BABITS MIHÁLY
(1883 - 1941)
ÉLETE ÉS
MUNKÁSSÁGA
Ady mellett Babits (1883 - 1941) volt a Nyugat legmarkánsabb arcélű
lírikusa. A XX. század legműveltebb írója: eredeti nyelven olvasta végig
csaknem az egész európai irodalmat. Az európai irodalom története (1934 - 35)
mégsem tudományos mű, hanem izgalmas beszámoló egy rendkívül kulturált ember
olvasási élményeiről. Nyelvtehetsége tette legkiválóbb műfordítónkká.
Lefordította többek közt Dante Isteni színjátékát is.
Szekszárdon született 1883-ban értelmiségi családból. Apja erkölcsi
szigora s anyjának finom műveltsége, a család mély vallásossága rányomta
bélyegét életére. Budapesten szerzett magyar-latin szakos középiskolai tanári
oklevelet. Baján, Szegeden, Fogarason, Újpesten később Budapesten tanított. A
Holnap antológiában, majd a Nyugatban jelentek mag versei. A háború alatt
pacifista versei miatt elvesztette tanári állását. 1919 januárjában egyetemi
tanárrá nevezték ki. Az ellenforradalom győzelme után egyetemi tanszékétől és
tanári nyugdíjától megfosztották. Élete vége felé az erkölcsi felháborodás
fordította szembe a fasiszta embertelenséggel. Alkotóereje teljében halt meg
hosszas szenvedés után gégerákban 1941-ben.
LÁZONGÓ ELÉGEDETLENSÉG
Élete külső eseményekben szegényes volt, de e mögött rengeteg változás,
szellemi izgalom rejtőzött.
In Horatium (1909)
Első kötetének - Levelek Irisz koszorújából - legelső verse is ezt a
nyugtalan kutatást tükrözi. Az In Horatium latin cím, magyar jelentése:
Horatius ellen vagy Horatiusszal szemben.
Ars poeticának is felfoghatjuk a fiatal Babitsnak ezt a költeményét. A
bevezető négy sor Haratius-idézet (III. 1.), s ez egyben kihívás is. Az ókor és
a világirodalom egyik legnagyobb költőjéhez, Horatiushoz méri magát: hozzá
hasonlóan "soha nem hallott verseket" akar dalolni. Babits
"arisztokratizmusát" olvashatjuk ki belőle: csupán a beavatottaknak,
az értő olvasóknak a figyelmére számít.
A továbbiakban is a görög filozófiára hivatkozva a világ folytonos
mozgását fejezi ki a gyors, rövid mondatokkal. S ebből az élményből vonja le a
saját célkitűzését: "Ekként a dal is légyen örökkön új." Horatius az
arany középutat propagálta, Babits ezzel szemben a
"soha-meg-nem-elégedés" himnuszát akarja "dallani": a
költészet legyen mindig új, tűz, örökös lobogó.
A vitázó mondanivalót Horatius kedvelt versformájában, alkaioszi
strófákban zengi végig - tökéletesen, hibátlanul.
A fiatal költő művészete egyszerre konzervatív és újító: a klasszicistát
és a modernséget együtt akarja megvalósítani. Tudatosan folytatta elődeit:
azonosult velük, de mert folytatójuk, különbözött is tőlük. Témák, hangnemek,
versformák gazdagsága jellemzi első köteteit. Feltűnt bravúros formai
virtuozitása, hajlama a különös rímekre, a nyelv zenei lehetőségeinek
kiaknázására.
A soha meg nem elégedés szavával kezdte kötetét, s a kínzó
elégedetlenséggel zárta. A Levelek Irisz koszorújából utolsó költeménye A
lírikus epilógja c. szonett (1904).
A lírikus epilógja (1904)
A vers szonett formában íródott.
Az első strófában felhangzik a hiábavaló erőfeszítés ("birok"),
a valóság és a vágy ellentmondó feszültsége: a mindenséget megverselni vágyó
költő csak az "én"-ről, önmagáról tud énekelni. Az önmagába zártság
fokozódó keserűségét, sőt undorát érzékeltetik az "én"-hez kapcsolódó
metaforák, hasonlatok: "vak dióként dióban zárva". Az én-nel szemben
álló mindenség ezzel párhuzamosan veszít konkrétságából, halványabbá válik. Ezt
jelzi az igék határozottabbá válás is. Az első versszakban még világosan beszél
a mindenség létéről: "a
mindenséget vágyom versbe venni". A következőben az "azt
hiszem" már kétségbe
vonja létezését. A harmadik versszak "jól
tudom" igéje
határozottan tagadja az énen kívüli világot: a vágy nyila még kiszökhet, de
hiába, mert a vágy "sejtése
csalfa". A lélekben
lezajló vita negatív eredmény hívja elő az énhez kapcsolódó újabb metaforákat
az utolsó strófában, s ezeket a rímhelyzet még ki is emeli. S a megszokottal
fordított sorrendben jelenik meg: "ómega s az
alfa". A sötét hangszínű
negyedik versszakból (a magas és mély magánhangzók aránya 8 : 24) háromszor sír
fel a sorok lején az én szó. - Bezárult a bűvös kör, az utolsó szakasz így
visszakapcsol az elsőre: magányos, elszigetelt versei világában is. Az alfa és
az ómega szimbolikája ugyanakkor az én világának végtelenségét sejteti.
Babits ebben a költeményében az ún. szubjektív idealizmus problémáival
viaskodik. Ez feloldhatatlannak tartja a tudat és a lét ellentétét. Azt
hirdeti, hogy az énen kívüli világról semmit sem tudhatunk, mert csak
érzékszerveink kétes ismeretei adnak hírt róla. A költőt gyötri a világ
megismerhetőségének tagadó világszemlélet, elfogadásába nem tud belenyugodni.
A HÁBORÚ ELLEN
A külvilág olykor erőszakosan tört be a börtönné vált énbe. A "véres
csütörtök" is megszólalásra kényszerített (Május 23. Rákospalotán).
A világháború alatt az emberi élet védelme érdekében tiltakozott az élet-
és értékpusztítás ellen. Maga mondta el Húsvét előtt (1916. március) c. versét
a Zeneakadémián 1916. március 26-án. Zaklatott, egymásba indázó
mellékmondatokból felépülő versmondat a költemény első része: az akkor merész
igazság kimondásának félelme vissza-visszarettenti a költőt, de legyűri
félelmét, s kimondja azt, mit már a vers elején ki akart mondani: "hogy elég! elég! elég volt! - hogy béke! béke! -
béke! béke már! - Legyen vége már!" A versnek ez a legfontosabb üzenete: a soviniszta propagandával szemben
a békevágy bátor kinyilvánítása. De míg idáig eljut a vers, sok-sok merész
gondolatot, motívumot sodor magával.
Háromszor tér vissza a szenvedést is vállaló feltételes mellékmondat egy
visszarettentő főmondat kezdetével: "S ha
kiszakad ajkam akkor is..." Ezek biztosítják a szerteágazó mondatokban a rendet, alkotják a vers
gerincét. Nem a háborús "diadalokat" zengi ("szakadjon a véres ének!"), hanem azt ünnepli, aki először meri kimondani a
"béke" szavát. A lírai én maga mondja ki ezt először zsúfolt
jelzőbokorral kiemelve és felnagyítva.
Miután a szó lehangzott a könnyed magyaros dalforma jelzi a lélek
viharainak elcsitulását: dallamos, kétütemű hetes és hatos sorok váltakozása
jelzi az általános megbékélést. A félrímek csengése, a mondatok ritmikai
egysége pedig a rendet, az áhított békét sejteti, ígéri.
Fortissimo c. verse 1917-ben jelent meg a Nyugatban. (A cím olasz,
magyarul: legerősebben, legnagyobb hangerővel.) Istenkáromlás miatt perbe fogták
a költőt, s elveszítette tanári állását.
SZIGET ÉS TENGER
Háború utáni magatartását a visszahúzódás jellemezte. 1925-ben megjelent
kötetének címe is - Sziget és tenger - arra utalt, hogy a magánélet nyugalmában
szeretett volna elbujdosni. Bár a Baumgarten-díj intézője lett, mégis egy rossz
érzés uralkodott el rajta.
Költészete is elkomorult. Kiszorult verseiből a játékos virtuozitás, a
forma "egyszerűsödött". Ez azonban tudatos munka eredménye volt.
Művészete ezekben az években mélyült el igazán. Az új mondanivalókhoz nem
illettek a régi díszek.
A gazda bekeríti házát c. vers ekkori jellegzetes magatartását fejezi
ki.(Az istenek halnak, az ember él c. kötetben jelent meg, 1929-ben.) - A cím
és az első sorok felidézik az esztergomi Élőhegyen lévő nyári lak kertjét, de a
metaforák már a mélyebb értelmet bontják ki: a léckerítés a lírai én
sün-életének tüskéi, a minden idegent kizáró testőrsereg. A költő komorságára
vall, hogy a létben szépségnek csak a "táj
varázsa" marad meg.
Léckatonái nem tudják megvédeni a "modern
szelektől". A győztes
ellenforradalmi rendszer propagandája csak hazudja az életet, s a lélek már
előre sejti az elpusztító rettenetet. Mégis szeretné menteni az emberi kultúra
értékeit az új "sisakos
hordák (...) elől" - mint a
népvándorlás középkori szerzetese.
A vers Ady küldetéstudatára emlékeztet. Adyéval azonos a túlélés reménye
is, egy eljövendő tavasz hit, mikor az elesett léckatonák helyén "élő orgona hívja illattal a jövendő méheit".
A költemény rímtelen (szabadvers-szerű) sorokból áll: a jambikus lejtáést
megzavarják daktilusok és anapesztusok is: a lélek félelmét közvetíti a vers
zenéje. Verselési sajátossága a szándékolt enjambement-ok uralma: négy sor
kivételáével a természetes ritmikai egység - a verssor- nem esik egybe a mondat
logikai rendjével. Ez is a zaklatottság kifejezője.
A "szigetre" menekülést az aggodalom váltotta ki a költőből.
"Ez nem az én terem, a költő itt idegen madár" - vallja
Keresztülkasul az életemen c. önéletrajzi visszaemlékezésében. Babits ki tudott
lépni "bűvös köréből", s rokonszenvvel közeledett a városi szegények
felé. Ennek egyik legszebb bizonyítéka a Cigány a siralomházban c. (1926)
keserű, mások fájdalmával együttérző verse.
Cigány a siralomházban (1926)
A "cigány" a híres Vörösmarty-versre utal, a
"siralomház" pedig a körülötte lévő világ gonoszságára.
Az első három strófa három, gondolattársításokban gazdag hasonlat. Az
időhatározók a babitsi költészet egy-egy korszakát jelzik. A "hajdan" ifjúkori formaművészetét, a "szárnyas
(...), ízelt" jelzőbokor
pedig az alkotás játékos örömét. Az "Úr" és a "bogár"
meglepő összekapcsolásában ott rejlik a teremtés gondosságának és az alkotás
jelentéktelenségének ellentéte. - "Később", a háború alatt születtek - "fortissimo"-ban
- tiltakozást, felháborodást kiváltó
trombitahangú költeményei. "De ma" az előző versszakkal ellentétben "halkan, (...), remegve jön", születik a vers, s a könny-hasonlat a költemények
megváltozott tartalmáról vall.
Szomorúságának azonban külső okai is vannak: versei személyes panaszai
mellett és helyett a "testvérek" iránti szánalmat, az egyetemes
emberi részvét hangjait szólaltatják meg. Kiúttalan, siralomházi hangulatot
festenek képei, ahonnan csak öngyilkossággal lehet menekülni.
Az utolsó előtti strófa egyetlen kiáltásban összegzi az énen kívüli
világból érkezett benyomásokat: "Szomorú
világ ez!". S
visszatérve a kezdő képekhez elhessegeti a bravúros formakultúrájú verseit,
fölöslegesnek érzi a trombitaszót is, mert nem a holtakat ébresztő utolsó
trombitaszózat ez. A "könny"-metafora költészetének közösségi
indítékú szomorúságát hangsúlyozza. A legutolsó sor még ennek a másokért
könnyező költészetnek az értelmét is megkérdőjelezi.
A vers jellegé miatt eltűnnek a csillogó rímek: kizárólag asszonáncok
fordulnak elő, s legtöbbször egyetlen magánhangzós rím válaszol a rímhívó
szóra. A szótagszám is egyenetlen, fellazulnak a metrumok, cserélődnek az
időmértékes verslábak. Az egyetlen tiszta képletű anapesztusi sor a
legfontosabb mondanivalót emeli ki: "Csak a
könny, csak a könny, csak a könny hull". (R - R - H / R - R - H / R - R - H / H)
SZEMBENÉZÉS A HALÁLLAL
Kései költészetének hangulatát indokolja a halál fenyegető közelsége is.
1936-ban már tudta, hogy rosszindulatú daganata van.
Ősz és tavasz között (1936)
Ez a verse is "a halál rettenetében fogant. A halál rettenetének
kiáltását artikulálta emberi szóvá (...). El nem rejtette, (...), de fölébe
került, úrrá lett rajta. /Németh G. Béla: 11 vers/
A költemény témája nem általában a
halál, hanem az egyéni elmúlással való kérlelhetetlen szembenézés.
A vers egyik szervező elve, poétikai eszköze az ősi hasonlat, s ezek a
hasonlatok sem újszerűek. - A költemény strófái hat magyaros ritmusú, három
ütemű (4 - 4 - 2), páros rímű tízes sorból állnak, s a hangsúlyos versritmusban
trochaikus, ereszkedő lejtés is bujkál. Hagyományos eszköz e refrén alkalmazása
is. A halálra készülő ember önmegadását erősítik a verssorok és a mondatok
határainak egyeztetése (csak két sorátlépés akad).
A költemény szerkezetét nagyjából az évszakváltás rendje szabja meg; azt
emeli ki a páros strófák refrénje is.
A szüret utáni késő ősz természeti képeivel indul a vers. Itt-ott még
alliterációk is találhatók. Csak a strófazáró hasonlat - "mint mezítelen teste egy halottnak" -, melynek utolsó szavát a "rohadt" rímhívó is nyomatékosítja, viszi bele a versszakba a
halál rémületét, s teszi jelképessé a megelőző képeket. Ettől kezdve minden kép
a halál felé mutat, s a refrén feljajdulásában összegződik. A rövidülő esték az
öregség képeit hívják elő.
A földet betakaró hó gyermeki emlékeket idéz, de belejátszik mindebbe a
halottas ágy képzete is. A "Paplan alá!
Hajjcsi!" anyai
parancsa a rím által a halál kiáltásává torzul. Ebben a hangulati kettősségben
fordul elő a két enjambement.
A harmadik egység az újév és az óév fordulójával az idő megállíthatatlanságát
fejezi ki. A jövő reménye fel sem merül, csak egy Arany János-i panasz tör fel:
"Mennyi munka maradt végezetlen!
- S a gyönyörök fája megszedetlen..." Itt a búcsúzás szomorúsága, a türelmetlen idegesség
uralkodik el.
Az eddig többes számú általános alanyt a tavasz képeivel az egyes számú
első személy váltja fel: a vers hangneme elégikussá, személyessé válik. Ezt a
fordulatot jelzi a két önrímmel kiemelt sor is:
"Olvad a hó,
tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi
szeretnék lenni!"
Az évszakváltás ettől kezdve nem állítható párhuzamba az emberi léttel: a
tavasz nem az újjászületés, hanem a tél elmúlásával az élet pusztulásának képe
lesz. A hasonlatok helyett itt már a metaforikus sejtelmesség kerül túlsúlyba.
Az eddigi általános elmúlás-gondolatot most a személyes halál döbbenete erősíti
fel. A nyolcadik versszakban háromszor tér vissza erős hangsúllyal kiemelve az én személyes névmás, s az eddigi nyugodt
ütemezésű dallam (4 - 4 - 2) most izgatottá válik: pirrikhiuszokkal tarkított
trocheusok közvetítik a rémületet:
"Csak az én
telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom
nem halandó."
A két metafora után (madár, lombon) a refrén megváltozott hangulattal
szólal meg,: az "én" egyéni pusztulását jajgatja el.
A halállal mindenkinek egyedül kell szembenéznie, ezt az elmagányosodást
jelenítik meg a kilencedik versszak inverzióval szaggatott mondatpárhuzamai, s
a "lompos" ragrímek. A magány fájdalmát növeli, hogy a tavasz az
műveit is halálra ítéli ("Ami betüt
ágam irt a porba, a tavasz sárvize elsodorja").
A költemény záró szakaszának metaforája (száradt tőke) visszaível a kezdő
strófa képeihez, s így kerek egésszé formálja a vers képrendszerét. A kiszáradt
szőlőtő, s a letört karó a fő mondanivalót hordozza: minden hiábavaló, nincs
többé remény. A halál iszonyata némileg oldódik az asszonyi jóság népdalszerű
szimbolikájával, a karóra boruló rózsa költői képével. Ezt a beletörődést
sugallja az utolsó versszak zenéje is: visszatér a vers nagy részében uralkodó
kiegyensúlyozott hangsúlyos ritmus 4 - 4 - 2-es ütemezése.
A PRÓFÉTASZEREP VÁLLALÁSA
Babitsot az emberiségre váró kínok is gyötörték. A kultúra s az emberiség
féltésének morális parancsa fordította szembe a fasizmussal.
Jónás könyve (1938)
1938 őszén jelent meg a négyrészes elbeszélő költemény. A történet
csaknem végig követi a bibliai elbeszélést, de olykor részletezéssel bővíti ki
annak előadását. Ilyen pl.: a tengeri vihar, a ninivei vásár leírása, s Jónás a
hal gyomrában ironikus bemutatása. A bibliai történettől azonban eltér a
költemény: ott a niniveiek bűnbánatot tartanak s megtérnek, itt viszont
kinevetik és tovább élik bűnös életüket.
Ez a változtatás a költő művészi szándékait szolgálta. A mű ugyanis
elbészelő keretbe foglalt nagyszabású lírai önvallomás. Babits költői
hivatásáról mond véleményt olykor ironikusan, olykor pátosszal. Babits
Jónásként menekül az Úr akarata elől: nem akart próféta lenni,
"szigetre" vágyott, hol egyedül lehet. A fasizmus előretörésével
látta be, hogy az elvonulás lehetetlen, s a költő nem térhet ki feladatai elől,
a felelősségvállalás alól.
A testi-lelki gyötrelmek kényszerítik Jónást és Babitsot, hogy
prédikáljanak Ninive ellen. A Babits-féle Jónás azonban komikus, alakja
esetlen. Elmenekül a városból a sivatagba és várja Ninive pusztulását. De rá
kell eszmélnie, hogy nem az eredményen, hanem a szándékon kell mérni a
prófétát, a költőt: a gonoszság világában nem menekülhet , nem hallgathat,
"mert
vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot
ad a testvér:"
A költő, a próféta kötelessége a harc az embertelenség, a barbárság ellen
még akkor is, ha ez a küzdelem esetleg komikus és eredménytelen. A küzdő
humanista ember álláspontja ez.
Ninivét az Úr mégsem pusztítja el, s ebben a befejezésben ott rejlik
valami remény is: az emberiség nagy alkotásai túlélik a gonoszságot. Jogos a
felháborodás az erkölcsi romlottság fölött, de jogtalan a világ teljes
pusztulását követelni - ez is egyik tanulsága a műnek.
A Jónás könyvének a nyelve a választott témának megfelelően bibliai
ódonságú. Főleg a nyelvi archaizmusok biztosítják ezt, s az egykori
bibliafordítók "latinizmusai"is megtalálhatóak a szövegben, pl.: "futván az Urat" (mivel a latinban a "fut" ige vonzata a
tárgy).
A költemény ironikus-komikus ábrázolása a bibliai ünnepélyességet olykor
hétköznapi, prózai szavakkal, mondatokkal ellensúlyozza, pl.: rühellé, lotykos,
fene víz, stb.
A versforma is a tárgyhoz s a kettős hangulathoz alkalmazkodik:
egyenetlen hosszúságú jambikus sorokból áll a költemény; gyakoriak a
sorátlépések, s a rímekre sem fordított túl sok gondot a költő. A szándékolt
"egyszerűség" mögött azonban hallatlan műgond húzódik meg.
1939-ben írta Babits a Jónás könyvéhez kapcsolódó Jónás imája c.
megrendítő költeményét. A két hatalmas versmondatban gáttalanul áradó szavak a
halálosan beteg költőnek azt az elhatározását fejezik ki, hogy "mig égi és ninivei hatalmak engedik", bátran fog szólni, s nem hallgat cinkos némasággal.
Babits Mihály kiváló regényírónk is volt. Halálfiai c. regénye a XX.
századi széppróza egyik legjelentősebb alkotása.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése