Az olasz literatúra művészi színvonalát a következô évszázad (15.)
irodalmi termése - legalábbis Itáliában - meg sem tudta közelíteni. Ez a
korszak a humanisták, a tudós újlatin költôk "fénykora", a humanizmus
pedig nem kedvezett a nagy költészetnek. Az antik irodalom felfedezésének
mámora, a klasszikusok föltétlen tisztelete egyúttal korlátokat, gátakat is
emelt: a humanisták írói alapelve az utánzás lett. Nem a kimondhatatlan
kimondása, nem az élmény feszítô ereje szülte általában a műveket, hanem a
rutin. Az írói becsvágyat az jelentette, hogy minél több idézetet, mitológiai
utalást, célzást, antikos sallangot zsúfoljanak bele a költeményekbe. Ezzel
kívánták bizonyítani saját tudós voltukat. A korabeli olvasóközönség is ezt
értékelte bennük.
A reneszánsz humanistái, Cicero és Horatius nyelvének tudós utánzói
természetesen lenézték, megvetették a barbár latinsággal írt, rímes középkori
himnuszokat.
Az újlatin poézis csak akkor tudott jelentôset alkotni, ha egy-egy író
valódi élménye, újszerű mondanivalója át tudta törni a kötelezô sablonokat,
mikor a mitológiai utalások szinte áttekinthetetlen szövedékén átragyogott az
igazi egyéniség.
Ilyen kivételes író volt Janus Pannonius (jánusz pannoniusz -
1434-1472), Petôfiig az egyetlen magyar költô, akit ismert és elismert Európa.
Neve költôi név, a humanisták szokásának megfelelôen felvett latin név
(Magyarországi János); családi neve, pontos születési helye is bizonytalan.
Nagybátyja, Vitéz János nagyváradi püspök 1447-tôl 1458-ig Itáliában neveltette.
Csaknem nyolc évig Guarino da Verona híres ferrarai humanista iskolájában
tanult. Már ekkor, 15-16 éves korában költôvé érett, messze maga mögött hagyva
verselgetô társait, s hírnevet szerzett magának Itáliában. Négy évig Padovában,
Velence egyetemi városában egyházjogot tanult, s megszerezte a doktori címet.
Itáliában csak úgy ontotta a klasszikus latin nyelven írt verseket:
százszámra írta csipkelôdô, erotikus epigrammáit (az ún. római epigrammákat
Martialis - marciálisz - modorában), megverselte a szelek, a hónapok versenyét,
s kipróbálta költôi erejét, írói becsvágyát a nagyobb terjedelmű dicsôítô
költeményekben is (panegirikusz).
1458 nyarán tért vissza Magyarországra annak biztos tudatában, hogy
nagy jövô vár rá. Reményei megalapozottak voltak: nagybátyja az ifjú király,
Mátyás mindenható kancellárja lett, ô maga pedig 1459-tôl pécsi püspök,
feudális nagyúr. - Itthon mégsem érezte jól magát: szellemi hontalanság
gyötörte, s vissza-visszavágyott a műveltebb Itáliába. Mátyás udvara ekkor még
nem volt az a fényes reneszánsz udvar, amilyenné a 70-es években vált, s Buda
szellemi szegénysége akadályozta további kibontakozását. Társtalanságának, a
15. századi "magyar ugar" bénító erejének többször is hangot adott. A
régi barátok, a pezsgô ferrarai és padovai élet után vágyakozva írta Galeotto
Marziónak (marció) mintegy mentegetôzésként gyöngébb versei miatt:
Rég a latin környék latinabbá tette a versem,
Barbár táj barbár szóra kapatja
a szám.
Hozd ide Vergiliust: hamisan fog szólni a lantja;
Vagy Cicerót: itt elnémul a nagy
Ciceró.
(Csorba Gyôzô fordítása)
1465-ben még egyszer eljuthatott szeretett Itáliájába, szellemi
hazájába: a pápához küldte a király követként. Itt azonban valamilyen politikai
hibát követett el, s ettôl kezdve fölfelé ívelô közéleti pályája megtört,
kegyvesztett lett, élete félresiklott. Mellôzöttségét nehezen viselte el, s
belsô válságát súlyosbodó betegsége is mélyítette. A meg-megújuló tüdôvérzések
korai halálát sejtették. "Ekkor írt verseiben, amelyekben csôdbe jutott
életérôl, testi-lelki elesettségérôl, halálfélelmérôl s az emberlét embertelen
magányáról vallott, oly magaslatra emelkedett, ahová emelkedni csak nagy
költônek adatik meg." (Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig.
Akadémiai Kiadó, Bp. 1968. 15. l.)
Mikor Mátyás a fônemességet különösen magas adóterhekkel sújtotta, a
költô nagybátyjával együtt a király ellen fordult, s egy összeesküvés
szervezôjeként menekülnie kellett. Horvátországban érte utol a halál.
Búcsú Váradtól
Janus Pannonius latinul írta verseit. A 15. századi Magyarországon még
nem volt erôs, fejlett városi polgárság; a reneszánsz kultúra, a humanista
világnézet csak egy maroknyi értelmiségi, fôleg tudós fôpapi csoporthoz
juthatott el, s ezek tagjai kiválóan tudtak latinul. A reneszánsz műveltség
irodalmi termékei majd csak a következô évszázadban terjednek el szélesebb
körben magyar nyelven.
Janus Pannonius korai költeményei közül szépségével, gazdag és friss
líraiságával kitűnik a Búcsú Váradtól (a fordító által adott cím). 1451 elején
Ferrarából vakációra tért haza, s szabadsága egy részét Nagyváradon töltötte.
Innen hívta nagybátyja Budára, s valószínűleg ez az alkalom ihlette versírásra.
(Śjabb kutatások szerint a vers 1458-ban keletkezett.) Ez a búcsúvers az elsô,
magyar földön született humanista remekmű. Nem szokványos iskolai
versgyakorlat, valódi élmény áll mögötte, éppen ezért jóval kevésbé terhelik
mitológiai utalások: újszerű, könnyed és természetes.
A búcsúzás mindig összetett érzés: visszatartó, kedves emlékek és
jövendôbeli, várható élmények, remények keverednek az emberi lélekben. Ez a
kettôsség, ellentétes hangulat jellemzô a fiatal poéta költeményére. Igen
hatásos az az ellentét is, mely a zárt kompozíció és a lírai én zaklatott,
türelmetlen lelkiállapota között feszül.
A vers egész felépítését a különbözô motívumok és értékek szembenállása
határozza meg. Az elsô három versszak felvillantja a Nagyvárad környéki téli
tájat mint a hamarosan sorra kerülô, egyelôre csak elképzelt, de már izgatottan
várt s a refrén által sürgetett utazás színhelyét. Az utána következô négy
strófa visszakapcsol a jelenbe, visszavezet Nagyváradhoz, s a város marasztaló
értékei megnehezítik a búcsúzást, a múlt kedves emlékeitôl való elszakadást. A
jövô, a jelen és a múlt idôsíkjai folytonosan keresztezik egymást a gyors,
pattogó ütemű, 11 szótagos sorokból felépülô költeményben.
Az elsô versszakban a mély hó, a ködös fagy, az utazást nehezítô tél a
költô szorongását, félelmét érzékelteti, de a téli útrakelés
kellemetlenségeivel szemben ott áll a meghívás parancsa, s felcsattan a refrén
sürgetése is. A második és a harmadik versszakban feloldódik az utazástól
vissza-visszariadó költô tétova, szorongó hangulata: a kemény fagy itt már nem
akadálya, hanem éppen ellenkezôleg, elôsegítôje, a gyors repülést biztosító
feltétele az utazásnak. A feloldódás ellentétes, egymásnak ütközô motívumok
sorában jelenik meg (folyó, ingovány - megdermedt habok; csónak - repülô szán;
nyár - tél). A korábbi félelmet vidám elevenség, derű, reménykedés váltja fel,
s a refrén csak fokozza ezt az érzelmi tartalmat.
S amikor a lélek már beleringatta magát a gyors vágtatás repülést idézô
illúziójába, a további versszakokban megjelennek a város visszahúzó, az
elválást megnehezítô értékei: a Várad környéki gyógyforrások, Vitéz János
humanista könyvtára a "drága régiek" műveivel, a híres királyszobrok
s végül Várad patrónusa, Szent László, a hôs lovagkirály. Ezekben a strófákban
a refrén meg-megismétlôdô útrahívása szemben áll a korábbi élményeit idézô,
ezektôl nehezen elváló lírai hôs emlékezô lelkiállapotával. A múlt visszasírása
s a jövô reményei között felerôsödik a jelen szomorúsága, borongós mélabúja. Az
utolsó sorokban az indulást tovább már nem halogatható költô könyörgése szólal
meg: Szent László pártfogó segítségét kéri az utazás alatt. Ez a végsô fohász,
segélykérô ima visszakapcsol a verset indító szorongó érzésekhez.
Ez a búcsúvers a humanista világnézetű ember értékrendjét is kifejezi,
rávilágít arra, hogy mitôl fáj a legjobban elszakadnia.
*
Fejtsük ki részletesebben, hogy milyen humanista vonások jelennek meg
Janus Pannonius búcsúzásában!
Milyen motívumok utalnak az élet és az egészség értékére, a tudomány és
a költészet tiszteletére, a művészeti alkotások megbecsülésére, a hagyományok
és a példaképek ápolására?
*
Az ún. "szent királyoknak", Szent Istvánnak, Szent Imre
hercegnek és Szent Lászlónak arannyal bevont, kora reneszánsz jellegű
bronzszobra közvetlenül a székesegyház elôtt állott. E szobrokat a 14. század
két legkiválóbb magyar művésze, a Kolozsvári testvérek készítették 1370-1390
között.
A költemény utolsó strófája egy középkori mondára utal. E szerint mikor
a székelyek élethalálharcot vívtak a tatárokkal, egy hatalmas alak jelent meg
köztük kezében csatabárddal, s eldöntötte a küzdelmet a magyarok javára. Utána
László király bebalzsamozott testét verejtékben fürödve találták koporsójában,
a nagyváradi székesegyházban. Ezt a mondát Arany János is feldolgozta, s
betétként beépítette a Toldi estéje 5. énekébe.
Mikor a táborban megbetegedett
Janus Pannonius Magyarországon írt elégiái megtelnek személyes
líraisággal: az egyre súlyosbodó betegség miatti fájdalmas panasszal,
halálfélelemmel, ragyogó szellemének és roncsolt testének ellentétébôl fakadó
keserű mondanivalóval. Ettôl elválaszthatatlanul, ezzel párhuzamosan ott zeng
verseiben az élet és a természet szépségeinek himnusza is.
A reneszánsz kori elégia nem azonos az ógörög műfajjal. Az elnevezést
az újkori európai irodalomban csak olyan költeményre alkalmazták, amely csendes
szomorúságot, bánatot, fájdalmat fejezett ki.
A ránk maradt 13 elégia híven tükrözi a költô hazai sorsának
alakulását. A humanista költészet kötelezô eleme, az antik mitológiai kelléktár
mindvégig föllelhetô költeményeiben, de szerepe módosul. Már nem csupán az
antik kultúra alapos ismeretét bizonyító külsôség, hanem a legszemélyesebb
érzések, gondolatok kifejezôeszközévé válik, a tudós modort fitogtató
öncélúságból a költôi ábrázolás nélkülözhetetlen, szerves része lesz.
Janus Pannonius 1464-ben részt vett abban a hadjáratban, mely valószínűleg
Zvornik várát ostromolta. A költô gyenge szervezete nem bírta a tábori életet,
és súlyosan megbetegedett. Ez az élmény a háttere egyik legmegrendítôbb - 60
disztichonból álló - költeményének, melynek fordításban nyert címe: Mikor a
táborban megbetegedett (1464. október-november).
A verset indító ellentét, a költô és a katona egymást kizáró
szembeállítása még humanista örökség ugyan, de már nem puszta közhely, mert a
testi szenvedés kínja teszi hitelessé, személyesen átéltté.
A forró láz, a "vasnál is gonoszabb tűz" juttatja eszébe
Prométheuszt. Ebben a versben nem az emberiség jótevôjeként szerepel a hírneves
titán - mint megszoktuk -, hanem az istenség elleni lázadása következtében
minden földi baj, betegség, szenvedés okozójaként. A Prométheuszt átkozó sorok
közé ékelve - Ovidius nyomán - feleleveníti a régi aranykort, az emberiség
hajdani idillikus állapotát, amikor még ismeretlen volt a szenvedés. Érdemes
megfigyelni, hogy Janus Pannonius ezt a boldog kort a negatív és a pozitív
költôi festés váltogatásával ábrázolja: hol a szenvedés hiányából, hol a békés
nyugalom és az egészséges élet részleteinek felsorolásából áll össze a múltba
süllyedt boldogság képe. A legfôbb jóként e rész végén jelenik meg a fájdalom
nélküli halál elképzelése: az aggastyánnak "lágy álom szállt puha
tagjaira".
A mitológiai bevezetés után kezd igazán megtelni személyes líraisággal a
költemény, s emelkedik egyre magasabbra - szétfeszítve az antikizáló elégia
hagyományos kereteit. Különbözô érzelmek hullámzása, váltakozása lendíti tovább
és tovább a verset. Az önvád keserűségébôl ("saját vétkem hozta reám
bajomat") az önostorozáson át ("Ű, háromszoros ôrült én...")
vált át az elégia az otthoni békés, idilli életforma, a humanistához méltóbb
tevékenység, az olvasás utáni nosztalgiába. Majd az ironikus önjellemzés és a
késô bánat csendesebb hangulata következik: barátai hiába intették, nem
hallgatott az okos szóra.
Bűnének és ostobaságának következménye a
betegség. A tüdôgyulladás, a testi gyötrelem realisztikus, részletesen pontos
leírása áll a mű középpontjában. A verset valóban prométheuszi kínok hatják át.
Súlyos láz gyötri a költôt: egyszer fázik, majd forróság önti el és lángolva
ég. A verssorok megtelnek rémülettel, s felsír bennük a halálfélelem, az
élettôl való elszakadás riadalma. Perbe száll a sorssal, a könyörtelen
istenekkel: ifjú életéért könyörög (30 éves ekkor), élni szeretne, nem akar
meghalni, hiszen dalai még szárnyra sem keltek, sok műve befejezetlen vagy
végsô simításra vár. Phoebus (fôbusz; Apolló, azaz a költészet istenének)
papja, joga van az élethez.
De hiába rimánkodik, érzi, hogy itt a vég. S ettôl kezdve egyetlen
megható búcsúzássá válik a költemény mindattól, amit szeretett, az egész
élettôl. Nem tud belenyugodni abba a gondolatba, hogy ne lássa többé a kéklô
égboltot, a dombokat, a tükrös forrásokat s a pázsit borította mezôséget. Nem
vigasz ugyan, csak a búcsúzás fájdalmát enyhíti, hogy legalább édesanyjának nem
kellett megérnie fia haláltusáját (1463-ban halt meg édesanyja - gyönyörű
elégiában siratta el).
De nemcsak a fiatal férfi búcsúzása ez az élettôl s feljajdulása a
korai halál miatt, hanem sokkal inkább a költôé, aki nem akarja, hogy létével
együtt neve is elmerüljön. Megrendítô végrendeletében kijelöli sírjának helyét,
és megfogalmazza sírfeliratát, lantjának utolsó zendülésére bízva neve
halhatatlanítását. Reneszánsz költôi öntudat szólal meg ebben: legfôbb érdeme,
hogy meghonosította a Duna táján a humanista költészetet. (Ugyanilyen érdemet
tulajdonít önmagának Horatius is Melpomenéhez írt ódájában.)
*
Csoportosítsuk a vers alapján, hogy mi jellemzô a humanista emberre!
Mit tart értéknek és mit értéktelennek? Mit szeret, és mitôl fél, irtózik?
A költemény melyik részében szólal meg legerôsebben a természet
szépségeihez való ragaszkodás, a természetben való gyönyörködés?
*
Nagyfokú költôi büszkeségének, saját értéke, fontossága tudatának egyik
leghatározottabb és leghatásosabb megszólaltatója Pannónia dicsérete című
epigrammája. Megfordult a sorrend: nem ô büszke hazájára, a "szent
királyok" tetteire, a régi dicsôségre, hanem a haza földje általa, költôje
által lett híres. A reneszánsz író kilépett a névtelenségbôl, s maga kíván
versének hôse lenni.
Egy dunántúli mandulafáról
Életének kisiklását, tragédiáját foglalja össze az 1466 márciusában
Pécsett írt, Egy dunántúli mandulafáról című költemény. Ez epigrammaformába
sűrített elégia. - E költemény alaposabb megértése érdekében olvassuk el
Gerézdi Rabán tudós magyarázatát!
"A vers apropója, külsô ihletôje egy meglepô, szokatlan természeti
tünemény: a Mecsek déli lejtôjén, tán a pécsi püspöki kertben, tél idején
virágba borult mandulafa. A nem mindennapi látvány megragadja a költôt, a
fácska friss, üde szépsége s a reménytelen virágbontás meghökkentô merészsége
szíven üti. Nyomban magára, saját sorsára gondol. A látottat jelképnek érzi: ô,
igen ô ez a dunántúli mandulafa. Korán nyitott ki, virágai a pannon télben
halálra vannak ítélve... Ez a közvetlenül ki nem mondott mondanivaló az
epigramma tulajdonképpeni, belsô ihletôje.
Egy humanista poétának mindez még kevés. Hogy vérbeli tudós poéma
szülessék, a külsô és belsô valóságélmény mellé társul harmadiknak az antikvitás,
a vers szôttesébe gazdagon szôve a mitológia aranyszálait. S az antikvitás
bűvöletében a mecseki mandulafácska a Hesperidák kertjének legendás aranyalmát
termô fájává szépül. S ilyet nem látott hási 'Ulysses (ulisszesz) se Alkinoosz
szigetén' - halljuk a Homéroszt fordító költô olvasmányemlékeit. S végül mi más
lehetne, mint az ovidiusi mitologikus Phyllis (fillisz), a monda szomorú sorsú
királylánya, ki bánatában, mivel jegyesét, Demophoónt (demofoón) reménytelenül,
hiába várta, öngyilkos lett, s a kegyes istenek mandulafává változtatták. Az
egykorú értô olvasó legérzékenyebben épp erre a tudós leleményre rezonált, ezen
mérve le a poeta doctus (doktusz) - tudós költô - nagyszerűségét, illetve
silányságát.
A látott valóság, a mögéje sűrített jelképiség s a velük együtt lélegzô
antikvitás, mitológiai példázat humanista ,szentháromsága' felbonthatatlan
egységbe ötvözôdik, magas költôi, művészi feszültséget teremt. A vers azért
tudja oly megkapó erôvel, oly intenzíven sugározni máig a bukott, beteg ember,
a feudális Magyarországra korán érkezett reneszánsz-költô tragédiáját."
(Gerézdi Rabán: i. m. 33-34.1.)
*
Van-e Janus Pannonius gyönyörű költeményének általánosabb, az egyéni
sorson túlmutató mondanivalója?
Milyen, más korok számára is érvényes élményt fejez ki?
Saját lelkéhez
Alkotói pályájának tetôpontját az 1466-68 között fogant költészet
jelenti. Ekkor született versei közé tartozik a Saját lelkéhez című,
megrendítôen kétségbeesett, kiábrándulást tükrözô elégia (1466 tavasza). A
testi szenvedésektôl elgyötört költô a fájdalom olyan fokára jutott, hogy már a
halált hívja, várja mint végsô enyhületet. Az újplatonista Marsiglio Ficinóval
(marsziljó ficsinó - 1433-1499) is levelezô költô a platonista lélekvándorlás
tanához menekülve az öntudatlan állatok boldog léte után vágyódik.
A költemény újszerűsége, hogy a saját lelkét szólítja meg a költô, mely
- az újplatonista világmagyarázat szerint - a csillagok világából szállt le
teste rejtekébe. Büszke lelkére, szelleme fensôbbségére, kiemelkedô
tehetségére, hiszen ez a lélek nem ivott túlságosan sokat a feledést adó Léthe
folyóból, s így vissza tud emlékezni saját égi múltjára (1-14. sor): földre
tartó útja közben a bolygók, a csillagok (Saturnus, Jupiter, Mars, Vénus,
Merkur) értékes emberi tulajdonságokkal ruházták fel.
A földi lét, a jelen azonban tűrhetetlen állapot (15-32. sor): a
nagyszerű lélek röptének, tehetsége kibontakozásának gátat szab az örökké
beteges, fájdalmakat szülô test. Ennek gyöngesége, szenvedésekre való hajlama
lerontja nemcsak a kellemes külsô értékét, hanem tönkreteszi, gúzsba köti már a
bölcsességet is.
A különbözô testi nyavalyák, fogyatékosságok részletezése után a
halálvágy tör fel a költôbôl:
Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet
s szállj ki belôle, suhanj,
vissza a csillagokig.
A költemény most a lélek jövôje felé fordul (33-44. sor). Az
újplatonista elképzelés szerint a lélek a halál után újra visszaszáll a
csillagok közé, s ott ezer esztendôkön át megtisztulva, elôzô létét elfeledve
ismételten leszáll a földre, mindig magasabb fokú, tökéletesebb élôlény
testébe. - A költô mégis szinte már rimánkodva arra kéri lelkét, hogy ne igyon
a feledés folyamának vizébôl, s ne akarjon újra emberré lenni:
És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre,
csak nyomorult ember, csak ez az
egy sose légy.
Inkább legyen akármilyen öntudatlan állat, méh, hattyú, erdei vad vagy
tengeri lény, hiszen a földön a legboldogtalanabb sorsa az embernek van:
"durva sziklákból születtek az emberi testek". (Utalás ez a görög
mitológia vízôzön-történetére.)
Mars istenhez békességért
Janus Pannonius eszményeihez híven szembefordult mindenfajta háborúval,
hiszen az öldöklés emberi életeket pusztít el, a humanista szemében pedig az egyik
legfôbb érték éppen az élet, a béke. Mars istenhez békességért című epigrammája
tulajdonképpen elkeseredett anti-himnusz, melyet akkor írt, mikor már
megundorodott mindennemű háborúskodástól (1469 és 1471 között). Verse a római
hadistenhez, Marshoz szól. A tömör és lendületes költemény az antik himnuszok
szerkezeti megoldását követi: 14 soron át halmozza a megszólításokat. Ezek elsô
fele - 7 sorban - az imajellegnek megfelelôen még az isten félelmetes hatalmát,
nagyságát, a halhatatlanok között elfoglalt elôkelô helyét dicsôíti, a
következô 7 sor értelmezôi azonban egyre inkább megtelnek elutasító gyűlölettel,
Mars emberellenes isteni tevékenységének felháborodott elítélésével. Minden
egyes verssor (8-14.) két-két metaforát tartalmaz; a negatív indulat erôsödése
halmozásos fokozásban jelenik meg, s a 11 szótagos jambikus sorok gyors pergése
festi alá a képek rémületét. Az utolsó sor - mintegy epigrammatikus
csattanóként, feltűnô hangulatváltással - a megelôzô rész harsány hangjával
szemben halkra fogott, elcsendesülô könyörgést rebeg: "Atyánk, kíméld
megfáradt pannon népemet!" Semmi utalás nincs már ebben a versben a török
elleni "szent" háborúra, csupán a megfáradt, szenvedô magyar nép
iránti aggodalom hangja szólal meg.
"Janus Pannonius alkotásaival jelent meg irodalmunkban a
reneszánsz tematika: az egyén, a magánember testi és lelki problémáival; a
családi összetartozás érzése: az édesanya iránti szeretet; a családnál
szélesebb közösség: a haza, a hazai táj, az ember átlelkesítette természet; és
a humanista értelmiségi legnagyobb élménye és ihletforrása: a kultúra, a
tudomány, a művészet és fôképp a költészet kultusza." (Gerézdi Rabán: i.
m. 18. l.)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése