Jókai
Mór (1825 - 1904)
Élete,
egyénisége
Komáromban született, nemesi családból. Apja ügyvéd. A szülői ház
szellemét a kálvinista erkölcs mellett a liberális felvilágosultság jellemezte.
Szülővárosának is sokat köszönhetett: Komárom, mint kereskedelmi központ
jelképe volt a polgárosodásnak.
A félénk kisfiú csodagyereknek számított, első verseskötete tízéves
korában jelent meg. A pápai önképzőkörben ismerkedett meg Petőfivel, s
barátságuk Kecskeméten mélyül el igazán. Bár ügyvédi oklevelet is szerzett,
első regényének, a Hétköznapok (1846), sikere után az írói pályára lépett.
Az ellenzéki középnemesség fiai közül kerültek ki barátai, társai. Pesten
tagja lett a Tízek Társaságának, 1847-ben átvette az Életképek c. folyóirat
szerkesztését. Petőfi és Vasvári Pál társaságában a francia forradalommal és az
utópista szocialistákkal ismerkedett. Demokratikus érzelmeit az is kifejezte,
hogy nevében az y-t i-re változtatta. 1848. március 15-én a 12 pontot - melynek
fogalmazásában is részt vett- ő olvassa fel a Pilvax kávéházban.
Állásfoglalásaiban szívesen engedte, hogy nála határozottabb egyéniségek
irányítsák. Március 15-én ismerkedett mag a Nemzeti Színház színésznőjével,
laborfalvi Rózával, akit rövidesen feleségül vett. Jókai anyja és barátai
ellenezték a házasságot, s ez is szerepet játszott abban, hogy Petőfivel
megromlott a kapcsolata.
A szabadságharc idején újságíróként részt vállalt a politikai életben.
Elkísérte Kossuthot körútjaira, de támogatta a Békepártot is (kritikai
hadjáratával érték el, hogy a rendőrminiszter, Madarász László lemondjon).
Világos után bujdosni kényszerült. Az üldözésektől felesége kapcsolati
óvták meg: felíratta Jókai nevét a komáromi várvédők listájára, akik menlevelet
kaptak. Jókai kezdetben álnéven (Sajó) kénytelen írásait közölni,s az 1854-ben
megjelenő Vasárnapi Újság is csak főmunkatárskánt tüntette fel, jóllehet ő volt
a lap gazdája.
Művészete az ötvenes évekre ért be. Elismerést az elbeszéléskötetei
(Csataképek, Egy bújdosó naplója; mindkettő 1850) és regényei, pl.: az Egy
magyar nábob (1853 - 54) hoztak. A humoros és elégikus múltidézés reményt
keltett az önkényuralom éveiben.
Világképe különbözött pályatársaitól, pl.: Kemény Zsigmond vagy Arany János
álláspontjától. Őszintén hitt a nemzet jobb jövőjében. A korlátok ellen az
egyén és a közösség feltétlenül győzedelmesnek képzelt akaratát szegezte.
Megértést mutatott a nemzetiségi sérelmek iránt, ugyanakkor a felekezeti és
társadalmi ellentétek okaihoz értetlenül közeledett.
A politikába 1861-ben kapcsolódik be: képviselőnek választják, s a
határozati párthoz csatlakozik. Életre szóló barátságot köt Tisza Kálmánnal,
aki Teleki László öngyilkossága után a párt vezetője lett. Mint A Hon c.
hírlapnak (1863 - 1882) szerkesztője mindig pártjának népszerűsítésére
törekedett.
Jókaival esztétikai és politikai szempontok is szembeállították a Deák
Ferencet követő írókat. Jókai nem ítélet Kossuth 1848 - 49-es politikáját
illúziókergetésnek.
1867-től ellenzéki, 1875-től pedig - Tisza hatalomra jutásával -
kormánypárti képviselő. Az uralkodóházhoz, így Rudolf trónörököshöz is baráti
viszony fűzte.
A hetvenes évektől ünneplésben volt része. 1876-ban az ellenzéki írók
által alapított Petőfi Társaság az elnökévé választotta. Felesége halála (1886)
után fogadott lánya és annak férje, Feszty Árpád próbált kisebb irodalmi
szalont kialakítani körülötte.
A politikától fokozatosan visszavonult. 1894-ben ötvenéves írói
jubileumát az egész nemzet ünnepelt, s ekkor jelentették meg műveinek
százkötetes díszkiadását. Néhány év múlva feleségül vett egy fiatal színésznőt,
mely esemény országos felháborodást keltett. Utolsó éveit külföldön töltötte, s
itthon is visszavonultan élt. 1904. május 5-én halt meg.
MŰVÉSZETÉNEK NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA
Művészetét a magyar romantikus prózairodalom legnagyobb teljesítményeként
tarthatjuk számon. Művei, főleg regényei teremtették meg a mai értelemben vett
olvasóközönséget.
Élete folyamán ontotta műveit. Számtalan író és áramlat hatását fogadta
be. (Nemcsak az angol és francia romantikusoktól - Walter Scott-tól, Dumas-tól
- hanem Dickens-től, Vernétől és Zolától is igyekezett tanulni.) Életműve mégis
egységes, látásmódja korán kialakult.
Az egészen korai és kései műveit leszámítva, melyekben a kalandos elem
jut túlsúlyra, művészetét sajátos kettősség: romantika és népiesség keverése
jellemzi. A romantika jellegzetes eszközei: a látomásszerű leírás, a fordulatos
cselekmény, a szélsőséges jellemek, az ellentétező nyelv. A népiesség vívmányi:
az eleven életanyag hol idilli, hol tréfás bemutatása, az életképszerű, a
népies és az anekdotikus előadás. Jókai a fellépő népies irány képviselője és a
francia-angol romantika honosítója.
Nyelvezete magyaros, árnyalt, eleven, mely kiváló elbeszélő tehetséggel
párosul. Gyulai Pál írta róla: "Valódi magyar hangsúly vezérli
szófűzéseit", illetve máshol "Elevenebb és magyarosb minden eddigi
regényírónknál".
Műveiben gyakran előfordul, hogy a leírt nyugalmas helyzet feszültté
válik az ellentétező előadásmód révén. A hosszabb, aprólékos leírást már-már
csattanószerűen ható mondatok követik, s ez a ritmusváltás újabb feszültség
forrása.
A műveit stílusegység és jelentésbeli egység jellemzi. Fordulatos
cselekménybonyolítás nélkül is nagyfokú feszültséget képes kelteni pusztán az
előadásmódja révén.
Regényeinek szerkezete általában egyszerű: a cselekmény vonalszerű,
színhelyek és a bonyodalmak váltakozása kronologikus, hosszabb leíró vagy
értekező rész ritkán szakítja meg a történetmondást, a háttér szerepe
elhanyagolható.
Regényei mégsem egyhangúak. A kaland padig csak egyik építőeleme
műveinek. A szerkezet sokszor a pikareszk (pikareszk:
A kalandregénynek a spanyoloknál a XVI. században kialakult változata, mely
általában realisztikus, de gunyoros és keserű életszemlélet is jellemzi.)
regényre emlékeztet, de az egyes epizódok műfaj eltér. Jókai különböző műfaji
elemeket egyesít, társít: a humoros anekdota, a bensőséges életkép, a játékos
kaland és a komolyan vett mese keverednek műveiben.
Legtöbb regényében az egyik vagy a másik műfaji elem kerül túlsúlyba. (Az
Egy magyar nábob fő cselekményszálának két anekdotakör adja pillérét: az egyik
a parlagi magyar oligarchia viselt dolgait, a másik az örökösödési per
történetét foglalja magában. A kőszívű ember fiai (1869) kiinduló helyzete,
Ödön és Richárd kalandos utazása, a hármas szám s az, hogy a legkisebb fiú
vállalja az áldozatot, a népmesék logikáját követi.)
Hasonló módon válik uralkodóvá a kaland (A lőcsi fehér asszony, 1855)
vagy az életkép (Sárga rózsa, 1893).A vallomás ritkán válik meghatározóvá (A
tengerszemű hölgy, 1890), az első személyben előadott önéletrajz is formális
keretnek bizonyul különféle kalandok elbeszéléséhez (Egy hírhedett kalandor a
XVIII. századból, 1879).
A különféle műfaji elemek vegyítése miatt regényeiben nem találunk
egységesen ábrázolt következetesen viselkedő jellemeket. Jókai regényeinek
legfeltűnőbb figurái kivételes testi-lelki tulajdonságokkal felruházott
mesehősök, akik eltüntetnek minden akadályt az útjukból. Nemcsak verhetetlenek,
hanem sérthetetlenek is, de ezért néhány vonásra korlátozott lelki életet
élnek.
Jókai, regényeinek szereplőit eszmék szócsöveivé alakítja. (Pl.: a Fekete
gyémántok (1870) Berend Ivánja s a többi szereplője egyben a boldogító eszmék
szócsövei is) Jókai hajlamos a mesét példázattá emelni.
A mese és a kalandtörténet világa kétértékű. A hősökkel szemben
felvonulnak a gonoszok, akik a legtöbb esetben kicsinyes céloktól vezetett
intrikusok, és nem is igazán nagyszabásúak. A negatív figurák komikus
megvilágításba kerülnek. A cselszövés és árulás ritkán okoz katasztrófát, a
bűnösök pedig feltétlenül meglakolnak.
Más a helyzet az életképszerű ábrázolásban megjelenített
mellékszereplőkkel. Az eltérő műfaji lehetőségek magyarázzák Jókai
jellemábrázolásának kettősségét: a főszereplő hősök és gonoszok elrajzolt,
képtelen tulajdonságaival szemben a mellékszereplők hihető motiválást kapnak.
Az anekdotikus bemutatás is gyakran vegyül életképszerűvel. (Kárpáthy
János az Eppur si mouve, É mégis mozog a föld, illetve az Egy magyar nábob. regényben
a vidéki nemesúr anekdotikus figurájának az életképszerű részletezés miatt is
jelentősebbek "méretei": létmódja meghasonlottságot takar. De János
úr hazafias érzelmű. Az Egy magyar nábob nemzeti típusalanyt nyújt: Kárpáthy
Jánost egyfelől a hazafiatlan, hivalkodó arisztokrata (Kárpáthy Abellino), és a
haza felemeléséért felelősséget érző, reformer arisztokrata (Szentirmay Rudolf)
típusával szembesíti. A főhős az ellentétes erők között alakul tevékeny
emberré.)
Az átlátszó értékszerkezet a magyar félmúltban és jelenben játszódó
regényeiben egy korszerű és hatékony nemzeti mitológia megteremtését szolgálja.
E mitológiát a távlattalálás hite és bizalma hatja át. Ugyanakkor alábecsüli a
visszahúzó erők szerepét, súlyát. Nem alaptalanul vetették Jókai szemére, hogy
osztozik a széles körű illúziókban, és még erősíti is azokat.
Nemcsak az a feltűnő, hogy mindig elejét veszi a tragikus kifejletnek
(akár a legképtelenebb eszközökkel is), hanem az is, hogy azonos távolságból
szemléli regényvilágának valamennyi szereplőjét és jelenségét.
Művészi világképének e sajátosságai okozzák, hogy ha elbeszélői varázsa
által hagyjuk magunkat vezetni, nem érzünk hiányt (a részek egy nagy értelmes
egész felé mutatnak), ha azonban az egész felől nézzük a részt, az
összefüggések esetlegesnek bizonyulnak. Ezzel magyarázható, hogy Jókai
művészetét az igényesebb irodalmi közvélemény kisebb lelkesedéssel fogadta.
1890-től két fő irányban próbált újat alkotni: egyrészt realista témák
feldolgozásával (Gazdag szegények, 1890), másrészt népi motívumok
falhasználásával (Sárga rózsa, 1893).
Írásművészetének
összefoglalt jellemzői:
1.- életszerű (az akkori regényekhez képest)
2.- életélmény jellemzi
3.- a hősök magasabb "hőfokú" érzelemvilággal
rendelkeznek
4.- általánosítások, megérzések (intuíciók) sora a
regényekben
5.- mesei funkciók, mítikus elemek felvállalása
6.- egyszeri, különleges és tökéletes hősök
pl.: démoni hősök
a "jók" -
Kárpáthy Zoltán
7.- a hősiesség tisztító ereje
pl.: Kárpáthy Zoltán
8.- kedveli a
különlegest, az egyedit; az egyéniséget ellentétbe állítja az átlagossal (a
típussal)
9.- regénystílusa nem
egynemű, hanem kevert műfajú; fellazítja a regény, az elbeszélés kereteit és
megtalálhatóak:
pl.: anekdoták
mondai elemek
mesei motívumok
eposzi kellékek
10.- változatos esztétikai hatások
pl.: tragikum, fenség, komikum, groteszk, fantasztikum,
irónia, szép,rút keveredése
Az arany ember
(1872)
Jókai legnépszerűbb regénye, kései utószava szerint írójának is
legkedvesebb alkotása, mely romantikus nemzeti irányregény. Szokatlan mű
rendhagyó hőssel. Timár Mihály a regény elején még mesehős. Szemünk láttára
alakul át hajósból üzletemberré. S a regény túlnyomó részében ez a mesehős
változik meghasonlott emberré.
Jókai műveiben nem ritka a válsághelyzet sem a magánéletben, sem a
közéletben, de a kettő mindig együtt jár, vagy legalábbis ellensúlyozza
egymást. E művében azonban megbomlik a kettő egysége, s egymást kizáró
értékként kerülnek szembe. Timár választás elé kerül: vagy a közéleti sikert,
vagy a boldogságot nyerheti el.
Jókai egyetlen hőse, aki tragikus határhelyzetbe kerül. Mert ez a
"mesehős" erkölcsileg nem feddhetetlen. Az eltulajdonított kincs
hozza meg szerencséjét, s e vétek árnya minden sikerére rávetül. A tolvajlás
érzete fűződik előbb a gazdagsághoz, majd bűntudata egyetemessé válik.
A regény szereplői romantikusan megrajzolt alakok. Velük szemben áll
Timár, aki bonyolult jellem. A regény elején úgy ismerjük meg, mint, aki
irtózik minden becstelenségtől. Erkölcsi igényessége az "első lopás"
után is megmarad. Lelkiismeret nemcsak az erkölcsi kisiklástól óvja meg, hanem
még az üzleti élettől is elidegeníti.
Az első és egyetlen vétség mégis olyan súllyal nehezedik rá, hogy
összeroppantja, és végül az öngyilkosság szélére sodorja. Bűn és bűntelenség egyensúlya
teszi romantikusan talányossá Timár alakját. Az mű líraian megjelenít a
romantika eszközeivel. Egyrészt a hatalmas ívű belső monológokkal: az elbeszélő
azonosítja nézőpontját Timáréval. Ezért az arany ember
"vallomás-regény" is, bár nem egyes szám első személyű, s nincs
önéletrajzi jellege sem.
A lírai megjelenítés másik eszköze a tájrajz. A regény látomásszerű tájai
Timár lelkivilágának változásait fejezik ki. A műben igen sokszor megjelenő
"vörös félhold" mintegy jelzi Timár életének fordulatait.
Az arany ember cselekménye nem végződik tragikusan. (A rianás, amelybe
magát ölni akarja, Krisztyán holttestét mutatja meg, majd bezárul előtte. Tehát
elveszíti múltját üldöző démonát.) A megoldásban Jókai erősen támaszkodik a
francia romantika kelléktárára. A mű világában az erkölcsi értékek fölé
rendelődik az erkölcsfeletti értékek szintje: a Senki sziget édeni állapota.
E sziget törvényen és társadalmon kívüli terület. Timár itt találja meg
az igazi boldogságot.
A "sziget" az irodalom hagyományos toposza. A rousseau-i
gondolat és a romantikus nosztalgia formálták ezt a szigetet, ahol a pénz
hatalma megszűnik.
Sárga rózsa (1893)
Műfaja: kisregény.
A kilencvenes évek elején Jókai két olyan regényt is írt, mely kitűnt
újszerű tárgyával: a Gazdag szegények (1890) egy pesti külvárosi bérházban, a
Sárga rózsa (1893) a hortobágyi pusztán játszódik. Korábban e két helyszín
csupán epizódként jelent meg nála.
A mű három fő elemből épül fel: a balladaszerű történetből, a néprajzi
jellegű leírásból és az életképekben kibontakozó cselekményből.
A szerelmi bonyodalom a népballadák világát idézi. Elágazások nélküli
történet, fontosabb eseményekre szorítkozó előadás. Természetes színhely a
civilizációtól érintetlen pusztai táj, és természetes hőse a pusztai ember.
Zárt és különös világ ez. Táj és ember olyan egységet alkot, ami máshol
elképzelhetetlen. Szükséges, hogy az elbeszélő pontos leírást adjon. Külső
nézőpontból közeledik a tárgyhoz, s népi érdekességű leírásokat használ. A
regény kevésbé sikerült részei ezek.
Végtelenül egyhangú táj tárul elénk a műben. Az itt élőknek közönséges,
mindennapi környezet. A pusztát több nézőpontból jeleníti meg: a regény finom
jelzése, hogy a "betyár" szó mást jelent a bécsi piktor és a gulyás
számára; ami az egyiknek érdekesség, a másiknak veszély.
A festő hosszas szerepeltetése a harmadik fejezetben azt a célt
szolgálja, hogy érzékeltesse, a pusztai táj megítélésének bizonytalanságát. A
piktor ábrázolása erősíti is, ellenpontozza is az elbeszélő álláspontját.
Képzelet és valóság viszonylagossága annyira fontos Jókai számára, hogy még a
szerkezet egységét is megbontja érte, e kitérő beiktatásával.
A regény meghatározó műfaji eleme az életkép. A cselekmény életképekben
bontakozik ki. Ez teszi lehetővé ,hogy a jellemek árnyalttá váljanak. Decsi
Sándor és Lacza Ferkó nem csupán szerelmi vetélytársak.
Decsi Sándort igazságérzete vezérli minden tettében, gyűlöli a
hazugságot: ezért lesz katona, s végül Klárit is ezért taszítja el. És mégis, a
hazugságot is vállalja, csakhogy a lánynak ne essék bántódása akaratlan vétke
miatt. Klári alakja is összetett: odaadó és kacér, könnyelmű és bűnbánó
egyszerre. A következmény balladába illő: a lány elveszíti mindkét udvarlóját.
A regény nagy értéke a balladai és életképi elem finom ötvözése. Megnő a tárgyak
és gesztusok jelentősége: könnyen kapnak jelképes értelmet, mint a címadó
"sárga rózsa" és maga a puszta is.
Mikszáth
Kálmán (1847 - 1910)
Mikszáth Kálmán irodalmunk egyik legnagyobb művésze. A magyar irodalom
fejlődésében korszakos érdemei vannak. A magyar széppróza az ő művészetében
szakadt ki Jókai romantikájának bűvköréből, s újra rátalált a realizmus útjára.
Az eszményítéstől, a pátosztól fosztotta meg a magyar elbeszélést. Életműve a
XX. században tetőző realizmus előkészítője lett.
Mikszáth művei nem érik el a kor európai realizmusának színvonalát.
Alkotásaiból hiányzik a teljesség, a társadalomnak az átfogó ábrázolása, mely a
francia ill. az orosz realista regények erénye. Jellemábrázolásában kísért még
bizonyos romantikus egyoldalúság, s jórészt idegen tőle az elmélyült lélektani
elemzés. Előadásmódjában még uralkodnak az élőszóbeli műformák. Hangja nem a
tárgyiasan elemző író, hanem a nagy mesemondóé. aki a fordulatos történetre
figyel, s nem kutatja annak mélyebb összefüggéseit.
1847-ben született a Nógrád megyei Szklabonyán. Szülőföldjének színeit
élete végéig őrizte. Legjobb műveinek színtere a Felvidék, ahol a szlovák és a
magyar kultúra keveredett egymással. Szülei jómódú és tehetséges kisbirtokosok
voltak, de a családban éltek még legendák nemesi előnevekről.
A rimaszombati gimnáziumban tanult, Selmecbányán érettségizett. Pesten
négy évig jogot hallgatott, de diplomát nem szerzett. 1871-ben Mauks Mátyás
főszolgabíró mellett Balassagyarmaton szolgabírói esküdként helyezkedett el.
Itt ismerkedett meg a megyei élettel, a kialakuló dzsentrivilággal. 1873-ban
feleségül vette főnöke lányát, Mauks Ilonát.
Ekkor már állást vállalt Pesten, a Magyar Néplap szerkesztőségében.
Írásait nehezen tudta elhelyezni, s kiadott kétkötetnyi novellagyűjteménye sem
hozta meg a remélt sikert. Elszegényedett, ezért feleségétől is elvált. A
nyomorból az ellenzéki Szegedi Napló meghívása emelte ki. Két és fél évet
Szegeden töltött (1878 - 1880), s ez egyik legtevékenyebb korszaka volt:
világszemlélete tágult, s szabadon írhatta ellenzéki cikkeit.
1880 végén tért vissza Pestre. 1881-ben a Pesti Hírlap szerkesztőségében
dolgozott, s megmaradt e lapnál mintegy 25 esztendeig. 1881-ben két kis kötete
is megjelent, a Tót atyafiak (1881) és A jó palócok (1882-es évszámmal). Ez
végre meghozta az elismerést, s ettől kezdve minden művét nagy dicséret
fogadta. 1882-ben újra összeházasodott feleségével.
A Petőfi Társaság, a Kisfaludy Társaság, majd a Tudományos Akadémia is
tagjává választotta. 1887-től élete végéig a kormánypárt képviselője volt a
parlamentben. 1910-ben az egész ország ünnepelte írói pályájának negyvenedik
évfordulóját, Mikszáth azonban az ünnepségsorozat után két hét múlva hirtelen
meghalt.
ÍRÓI INDULÁSA
Pályáját elbeszélésekkel kezdte. Első novellái Jókai hatását tükrözték. A
Tót atyafiak és A jó palócok azonban fordulatot jelentettek írói pályáján:
bennük talált rá a maga egyéni hangjára.
Az első kötet négy hosszabb novellát, a második 14 kis palóc történetet
tartalmaz. Mindegyik írása még romantikus alkotás, de azzal, hogy a paraszti
élet felé fordult el is távolodott a patetikus romantikától. Novelláiban a tót
és a palóc parasztok, az egyszerű falusi emberek főhőssé nőnek. Az író még
idealizálja őket, de ő fedezi fel elsőként a magyar prózában, hogy ezek az
emberek is mély és bonyolult lelki életet élnek. Meglátja egyszerű hőseinek
lelkében a zaklató konfliktusokat, mely őket emberi értékek tekintetében uraik
fölé emeli. Ebben jelentett újat a két kis kötet.
A novelláskötetek történetei azonban nem csupán falusi
"idillek". A legtöbb írás mélyén - balladás sejtéssel - ott rejlik
egy-egy nyugtalanító tragédia is. Mikszáth parasztjai patriarchális világban
élnek, a természet békéje veszi őket körül. Ezt az "idilli" békét
mindig feldúlja valami, s ebből bontakozik ki az elbeszélések cselekménye.
E novelláinak jellemző vonása az írói magatartás is. Mikszáth ugyanis a
népi mesemondó tudatvilágát imitálja. Beleéli magát a regélő alakjába, s az
élőszóbeli előadás fordulataival utánozza. Közbeszúrt anekdotákkal, lírai
kitérésekkel, utalgatással, irónikus megjegyzésekkel kívánja ébren tartani az
olvasó figyelmét.
"Főszereplővé" lép elő a természet is. A táj él, társalog az
emberekkel, olykor közvetlenül is mint igazságot szolgáltató hatalom
beleavatkozik az emberek dolgaiba (pl.: "A királyné szoknyája").
Stilisztikai megnyilvánulása ennek a megszemélyesítés.
SZATIRIKUS ÍRÁSOK
Paraszti tárgyú elbeszéléseiben Mikszáth gyermekkorának világát idézte
fel, később azonban a hosszabb elbeszéléseket rövidebb írások, szatirikus
rajzok, karcolatok váltják fel. (Karcolat:
az elbeszélés egyik fajtája, mely néhány vonással érdekes alakokat vagy
epizódokat emel ki a a valóságból.) A műfajváltás kapcsolatban van az
újságírással, a napilapok igényével is. Az írók rendszeresebben kapnak helyet a
lapok ún. tárcarovatában, s itt jelennek meg kisebb novelláik, rövidebb
tanulmányaik.
Mikszáth 1882-ben kezdte el a Pesti Hírlap hasábjain az országgyűlési
karcolatok írását. Karcolataiban, szatirikus írásaiban a parlament életének
furcsaságaival, a dzsentri társadalmának nagyzási mániájával, a közigazgatás
ferdeségeivel foglalkozott. A korábbi novellák előadásmódjával szemben bennük
kezd átváltani a realista igényű ironikus hangnemre.
Az 1890-es években fokozódott írói éleslátása, gyarapodtak kiábrándító
tapasztalatai, s ezek már kinőtték a karcolatok műfaji kereteit. Mikszáth ekkor
a regényben kereste a századvégi feudális Magyarország társadalmi bomlásának, a
dzsentrik ábrázolási lehetőségeit. Ezek a regények realista fejlődésének fontos
állomásait jelzik. Kiemelkedő regényei: Beszterce ostroma (1894), Szent Péter
esernyője (1895) és az Új Zrínyiász (1898).
Beszterce ostroma (1894)
Mikszáth a regényt először a Pesti Hírlapban közölte folytatásokban
(1894), kötetben 1895 novemberében jelent meg.
Keletkezésének körülményeiről az író tájékoztat: Hősének, gróf Pongrácz
Istvánnak históriáját képviselőtársa, gróf Pongrácz Károly mesélte neki.
Az anekdotát, ezt a népi
fogantatású műfajt (rövid, csattanós, tréfás történet) Mikszáth is
felhasználta. Innen származik sajátos elbeszélő hangja. Az anekdotában
észrevette a tipikus tartalmat: egy-egy magatartásforma eltúlzott, de
társadalmilag jellemző vonásait. Az anekdota segítette valóságábrázoló
művészetét, de akadálya volt már, a 90-es években a nagyszabású kompozíciónak.
A későn született ember
Anekdotából lépett elő a mű főhőse, Pongrácz István is.
Messziről indítja az író a cselekményt. Két egymástól térben és időben is
független novellából áll az első két rész (Estella; Kedélyes atyafiak). A két
főszereplő, Pongrácz és Apolka sorsa csak a harmadik részben (A túsz) fonódik
össze. Ettől kezdve egységesebb kompozíciójú a mű, a negyedik fejezettől (Az
éj) az események is felgyorsulnak s a meseszálak újra egyesülnek.
Anekdotával kezdődik a regény. (Nedec vára a Habsburgok várromboló
bosszújától azon a címen menekült meg, hogy kastély. Valahol Zsolna közelében,
a Felvidék hegyei között állhatott.) A színhely bemutatása elnagyolt, az írót
jobban érdekli a környék mondavilágának hangulata. A táj elmaradott. Tökéletesen
fejezi ki elmaradottságát a műből vett mondat: "Ide
ugyan be nem tolakodik a XIX. század."
Gróf Pongrácz István, a várúr sem vette észre, vagy nem is akarta
észrevenni az idő múlását. Fura, "későn született" ember volt,
hóbortjainak élő figura. A XVII. században megállt számára az idő, s egy régi
kor erkölcsei szerint rendezte be életét. A XIX. század 70-es éveiben (az
elszórt célzások erre az időre valószínűsítik a regény központi cselekményét)
fejébe vette, hogy érvényesíti öröklött feudális jogait.
(Hadsereget szervezett, s, hogy asszony is legyen a háznál agy vándor
cirkusztársulattól 600 forintért megvásárolta Donna Estellát. Ő lett a
"várasszony". A mindennapi életet a várban a lovagi szokások rendje
irányította.)
Mikszáth lélektanilag nem fejti meg Pongrácz rögeszméit. Kerüli a
részletes leírásokat, csak vázlatos vonásokkal mutatja be hőseit. Jellemzésének
módja az anekdotikus érdekességek hajszolása. Szinte kényszer űzi az írót, hogy
mindenről tájékoztassa az olvasót. Ennek érdekében sok kitérést enged meg
magának. A tény- és életanyag elmondásában azonban szűkszavú.
(Pongrácz István külsejét is csak egyetlen mondatban írja le, s a
következő mondatban már egy közbevetett anekdota bevetését kezdi.)
Magyar Don Quijote
Szinte minden kritika megállapította, hogy Mikszáth megteremtette a
"magyar Don Quijotét". A spanyol Cervantes (1547 - 1616) regényének
(Don Quijote de la Mancha) főszereplője és Pongrácz István között valóban sok
hasonlóság van (mindketten egy letűnt világ ideáljaihoz ragaszkodnak
csökönyösen), de jelentős eltérések is adódnak. A spanyol író hőse felcsap
lovagnak, s a világboldogító eszmékért rajong. Pongrácz Istvánnak saját maga a
hóbortjainak központja és célja, nyugodtan éli a maga különc életét. A regény
cselekménye abból alakul ki, hogy a környék közreműködik Pongrácz
bolondságaiban.
Mikszáth tudatosan bizonytalanságban tartja, hogy őrült-e a várúr, vagy
nem. Csak ez a szándékolt homály szolgálhatja az író céljait. Mikszáth nem egy
"különc" magatartását kívánja ábrázolni, akinek illúziói mániává
erősödnek.
Az író nem azonosul hősével, kívülről és ironikusan szemléli, de
rokonszenvet is érez iránta. Pongrácz lényében van valami a lovagi finomság,
tisztaság. Nemcsak más, hanem különb is, mint a jelenben élő dzsentrik túlnyomó
többsége, mint környezete.
Úri svihákok
A szomszédban élő Behenczy bárókban megteremtette Mikszáth az erkölcsileg
lezüllött, elszegényedett, de életmódjához ragaszkodni akaró dzsentri típusát.
A fiatal Behenczy báró Nedec várában kívánja megtalálni szerencséjét.
Pongrácz ki is nevezi várorvosnak, majd ezredtulajdonosnak, s végül
előkóstolónak. Behenczy azonban megszökteti Estellát, s Besztercebányára
menekülnek. Pongrácz kiadásukat kért, de követeit kinevették s elzavarták.
István gróf másnap haddal vonult Beszterce ellen.
Apolka
A regény második részében (Kedélyes atyafiak) megszakad, s hosszú időre
el is tűnik az eddigi cselekményszál. Az író egy új novellába kezd: Apollónia
történetébe. Mikszáth kiszélesíti a regény társadalmi hátterét, a különc és a
svihák arisztokrácia mellett bemutatja a polgárságot is.
(A zsolnai vaskereskedő fiainak, a három Trnowszky-fivérnek a történetei
s anekdoták sorából áll. György orvos lett, és szegény maradt. Halála után
kislány, Apollónia nevelését testvéreire hagyta. Péter és Gáspár
meggazdagodtak, de gyűlölték egymást. Közös jellemzőjük a mohóság, az irigység.
S mindketten ugyanolyan könyörtelenül teszik ki Apolkát az utcára. A kislány
Klivényiéknél talál menedéket, de Klivényinek megfordul a fejében, hogy
feleségül veszi. Ekkor a kisemmizett leány az öngyilkosság felé fordul. Másnap
találnak rá a Vág folyó partján.)
A túsz
A gróf és Apolka sorsa a regény harmadik részében kapcsolódik össze. A
hadak éppen aznap érkeztek Zsolnára, amikor Apolkát ájultan találta a folyó partján
Blázy polgármester hajdúja.
Amíg Apolka nem lépett be az életébe, addig Pongrácz egy anekdota
hőseként állt előttünk. Ettől kezdve egyénisége elmélyül, s drámai hangsúllyal
gazdagodik. Apolkával szemben magatartása a kifogástalan lovagé: apa módjára
bánik vele, s kész örökbe is fogadni. Maga sem tudta, hogy az, amit apai
érzésnek hisz, tulajdonképpen szerelem. A maga középkori hóbortjaival védte e
lelkében kicsírázó tisztázatlan érzést.
"Pongrácz ábrándjai (...) Apolka alakján keresztül ütköznek össze a
legélesebben a valósággal. (...) Apolka és Tarnóczy Emil szerelmében a valóság
tört be (...) ábrándvilágába. Ezt érezte meg István gróf, s ez lökte mélyebbre
az őrületbe." /Király István: Mikszáth Kálmán/
Az utolsó várúr halála
A regény végén Pongrácz újra középkori lovaggá nemesedett. Miután
Tarnóczy Emil visszavásárolta 600 forintért Estellát Behenczy bárótól, a
besztercei "szenátorok" visszavitték Nedecre a megszökött
"várasszonyt". István gróf lemondott a túszról, de lemondott az
életéről is, hiszen a szerelem összetörte ábrándvilágát. Egy hatalmas koporsót
készíttetett, hogy kedvenc lovával együtt temethessék el, s öngyilkos lett.
A regény befejezését inkább a tragédia jellemzi. Pongrácz Istvánt nem a
lován temették el, hanem csak egyedül. Az ábrándokat szertefoszlató valóság
győzelmét hangsúlyozza az író az utolsó sorokban is.
Mikszáth keserűsége abban rejlik, hogy a nemes elveket, eszményeket csak
egy őrült veszi komolyan, a többiek számára ezek üres pózzá szegényültek.
Új Zrínyiász
A regény bevezetésében (A praeludium) az író "modern politikai
rajz"-nak nevezte művét, s az volt bevallott célja, hogy "a középkori
szokásokat" szembeállítsa az akkori "modern felfogással".
Mikszáth azonban nem a középkort szembesítette az újjal, hanem saját kara
jelenét mutatta be.
Az irónia feltűnik a regény elején, de később megváltozik a hangnem, s
átadja helyét a keserű szatírának. (A szatíra
egyfajta nézőpont, ábrázolási módszer; éles gúnnyal fordul minden önmagát
túlhaladott törekvés felé, s ezeket leleplezi.)
Az Új Zrínyiász (1898) alapötlete a szatírák hagyományos formájára
emlékeztet. A szatíraírónak szüksége van a túlzásra. Mennél meghökkentőbb az a
nézőpont, ahonnan kora társadalmát szemlél, annál kirívóbbak az ábrázolni
kívánt ellenmondások, visszásságok. A szatíra időben vagy térben távoli
dolgokat ránt egybe, s ez teszi lehetővé, hogy feltűnővé váljanak a
természetesnek ható ferdeségek.
Mikszáth maga is figyelmeztet, hogy az olvasónak bele kell élnie magát a
regény megírásának idejébe. Ebben az időben ugyanis magasra csapott a hamis
öntudat, a kritikátlan nemesi-dzsentri gőg. Ebbe szólt bele Mikszáth keserű
kiábrándultsága: Zrínyi Miklóst feltámasztotta művében, s újkori sorsa lett a
millenáris nagyzási hóbort kegyetlen kritikája.
A szatíra erejét csak fokozta, hogy nemcsak a feltámasztott eposzi hősök
voltak valódi történelmi alakok, hanem saját nevükön szerepeltek a XIX. század
végének vezető politikusai is. Csak a mellékszereplők voltak az író
képzeletének szülöttei.
Az Új Zrínyiász nem eposz lett, hanem metsző szatíra. Mikszáth azt
mutatta meg, hogyan semmisítették meg a nagyságot Zrínyiben a kiegyezéskori
Magyarország hazug illúziói.
A gavallérok (1897)
Mikszáth írásiban legtöbbet a dzsentrivel foglalkozott. A középnemesség a
polgári átalakulás során elveszítette földbirtokát, elszegényedett, de meg
akarta tartani az előkelő életmód látszatát.
Az 1890-es évek tökéletesre formált, szerkezetileg is kitűnően
megkomponált kisregénye A gavallérok (1897).
A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908)
Mikszáth A gavallérokban még elnéző mosollyal szemléli a dzsentrik úri
hóbortjait, de a későbbi években keményebben ítélte el a dzsentrik felelőtlenségét,
üres életét. Élete utolsó évtizedének terjedelmes regényei közül (Különös
házasság, 1900; A fekete város, 1910) A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908) c.
jut el a legkeserűbb, illúziótlan bírálatig. Szerkezetileg ez a regénye is
széthulló, több novella füzére, s az anekdotikus szerkesztésmód akadálya az
írói szándék megnyilvánulásának.
Főszereplője Noszty Feri, a tékozló huszárhadnagy, akinek egy
váltóhamisítási ügy miatt el kellett hagynia a hadsereget. Semmihez sem ért,
dolgozni nem akar. Egy vagyonos polgárlánynak, Tóth Marinak millióit szeretné
megkaparintani; s ehhez az egész Noszty úri rokonság is a kezére játszik.Noszty
Feri "kompromittálja" az ártatlan Tóth Marit, hogy így kikényszerítse
a házasságot. A lány apja, Tóth Mihály, aki egyedül száll szembe a Noszty
rokonsággal, meg is rendezi a lakodalmat, ahol bejelenti, hogy nem lesz esküvő,
nem adja a lányát a hozományvadász Noszty Ferihez, s Mari már külföldre
utazott.
Az írói keserűség Noszty Feri alakjában összpontosul. Feri lovagias
modora aljas cinizmust takar. Az erkölcsi érzék hiánya és érzelmi üresség
jellemzi: a szerelmet is csak hazudja. A regény végén ugyan Noszty Feri felsül,
de Mikszáth tétovasága is jelentkezik: Noszty Ferit a kudarc nem rázza meg, egy
vállrándítással tovább éli aljas, cinikus életét.
A regény
központi szereplői közül csak egyetlen pozitív hős található: az iparosból
milliomossá lett Tóth Mihály., az ő alakját Mikszáth romantikusan eszményíti.
Ideális polgár, de nem önző burzsoá. Csak magánéletben volt cselekvő, a
közéletbe nem szólt bele. "Időszerű volt nálunk ez a típus, de megkésett
is. (...) Időszerű volt, mert a feudális maradványok elleni harc a nemzeti
fejlődés központi kérdése volt. De megkésett is, mert a polgárság ebben a
küzdelemben nem képviselt igazi történelmi erőt. Ezt az ellentmondást nem tudta
feloldani Mikszáth." /Király István/
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése