Az 1849 és
1867 közötti időszak ellentmondásos szakasz a magyar kultúra történetében.
A polgári
átalakulás részben ellentétes volt a köznemesség érdekeivel. Mivel azonban a
polgárság még kisszámú, a polgárosodást a köznemesség vállalta magára.
A világosi
fegyverletétel után meggyengült a köznemesség helyzete. A nemzeti önállóság
elvesztése megszüntette a köznemesség vezető szerepét. A
jobbágyfelszabadítással a köznemesség szabadelvű része a hűbériség lényegét
szüntette meg. A nemzeti önállóság elvesztése eltorzította ezt a folyamatot.
Alexander Bach, a bécsi külügyminiszter államhatalmi eszközökkel igyekezett
lassítani a nemzeti polgárság kialakulását.
Haladás és
nemzet ügye 1849 után szembekerült. Idegen polgárság vette át a fejlődés
irányítását, miközben a köznemesség tétlenségbe, ún.passzív ellenállásba
húzódott vissza. Ez mély irodalom létrejövetelét segítette: az öreg Széchenyi s
Vörösmarty, Arany, Kemény és Madách munkássága. Történelmünknek e sivár
korszaka irodalmunk gazdagodását hozta magával.
Ez azonban
csak egy évtizedig tartott. Ausztria több kudarcot is kénytelen volt elszenvedni,
s ezért is hajlandóságot mutatott arra, hogy kiegyezzék a magyar
arisztokráciával és a nemesség egy részével. 1867-ben került sor a kiegyezésre,
az udvar és a birtokosok Deák Ferenc által vezetett része között.
A kiegyezés
lehetőséget adott a tőkés rendszer kibontakozására, de a társadalom gyors
átalakulása sokáig nem járt együtt irodalmunk fejlődésével.
ARANY JÁNOS
(1817 - 1882)
Arany János
1817. március 2-án született a Bihar megyei Nagyszalontán. Apja, Arany György
Bocskaitól kapta a nemességét. Arany János születésekor Arany György és Megyeri
Sára már nem fiatalok. János leánytestvére asszony, a többi gyerek pedig
halott. A szülők mindent megadnak gyermeküknek, aki érzékeny s magába forduló
lesz. Szüleitől tanul írni-olvasni. Sokat olvas: főleg a XVII-XVIII. századi
műveket. A régi magyar nyelv mélyen hat rá, később sokáig idegenkedik a
nyelvújítástól és a romantikától.
A szülők
hamarosan rászorultak fiuk támogatására. 14 évesen segédtanító lesz. 1833 őszén
beiratkozott a debreceni református kollégiumba. 1834 tavaszán elemi iskolai
tanítóságot vállalt Kisújszálláson. 1835 tavaszán visszatért Debrecenbe és
beállt vándoszínésznek. Társulatával Máramarosszigetig jutott, ahol álmában
halottnak látta édesanyját. Otthon valóban szomorú helyzetet talált: apja
megvakult, anyja pedig néhány héttel hazaérkezése után meghalt. A színészkaland
mély nyomot hagyott benne. A Bolond Istók második énekében (1873) is
felelevenítette. Színészként kedvelte meg Shakespeare-t, és ekkor figyelt fel a
Bánk bánra is.
Utólag a
színészkalandot kitörési kísérletnek minősítette. Szalontára való
visszaérkezése után a környezethez alkalmazkodást tűzte ki célul. Helybeli
feleséget választott: Ercsey Juliannát. Másodjegyző lett. Lelki alkatát s
költői világképét mindvégig sztoikus önmegtartóztatás jellemzi.
1842-ben
Szilágyi István, a későbbi történész Szalontára kerül. Aranyt ő biztatja,
Szophoklész és Shakespeare fordítására. A másodjegyző politikailag is
aktivizálódik. Arany egyre nagyobb figyelmet szentel a pártviszályoknak, s Az
elveszett alkotmány (1845) címmel hozzálát költői ábrázolásukhoz. A Kisfaludy
Társaság vígeposz pályázatára Arany beküldi művét, s elnyeri a díjat, bár
Vörösmarty csak fenntartással nevezi az ő művét a legjobbnak.
Az elveszett
alkotmány (1845)
A mű
hexameterei inkább hasonlítanak a Lúdas Matyi, mint a Zalán futása verselésére,
nyelve nem tükrözi a romantikus stílusfordulat eredményeit. Hosszadalmas,
szerkezetileg egyenetlen vers. A maradi Rák Bendét és a szabadelvű Hamarfyt
iróniával szemléli az elbeszélő, ami azt mutatja, hogy Arany nem hisz a gyors
átalakulásban. Később felfogása radikálisabb lett, de nem beszélhetünk hirtelen
változásról. Arany sohasem lesz forradalmi világnézetű.
A XIX. sz.
közepén a hosszabb elbeszélő műveket Európa-szerte már prózában írták. Aranyban
is élt kétely, vajon a verses nagyepika korszerűsíthető-e. A történet
vonalszerűsége értékét vesztette a szemében. Ez teszi érthetővé, hogy Az
elveszett alkotmány szerkezetében a történet és az elbeszélés síkja állandóan
váltakozik. Az eseménysor közlését az elbeszélésre utaló részletek szakítják
félbe.
Arany
különböző szinteken tagadja meg a folytonosságot: él időkihagyással,
visszatekintéssel, váltogatja álom és valós képeit, a fennkölt és a hétköznapi
nyelvet, a pár- és a magánbeszédet. Itt is gyakran gondolatjellel szakítja
félbe a mondatot, és nem a várható módon folytatja. A költeményben kibontakozik
a saját magát kigúnyoló elbeszélési mód; a hatodik ének arról értesíti az
olvasót, hogy az első ötöt elnyelte az Idő Malma. Az elbeszélő kifogy a
történetből, s az olvasó segítségéhez folyamodik, kit társszerzőnek léptet elő.
Ez az önmagát
megtagadó írásmód a világkép szentjén a teljes tagadásnak felel meg. Egyetlen
nagyra értékelt szereplő sem tűnik fel: A szabadelvű Hamarfyt megvetendőnek
láttatja, mint a maradi Rák Bendét vagy az arany középút híveit; az Istenek,
Hábor és Armida nevetség tárgyai, és hemzsegnek az elmarasztalt mellékalakok is
a műben. Csak a költemény végén jelenik meg pozitív érték: a "kicsinyek és
együgyűek" bizonyulnak a haza valódi támogatóinak. A költemény Arany
demokratikus felfogását bizonyítja, s azt, hogy Arany társadalomszemlélete
belső fejlődés eredménye.
Toldi (1846)
Vörösmarty
bíráló szavai további munkára késztették Aranyt. 1846-ban a Kisfaludy Társaság
újabb pályázatot írt ki olyan költői elbeszélésre, melynek hőse "valamely,
a nép ajkán élő történeti személy". Ezt a pályázatot Erdélyi János
készítette elő, s az ő utasítására vették fel a követelmények közé azt, hogy
"forma és szellem népies legyen". Ezúttal Arany egyöntetű
elismeréssel nyerte a pályázatot. A Toldival Petőfi barátságát is megszerezte.
Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum.
A Toldit
Petőfi az általa is képviselt népiesség megnyilvánulásának tartotta. E
népiességről szólva: a népiesség, mint célkitűzés széles közönség irodalmi
kultúráját hivatott szolgálni; mint hangnem két stílusirányzatnak: a
romantikának és a realizmusnak ötvözete; s mind Petőfinél, mind Aranynál nem az
életmű egészére vonatkozik.
Az elveszett
alkotmány bonyolult szerkezetű mű volt; a Toldiban a történet sokkal zártabb,
folytonosságát nem töri meg az elbeszélő közbeszólása. Itt már belülről,
lélektanilag ábrázolt jellemekkel találkozunk. Csak az Előhang különül el a
szövegtől, azáltal, hogy lírai keretbe helyezi a történetet, kiemelve a költő
kötöttségét a Szalonta környékén, a nép körében eleven Toldi-mondához.
Toldi estéje
(1848)
A személyes
hangvétel a Toldi estélyében meghatározza s szöveg egészét. Lajos király és az
öreg Toldi szembeállításával Arany haladás és nemzet dilemmáját éli át.
Megoldás helyett rezignáció zárja a költeményt, s a mű elégikus hangvételű. Bűn
és bűnhődés itt nyer mélyebb értelmet: Toldi ismételt gyilkosságának
elbeszélésével a költőnek az a célja, hogy feltegye a kérdést, felelős-e az
ember tetteiért. A Toldi estéje nem ad egyértelmű választ. Jelentése összetett.
A trilógia
első részéhez képest az ebeszélő itt sokkal szubjektívebb, a metaforák zöme
lelkiállapotot jelöl. A párviadal előtt és az udvari jelenet után kísért az
állapotszerűség, a befejezésben pedig a történet állóképként emelkedik a jelkép
szintjére:
"Nem jelölte
a sírt drága érc, vagy márvány:
Bence volt az
emlék, lába felől állván:
Egy ásót ütött le,
arra támaszkodék,
S elborítá a sírt
új havával az ég."
A trilógia
első részének életképszerűségét itt emelkedő tematikus szerkezet váltja fel.
Eseménysor helyett jelenetről beszélhetünk, melyek gondolati vitának
rendelődnek alá. Lajos király és Toldi párbeszéde ugyanúgy kivetített belső
vita, mint Lucifer és Ádám beszélgetése Az ember tragédiájában. Arany az
emberiség és nemzetiség dilemmáját fordítja le a vers nyelvére.
Külső vagy
belső ösztönzésű legyen-e a magyarság fejlődése? Toldi azt a tanulságot vonta
le tapasztalataiból, hogy a külföldivel szemben mindig bizalmatlanul kell
viselkedni. (Fiatal korában a cseh vitézt csak akkor ölte meg, amikor az orvul
akarta végezni vele. Az öreg Toldi már gondolkodás nélkül leszúrja az olaszt.)
A Toldi estéje ellentétsorból álló metaforikus szerkezetében a természeti képe
k vonatkoznak Toldira, Lajosé az ember alkotta mesterséges világ, amely Toldi
szemében mesterkéltnek tatszik. A király népét akarja civilizálni. Toldi nem
képes látni Lajos célkitűzéseit , bár joggal háborodik fel, hogy a külső hatás
rombolja meglevő értékeinket.
Aranyt a
bukott forradalmi korszak írójának szokás tartani. Igaz, a forradalom alatt
alapot is szerkesztett (Nép Barátja), a szabadságharc ügye mellett végig
kitartott, s mélyen átélte a bukás tragikumát. Rezignációja világlátásából is
szervesen következett. Nemcsak a Toldi estéjére hivatkozhatunk, hanem A rab
gólyára is.
A rab gólya
(1847)
1847-ben Arany
több kísérletet tesz a lírizált kisepika megteremtésére. Közéjük tartozik e
verse is. Itt a rab madárnak a költői hagyományból vett allegóriáját a
kiszolgáltatottságnak belülről, lélekállapotként való ábrázolásává fejleszti.
Lépést tesz a sokjelentésű jelkép megteremtése felé, s későbbi balladáinak
statikusabb (líraibb) előzményét teremti meg.
1848-49-ben
néhány közéleti helyzetdalt ír (Nemzetőr dal), de nem hoz létre jelentékeny
esztétikai értéket, mivel a közösségi hangnem távol áll szubjektív
líraiságától. Világos után egy ideig bujdosni kényszerül, majd 1850-ben
házitanító lesz Geszten, a Tisza családnál. Szemléletének ellentmondásaira
jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan és
irónikusan.
Letészem a
lantot (1850)
A mű a Világos
előtti elégikus hangnem egyenes folytatása. Két létállapotot szembesít: egy
értékben gazdag és egy értékszegény világot. Az előbbi a múlt, z utóbbi a jelen. Vörösmarty az Előszóban
három létállapotot hasonlít össze: értékgazdag múltat, értékszegény jelent és
irónikus (látszólag értékgazdag, valójában értékszegén) jövőt. Dinamikus
folyamat három állomásának tekinti őket. Arany verse sokkal állóképszerűbb: a
múlt a jelenből visszatekintve jelenik meg. A három ponttal késleltetett
mondatok, a kérdések, sőt az első sor is az elégikus hangnemet erősíti,
sóhajszerű, rövid mondattal s közöttük és utánuk levő szünettel.
A nagyidai
cigányok (1851), Bolond Istók (1850, 1878)
A forradalom
ironikus értékelését A nagyidai cigányokból ismerhetjük meg-. Arany a magyar
liberális nemesség álláspontjával rokonszenvezett: a lassú, szerves fejlődésben
hitt. Ezért tartotta álmodozónak Kossuthot is. Költőileg elsőrendű irónikus
szatírájának világképe sokat köszönhet Kemény Zsigmond: Forradalom után c.
röpiratának (1850). Arany költeményének sikere: a vígeposz műfajából eredő
kevert hangnemet, a groteszk költőietlenítést nagy nyelvi leleménnyel valósítja
meg, mindvégig a várhatót leromboló mondatszerkezeteket használ:
"Ló, három,
szilajok, valamint a csiga,
...
Dicsőségünk nem
fér papirosomra,
Nohát nem is
bántom.
...
Lenyakazva
egymást, szépen megbékéltek.
F... e nép a
cigány: megölné az apját,
Mert nem néz a
senkit, - igaz, hogy nem is lát."
A nagyidai
cigányokban és a Bolond Istókban - mely utóbbinak első éneke 1850-ben, a
második 1878-ban készült - Arany első nagyepikai művének jellegzetességét
fejlesztette tovább: a szerkezetnek különböző szintjein tagadta meg a
folytonosságot.
A költemény
előre haladásával kibontakozik a magát kigúnyoló elbeszélő hangnem. A Bolond
Istók megtorpanások sorozata. Az elbeszélő kifogy a történetből. A történet (T)
és az elbeszélés síkja egymást zavarja a műben több helyen is (pl.: I. ének
117. vsz.).
LÍRÁJA A
NAGYKŐRÖSI ÉVEKBEN
A nagykőrösi évek líráját a kevert hangnem
jellemzi: az irónia akkor is jelen van, amikor nem tölt be elsődleges szerepet.
Kertben (1851)
1851-ben Arany
tanár a nagykőrösi gimnáziumban. A hely parlagiassága feloldhatatlan
ellentmondásba kerül tehetségével. Csak 1860-ban sikerül felköltöznie Pestre.
Belső feszültsége lírai versek írására ösztönzi. Lírája ebben az évtizedben
bontakozik ki
legsokoldalúbban. Mélyen átéli a polgárosodó világ elidegenedését.
legsokoldalúbban. Mélyen átéli a polgárosodó világ elidegenedését.
"Közönyös a
világ ... az élet
Egy összezsúfolt
táncterem,
(...)
Nagy részvétel, ha
némelyikünk
Az ismerőst ...
megismeri."
A Kertben c.
költemény mutatja, hogy Arany a forradalom leverése miatt érzett elkeseredését
iróniával fejezte ki. Világos után fejlődésnek indult a tőkés rendszer, de
idegen érdekeket szolgált. A társadalom torz módon fejlődött, s a magyarság
csak hátrányait érezhette a polgárosodásnak. Bach rendszere kitörölte a
személyes kapcsolatokat, gépezet részeivé alacsonyította az állampolgárokat. A
Kertben a fásult közhangulatnak az ábrázolása.
A vers a
beletörődés hangnemén kezdődik. A jambikus lejtést írásjeles szünetekkel és
viszonylag hosszú többszótagos szavakkal lassítja a költő. Az ötödik versszakban
viszont a beletörődést keserű irónia váltja fel. A kertész, aki a szöveg elején
a gyógyítót jelentette, a végszóra a halállal azonosítódik. A vers központi
jelképének ez az átértelmeződése növeli az irónia élét.
A műben Arany
a kései XVIII. századi magyar versszerkezetet fejlesztette tovább. Amíg
Csokonai ódájában még kép és jelentés kettőssége volt, az itt egyetlen folyamat
két összetevője: a látvány elmélkedéssé alakul át. A Kertben eredetisége
azonban nem ebben a folyamatszerűségben rejlik. Az első sorok falusi életképet
ígérnek, az utolsó három szakasz társadalmi állapot jellemzése. A gondolatmenet
az egyeditől az általános, a konkréttól az elvont felé halad.
A felépítés
formáját Arany másodlagos szerkezeti elvként alkalmazott ellentéttel
társította. A mű első felében sűrítéssel élt: a körülírást az állítás
kulcsszavával fejezte be. Az állapotot előbb leírta, majd egyetlen jelzővel
foglalta össze az elmondottakat.:
"Kevés ember
jő látogatni,
Az is csak elmegy
hidegen:
Látszik, hogy a
halott szegény volt,
Szegény s a
mellett idegen."
A vers második felében a versszak összegző
állítással kezdődik, amelyhez képest a szakasz további része kifejtés szerepét
tölti be.
Visszatekintés
(1852)
Arany elégiái
mind önirónikusak: a Visszatekintés képsorában sztoikus magatartását, puritán
életvitelét kudarcként ábrázolja. Belső meghasonlottságát önvizsgálatnak veti
alá.
A versben
értékbő és értékszegény ellentétpárok a formaszervező elv szerepét. Az öröm
poharának, az ifjúság kertjének humanizált képe a borult ég, a vaskorlát, a
lánc és a sír humanizálatlan képével van szembeállítva. E szóképek jelentettjei
a következő értékpárok: élet és nem élet, örülni és nem örülni, megtalálni és
kerülni, félőn keresni a boldogságot, függetlenségre vágyni és láncot hordani.
A költemény
gondolatmenete a VI. szakasz 5. sorának végéig cáfolatok sorához hasonlít.
Nagyszerű nyelvi sűrítéssel fejezi ki a beszélő lelki feszültségét. E beszélő
látszólag önhibáján kívül tehetetlen, de él benne a lelkiismeret-furdalás. A
rokon értelmű
metaforikus ellentétek után, jelkép értékű hasonlat szemlélteti az önellentmondásos léthelyzetet:
metaforikus ellentétek után, jelkép értékű hasonlat szemlélteti az önellentmondásos léthelyzetet:
"Mint a
vadnak, mely hálóit
El ugyan nem
tépheti,
De magát, míg
hánykolódik,
Jobban
behömpölygeti."
A zárlat
kisebb művészi hatású.
A mű
befejezésében Arany a "hit - remény - szeretet" hármasságnak a
biedermeier almanach-költészet bibliai hagyományához folyamodik.
A Világos
követő évtized a magyarság történelmének legreménytelenebb időszakai közé
tartozott. A nagyidai cigányokat kedvezőtlenül fogadták, s előbb Byront, majd
Madáchot kellet megvédenie Aranynak a pesszimizmus vádjával szemben. Íróink
kötelességüknek érezték, hogy lelki támaszt nyújtsanak a csüggedésben. Ezzel is
indokolható, hogy nagykőrösi éveiben Arany az oktató zárlattal rekesztette be
versét. A megnyugtató verszárlatok azért kisebb esztétikai hatásúak, mert nem
következnek szervesen a vers korábbi részéből.
A lejtőn (1852
- 57)
Nem minden, az
ötvenes években írt lírájának egészére jellemző a tanító célzat.
Ez a költemény
is elégikus hangnemű: értékszegény jelennel értékgazdag múltat állít szembe. A
beszélő jelenlegi lelkiállapotát leszálló estéhez, emlékeit zöld virágos
hantokhoz hasonlítja. Hitét kétség váltotta fel; most már lefelé vezet útja.
A lejtőn
dalszerű vers, ezt a rövid terjedelem és a gyakori belső ismétlődés okozza. A
Visszatekintés, A lejtőn nyolcas és nyolcadfeles trocheusok váltakozásából áll,
de a későbbiekben több a kettős mássalhangzó (21 db), s ez kiugróan magas, ha
hozzátesszük, hogy a Visszatekintés első három szakaszában 4 található. Arany
gazdaságos szóanyaggal él, minden harmadik-negyedik szót megismétel. A belső
ismétlődések hozzájárulnak ahhoz, hogy a szöveg lírai műként hat az olvasóra.
Metaforahasználat
tekintetében a képszerűtlen, magyarázó-elmélkedő rész nem az utolsó sorokkal
esik egybe, hanem a zárlat tisztán metaforikus, mint a felütés. Három fő
szóképének: az estének, a felhőnek és a lejtőnek a visszafordíthatatlanság, a
kilátástalanság és a helyrehozhatatlanság a hasonlítottja. Ezeket a lírai én
úgy látja, mint leszálló sötétséget, éjben a vízbe gázolást.
Első és utolsó
sorai két olyan irodalmi műre utalnak, amely fontos szerepet töltött be Arany
élményvilágában. A vers kezdete Poe A holló c. híres költeményét idézi fel. A
zárlata azokra a sorokra emlékeztet, amelyek Ophelia halálának körülményeit
beszélik el (Hamlet). Ez bizonyossá teszi, hogy A lejtőn a halállal való
szembenézés állapotát fejezi ki. Az idő- és térmegjelölés által meghatározott
beszédhelyzethez a kilátástalanság hangneme társul, az este és a lejtő képzetét
a "Vissza sem fordulhatok!" sor kapcsolja össze.
1848 után a
vallás szerepe háttérbe szorult, és a természettudományok fejlődtek. A túlvilág
létének hitele kétségessé vált, s így megrázó élménnyé lett a halál
véglegessége. Arany átérezte korának nagy világnézeti válságát, s lélektani
hatását lírájában a nagy művészet nyelvén tudta kifejezni.
A NAGYKŐRÖSI
ÉVEK BALLADÁI
Arany
elsősorban lírikus, de hajlama a gondolatibb líra felé vonzotta. Az epikát is
ennek jegyében lírizálta. (A Toldi estéje és a balladák bizonyítják ezt.)
A balladák a
legjobban szerkesztett költemények Arany életművében. Végigkomponáltságuk
egyedülálló. Balladáinak leszármazottaival Adynál találkozhatunk.
Arany már
1847-ben kísérletezett balladával, de verstípusait csak a a nagykőrösi években
emelete magas színvonalra. Alkatához közelebb állt a történetet kihagyásokkal,
párbeszédekkel dramatizáló ballada - melyet a skót és székely népköltészetből
ismert meg-, mint a történetet lassan adagoló románc - melyet a latin népek
(spanyolok) költészetéből és a németektől ismert. Jól bizonyítható ez a Hunyadi
balladakör két részének: az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) az
összehasonlításával: az előbbi sokkal nagyobb igénnyel készült, mint az
1854-ben íródott.
Balladatípusain
belül három szerkezeti megoldást találunk. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen
előrehaladó balladának nevezhetjük. Ez áll legközelebb a románchoz. Ide
tartoznak első balladakísérletei: A varró leányok (1847), Az egri lány (1853)
és két nagy vers: Zács Klára (1855) és A walesi bárdok (1856).
Zács Klára
(1855)
A tömbszerűen
szaggatott történetmondás annyit jelent, hogy a költő szakaszosan lelassítja az
elbeszélést, az így kapott egységek közé pedig gyors átkötést vagy kihagyást
iktat, azaz bizonyos eseményeket elhallgat. A tömböket belső ismétlésekkel
állapotszerűvé lassítja, s így a történet lélekállapotok sorává alakul. A
lépcsőzetesen előrehaladó szerkezetet a bosszúálló királyné szavainak fokozásos
idézése zárja le. Az egyetlen szakasznyi lírizált, az elbeszélő jelenére
vonatkoztatott kitekintés az epilógus szerepét tölti be.
A walesi
bárdok (1856)
A szakaszos
tördeltség benyomását erősítő belső ismétlések itt is uralkodó szerepet
visznek, mind az elbeszélés, mind a párbeszéd szintjén, sőt közöttük is. A
tetőpontot nem az elhallgatás, majd a mondatszerkesztés síkján megvalósított
fokozás idézi elő, hanem a nyelv felemelése a betű szerinti szintről a
szójátékok és igei-metaforák szintjére:
"Szó
bennszakad, hang fennakad,
Lehellet
megszegik. - "
Arany második
balladatípusát a többszólamú előrehaladó szerkezet jellemzi. Ennek a típusnak
távolibb a rokonsága a románccal. Két jelentős vers tartozik ide: az V. László
(1853) és a Szondi két apródja (1856)
V. László
(1853)
Írásmódja már
kezdő szakaszaiban is töredékes mondatszerkesztésű. A szaggatottságot fokozza,
hogy a költő egy állítmányhoz egyszerre kapcsol betű szerint és metaforikusan
olvasandó alanyt:
"Buda falán a
rab
- Egy-egy
felhődarab -
Ereszkedik
alá."
A költemény
tördeltsége fokozódik attól kezdve, hogy a foglyok megszöknek, a király pedig
Prágába menekül. Az elbeszélés azonos szólamon belül változatokkal, két szólam
között párhuzamos mondatszerkesztéssel hangsúlyozza, hogy az egyidejű, de
térben távolodó történések szorosan összetartoznak.
Szondi két
apródja (1856)
Itt a
kétszólamúság még hamarabb bontakozik ki. A kétágú történet alapjául az időbeli
eltérés szolgál. Az apródok a múltat idézik fel, Ali szolgája viszont a
jelenről beszél, s a két szólam egymásra vonatkoztatottsága nyilvánvaló. Arany
kétszólamú balladái az adagolás, a felépítés mintapéldái; formájuk önteremtő
fejlődés során jön létre, az előrehaladás addig tart, amíg a hangnem ki nem
meríti önmaga lehetőségeit. Ezen a tetőponton a belső ismétlések zsúfoltsága
("álla halála") már-már mesterkéltséget súrolná, de ekkor kevésbé
megmunkált nyelvű, mondattanilag annál világosabb szerkezetű záradék hirtelen
befejezi a történetet. A költő tökéletesen ellenőrzése alatt tartja anyagát, az
írásmód pontosan követi a szerkezet fordulópontját. Történeti balladái
politikai célzatosságot rejtenek magukban. Az 1850-es években fel kellet rázni
a nemzetet fásultságából, s Arany magára vállalta ezt a feladatot. (Az V.
László végszavaival ("De visszajő a rab...!") osztrák börtönökben
sínylődő hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket verni, a Zács Klára Haynau
bosszúját idézte fel, a Szondi és A walesi bárdok arra emlékeztetett, hogy a
magyar költő nem dicsőítheti Ferenc Józsefet.) Arany a nemzeti önrendelkezés
eszményének értékét állította akkor, amikor a magyarság függetlenségét
eltörölték, és történeti példázataival egyszerre tanít a megalkuvás
elutasítására és a sorssal való kemény harcra.
Ágnes asszony
(1853)
Történeti
példázatival egyidőben a balladának egy más fajtáját is kialakította. E
lélektani érdekű verstípusnak megalkotásakor az egyén sorsának egyetemes
kérdései foglalkozatták.
Ezt a harmadik
típust egyszólamú, de körkörös felépítés jellemzi. Ide tartozik egyik
legnagyobb verse az Ágnes asszony. Három szerkezeti egységből áll. Az első négy
versszak egyszeri történést beszél el mérsékelt gyorsasággal. A következő tömb
a szöveg leghosszabb része. A börtönben töltött rövid időt nagyon lassan
beszéli el, a bíróságon történteket hosszú párbeszéd formájában tudjuk meg. Míg
14 szakasz foglalkozik e pár órával, addig Ágnes asszony életének hosszú
éveiről 7 versszak ír. A zárlat a felütés változata, mintegy állóképpé merevíti
a kezdő sorokban leírt képet.
Arany e
művében a bűnt teszi kérdésessé: Ágnes asszony úgy érzi nem felelős a tettéért,
mert nem ő cselekedett, hanem vele történt valami. A ballada erősen lírizált.
(A Zács Klárában a líraiság úgy nyilvánul meg, hogy a külső történés kihagyásai
a belső történésre irányítják a figyelmet.) E műben a körkörösség a drámai
monológ szerkezetéhez hasonlít, s a költő a lelkiismeret és az önvád jelképes
kifejezésével egyetlen lélekállapot tárgyiasítását adja (- mint A rab gólyában
vagy Az örök zsidóban (1860).
Az örök zsidó
(1860)
A korszakot
lezáró nagy vers elégikus líra és tragikus ballada ötvözete.
Az örök zsidó
legendáját Matthew Paris angol szerzetes XIII. sz.-i krónikájából ismerjük.
(Karthaphilos, Pilátus ajtónállója a halálra ítélt Krisztust a palotából
kiléptekor megütötte, s ezt mondta: Menj már, miért késlekedsz. Krisztus így
felelt neki: Én megyek, de te várj, míg visszatérek.) Ez a történet Vörösmartyt
is foglalkoztatta, de költeménye töredékben maradt. Arany új verstípust alakít
ki e művében, mely a XIX.sz. közepén jelent meg az európai költészetben. Drámai
monológot, amelyben a lírikus valamely történeti vagy költött személy álarca
mögül szól az olvasóhoz. A szereplírának ez a formája áltörténetiséget s
távlatot és tárgyiasságot ad a szubjektív lélekállapotnak. Arany lírai nyelven
fogalmazta meg a kérdést, mely Világos után tépelődésre késztette: körkörös-e a
történelem vagy létezik fejlődés?
A mű
nagyszerűen felépített és feszültséggel teli költemény. Első két szakaszában a
fenyegetettséget a térbeliség nyelvén fogalmazza meg: a beszélőnek futnia kell,
mert a fönt agyonnyomja, a lent padig kifut alóla. A következő öt sor
időbeliségbe vetíti át az ellenséges erők haragját; múlt, jelen s jövő mind
vészterhes, az örök zsidónak nincs helye a mindenségben. A lét idegen az
egyéntől, semmi nem azonos önmagával: ez az újabb két versszak metaforáinak betű
szerinti jelentése. Az újabb 10 sor a beszélő teljes elmagányosodását fejezi
ki. Az örök zsidó lakját Arany az egyén lélektani elidegenedésének jelképévé
fejleszti.
Eddig tart a
saját léthelyzet leírása. A második szerkezeti egység három versszaknyi fokozás.
Elmélkedés, amely az egyéni lét céltalanságának kérdését veti fel. A
kereszténység a túlvilágban jelölte meg a lét célját. Arany számára
bizonytalanná vált e magyarázat. Hitevesztettségét az örök zsidó álarcán
juttatta kifejezésre. Mérlegelvén, vajon a természetben nem ér-e minden inkább
célhoz, mint az ember. Amikor a mű címszereplője a záró versszakban az
irgalomra tereli a szót, a befejezés irónikusnak, és nem megoldásszerűnek hat.
Célbaérésről nincs szó, csupán megpihenésről. Az örök zsidó azt reméli, hogy
egyszer talán megáll a végtelen rohanás.
Mivel a szöveg
végig egy elképzelt szereplő magánbeszéde, ezért eldöntetlen, vajon a létnek
értelmet ad-e a vég. (A költemény művészi hatása összefügg azzal ,hogy Arany
kínzó kérdésként fogalmazza meg s egyetemes jelképbe kivetítve tárgyiasítja a
belső feszültségnek okát, mely döntő szerepet játszott élményvilágában.)
Arany
legjelentősebb alkotókorszakát lezáró mű ez. Az Akadémia tagjává választotta.
1860 őszén felhagyott nagykőrösi tanári állásával, s Pestre költözött. Igen
magas színvonalú folyóiratot szerkesztett Szépirodalmi Figyelő, majd Koszorú
címmel. Értekezőként a magyar irodalomelmélet fejlesztésére tett
kezdeményezést.
Buda halála
(1863)
A vállalkozó
szellem felélénkülése jellemzi Aranyt a kiegyezés előtti években. Ekkor készül
el ez a mű is ,a hun trilógiának egyedül befejezett része.
A költeményt
az elbeszélés ütemének változtatása, a műnemkeverésnek balladaszerű módja
jellemzi. Ezt a művét Arany következetesebben tervezte meg, mint a Toldi-trilógiát,
s az elkészült részek szigorú végigszerkesztettséget mutatnak, mint a balladák
a maguk szűkebb keretei között. A lírai költeményekhez is szoros kapcsolat fűzi
ezt a félbemaradt művet: az Előhang A lejtőn változataként is olvasható. A
szöveg megszerkesztettsége is teljes, a metaforikus felépítés a lírai
költeményekével vetekszik.
Etele hun
király összetettebb, több önismerettel rendelkező hős, mint Told. A hun
trilógia szereplői belső jellemzésben gazdagok. A lelkiismeret és az önvád
hatása alatt állnak. A költő gyakran idézi belső magánbeszédüket.
A
Csaba-trilógia egészének világképében egyetlen elv érvényesült volna: az első
dolgozat (1853) II. rész 1. éneke azt állítja, hogy a sorsban minden
felfelémenetelt ugyanakkora út követ lefelé; a második dolgozatban (1855 - 56)
a III. rész 3. éneke szerint Attila "Azt hive győzelmében, hogy már legyőzetett."
A II. részből
elkészült Keveházában (1853) döntő mozzanat, hogy a győztes mindig legyőzetett
is; a Buda halálában azon a ponton tetőződik be a történés, amikor Etele
leszúrja Budát, s felismeri, hogy e tette saját vesztét is jelenti. A hun
trilógia világképének törvényszerűsége rokonságban van a sors fölfelé és lefelé
mutató mozgásának egységéről szóló gondolattal. Arany volt egyetlen költőnk,
akinek mély érzéke volt a tragikum iránt. A hun trilógia tragikuma csak a
második két rész elkészülésével kaphatta volna meg igazi jelentőségét. Az első
rész még csak fölveti a végzetszerűség lehetőségét, érvényesülésének
bemutatására csak később kerülhet sor. A tragikum előérzetének kifejezése, a
belső jellemzés, a metaforában gazdag nagy művészi hatású, korszerű alkotássá
teszi a hun trilógiát.
Őszikék
Folyóirata
túlzottan igényesnek bizonyultak, így olvasó híján beszüntette őket. 1882.
október 22-én bekövetkezett halálig keveset írt. Őszikék c. verseskötete csak
halála után jelent meg.
Epilógus
(1877)
A sors
elviselése, a belső méltóság megőrzése: így jellemezhető az Epilógus c. vers
elején kifejezett magatartás. A zsúfolt országút a sors allegóriája, az út megtételének
módjai magatartásformákat szemléltetnek.
A szöveg három
részre tagolódik, nyitó soraik szinte azonosak egymással. Az első öt szakasz
szándékoltan köznapi szóhasználatával humor benyomását kelti: a beszélő
nevetségesnek tünteti fel a társadalmi sikereket, és a belső függetlenség
megőrzését emeli a becsülendő magatartás szintjére.
A hatodik
versszak első sora egyetlen szóban különbözik a felütéstől, de ez már a
hangnemváltást jelzi. A külső képet belső, a humort elégikum váltja fel. Az
első öt, szakaszban saját erkölcsi fölényét hangsúlyozta, a középrész kétes
értékűnek mutatja ezt. A belső kétely mélysége Arany öniróniájának élességét
bizonyítja.
A vers
összegző jellege a harmadik részben a legnyilvánvalóbb. Az utolsó előtti
szakasz a Kertben, a zárlat A rab gólya szövegére utal. A költészet gyógyító
szerepének beteljesületlenségét a lírai én a költő kiszolgáltatottságával
magyarázza. Az egy sorral kibővített záró versszak a halálra utal, s így
végpontként jelöli meg azt a létállapotot, amely Arany másik kései művében
kiindulópont.
Mindvégig
(1877)
Az Őszikék
legjelentősebb lírai szövege. A halál közelléte indokolja a számvetést. A
beszélő önmegszólításhoz folyamodik. Személyiségének válságát énjének
megkettőzésével fejezi ki. A megszólított a nemzet nevében megnyilatkozó költő
feladatát vállalta, a megszólító kérdésessé teszi, hogy ez összhangban állt-e a
költő egyéni szándékaival. A vers nem ad választ. A beszélő távlatból szemléli
önmagát. A vers költészetünk összetett hatású remekművei közé tartozik.
A szórenden
kívül ismétlés is kiemeli a vers kulcsszavát, a költészet hagyományos jelképét,
a lantot. Sőt Arany a kulcsszó első hangját is többször megismétli az első
szakaszban, összesen 9-szer.
Önértelmező
vers, önszemlélő hajlamot tanúsít. A hagyományosan lírai témák hiányoznak
belőle. Kései költészet az övé, nem élményköltészet. Utólagos mérlegelést iktat
érzelmei és a vers címzettje közé. Ez teszi érthetővé, hogy kedveli az
önmegszólítást.
Az
önellenőrzés iróniával jár. Az öngúny az utolsó versszakban már-már groteszk:
"Tárgy künn,
s temagadban -
És érzelem, az
van,"
Arany János az
öntörvényű líra egyik legteljesebb megvalósítója. A Mindvégig záró kérdésében
saját belső függetlenségét szegezte szembe az idegen korral.
AZ ŐSZIKÉK
BALLADÁI
Balladákat is
találhatunk az Őszikékben. A vonalszerűen előrehaladó balladákban kevesebb a
drámai elem: a párbeszédeket magánbeszédek helyettesítik. A Híd-avatásban
(1877) a felütés, a Tetemre hívásban (1877) a záradék is magánbeszéd, sőt ez
utóbbiban a szerkezet rendező elve is az. E típus változatai a Vörös Rébék
(1877) a legeredetibb. Arany kiaknázza és egységbe hozza a mondatfűzés
töredékességét, a betű szerinti és a metaforikus jelentés váltogatását, az
időrend felbontását, és - az elsősorban az élőbeszéd hatását felidéző refrén
segítségével - a közvetett elbeszélés és a közvetlenül idézett beszéd egymásra
tördelését.
A kétszólamú
szerkesztés kései példája, a Tengeri-hántás (1877) a Vörös Rébék mellett Arany
legbonyolultabb felépítésű balladája. Két elbeszélőt szerepeltet. Egyikük csak
a keretnek tekinthető első és utolsó versszakban szólal meg E keretnek
szereplője az a személy, aki a közbülső 12 versszakban történetet mond el. A
közbeiktatott kiszólás a kereten kívüli helyzetre utal. Az ellenszólam mindig hézagot
takar a történetben. Kereten belül az ellenszólam egyaránt olvasható a
keretként szolgáló helyzet leírásának és a kereten belüli történet metaforák
értelmezésének.
Még az utolsó
előtti versszak sem kivétel: a jelen betű szerinti leírása itt is a múlt metaforája.
Ekkor írt
balladái világos szerkezetükkel, retorizáltságukkal tűntek ki; Arany megtöri a
vers egyenes vonalú logikáját, kerüli a teljes szimmetriát. A Tengeri-hántás
híd szerkezetét (ABA') is ebben a szellemben módosítja. Az utolsó versszak nem
a kezdet tükörképe; a kétszólamúság a zárlatban is érvényesül: a költő itt is
metaforikus értelmezést állít a helyzet betű szerinti leírása mellé.
Toldi szerelme
(1879)
Élete végén
Arany nagyobb vállalkozásai közül csak a Toldi szerelmét fejezte be. A Toldi
szerelme a történetnek korábbi szakaszát beszéli el, tematikus szerkezet
alapján nem előzmény, hanem következmény a Toldi estéjéhez képest: a külső és
belső fejlődés ellentétét a látszat és a való szembeállításának elvontabb
szintjére eemeli.
Lajos és az
udvarában élő Toldi rendkívüli tréfához folyamodva él vissza a megtévesztő
látszattal: a király álruhában látogat Rozgonyiékhoz, Toldi másnak a
fegyverzetében vív párviadalt Piroska kezéért. Az alkalmi megtévesztések után a
kivételesen vállalt látszat erősebbnek bizonyul a mű két hősénél, s egyikük sem
tud szabadulni hatásától, sőt másokat is kiszolgáltatnak a színlelés
hatalmának, s a látszat uralkodóvá válik.
Arany élesen
bírálja a vélt kötelesség nevében önmagunkon elkövetett erőszakot. Úgy érzi,
hogy ez önáltatáshoz és útvesztőszerű léthelyzethez vezet.
Toldinak és a
királynak az a hibája, hogy hiányzik belőlük a nyíltság. Ez válik végzetükké:
utóbb mindketten eltékozolt idejüket szeretnék megtalálni. A Toldi szerelmében
Arany jellemhibára szűkíti a tragikumot. (A tragikum forrása jellemhiba.)
Toldit belső fogyatékossága kényszeríti, hogy az egyszer elkövetett bűnt
hasonló vétkekkel sokszorozza meg. A közvetlenül szubjektív részek kisebb
arányban fordulnak elő, mint a Toldi estéjében, s így nem tudják egységbe fogni
a trilógia befejező részéhez képest sokkal cselekményesebb történetet. Az
elbeszélés lassú ütemét nem indokolja az önironizáló elbeszélő hangnem. Arany
legterjedelmesebb művében a XVI-XVII. sz.-i népkönyvek szétteregető írásmódját
idézte föl, s ez nem tette lehetővé a hangnemnek a tökéletes egységét. A
megtévesztő látszat térhódításának és a szenvedélyek elfojtásából eredő belső
összeomlásnak ábrázolása jelentős költői teljesítmény. A kiegyezés utáni
Magyarország eltorzult szabadelvűségének, a múlt képén át érvényre juttatott
értelmezését sejthetjük benne.
ARANY
KÖLTÉSZETÉNEK JELENTŐSÉGE
Arany
rendkívüli tehetségét bizonyítja, hogy két nagy elődje (Vörösmarty és Petőfi)
után ismét újabb fejlődési szakaszt valósított meg: a népiességtől indulván a
szimbolizmus előkészítőjévé vált, s eközben az irónikus elégiának
későromantikus válfaját hozta létre.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése