit, akitől kinyilatkoztatást, biztos eligazítást vár.
Hiába találkoznak a Sion-hegy alatt: az "életben kárhozott", halottan
visszatérő hős nem tudja a "szép öreg Úr" nevét, nem tárhatja fel a
szívét, nem panaszolhatja el gyötrelmes kételyeit. Az Úr csak szomorúan néz rá,
de a néma kérdezőnek nem válaszolhat. Várt, aztán felszaladt a Sion-hegyre,
eltűnt örökre. A kétkedő és sóvárgó lélek nem kapott semmiféle hitet, s
elhagyottan ül "sírván a Sion-hegy alatt".
Tragikus volt
Ady vallásossága, nem talált benne megnyugvást és békét, nem találta meg sorsa
értelmét a kereső, a nihilizmust elvető XX. századi ember.
A bánatos,
szomorú hangulatot nem oldja a vers zenéje sem: csak távolról csendül össze
egy-egy rím az 5 soros strófákban.
AZ 1912-ES
FORRADALMI HULLÁM
1912-ben Ady
költészetét új forradalmi hullám járta át. A munkásság mozgalmai reménykeltően
megélénkültek. 1912. május 23-án a budapesti munkások százezres tömeg tüntetett
az úri Magyarország s annak vezére Tisza István ellen.
Költeményeiből
eltűnt a kétely, magányossága feloldódott. A "ti" és az
"én" különállását a "mi", a néptömegekkel való azonosulás
váltotta fel. Reménykedően hirdette "a magunk szerelmét": a hitet az
emberben, a jövőben. Az élet értelmét vélte megtalálni a közösségért való
harcban, az emberiség történelmi önmegvalósításáért vívott küzdelemben. Új
forradalmi versei A Magunk szerelme c. kötet (1913) Szent Lélek karavánja c.
ciklusában jelentek meg.
Új tavaszi
seregszemle
A Galilei-kör
1912. március 15-i ünnepségére elküldött verse minden eddiginél bizakodóbb.
Ujjongás, remény, diadalmámor ömlik végiga strófákon, a világ megújulását,v
megváltását hirdeti a hozsannázó hit. Az új idők új dalainak robogó serege
hatására most már másképpen látja mindenki a világot. Ebben a lázas, ünnepi
ódában a múlt, mint legyőzött akadály jelenik meg, mely többé nem vethet gátat
a "boldog változásnak", s csak a jövőről, az örök tavaszról, az örök
forradalomról van már szó. A hit, feltételekhez nem kötött bizakodás hatja át a
ciklus többi versét is.
Ének aratás
előtt
A vers első
két strófája hiányos mondatok egymásutánjával, zaklatott halmozásaival
érzékelteti a még visszaszorított, de bármelyik pillanatban kirobbanni kész
forradalmi indulatokat. A versszakok utolsó sorai (4.,8.) kerekednek teljes
szerkezetű, határozott tőmondatokká; ezek egymás szinonimái. A 8. sor
hátravetett értelmezői a közelgő megoldást, az ünnepi reményt sugallják.
A harmadik
strófa két mozzanatos igéje a sorok elején (indul, pattan) s a néma
mozdulatlanságot kifejező két ige az utolsó sorok végén (összebújnak, meglapul)
tovább fokozza a belső ellentétet, ideges feszültséget. A negyedik versszak már
felszabadultabb, a feszültséget s a várakozás fojtott csendjét feloldva
egyértelműen a jövő biztos diadalát, ünnepi örömét hirdeti. A forradalmi
készülődés képeit a falu világából veszi, az aratási ünnepre készülő
"dühösök szent szektája" pedig Dózsa György népét idézi. A
forradalmat az egész nép felkeléseként várja a költő.
Fölmerül ebben
a költeményben a "csönd" motívuma, verseiben minduntalan visszatér: a
"tisztes ,nagy csönd", a még váró, egyelőre mozdulatlan népi haragos
indulat a "nagy gőgökkel" kerül szembe, s ez a "csönd" fog
mindent megváltani.
Rohanunk a
forradalomba
A "véres
csütörtök" eltiprása mér inkább kiélezte a forradalmi helyzetet.
Elszántsága, a népbe vetett hite csak megerősödött. Rohanunk a forradalomba c.
művének mondanivalója az új, győztes forradalom bizonyossága s az, hogy a véres
megtorlás ellenére minden készen áll az újrakezdésre. "S ha most támadunk,
le nem vernek" - kiáltotta a néppel azonosult költő többes szám első
személyben. A döbbent csönd új földrengést ígér. A hosszú vers végén
összegződik a részletekből levonható tanulság:
"Csönd van,
mintha nem is rezzennénk
S rohanunk a
forradalomba."
A bujdosó
kuruc
1912-ben úgy
látszott, az otthontalan ember végre otthonra lelt, egyéni és kollektív vágyak
egymásra találtak. A forradalmi optimizmust azonban a történelem nem igazolta:
Európa és a magyarság a háború rémsége felé rohant.
"Kuruc
verseiben" a magányos, elárvult forradalmár keserűsége, a kiábrándulás
szólalt meg. Egybemosódott ezekben a tragikus múlt és a tragikus jelen: a
bujdosó kurucok sorsában saját üldözöttségét, kirekesztettségét sírta el, de
kifejeződött bennük az elszántság, a túlerővel szemben vívott reménytelen harc,
a helytállás kötelezettsége is.
Sípja régi
babonának (alcíme: Bujdosó magyar énekli)
A vers
helyzetdal: a költő egy elbujdosni készülő, hazáját örökre elhagyó kuruc
szegénylegény sorsába képzeli magát. A vesztett ügy katonája zokogja el a maga bánatát, népe iránt érzett átkozódó
szeretetét.
Az egész
költemény az indulás, az eltávozás pillanatának hangulatát ragadja meg.
Groteszknek hat az első strófa helyzetképe: a vásár kavargó, zajos forgatagában
a menő félben lévő kuruc magányosan, halkan siratja "bort nyakalva"
önmagát és a magyar népet. A kilátástalanság lesz úrrá: céltalanul indul
"bús világgá". Ezt az érzést próbálja tompítani, borba fojtani -
hiába.
A 2, versszak
fokozza a hazától, a néptől való elszakadás fájdalmát. A bor mámora nem adott
enyhülést. A fülébe sípoló nóta egyszerre fejezi ki a nép és a lírai hős
kétségbeesését.
Ez a tehetetlen
kétségbeesés csap át (3. vsz.) keserű átkozódásba, a szabadságra érdemtelen,
gyáva, lankadt nép ostorozásába. A ragaszkodó szeretetet túlzó vádaskodás
váltja fel, s ez oldja a lélekben az elszakadás, a hazátlanná válás kínját, s
igazolja, megerősíti a veszett néptől, veszett földtől való menekülés
szándékának véglegességét.
A vers
mondanivalója a menekülés, a hátat fordítás a hazának. Ez azonban csak a vers
egyik jelentésrétege. Ennek ellene mond a költemény zenéje, a ritmusban magbúvó
szerelmes vallomás. Régi népies sorfajból, felező nyolcasokból építi fel -
félrímekkel - Ady a hatsoros strófákat.Valamennyi sor tökéletesen hibátlan
csengésű: a sormetszet, az ütemhatár egyetlen esetben sem esik szó belsejébe.
Ez a tiszta és ősi magyaros forma hívet tükrözi a népével és hagyományaival
szorosan összefonódó költő szemléletét. A ritmus élénk lüktetését fokozzák az
első két strófában sűrűn felhangzó alliterációk. Az elszakadni nem tudásról
közöl rejtett üzenetet az issza-vissza rímpár is. Egy közismert népdal rímeit
használja itt Ady: "Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve
vissza." Az eltávozással szemben az ellentétes irányú mozgást, a
visszatérést hangsúlyozza a vers dallama: a lélek visszavágyik a veszett nép
veszett földjére.
A háború felé
haladó történelem érlelte meg a költőben a nemzethalál hatalmasra növesztett
kozmikus vízióját. A költő próféták új szavával hirdeti, hogy el kell
pusztulniuk azoknak a népeknek, melyek nem képesek sorsukat alakítani. Maga is
vállalja népének elkerülhetetlen sorsát, a pusztulást.
A eltévedt
lovas
1914.
júliusában tört ki az első világháború, múlttá vált a forradalmi harcok biztató
világa. A félrevezetett tömegek éljenezték a háborút. Még az ész emberei közül
is néhányan "sután megszédültek". Az európai szociáldemokrata
munkáspártok vezetői is az imperialista háborúba lépő országok burzsoáziáját
támogatták.
Ady
szembefordult az öldökléssel, s emiatt hazaárulónak kiáltották ki.
Elnémították, négy éven át nem jelenhetett meg könyve, pedig három kötetnyi
verse volt készen. Ezekből válogatta ki az 1918 augusztusában megjelent A
halottak élén költeményeit. Ezért is tömörebb ez kötet a korábbiaknál.
Az első
pillanattól kezdve tisztában volt a háború embertelen jellegével, s nemcsak a
magyarság, hanem az egész emberiség sorsát látta veszélyeztetve. Észrevette az
embertelen vadságot.
Emlékezés egy
nyár-éjszakára
Döbbent
rémületet fejez ki a vers. Az az éjszaka, amelyre Ady emlékezik, a háború
kitörésének júliusi éjszakája. A nyár-éjszakában egy lidércnyomásos álom rémült
látomásai kavarognak, az iszonyat teszi különössé.
A vers a világ
végét, az utolsó ítéletet hirdető "dühödt angyal" bibliai képével
indul, felborul az élet eddigi szokásos értékrendje: minden a visszájára
fordult. A refrénszerűen visszatérő sor - "Különös-Különös
nyár-éjszaka volt" - egyre
ijesztőbbé válik, az az iszonyúság, mely "a lelkekre kaján örömmel
ráhajolt". Az emberiség jövőjét a reménytelen kilátástalanság teszi
kétségessé. A lírai én bénán, élő-halottan, tehetetlenül csak emlékezni tud -
Isten-váróan, csupán valami megváltásban bizakodva.
A rémület
feldúlja a verset is, a megszokott ritmikai kötöttséget, s a sorok
szabadvers-szerűen követik egymást. A "dobolt" hívó szóra válaszoló
mély "o" hangot tartalmazó rímek fáradt monotóniát visznek a
költemény hangzásába.
Az eltévedt
lovas
Az emberiség
történelmi eltévedését, útvesztését jelenítette mag Ady a költeményében. 1914.
november közepén jelent meg a Nyugatban. A gondolkodó embereket megrettentette
az évekig elhúzódó öldöklés lehetősége.
A cím és a
vers egésze világosan arról vall, hogy a háború az emberiség történelmi méretű
katasztrófája, végzetes eltévelyedése: az eltévedt lovas sötétben, fény nélkül
"új hináru útnak" vág neki, s ezen az úton lesben áll s ráront az
emberellenes vadság. Az előadásmód jelzésekre szorítkozott csupán, s ez a
szándékolt művészi homály a legkülönfélébb értelmezésekre adott lehetőséget.
A költemény
hősének, az eltévedt, hajdani lovasnak a "képe" csupán akusztikai
elemek hatására idéződik fel: csak hallani a vak ügetést, s később sem tudunk
meg többet róla. S ahol csak hang van, s hiányzik a látvány, ott
elővarázsolódik a kísértetiesség. Vizuálisan is megjelenik a versben az a
színtér, ami a félelemmel és szorongással teli táj, mely egyben az emberi
létezés időtlen tája is.
A hajdani
lovasra az örök ügetés jellemző, s egyszerre él a múltban s a jelenben. A jövő
azonban teljesen eltűnik a versből: a lovas útja éppen az eltévedés miatt
céltalan, kilátástalan.
A vak ügetésre
volt erdők és ónádasok "láncolt lelkei riadoznak". Előbújnak,
"kielevenednek" az ős sűrűből a régi babonás mesék rémei, a süket
ködben hallani a negatív csengésű régi, tompa nótát. Emberellenes szörnyek
veszik körül az útnak induló lovast, a küzdő, sorsa értelmét kereső embert.
A háború
iszonyata azonban újra az ember nélküli, az emberellenes ősvilágot, annak
rémeit támasztja fel. A múlt századok ködébe bújt ismét az egész tájék. S itt,
fények nélküli, menthetetlen pusztulást sejtető hínáros utakon üget tovább az
eltévedt lovas, S a "köd-bozótból kirohan" a megtestesült
dehumanizált vadság: "ordas, bölény s nagymérgű medve". Az emberi
világ elvesztette emberségét.
Az utolsó
strófa egy kis változtatással (a jelzők fordított sorrendje) az elsőt ismétli
meg, s ez mintegy a távlat nélküli örök körforgást bizonyítja. Végbement a
teljes eltévedés. A történelmi ember elidegenedett saját lényegétől, elnyelte a
múlt.
"AZ ÉLET
ÉL ÉS ÉLNI AKAR"
Megszólaltatta
és átélte Ady háborús költészetében a XX. századi ember élményét: a
fenyegetettség érzését. Az élet értelmetlenségét nem tartotta örök és általános
emberi végzetnek. Versiből a világháború alatt sem tűnt el a távlat. A szebb,
emberibb múlt, a "tegnap" tűnt fel értéknek a jelen borzalmával
szemben, s tudta, hogy a "történt szépek, éltek és voltak" "meg
nem halhatnak soha".
A kései Ady
versekben megjelent a nagybetűvel írt Ember, ki cselekedni akar, nem
beletörődni az értékek pusztulásába. Megőrizte a forradalmi ember
küldetéstudatát, ember maradt az embertelenségben. A háború Tébolyával
szembehelyezte a mégis-morált. Ember az embertelenségben c. verse a költői és emberi
helytállás bizonyítéka. Testi-lelki tépettségben, betegen és elcsigázottan is
másokért akar élni. A "minden Jövő" féltése szabja meg számára az új
kötelességet.
A maga által
megszabott hivatása, hogy átmentse a jövőnek az emberiség múltban kiküzdött értékeit.
A biblikus zengésű, a belső zaklatottságot kifejező rapszodikus menetű versben
csak itt-ott található egy-egy tompa rím.
CSINSZKA
Ekkori
szerelmi lírájának, az ún. Csinszka-verseknek is a szépség és az idill őrzése
adta meg a különös varázsát.
De ha mégis?
Ez a hiányos
kérdő mondat már jelzi a kétkedő bizonytalanságot, a sorssal szembenéző dacot.
A háború orkánjában újra felrémlik az emberi-erkölcsi értékek megrendítő
pusztulása. A költő a keresztre feszített megváltó kínjainak iszonyatával jellemzi
önmagát. Ez a tragikus helyzet indokolja a versen végigömlő gyöngédséget, s a
szerelem értékét, megtartó erejét. Négyszer jajdul fel a "tarts meg"
rimánkodó könyörgése. Az utolsó strófa a bizakodás érzelmeit szólaltatja meg:
ha meg kell is halnia, életét drága, kicsi társának áldozza.
Hasonló lírai
tartalma van a Nézz, Drágám, kincseimre c. költeménynek is. A
Csinszka-versekben nyoma sincs a Léda-versekre jellemző vívódásnak,
szenvedélyességnek. A szerelem most óvó, biztonságot adó menedék a halállal
szemben. Ezért az oltalomért ajánlja fel a költő hű, igaz életét feleségének.
Az első és az utolsó strófában a négy szótagú rímek a lényeget emelik ki: a
szerelemért cserébe adott "kincsei" a "nincsei", őrzött, de
a háborúban megtagadott értékei: hűsége népéhez és a jósághoz. A
"kincseimre" válaszol a "tincseimre" rím is: őszülő
hajszálai az új szerelemeben ifjak lehetnek még. Ez a reménykedő hit a
megmaradásban a vers végső üzenete. Legfeljebb a harmadik sorok rímtelen
komorsága csökkenti ezt a bizakodást.
A halottak
élén c. kötet verseiben a rémület mellett él és megszólal a remény is, hogy
szenvedéseken keresztül, de az ember otthont, emberhez méltó létet fog
teremteni magának.
kidolgozott érettségi tételek, érettségi tételek magyar irodalom
2 megjegyzés:
Nincs is olyan település, hogy Érdmindszent... Endre Érmindszenten született
köszi az előző hozzászólónak, tényleg el van írva! :)
Megjegyzés küldése