Jékely Zoltán
(1913-1982) Erdélyben született, az ottani líra
légkörében nevelôdött, ettôl
távol szakadva is valamiképp erdélyi
maradt.
Elsô verseskönyve, az Éjszakák(1936) természetes költôiségével, spontán
líraiságával tűnt ki. Nyelve
régies, bibliás erdélyi ízeket
ôriz, versei
ugyanakkor telítve vannak
modern idegességgel, nyugtalan vibrálással. Elégikus költô, verseit
emlékek
és álmok szövik át. Legfôbb ihletôje az elmúlás, amelynek feledtetôje
lehet
a szerelmes egymásra találás
pillanata. A visszahozhatatlan pillanat
azonban múlttá, gyönyôrűsége
semmivé válik. A halál és a szerelem összevillanó élményérôl
mondja el
leghitelesebb vallomásait. Más verseiben a múlt, jelen és jövô
viszonylatai
történelmi, sôt kozmikus
arányokban is megjelennek. A marosszentimrei templomban c.
versében (1936)
a magyarság sajátosan erdélyi sorstudata nyilvánul meg: már nemcsak a
halál
a költô ellenfele, hanem a
magyarságot porlasztó, a szabadság reményét pusztító történelem is.
Jékely a
magyar költészet egyik nagy hagyományát
folytatja, amikor a
Hajnali részegség látomásának egyéni változatát teremti meg. Az ég játékai
c. költeményében (1946) a lírai én két hant között, mintegy
gödörben hever
- lent ott nyugosznak igazi halottai - és az eget szemléli. A
szemle által
megtörténik az "én" és a föld alatt nyugvók, a fönti és a
lenti világ
azonosulása, a beszélô már a
mindenség áramába kapcsolódott, a
holtakkal,
sôt magával a földdel, az egész mindenséggel érzi a közösséget.
Életének utolsó két évtizede
legtermékenyebb korszaka.
A közelgô öregség, a magányosság
érzései válnak uralkodóvá költészetében.
Tragikus
társadalomszemléletét
történelmi elégiái fejezik ki
(A budai
Kapisztrán-toronyhoz, 1963).
A szülôvárosában, Pécsett élô
Csorba Gyôzô (1916-) költészetét
objektív
tartás, a lélek mélyrétegeiben való tájékozódás
jellemzi. A szó
ünnepe
(1959), Séta és
meditáció (1965), a Lélek és ôsz
(1968) c. köteteiben
bontakozik ki a maga teljességében látomásos, egyre szigorúbb
formálású
lírája, melyen az élet legnagyobb tényeivel való szembenézés
megrendültsége
vonul végig. Legszebb verseiben az életvágy és a haláltudat vitája
adja a feszültséget. A sötétebb érzéseket a szerelem,
a családi élet, a
megtalált otthon boldogabb
ihlete szövi át (Március, 1954). Följegyzés
c.
versében (1955) két
éleformát, magatartást tár
elénk: az egyik
az
elmélkedés, a nyugtalan
gyötrôdés, a másik önfeledt
cselekvés, nyugalom,
derű. Az érezhetô
fölényeskedés a vers végére
elolvad, s -
ugyancsak
érezhetô - nosztalgiává válik.
A 70-es
évektôl egyre inkább
a múló idô
foglalkoztatja, a test
hanyatlásával, az elmúlás
tényeivel szinte naponta számot kell
vetnie. A
szavak bolyhai c. kötetének (1988) már szinte egyetlen tárgya a
búcsúzás az
élettôl, a fölkészülés a végre,
a szembenézés a halállal. A költészetben
vívja meg harcát a lélek
épségéért, hogy belsô küzdelmeiben megôrizhesse
emberi méltóságát (Dona
nobis pacem,1987). Stílusát tömörség,
puritán
lényeglátás jellemzi, nyelve
emelkedett, pontos, telt hangulatú,
szép
hangzatú.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése