József Attila
(1924)
ÉS KERESSÜK AZ IGAZSÁGOT
Lábunk elkophat hónaljig,
Sej haj, fütyülve baktatunk,
Igazságot keresünk, de
Nem találunk még seholse.
Nincsen batyunk, csak az agyunk,
Betyárkodó Ábel vagyunk,
Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
Gondolatunk az ördögé,
Lelkünket meg Isten fogja
Sziklaszántó ostorosba.
Hogyha tél van, hát didergünk
S nem is tudjuk, hogy didergünk,
Szemünk, fülünk lefagy együtt,
Lázas szóval melengetjük,
Nem hálunk soha árnyékban,
Zsebünkben is csak szándék van,
Magunk vagyunk: a kenyerünk,
Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,
Ínség, asszony nem bir velünk,
Északnak meg délnek megyünk,
Koldusokkal parolázunk,
Ott a tanyánk, ahol ázunk,
Összenôtt már a két kezünk
S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
Nagy éhünk van s nem éhezünk,
Mindig korábban érkezünk,
Szájunkra a jövô hágott,
Kiáltunk emberebb világot,
Szeretetet, szabadságot,
Szél a lábunk, arcunk áldott,
Nézünk minden követ, ágot,
Ahol utat ki se vágott,
Sej haj, dallal, jó vigasszal,
Asztaltalan szómalaszttal
Keressük az igazságot.
1924. jan. 4.
KÖVEK
Öreg kövek, ne haragudjatok,
Ha taposlak, hiszen tinálatok
Nagyobb és mozgóbb taposó vagyok.
Szólok hozzátok, vén testvéreim,
Mozgóbb, nagyobb taposó tapos engem
S nem szól, csak jár az emberköveken,
Nem szól, nem szól, vagy jelekben beszél
És tán ti vagytok súlyos szavai?
ó, némák, meg nem értlek titeket sem!
Miért van kô, ha nem lesz épületté?
Hát nem segít a jaj s az allelúja?
Se hit? se malter? se Krisztushabarcs?
Széthullt az ember millió darabra,
Mint esôben a vályogkalyiba.
És hol van az erôs, terméskô-ember,
Kit nem tapos fájóra semmi láb?
ó, borzalmas így: útfelen heverni,
Ha bennünket nem épit városokká
Gránithalmokba semmi épitô.
Hiszen kölyökkorában az idônek
Egymást-karoló barlanghegyek voltunk,
Hol békesség és szeretet lakott.
Széjjeltördelt a bölcseség s a bomba,
Szétbomlasztott a gejzirlábu vér
S nyomoruságos könnyekbe merülve
Száz megváltó agy forr már, mint a mész,
Hogy értelmes várossá magasodjunk,
Mert most minden s egyetlen értelmünk
Az úton heverô kövek fájdalma,
Mely porban és piszokban taposódva
Templomtorony kupolájába vágyik!
1924. jan. 6.
IDE ÚJRA A SZERETET JÖN
Fejünkre tapodták a multat,
Hanem a jövô csak megérik,
Dudvából föl a magas égig,
Mely ízes gyümölcsű embert hirdet.
Már izmainkká lett a szándék,
Tél-túl a szemek már nem sírnak
S volt-göthös anyák szerelmes pírnak
A napot kendôzik magukra.
Szándékoló, roppant kohókból
Már ömlik a vas okos formába
S nótás acél zeng majd, hol máma
És tegnap aranyat imádkoztak.
Az átkok már elátkozódtak,
A vér elvérzett, széjjelmarva,
És elrothadt gonosz hatalma
A gyümölcsdögvesztô rothadásnak.
Ide újra a szeretet jön
S gonoszok vége nyögi jöttét,
Nem mint eddig, hogy leütötték
S a jókat áldozták eléje.
Ide újra a szeretet jön
S mindenkinek fakad bocsánat,
De addig jaj, kik látva látnak
S a vaknak nem adnak szemükbôl!
1924. jan. 22.
MIÉRT MONDOTTÁL ROSSZAT NÉKEM
Miért mondottál rosszat nékem?
Én nem bántottalak, barátom,
Hogyha valamiért haragszol,
Szívesen bocsánatot kérek
S szeretném, ha most velem jönnél,
Megnézzük majd a favágókat
S leheverünk együtt az erdôn,
Fejünk fölött hullámzanak a lombok,
Hűs tengerfenékrôl az eget nézzük,
Ahol meg zsenge felhôk lombosodnak.
Ott nagy nyugalom karol majd belénk
És nékünk az most olyanigen jó lesz,
Háromszoros a jó, ha kettô kapja,
Azért szeretném, hogyha velem lennél,
Mig odahallik este a harangszó,
A bogáncsokat leszedjük egymásról
S hazaballagunk éppolyan fáradtan,
Miként a kapás, szótalan munkások,
Akik a földek békés erejébe
Százannyit termô magokat vetettek.
1924. jan. 23.
LÁNYSZÉPSÉG DÍCSÉRETE
Dícsérlek hát, mig minden erôm itthagy:
A férfiból kiszakadt gondolat vagy,
Hallgatsz, de szól a trombiták szava
S ledôl az elzárt Jerichó fala.
Remek városok, puszták és az ég is -
Körülötted van minden s azért mégis
Csak téged lát meg, téged, aki lát.
Éretted volt csak eddig a világ...
Eh, ostoba, nem igy, de lelkesebben,
Mint tűzimádónak vak rengetegben
Áldó hozsánna zengne ajkirul,
Ha körülötte az erdô kigyul!...
Csak vergôdés a méltó hódolat: ha
Egy kôre lépsz, az fájdalmunk darabja.
S hogy befejezzem a dicséretet,
Szedjenek nagybetűbôl TÉGEDET!!
1924. jan.
KEDVESEM,
Bizony a szirmok összeborulnak este.
Nem akartalak megcsókolni se,
Csak hogy kicsit itt érezzelek mellettem,
Mint kisgyerek az édesanyját.
A vackorfa a beojtott ággal összenô,
Én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal,
Én kedvesem,
És szebb is vagyok, miként az éjszaka
A számlálhatatlan csillagoktól.
Meleg vagy: esôt hozó tavaszi szél,
Mely fogócskára tanítja a gyerekeket
És fölkelti a sáros füveket.
Régóta várt mellem bozontos rengetegje,
Hol éhesen, meg félfagyottan
Indulatok aggancsos csapata öklelôdött
És most, íme,
Békén legelgeti liliomszavaidat
Meg a violákat.
Mert megjöttél, hisz meg kellett jönnöd,
Én kedvesem.
Még sötét van,
Leheletünk se látszik,
De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok,
Odaki hajnalodik
S én még mindig csókokat beszélek.
1924. jan.
NYÁR VOLT
Nyár volt,
De mindnyájan fáztunk,
Hát begyújtottunk a mesekályhákba,
Ott melegedett belém,
Hogy valahol, ahová `elérünk`,
Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,
Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,
Biztosan és észrevétlenűl,
Mint hóborított földekben a tavasz
És elôjön és megigéz,
Ha napszivünk kisüt szép homlokunkon.
1924. jan.
Nž A TÜKÖR ELžTT
A tükör elôtt öltözik. Csupasz,
Akár a frissen megköszörült penge.
Nem látta férfi, mégis beleszúrja
Kegyetlen tükre minden férfi-szembe.
A tükör elôtt öltözik. Gyapjú
Kelmét neki növeszt a férfi nyája.
Szoknyaként veszi magára a poklot
S az ég fodorként hullámzik alája.
Hajára aggat mély rejtelmeket,
Vagy hajnalból köti ragyogó kontyát
S a férfierô roppant vásznait
Ujjai apró szallagokra bontják.
Fülönfüggôül szívünket veszi,
Nem hallott zenét csak neki zenéljen
És nyelve alatt jéghegyeket hordoz,
Hogy forróságát elvermelje mélyen.
Lelkiismeretünket gyújtja föl,
Hogy szemöldökét véle bekormozza,
Tíz manikűrözött méregfogát és
Ajkát vérünkkel festi meg pirosra.
S már készen van és nincsen rajta más.
Á, dehogy! tán csak egy virágszál éppen!
Annyira egyszerűen indul el,
Hogy szônyegére: holt agyunkra lépjen.
1924. jan.
KOMOLY LETT MÁR
Komoly lett már hejehuja lelkem,
Addig jártam ôsz Uramhoz én.
Ott is, ott is mindig csak követelôztem,
De mit akartam, de mit is akartam?
Kalapáló, hajórakó kedvet,
Meleg asszonyt, hálószôni is,
Hogy én, gyarló eszem szerint értelmetlen,
Botor tengerének értelmet is adjak.
Mi voltam én?... Oktalan próféta,
Cifra szóvá gyötört akarás,
Irigy, ha a másik szebben mond igét.
Hiuságból vágytam töviskoszorúra.
A fájdalom Isten feddô szava
S fájdalomtól csöpög a szívem,
Mint bô veritéktôl a szegények arca
S meleg olajtól a gépek karjai.
Nem kérek már bús bocsánatot se,
Csak igenigen alázkodom.
Nincsen az az asszony, akit nem kivántam
S asszonyriasztóra könyörgöm az arcom.
Érzem, hajnali falucska lettem,
Szelidség nyugodt tehenei
Ballagnak belôlem az Ur kegyelmének
Friss és térdigfüves legelôje felé.
1924. jan.
LÁZADŰ SZENTEK
Ülök én újfent dögrovást a porban.
De gonoszok csontjából ôrölt porban.
Uram, én is keresztelek ujra.
De fejemet oda nem adom ujra.
Én nem áldozom föl többé Izsákot.
Inkább magam, de soha Izsákot.
Szólok, hiába, Szodoma rám se hallgat.
Szólok, de annak, aki majd meghallgat.
Menyország kulcsát én a földre ejtem.
Vén szivemet is a földre ejtem.
Csak bennem legyen gonoszság helyettük.
Engem büntess meg tűzön ôhelyettük.
Csak a szegények jutnak a pokolra.
Én nem vigyázok többet a pokolra.
Gyógyíthatót én meggyógyítok most is.
De halottakat nem keltek föl most is.
1924. jan. 28.
VILLÁMOK SZERETžJE
Ördög röhög és Isten sír belôle,
Pap és csibész a villámok szeretôje.
Mindig beszél: "Mondd, testvérem, nem alszol?"
S legszebb álmában kenyérhéjat majszol.
Búzát vet s hideg csillagokat gyomlál,
Korgóbban korog húsz dühödt gyomornál.
Hordókra áll és templomokba tér be,
De vasgerincü és még nincsen térde.
Ha szép idô van, a földeken fekszik,
Csak ritkán békít, csak ritkán verekszik.
De fergetegben hegyormokon állva
Villámszivét az éjszakába vágja.
S mig ember, barom, fa szeliddé retten,
Boldogan sír a megtárult egekben.
1924. jan. 28.
NYOLCESZTENDžS LÁNYOK
Hosszú sorban jönnek, mennek,
Apró ördögök, de szentek,
Homlokuk friss, meleg kenyér,
Szén a szemük, szénparázs.
Hosszú sorban jönnek, mennek,
Mint a virág, úgy szeretnek,
Ugy szeretik a fiúkat,
Akárcsak a gyöngyvirág.
Hosszú sorban jönnek, mennek,
Ha sírnak is: csak nevetnek.
Messze vannak, messze vannak,
Mint a vídám csillagok!
1924. febr. 8.
LOPŰK KÖZÖTT SZEGÉNYEMBER
Lopók között szegényember,
Szegényember sose fél,
Minek félne, szíve, lelke
Erôsebb a többinél.
Lopók között szegényember,
A Jóisten megsegél!
Nincs tehene a szegénynek,
De ha van is elvetél.
Lopók között szegényember,
Szegényember kapanyél.
A világot megkapálni,
Szegényember annak él.
1924. febr. 11.
MúVÉSZET AZ EMBEREK KÖZÖTT
Kerekek lehettek a talpán,
A táncosnô begurult szemeinkbe,
Egyszerű volt, de ragyogott, mint a kolibrik.
Képzeld el a lápon libegô
És nyujtózkodó, nyurga lidércet.
Szebben ugrált a fiatal kecskénél,
Vagy mint a hamarkedvű komondorkölyök,
Ha futkároz és hempereg a fűben!
Még az esztendôalvók is
Szivesen vele-riszálódtak volna!
Azt se tudom, ki volt mellettem,
Az ujjongás együtt sejhajozott bennünk - -
Aztán hirtelen kihült a terem
S mi, emberek, szegények, ismét
Idegenül néztük végig egymást.
1924. febr. 12.
(SZžKE HAJAM...)
Szôke hajam már kibontom a szélnek
De arcomat mosolyba takarom
A hiába várt csókok igazát
Elbocsátja az asszony-hatalom.
Rózsákból rakni mindig-égô máglyát
Jól csókos tűzimádó tudna csak
Hát elbocsátlak csókos csóktalan,
Már lángot hívôbb kezek gyujtsanak.
Megosztozunk most iker életünkön
Tiéd a vágy, enyém a szerelem
S kihullsz belôlem, mint az üstökös,
De emlékcsillag száz marad velem.
1924. febr. 13.
SZELID, BÚCSÚZŰ ASSZONY
Pusztába viszi csókjait magával
Bölcs, bús fakír lett asszonydervised,
Hullámzó violamezôket lábal,
De virágot nem ad már senkinek.
Akartam volna: Ragyogó árnyék légy,
Mely büszkén gyönge, víg nyomomba jár,
De már fölöttem barna lett a kék ég
És ragyogásod kísértetre vál.
De nyugodt vagyok, mint a végtelenség,
Vagy falevél a zúgó tengeren,
S az emberekhez mosolyogva mennék,
Hisz akkor se lesz senki sem velem.
A falak sírtak nagy szomorúságot,
Naptalan életemnek falai,
Nem én sírtam, mikor szivembe vágott,
Hogy búcsuzót kell immár mondani.
Könnyű legyen emlékem, mint az illat,
Mely egekig száll és legyen örök,
Amíg szivembôl máglyarózsák nyilnak
S feláldozott szerelmem füstölög.
1924. febr. 19.
JŰNÁL JOBB
Páris, Berlin, Moszkva és Szeged -
Kevesen vannak jó emberek.
Akik meg vannak, jajgatni vannak.
Narancshéjnak is útjába vannak.
Gyönge harmat, ösztövér: fölszíjja a nap.
S folyómedret mosni? Ki hallott olyat?
Huncut a jóság, ha szégyent hoz a jóra -
Minek jóság-festék a jót-akaróra?
Van hű komondora, van bô karikása -
Melyik juhász bôg, ha megszalad a nyája?
A vasnál több az olvasztó kohó,
Jónál több, jobb a jót-akaró.
Washington, Wien, London és Czegléd,
Rossz ember úgyiscsak mutatóba lesz még.
1924. febr. 22.
SZERETžK
Furcsák és betegek,
Kik sebeket vetnek egymásba, hogy
Beboronálhassák.
Télen tüzek - nyáron
Források fakadnak ujjaikból.
Fáradatlanul csak
Az örök gyönyört szigonyozgatják,
Jégtömböket olvaszt
És szöllôhegyeket
Szárít ki sivatag lehelletük.
Kalászos szemükbôl
Kiszédült az arcok meleg magva,
Kihull az értelem
Rossz vihederébôl
Bomlottpántú, meghasadt agyuknak.
Összemart szájukra
Még tétova mosolyt tetoválnak
S csókjuk, ölelésük
Zengô kerteken át
`Egy` bibére lopja a szerelem.
Míg a bolygó-bimbók
Meg a virágok milliárdjai
A fényt és virágport
Frissen, egészséggel
`Minden` társuknak széthajigálják.
1924. jan. - febr. [?]
ROKKANTAK
Parasztlábaikról
Leamputálták az ásót... Nem veri
Színek meleg essôje többé
Szemük szárazságát.
Gránátokba törte
Karcsú gerincük acélobeliszkjét
A sátános tankokká vedlett
Harangok ütése.
Áttört tüdejükön
Tajtékos borzalmak marsolnak nyögve
És lágy agyukra internálták
A Szibériákat.
žk azok, akikbôl
Még visszakaptak valamit az anyák
Amaz emberebb gödrök vámján,
Hol most meszesednek
Eggyé mindenfajta
Dadogó Krisztusok, hogy irtózatos
Hegyibeszéddé magasodjék
A hörgés bacchanálja.
Hiányzó karjukon
A kenyeres tenyér megöklösödött
És szívükben égve harangoz
A Békesség elé.
1924. jan. - febr. [?]
KAKUK MARCI
Kakukkos isten rakott idegen világ pihéibe,
Arcunkra könyvelt bizonyossággal
Mi tudjuk, ugye, gyöngyöm-bogaram.
S kihajitnak csavargónak az utakra,
Ahol vásárra szekerezik az öröm.
De megterít a nyár eperfák zöld abroszán.
Testes mosónôvé negyvenévesedik
Diaboló-derekú Beatricénk,
Kinek szemében galambok laktak egykor.
Lábainkon kolonc az országút,
Megennénk egész kukoricatáblát,
S elhiheted, az a legnagyobb bajunk,
Hogy muszáj lenni becsületes ôsállatoknak is,
Akik nem hordják zsebben a gerincüket.
Rózsás alakod is csukaszürkére mázolják,
Torkodat elvitték gépkocsitülöknek,
Hirdetôoszlopok árnyéka vagy,
Más se maradt belôled, mint a: Kakuk Marci.
Néha van úgy, hogy fejed szomorúság zsuzsuja
És a piszkos járdáig fityeg.
Ilyenkor kivilágitják a városokat
S legszebbre festik magukat a lányok.
Zokognál is, de nyelvem alá duglak,
Mert ángyod is tudhatta, mikor megszülettél,
Azért születtél,
Hogy plébánia légy a templom egerének.
És szélben szoknyaként gyűrôdô bôröd alatt
Mennél jobban szétsárgul a papirmadzag,
Inaimra annál inkább drótkötelek nônek.
Te vagy sokunk szándékának rúdja
És nem vagyunk vak csillagászok,
Azt akarjuk, vakondok is lássa,
Hogy a kelô nap mennyire illik hozzánk!
1924. márc. 11.
SZOMORÚFúZ
Lábonjáró szomorúfűz,
Hivesség csal, hivesség űz,
Hivesség űz, hivesség csal,
Ez patakkal, az meg faggyal.
De patakra nem találok,
Mindenütt csak fagyot látok.
S patak kéne, napfény kéne,
Lehevernék az ölébe.
Megduzzadnék, mint a többi
Szerencsésebb erdôföldi.
Virágoznék, mint az égbolt,
Ha a kakas kukorékolt.
Bokrok elôtt alázkodok
Csillagokhoz fohászkodok:
Hé csillagok, jó csillagok,
Patakra már hol akadok?
Leveleim, vigasságom,
Nem ér utól bolygó lábom:
Elhullajtván vigasságom,
Marad a szomorúságom.
1924. ápr. 16.
KI VERNÉ FÖL LELKÜNKBEN A LELKET?
A meddô dombok homlokából
Kiemeltük a csillagvizsgáló gondolatokat,
Föl, föl a magasságig
Repülôgépeket hajigálunk
És roppant, visszahulló pályájukkal
Kipányváztuk a madarak birodalmát,
Mozdonyokkal korcsolyázunk messze földre
És kantárt holnap elektromos hajókból dobunk
A sörényes, üvöltô tengerekre,
De emberek, emberek!
Ki venné újból észre,
Hogy le kell sikálni asztalainkat,
Ki mondaná meg az asszonyoknak,
Hogy kisöpörhetik a szomorúságot,
Ki ültetne kerteket szemünkbe,
Ki verné föl lelkünkben a lelket?
1924. máj. 10.
HÉT NAPJA
Tintába mártom tollamat
És tiszta, kék égbe magamat.
Félrerángatom a harangkötelet,
Falbaverdesem szegény fejemet.
Ki látja meg, hogy már látszanak
Kilógó nyelvünkön az igért utak,
Hogy nincsen hiába semmi és a minden
Nem siklott ki föltépett ereinken,
Hogy kristály szeretne lenni a patkány is
S a darabkább utálja már a darabkát is,
Hogy magadat tisztán találod meg másban
És nyugalom van a szükséges rohanásban,
Hogy leheletünktôl kigyúlnak a házak,
És engesztelô vízzel már locsolgatnának,
Hogy hídak robbannak a szegényemberekben?!
Ű, barátaim, hét napja nem ettem.
1924. máj.
IGAZ EMBER
Szemeim, ti fényfejô parasztnôk,
Fordítsátok ki a sajtárokat,
Nyelvem, szép szál kurjantós legény,
Hadd abba hát a kubikolást,
Állat, szaladj belôlem Ázsiába
Izzadó erdôk gyökereihez,
Gerincem, szédülj az Eiffel-torony alá,
Szigonyod a szagot elkerülje,
Orrom, vitorlázó grônlandi halász,
Kezeim, Rómába zarándokoljatok,
Lábaim, árokba rugdossátok egymást,
Szolgáltassátok be a cíntányérokat,
Füleim, a cíntányérokat!
Combom, ugorj Ausztráliába,
Te harmatos-rózsaszínű fiahordó,
Gyomrom, te könnyű léggömb,
Repülj a Szaturnuszig, a Szaturnuszra!
Mert úgyis kilépek számszélire
S íves kiáltással füleikbe ugrom,
Mert fölhúzták már a megállt órákat,
Mert ívlámpákként ragyognak majd a falvak,
Mert fehérre meszelik a városokat
És csigolyáim szétgurulhatnak a világba,
Én már akkor is egyenesen állok
A görbén heverô halottak között.
1924. máj.
KOLDUSOK
1
Öreg, én eztán lopni fogok!
Fiam, mindenki azt teszi. Ne tedd!
De a nôk, a szagosak, a gazdagok!
Ládd, én csak úgy tapogatom az eget.
Öreg, a mankóm szaladni akar!
Fiam, hát nem jön erre senki se?
Ha akad is, mindig csak száraz karaj!
Tej kéne, nem birok már enni se.
Egy kirakatot még ma betörök!
Börtönbe jutsz és megvernek. Szamár.
Egy kirakatot mégis betörök!
Psszt, meghallják s nem ad, aki erre jár.
2
Öreg, a varrás újra gennyezik.
Annál szebben tudsz könyörögni majd.
De rúgnék vele, a szent mindenit!
Te mást se csinálnál. Mindig csak a bajt.
Engem nem akart a lányod, öreg.
Örülj, hogy látod az áldott nyarat.
Most rád se köpne, nyomorult, vén cövek.
Legalább néki ruhára is marad.
Selyemszoknyánál nincs becsületje több!
De kéne neked, te korcs, te torzszülött.
3
Fiam, nem élek soká, azt hiszem.
Én pedig azt, hogy éltél eleget.
Meghalok s nem fog sírni senki sem!
Elég, hogy míg éltél, vezettelek.
Én Istenem! - Mondass vagy két misét!
Azon már inkább kolbászt is veszek.
Téged még meg fog verni a nagy ég!
Meg ám, ha mint te, véngonosz leszek.
Légy jô, hisz egyszer elpusztulsz te is!
De addig csak enyim lesz a sarok.
Nem félsz a pokoltól? Meghalsz te is!
Félnék, de élni - s kölyköt akarok.
Könyörgök érted ott. Mondass misét!
Ép lányokért, hogy nôjjön rengeteg!
Sokszor fogsz sántán megbotolni még!
Csak legyen majd egy ép, erôs gyerek!
1924. máj.
TAVASZ VAN! GYÖNYÖRú!
Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gôzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szeretô is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
žzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elô a rügyekkel -
A mi tüdônkbôl száll ki a tavaszi szél!
1924 tavasza
A VILÁG MEGTEREMTÉSE
Igen, tudom, még nem volt a világ,
Csak az erôk nyugalmas vize,
Fojtott dühű, nagy vize,
Nem volt még hal se, de halat akart,
Nem volt még dal se, de dalolni akart,
Asszony se volt még, isten se volt még,
Vagy isten volt-e az egészen férfi,
Egészen gyermek, nem tudom,
- Most munkás lehet, vagy talán költô,
Hiszen mindegy a munkás, a költô -
ž volt még egyedül, nagyon magába,
Mint én vagyok most, olyan magába.
Tehetetlen volt, csak szeretet volt,
Társat akart és csak szeretet volt.
Nem tudott tán még beszélni se,
Nem tudott tán már hallgatni se,
Társakra gondolt, asszonyra gondolt,
A te víg, meleg szemedre gondolt,
Aki ha látná, nagyon szeretné,
Aki ha lenne, nagyon szeretné,
Frissen fürödve jobban szeretné.
A te víg, meleg szemedre gondolt
S a vízbe lépett,
A víz fölbömbölt, ahogy belépett,
Elnyelte, mint a villámot az éj
És ô lesüllyedt a fenekéig,
Feneketlen víz nincs-fenekéig.
A víz felhôkbe szállt a szíve fölött,
Jéghegyekké vált a háta mögött,
Akkor születtek a hideg csillagok,
Akkor születtek a meleg napok,
ž volt még egyedül, nagyon magába,
Társat akart és csak szeretet volt,
Terád gondolt és az, az megölte,
Meglett a világ - csak szeretet volt -
Akkor megölte.
1924 tavasza
MOST A TEREMTÉS KEZDETÉN VAGYUNK
Ime, már megvan az egysejtű ember,
Él és mozog,
Gondolatokat nyujt ki magából
És visszahúzván kinyujtja újra,
Hogy valamivel is elôbbre jusson.
Eddig vergôdött, most már ténfereg,
De serény és így mindig erôsebb lesz.
Kegyes miattunk a szigorú törvény.
Holnap már ügyesek leszünk
Könnyen úszunk, szaladunk, repülünk
És ennek így kell lenni
Hogy akkor már nem törôdvén mással,
Lelkünk tiszta ruhája legyen,
Kívánt álmunk szűz teste legyen,
Teste ének s igazság legyen,
Alakja Istenhez hasonlóbb legyen
Az eljövendô többsejtű embernek,
Aki belôlünk vetül majd elô
Aki mi leszünk,
A nagy Továbbcsináló,
Akiért most beteg a világ.
1924 elsô fele
MAGYAROK
Ű jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység!
úlünk, űlünk a mindenség szélén,
Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?
És várunk, csak várunk szomjasztó várásban,
Átalfolyik rajtunk a világosság,
De elhagytuk valahol kôedényeinket,
Elhagytunk valahol minden akarást
S most minden volt és jövendô szomjúság
Itt van, itt van, ó nagyon itt van bennünk,
Hogy friss kenyereink halomra száradnak!
A négylábúak, melyeket megettünk,
Most elôjönnek és kinevetnek minket,
Ezer és harmincegynehány esztendô
Zuhog végtelen szomorú szemünkbôl
S nem birja elmosni buta bűneinket.
Most nagyon messze van tôlem a föld,
Mégis azt érzem, hogy magyar vagyok,
Keserű számnak ki mutatna cukrot?
Ki hinné még el, hogy élni akartok?
Jöttem, kölcsönkérjek még ezer kezet,
Mert hogy adhatnék eleget kettôvel?
Két bárány volt én adó két kezem
S a farkasok elbántak mindkettôvel.
Most minden kedvem holtan terül el,
Mert levegôtlen vihar a jajom:
Leszámitva az ostobaságot,
Multunkat, életünket és a gyomraink,
Ű jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység!
1924 elsô fele
TÜNTETÉS
Kiszaladt a vér ereinkbôl
S most az utcákon nyargal végig,
Ime, eljöttek a gyárkémények
Szikrát lehelô arkangyalai,
Hogy visszavívják a pokoltól
Ádámot és Évát.
Szánkból sistergô meteorok hullnak
És a rendôrök szelíd testvéreink,
Kiáltások tarka pántlikákkal
Kontyot kötnek a hajadon jövôre.
Hát hol az a tenger, amelyik
Ily kedvvel ringatna gyönyörű hajót,
Mint ez a kormos és éhes tömeg
A lelkesedés karcsú suhanását,
Hol az az évszak, amelyik
Ily remek virágot tűzne ki a földre,
Hol az az égbolt, amelyik
Ily erôs karokkal ölelné a földet,
Hol az a vaskapu, mely nem olvadna széjjel
Ekkora nagyszerű hévség elôtt?!
Micsoda fölséges égiháború
A külön lábak együttes dobbanása!
Ilyen pompás ütések alatt
Szénné sajtolódna erdô, mezô.
Az ég ekhóját mellünk visszadobja
És minden bezárt, pókhálófödte ablak
Csörömpölve darabokra pattan.
1924 elsô fele
TúZ VAN!
Tűz van!
Ég a malom!
Ne bántsatok, én nem akarom,
Jaj, tán csak bennem ég az a malom?
Ne bántsatok, én nem akarom,
Csak néha hittem úgy, álmaimban.
Azért ordítok, hátha elhiszik,
Hogy tűz van, tűz van.
Nagykedvü, éhes nyujtózásokkal
Nyurga karokkal kalimpál az égnek,
Belül ég, de kívül éget,
Hát senki se érzi, csak én?
Vagy meghaltak már mindannyian?
Meghalt a magyar, a lyány, a legény?
Hiszen itt járnak körülöttem,
Húsból és vérbôl vannak,
Moziba mennek, esznek, isznak,
Hát én hiába bôgök nekik?
Vagy nem sírok én csak magamnak?
Elég a búzánk, elég a lisztünk,
Hát jobb lesz, hogyha majd a füstbôl
Az angyalok sütnek kalácsot?
Tűz van.
És ti a tüzes tűzben jártok.
Ha engem láttok, bolondot láttok,
Mert én tudom a ti haláltok,
Szemetek elé este állott,
Fületekre a csönd leszállott,
Nem érzitek a faló lángot,
Ű, én tudom a ti haláltok,
Mégis a fületekbe állok
S dühödten bôgve, konokul,
Reszketve félve csak kiáltok:
Tűz van! Tűz van! Tűz van!
1924 elsô fele
FIGYEL A KANCSAL
Mindig figyel valaki - biztos kancsal -
A hátunk mögött. Hátrafordulok:
Ki vagy?... Gügyögve gyűjti már a hajnal
Pihés csibéit... Alszom? Vagy élek? A kancsal
Parazsat dobál hátamra. Jajdulok:
Csak én vagyok, csak én! Ű, virradattal
Csak engem szül a fény, te, semmise!
(Az Isten is kinôtt cipôket talpal
És lelkünk csupasz lábbal jár a kancsal
Sziklás, szurós szemén.) Mért jössz ide?
Az én vágyamból sarjadzik a hajnal!..
Mindig figyel valaki, aki kancsal.
1924 elsô fele
EGYSZERú EZ
Lement a nap nyugaton,
Följött a nap keleten.
Egyszerű ez.
Él az, aki eleven.
Rongyos mindegyik zsebünk,
Rossz a magyar zsebe rég,
Egyszerű ez -
Elveszett az ezerév.
Ha elveszett, elveszett,
Nem keressük már elô,
Nem érünk rá,
Vonaton jár az idô.
Expresszen jár az idô
S gépbôl csinált madarán,
A gyalogos
Bizony hogy elmarad ám.
Szolgabíránk az agyunk,
Nem parancsol más nekünk,
Egyszerű ez,
Mi már mótorral megyünk.
Nem vagyunk mi bölcs urak
S nem is vagyunk szamarak.
Új ezerév
Új magyaroknak marad.
1924 elsô fele
MINDEN RENDú EMBERI DOLGOKHOZ
Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nô homlokából, zengô, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:
"Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ô,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elô?"
És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengô szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...
Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkbôl megint.
És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.
Ű angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikrôl tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.
Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.
1924 elsô fele
CSUDÁLKOZUNK AZ ÉLETEN
Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.
Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdôk az ô szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörlôképpen, de nem engedi.
Szavunk zugában megbuvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide...
Mezô álmodhat össze annyi jót -
Az én kedvesem a füvek szive.
Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.
1924 elsô fele
SZEGÉNYEMBER BALLADÁJA
- Szegényember, hogy adod a bölcsôt?
- Csöpp a gyerek, hogy adnám a bölcsôt?
- Király vagyok, bírok nagy erôvel,
Ha nem adod, elveszem erôvel.
Szegényember, hejh, csak egyet szólna -
A király már katonákért szólna.
De a bölcsôt a tóba hajítja,
Csöpp gyerekét utána hajítja.
Szegényember sír-rí a börtönben.
Szegényember nevet a börtönben.
Nincs a gyerek már a rossz világban,
Jobb sora lesz, hajh, vizi-világban!
1924. jún.
SZEGÉNYEMBER SZERETžJE
Világ van a szegényember vállán,
Istent emelt mindig másik vállán.
Dühödne meg okosan egyszerre,
Mindakettôt ledobná egyszerre.
Szegényember sose kér kalácsot,
Szegényember sose kap kalácsot.
Kis kenyérrel, nagyon feketével,
Fehér lelkét ôrzi feketével.
Szegényember sója is ízetlen,
Szegényember kedve is ízetlen.
Eladó kis holmija vetetlen
S ha van ágya, az is megvetetlen.
Szegényember akkor lop, ha éhes,
Akkor se lop, dehát nagyon éhes.
Akkor is csak szegényebb szegény lesz.
S míg lesz szegény, mindig több szegény lesz.
Kisgyereke sohase veretlen,
Asszonya se marad megveretlen,
De akármily gyönyörű lány lennék,
Szegényember szeretôje lennék.
1924. jún.
NEM ÉN KIÁLTOK
Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megôrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtôzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ű, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ű, gépek, madarak, lombok,
csillagok!
Meddô anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.
1924 elsô fele
MILYEN JŰ LENNE NEM ÜTNI VISSZA
Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.
Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!...
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belôlem
A pusztaság fele.
1924. júl. 10.
SZŰLT AZ EMBER
Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett,
Aztán azt mondta: Körtefa vagyok.
S gyökere lett a föld, dereka a magasság,
Lombja az ég
És körtét ettek a bogarak,
A madarak, az éhes csillagok.
Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett,
Aztán azt mondta: Szén és vas vagyok.
És csörömpölô acélműhelyekben
Tűzre dobta a nagy hegyeket,
Hogy a halállal és az új idôkkel
Száguldják meg a versenyt dübörögve
Szédítô, karcsú expresszvonatok.
Szólt az ember, szólt, megállt és elment
S csak azt nem mondta, hogy ember vagyok.
1924. júl. 17.
(TENYEREMRE TETTEM...)
Tenyeremre tettem a lelkem:
Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
De ž gyémántokat szedett elô,
Mert ž az embert sose érti meg.
1924. júl. 17.
A GONDOLKODŰ SZONETTJE
Dübörgô gépváros zúgó agyam.
Hangja - mit roppant barlangvisszhang adhat
Mély orgonára és a gondolathad
Rokkant derékkal görbed untalan,
Mint korhadt fűz görnyed szomoruan
Deres partján zajló, jeges pataknak.
Az épitôk téglát téglára raknak
Molnárok szíja suhogón suhan.
S mind robotol - minek? maguk se tudják,
De egyszer tán megúnják ezt a munkát
Izzadt ölükben ôrület fogan -
S - egyszerre mind! - kizúdulván a kába
Műhelybörtönbül bôsz anarkiába
Szétkujtorognak részeg-boldogan!
1924 nyara
A SZERELMES SZONETTJE
Kerengô bolygó friss humusza lelkem
Nehéz ekével szántja milliárd
Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
Mélyen lenyomva gázol át a telken.
Gôzös, meleg barázdákon vetetten
Kincses kalászok bólogatnak át
Az út felé, hol kényes, büszke fák,
A szépség fái búgnak át a berken.
Alattuk szívem űl, a mindig éhes.
Sötét szeme s paraszti szája véres.
És éles sziklán gyilkos késeket fen.
Egy tiszta érzés arra bandukol
S forró vér gôze száll ködökbe, hol
Szépség-fák állnak illatokkal telten.
1924 nyara
MÉRT HAGYTÁL EL, HOGYHA KÍVÁNSZ
Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tôlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplôben.
Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?...
Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykô a tóba!
De megégetnôk-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?
S pocsolyákba árkolt bús arcomba
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...
Ű asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!
1924 nyara
BOSSZÚSÁG
Azt hiszik, ha ôk karikáznak,
Te legalább is frászkarikával fogsz karikázni
S elvégre már tudhatnád,
Ha csôstül is ömlenek panoptikumokba,
Az egészségügyi muzeum csak fontosabb.
S ha jó is a holdas éjszaka,
Azért inkább kell nappal a napvilág.
Kutya dolog a népekkel törôdni?
Magaddal törôdni még kutyább
S végeredményben mégis egyre megy.
Regélni fogsz úgyis, az itéletnapig,
Mert nincs jogod befogni a szádat,
Ameddig csak foszlik belôle a szó,
Épp, mint karácsonykor a parasztkalács.
Most azért csak dühöngd ki magad,
Mondd el párszor könnyülô, igaz szívvel:
Fene, aki megeszi!
Mert a csorba ekevasakat
Immár igazán kicserélhetnék.
1924 nyara
FORDULŰ
Változások nehéz szagát görgeti a szél,
Vincellérek enmagukat ütik csapra már,
Enmagukat köszörűlik ifju harcosok
S az elásott tojásból is
Kibúvik és égre száll a madarabb madár.
Most az órák mutatói ventillátorok,
Jó földünk az óriási lenditôkerék
Mely most minden kart-kereket szédületbe ránt.
Szándékaink - széles szíjjak -
Megölelik s úgy rohannak országút-iránt.
Hálóbb-szemmel halászember új folyóra les,
Minden gazdátlan komondor küszöböt keres,
Fáradtabban fáradnak a szegényemberek,
Tél-túl néha tiszta kézzel
žszintén ád új portékát ravasz ószeres.
Furulyáló juhász mellôl nyája szétszalad,
Mintha mindenki utazna s üres a vonat,
Kiáltások raknak csöndbôl külön halmokat,
Üstökös hull, bútor roppan,
Gôgök álla szemlesütve mellükhöz tapad.
Szellôtôl is földighajló, sudár derekán
Jövendônek feszít ijjat mindegyik leány,
Frissült kedvünk habzó mezôt göndörít alánk
S mocsárkodó tenger alól
Zászlós-piros lobogással kiugrik a láng.
1924 nyara
SZÉP NYÁRI ESTE VAN
Szép, nyári este van.
Vonatok dübörögve érkeznek, indulnak,
Gyárak ijedten vonítanak,
Kormos tetôket kormoz az este,
Rikkancs rikolt ívlámpák alatt,
Kocsik szaladgálnak összevissza,
Villamosok csengetnek nagy körmenetben,
Transzparensek ordítják, hogy: vak vagy,
Mellékuccákba ballagó falak
Visszalobogtatják a plakátot,
Elôtted, mögötted, mindenfele - látod -
Plakátarcú emberek rohannak
És - látni - a nagy háztömbök mögött
Allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva
Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva
Emberlajtorján másznak magasra
Emberek
S a dühödt körutak nyakán
Kidagadnak az erek,
Hallani, hogy sikoltanak a néma hivatalnokok,
A hazatartó munkások lassú lépéseit,
Mintha öreg bölcsek lennének mindannyian,
Akiknek már semmi dolguk sincs a földön.
Hallani zsebtolvajok csuklóinak puha forgását
És odábbról csámcsogását egy parasztnak,
Aki szomszédja kaszálójából
Épp most nyúz le egy jó darabot.
Hallok mindent, aki hallgatok.
Kolduscsontokban nyöszörög a szú,
Körülszimatolnak asszonyok,
De én nagyon messzirôl jöttem
Kiűlök szíves küszöböm elé
És hallgatok.
Szép, nyári este van.
1924 nyara
HAJŰN MEGYEK PESTRE
Épp 1000 korona, hajón megyek Pestre.
Annyit néztem, hogy belefáradtam,
Azért elnézném még esztendeig
Dehát itt az este.
Csíp a kémény füstje, nem baj,
Éppen ilyen bodor, tömött a haja,
Mint két csónak egymásután,
Tán még karcsúbb forró dereka,
Orra szökken, mint az Erzsébethíd,
Vagy mint aki
Fejest ugrik róla.
Eh, elég belôle... Mégis furcsa,
Hogy Pest ragyogása szeméhez hasonlít.
Kettôs Bazilika-tornya kettôs melle
S hány ekkora kazán lehet benne!
Ugy érzem, mintha összeszidtak volna,
De bizonyos, ha olyan szomjas lennék,
Amennyire most furán vagyok,
Rögtön kiinnám alólunk
Tán az egész Duna-folyamot!
1924 nyara
ESTE VOLT S A BžRÜNK ÖSSZEÉRT
Este volt s a nyári égrôl
Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
Mikor a bôrünk össze-összeért,
Egész életemmel ott éltem én,
Azon a kicsi, darabka helyen,
Ahol a bôrünk,
A bôrünk összeért.
Most már tudom, ôt, ôt kerestem,
Mikor jelenést kért az eszem.
S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek,
Értitek-e az ô szavát, ölét?
Mert már nem birom el s az egész asszonyt
Méhike-zümmel és hatalmas
Üstökös-dobó kiáltásokkal
Kihirdetem.
Micsoda melletted a napsütött szöllôhegy,
A hajnalszôrű friss, égi állat,
Vagy a bokrok reggeli ringatódzása
A hajadon földek zsenge tomporán?
Minden asszony csókja összebugyog benned
S már sokszor félek, nagyon félek tôled,
Mert mi nagyon összebogozódtunk
S még minden szabad szálat elkeversz.
Ű, mi akkor is kívánjuk egymást,
Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak
És te könnyű felhôkön heversz!
1924 nyara
SÍRDOMB A HEGYCSÚCSON
A holtan megbántott Adyé
Üveghegy ez. Ezerszínű üveg.
Az ördög csuszkál oldalain föl-le.
Hántott héjú szivekbôl ez a hegy
Már régen épült. S énekelni megy
Hajnalban ez a hegy a vaksi földre.
- Sej haj, meghalt!... Ű, meghalt!... Hosszu csend.
A hegy kigyúl és táncolni kezd aztán.
Egy sírdomb megy a hegy csúcsára. Fenn,
Ott fenn megáll. Lefekszik. Vértelen
Fénylelke forrón leömlik az arcán.
Hullámzik még és lépcsôkké mered.
- A hegy csúcsáról nagyon messze látni,
Fennebb, a hantról, még messzebbre látni,
Ki akar látni, apró emberek? -
Csak csend. És újból zeng, ragyog a hegy.
1924. aug. 20.
OLY FRISS
Oly friss-ízű az ég, én tudom, én tizenkilenc esztendôs vagyok
A szebbik biplánon mindenki hallja a toronyóra ütéseit,
az éhesnek körte a csillag is, ott már ebédelnek, de
Magyarországon még nincsen
rádió
Minden emberben ketrecek élnek, ezek esznek vagy énekelnek
És egyik emberben acélból vannak a másikban pedig furulyákból
Ha alszom, hozzám képest mi lesz a harmat
Egészen ostoba csak egy van s az az elégett itatóspapír,
-- szegényke vizet se látott
Ne haragudj, jóíze van az égnek
És a szúnyogok amúgyis meghalnak éhségükben.
1924. szept. [?]
KESERú
Ű rádióaktivitás! most olvasom és görögdinnyét eszem és erôsen tudom
Hogy a világ csak bennünk változik
Szines kereplô vagyok csupán, halljátok? arcom átlátszó
mögötte virágok röpködnek, amint fölbuktak az elektromos hullámokból
Szeretômtôl is elszakít a humanista század, ó lepipált
szomorúság, gyújtsd föl ma
éjjel a menhelyeket
A bárányok birkák, én szamár vagyok s csak hosszú elnyúlt árnyékom a
pásztor
Ha szemem behunyom, az eroplánok lezuhannak és azok is
Melyek belôlem szállnak föl naponta
Te csillogó porszem, állítsd el aranyos motoraidat, reggel
úgyis kisöpör az asszony
Ű az asszony, a szeretôm csak sír, csak sír és könnyei tovább
hajtják a régi turbinákat
Kár, kár miértünk is
De éljenek a köszörűs inasok, akik fütyörésznek
És nem is tudják, hogy az égbolt fejünk fölül elvitorlázott a
pénztárcákba.
1924. szept. [?]
MOST FEHÉR A TúZ
Vigasztaljátok a szenvedô alkonyokat, közéjük való kedvesem is
Szomorú lángjaival zokogva kergetôzik
Elôttem szalad, megcsókoltam s az idô nagy némasággal elsüllyed
körülöttünk
De üres kezemmel hiába kapkodok utána
A fájdalom vakító felületén
Temetôkben világít a villany
Könnyeink fekete kristályokat mosnak
Nincsen szavunk, amit kimondhatnánk
Elhamvadt maradék álmunk
Csak a gyilkosok sötét reményei világítanak még
A butaság expresszvonaton robog elôttünk
Minden madarunk szárnyaszegett
Olyan ártatlan, mint a kavicsok fehér homlokai
Én mindig Riának hívtam
Gyékényünk sincs és mégis kihúzzák alólunk
Ünnepeink ájultan hevernek
Énekelj tiszta szomorúság
Lefekszem itt, a hold a fejemalja
Énekelj tiszta szomorúság
Lefekszem itt, a hold a fejemalja.
1924. szept. [?]
NÉHA SZIGETEK
Néha szigetek buknak föl fejünkben, madarak szállnak el
fölöttük, új, csodálatos növényzet magvait hullajtják rájuk
A gép arcából is csurog verejték, anyák szemébôl könny,
rólunk a munka olajcsöppjei
Lassan így fordul tovább a világ
Tegnap azt hittem, körtefa vagyok s még ma is jönnek hozzám kisgyerekek
Csókolnak és megrázzák bennem a roskadó körtefákat
Elsô szerelmem spirituszba raktam s most néha elnézem,
milyen furcsa kis állat
Szervusz, szervusz, hogy vagy, köszönöm megvagyok és te,
hát csak lassan, ilyenkor
mintha vágyunk se volna
De vacogva mászkálunk Mont Blancok tetején s imádkozunk,
te Isten, te Isten
Mért nem teremtesz hegyeket is
Nektek úgy adom oda magam, mint az anya meleg teli
mellét az ô éhes kicsikéjének
A bokrok már alszanak, én is lefekszem tibennetek, hogy
reggel kéznél legyenek majd
kedvelt, acélhomlokú szerszámaim.
1924. szept. [?]
ÉN DOBTAM
Én dobtam ide magamat, szivünkben vakok topognak, de
szándékunk egyet jelent a
rádiummal
Maholnap Jehovák leszünk, hogy emberré teremtsük magunkat újra
Ez a szerelem s a patakhúrú ének, mely most kinyujtozkodik,
hogy fölérjen valahogy kedvesem
bokájáig
A lélek hullámhossza éppen a magasságom, ezért van az,
hogy csóknak mondjuk a szédítô
naprendszereket
Forognak és zengô fekete hajuk alatt szelíden mosolyognak az imádságok.
Nehéz álomban hervadnak az órák
De violakert úszik belôlünk arasznyira a város fölé
Odaindul a vonat s a könnyek árnyékában odasikoltanak a karcsú tornyok
Hát gondoljatok a hárfaszemű fiatalokra, szegények
Nincs, aki friss, tiszta vízzel borulna ártatlan életükre.
1924. szept. [?]
EKRAZITTÖMEG
Ki lesz a madár, ha meghalunk és a világok ékköveit csiszolgatjuk
Az utak lassanként fölemelkednek s észre se vesszük, hogy levegôben
járunk
Eltévedt sugaraink visszaszállnak a vadmadarak tojásaiba
Kiégett kiáltásokból épül a porszem
Az óceánok szinén gondolat lebeg és gyógyítgatja holdkóros testvéreit
Holttetemek, nosza ugorjatok ki barátaimból
Lelkünket kivisszük a napra melegedni
Lángok csúcsain zuhanunk és emelkedünk fürkészhetetlen titkainkkal
Oly mértékben sírunk, amint a vizek párolognak
Füvek láthatatlan fényszálaiból
Együgyű szavakat szövögetünk, melyek szomorúan mosolyognak a tükör
elôtt
De kegyetlenül bízom az erômben
Elbocsátom távozó éheimet
Nagyszerűen
Konok ekrazittömeg
Arcotok mögött a hangtalan mélység és szivetek
Lassan végkép lesüllyednek benne a befalazott, lobogó aranyajtók.
1924. szept. [?]
RIÁNAK HÍVOM
Riának hívom ôt
De éppúgy mondhatnám sónak, vagy villámnak is
Sok értelmetlen dolgot csinálunk, azt mondjuk rá, hogy szép
s azután kiejtjük kezünkbôl
Röntgenfénybôl faragták, átsugárzik a falakon és szavaimon
Haj, de igen messze van
Ha egyedül vagyok, odaül homlokom elé, nagyon fájhatok neki
Sóhajt s testemre hullajtja fájdalmait
Csodálatos, hogy más nem vette észre feje fölött a virágokat
Pedig én láttam, hallottam is, szines harangokat dobálnak jobbra-balra
Belôlük mosolyognak föl jövôbeli gyerekei
Közöttük jár, nagy gonddal ügyel rájuk, de errôl sem tud
Azt hiszi ilyenkor, hogy takarít, vagy, hogy engem kínál meg vacsorával
Egy hangvilla két ága vagyunk
S mégis, ha egymásra nézünk
Néha rekedten száll föl a szomorúság.
1924. szept. [?]
ESTI FELHžKÖN
Esti felhôkön fekete fű nô lassan fölszíjja a fényességet és
gyémántlevegôt locsol izzadt
arcainkra
nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött
ezek ilyenkor egész elolvadnak
ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva
nagy meleg szárnyakon röpül
föl-föl egészen mihozzánk
csontjainkban a velô foszforeszkál akár a sarkcsillag
kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek
elbujtak tenyereinkben
mi az igazság kérdem a falaktól
erre eltünnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem
a szemhéj selyemüvegbôl van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk
az áloé másodpercenként virágzik álmainkban
ismeretlen kedvesünkkel hálunk ô az aki cirógatván figyelmeztet
ha takarónk lassacskán
lecsúszik.
1924. szept. [?]
KILŰMÉTEREKKEL
Kilóméterekkel vagyunk magunk elôtt és meglóbáljuk elvesztett
lelkeinket melyekben vágyaink
virrasztanak
Eltáncolt öregek felülnek még az ágyon
Titokban fejet is függesztenek hajuk alá, hogy megtévesszék
a mitsemsejtô gondolatokat
Pedig hiába minden szakértelem mikor hajnali levegô siklik szivünkön át
Kedvesünk ô, akinek meg kell
köszönni párunk libegô mosolygását
És mégis körülményes becsukott kézzel járni a szemünkben
A világ is több sokkal, ha kinyujtózunk, nagy hegyekre mászunk
És mélyen hullámaink alatt kábelek szállnak melyek tengerbe
vetik elkorcsult fiaikat
Angyal kovályog nyelvünk felületén
Szikrasineken vörösmozdonyok zuhannak elôre
Szemtôl szembe
Ria karcsúbb a liliomillat esteli árnyékánál
De csapzott homlokomon kinyílnak a sípok
Feszültség szemverôs rakétáiban röppentsük föl a fiatalok
egyetlen osztályharcát.
1924. szept. [?]
DÍCSÉRTESSÉK
Rózsa, rózsa, szállj és énekelj...
És dícsértessék csúf, hazug szava,
Olyan hajnal lengesse szivét,
Amilyen örök bennem ô maga.
Minden lelkem csak kôrakás neki.
Fölötte holt galambok csapata -
Mélyen magában leljen a virágra,
Ha nincs is színe, nincs is illata.
Dícsértessék. Tôle szállt fölém
Egy magasztos nyugalmu pillanat,
Mikor nem vártam. És még akkor is
Minden kristályom sírva széthasadt.
Csúcsán, sötét, különös fényeken
Siklik bennem és nem tudni, hova.
Kiégeti a szememet belülrôl.
De dícsértessék csúf, hazug szava.
1924. okt. 6.
AKI SZEGÉNY, AZ A LEGSZEGÉNYEBB
Ha az Isten íródiák volna
S éjjel nappal mozogna a tolla,
Úgy se gyôzné, ô se, följegyezni,
Mennyit kell a szegénynek szenvedni.
Aki szegény, az a legszegényebb,
Fázósságát odadja a télnek,
Melegét meg odadja a nyárnak,
Üres kedvét a puszta határnak.
Köznapokon ott van a dologba,
Várt szombatját száz gond nyomorítja,
S ha vasárnap kedvét megfordítja,
Akkor máris hétfô szomorítja.
Pedig benne laknak a galambok,
Csillagtollú éneklô galambok,
De így végül griffmadarak lesznek,
Hollónépen igaz törvényt tesznek.
1924. nov.
ITT EGY FA, OTT EGY FA
Itt egy fa, ott egy fa,
Villámsujtott, lombtalan,
Szenesszivű, keserű,
Büszke fa.
Itt egy fa, ott egy fa.
Mért nem zöldek? - kérdik a mezôk.
Fekete porukat kerülik a méhek.
Suttognak az almafák:
Legalább
Mért nem hoznak vadalmát
Mit henyélnek?...
Gerendának nem valók
Akasztófának se jók.
Csupa kérdés szidja ôket,
Szomjas kérdés öli ôket.
Kiesett a fényes ég
Összeégett karjuk közül!
Állnak, mint a kútgémek,
Mégsem jelölnek kutat:
Igy is élni! Mit akarnak?...
Itt egy fa, ott egy fa,
Összeégett szívvel-karral
Messzi egekbe mutat.
Hejh!
Ha mi egyszer az Úristen elé
- Papunk mondta, hogy mindent ô ad -
Ki a sorbaállást adta,
Szívünk helyével, szótlanul
Sorbaállunk elszánt csapatba
És követeljük az ifjúságot!
1924. nov.
MINDENT HAGYOK
Nagyon útálkozhatott az Isten,
Hogy ilyen csúnya plánétát köpött -
Ű, szépség, jóság!... De már mindent hagyok.
Villámokból font kerités tövébe,
Ma lefekszem a szívem közepébe.
Egész nyáj leszek benne. Egyedül,
A nagy akolban egyedül vagyok.
Hittem, hogy a hitványabb lettem én,
Akin az idô csak tovább fut át
És úgy magasztaltam a minden-embert,
Mint akinek
Csak magyarázták a megvolt csudát.
Ha hitvány voltam, ezért voltam hitvány.
Ű, egy percre megláttam magam.
Ott álltam én a Napban! Ott a Napban!
Bordám szaggattam! A Nap suttogott:
Véredben állsz, te, ha bennem állsz!...
És lassan, lassan süllyedtem a Napban.
A szél sikoltott. Fölkapta a szívem
S egy csöpp vérem, ami még megmaradt,
Végiggurult lobogva az égen.
Utánaszaladt.
A földre ekkor tűzcsóva esett.
Mindent hagyok már. Bomolj meg magadban,
Világ, ó világ! Én szivemben alszom.
Tiszta mosolyom hideg víz hulláma,
Hogyha néha fölemelem arcom.
1924
A CSODA
Kár volna magamat eladnom
Célért, eszméért, okért, hitért.
Hogy magyarázzam az eget másoknak.
Eladni magamat semmiért.
Te vén szilvafa, ugye, igazam van?
Te tudod, te százesztendôt éltél!...
S akkor sikított, elbôgte magát
A kert mellett egy vén acéltehén.
Nem is acél volt, hanem drágakô.
Pálmaág-farkkal. Ott kinyúlt szegény.
Tele gyerekekkel
Kôrhinta forgott búgva, vidáman,
Szarvai hegyén.
És sírt és sírt, csak sírt, míg meg nem halt,
Késnyelek hullottak pengétlenül
A szemeibül.
- Ű, mennyi dinamit lakik
Én élve síró szemeimben! -
A föld egyszerre elszaladt alólunk
És elszaladt alólunk minden;
Ég, csók, tűz, magam s a semmi.
A tehén lángszôre szintén elszaladt,
Aztán visszajött
S a homlokomon kezdett énekelni.
Fehér vízben hevertünk egymás mellett,
Szivemben ô s az ô szivében én.
Hátulról keresztülnéztem magamon
S úgy láttam, hogy bennem él tovább
A tehén.
S tele gyerekekkel
Kôrhinták forogtak vidáman
Szarvai hegyén.
Nem szúrt vele, csak fölemelte.
Arrabökött, amerre elszaladtunk
A föld, az ég, a tűz, a semmi s én
S én szégyenverten lopózkodtam arra,
Hogy embertszülô tüzet énekeljek
Örökké, újra
Jeges, havas
Ismeretlen hegyek tetején.
1924
TI JŰK VAGYTOK MINDANNYIAN
Ti jók vagytok mindannyian,
Miért csinálnátok hát rosszat?
Néha úgy vagytok a rosszal,
Mint a gyerek a csavargással.
Ujjong, eltéved, sirdogál
S hazakívánkozik.
Ti mindannyian örültök a jónak
S fontoljátok meg, mit mondok:
Nem sánta az, aki
Együtt lelkendezik a csúszkálókkal!
1924
ÜVEGÖNTžK
Az üvegöntôk nagy tüzeket raknak
És vérükkel meg veritékükkel
Összekeverik az anyagot,
Mely katlanukban átlátszóvá forr.
Azután meg táblákba öntik
S erôs karjuk fogyó erejével
Egészen símára hengerelik.
És amikor megvirrad a nap,
A városokba meg a tanyai viskókba
Elviszik vele a világosságot.
Néha napszámosnak hívjátok ôket
Néha pedig költônek mondjátok,
Noha nem több egyik a másiknál.
Lassan egyformán elfogy a vérük,
žk maguk is átlátszókká lesznek,
Ragyogó, nagy kristályablakok
A belôletek épülô jövendôn.
1924
JÖVENDž FÉRFIAK
žk lesznek az erô és szelidség,
Szétszaggatják a tudás vasálarcát,
Hogy az arcán meglássák a lelkét.
Megcsókolják a kenyeret, a tejet
S amely kezükkel símogatják gyermekük fejét,
Ugyanavval kifacsarják az érckövekbôl
A vasat és minden fémeket.
Városokat raknak a hegyekbôl,
Nyugodt és roppant tüdejük a vihart,
A fergeteget magába szívja
S megcsöndesülnek mind az óceánok.
Mindig várnak váratlan vendégre,
Az ô számára is terítenek
És megterítik a szivüket is.
Legyetek hasonlók hozzájuk,
Hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal
Ártatlanul mehessenek át
Az elôttük álló vértengeren.
1924
IMÁDSÁG MEGFÁRADTAKNAK
Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erô jó szándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk elôtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szivünkben zuhatagok vannak,
De erôsebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölô igék,
Most mégis, megfáradván
Dícséreteddel keresünk új erôt
S enmagunk elôtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadíts meg a gonosztól.
Akarom.
1924
A KUTYA
Oly lompos volt és lucskos,
A szôre sárga láng,
Éhségtôl karcsú,
Vágytól girhes,
Szomorú derekáról
Messze lobogott
A hűvös éji szél.
Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok
Laktak a szemében
S kenyérhéját, miegymást
Keresgélt.
Úgy megsajnáltam, mintha
Belôlem szaladt volna
Elô szegény kutya.
S a világból nyüvötten
Ekkor mindent láttam ott.
Lefekszünk, mert így kell,
Mert lefektet az este
S elalszunk, mert elaltat
Végül a nyomorúság.
De elalvás elôtt még,
Feküdvén, mint a város,
Fáradtság, tisztaság
Hűs boltja alatt némán,
Egyszer csak elôbúvik
Nappali rejtekébôl,
Belôlünk,
Az az oly-igen éhes,
Lompos, lucskos kutya
És Istenhulladékot,
Istendarabkákat
Keresgél.
1924
GYÉMÁNT
Mindenkor idejük van a zsoltároknak.
Gyémánthegyen állunk,
De zsebünkben kavicsok vannak.
Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
Most könyörgések szomjazzák erônket
És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
Szívünkben a csillag megfagyott.
Igen. Igen.
Elsüllyedtek a haditengerészek:
Szelid révészek csónakáznak Isten felé.
Még a nagyon öregek is
Kiülnek a dolgok elôtti egyszerű lócára
S türelmet prédikálnak messze,
A mulandóság halainak.
Igen, igen.
Ne higyjük el hát barátaim,
Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
Mindent meg kell simogatni,
A hiénákat, a békákat is.
Gyémánthegyen állunk,
Szigorú hó, takard el bűneinket,
Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
Te határtalan kristály!
1924
NEKEM MINDEGY...
Nekem mindegy: van isten, vagy nincsen
S bizonyisten hinnék benne,
De még annyi szabadidôm sincsen.
Ha megsegít, csak neki jobb,
Ha nem segít, rosszabb se lesz.
Ha van, hát a mostaninál
Ugy se lehet rosszabb,
Ha van: kutyába se vesznek,
Ha nincs: kutyába se vesznek,
Se nem jobb, se rosszabb.
Elôbb-utóbb a szegénynek
Ugyis meg kell bolondulni,
Vagy fölakasztódni valamelyik ágra,
Ha csak észre nem tér,
Mert a szegény itt az isten,
Világot-teremtô isten,
A gazdag csak angyal;
Sóhajtásunk ad rá szárnyat
S a vonagló teremtésben
Minek kell az angyal?
1924
ÉRZITEK-E?
Barátaim, a pilátusok megfürödtek,
Lemosakodtak tetôtôl-talpig szublimáttal
És mi igen gyönyörű gyerekek leszünk,
Kezünkben cukorrá változnak a dolgok.
Érzitek-e a XXV. századot?
Ha csak rágondolunk,
Mintha meleg halak surrannának gerincünkön,
A gyönyörűség fölfogja bennem a gejzireket
És képtelen vagyok meglocsolni száraz napjaink.
Mindnyájatok helyett megcsókolom a számat,
Túlkiabálom a fergeteget
És halkabban hallgatok a csöndnél,
Olyan vagyok, mint az elhagyott lövészárok
És mint egy roppant, harsogó pályaudvar,
Ahová minden vonat egyszerre befut!
Villogó vágyú lányok, asszonyok,
Istenigazában mi ölelünk meg benneteket,
Akik negyvenemeletesre építjük a századokat,
Ölelésünk tiszta, mint a patakba hulló fény,
Egészségesek vagyunk, erôsek és mohók.
Mohón ölelünk, mintha csak tudnók,
Hogy minden ölelés egy állatot öl meg bennünk!
Héjj, elevátorok, meg birnátok-e mozdítani ekkora kedvet?
Frissest pörgök,
Bálozó parasztlegények nyelve hegyén,
Amely ugyancsak megforgatja a hetvenhét menyország
szentjeinek rubintos
rézangyalát.
1924
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése