Babits Mihály versek

BABITS MIHÁLY (1883-1941)

In Horatium

1. Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!

ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha

 nem hallott verseket ma, múzsák

  papja, erôs fiatal füleknek.

2. Nézz fel az égre: barna cigány ködök -

nézz szét a vizen: fürge fehér habok

 örök cseréjükért hálásak,

  halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.

3. A láng is hullám. Szüntelenül lobog

fônix-világunk. îgy nem is él soha,

 mi soha meg nem halt. Halálnak

  köszönöd életedet, fü és vad!

4. Minden a földön, minden a föld fölött

folytonfolyásu, mint csobogó patak

 s "nem lépsz be kétszer egy patakba",

  így akarák Thanatos s Aiolos.

5. Ekként a dal is légyen örökkön új,

e régi eszme váltson ezer köpenyt,

 s a régi forma új eszmének

  öltönyeként kerekedjen újra.

6. S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily

mértéken zengte a megelégedést,

 hadd dalljam rajt ma himnuszát én

  a soha-meg-nem-elégedésnek!

{Aiolosz (ajolosz): a szelek istene a görög mitológiában

Fônix: minden 500. évben önmagát elégetô, majd hamvából új életre kelô mesebeli madár a görög mitológiában

Nem lépsz ... patakba: az epheszoszi Hérakleitosznak (kb. Kr. e. 550-475), az ókori görög filozófia egyik legjelentôsebb alakjának tulajdonított mondás. Az ellentétek egységérôl szóló elmélete több szempontból a hegeli dialektika antik elôképének tekinthetô. E szerint a mindenség ellentétek harmonikus egysége, s a világ az örök mozgás, változás állapotában van.

Thanatosz: a görög mitológiában az Éjszaka (Nüx) fia, a halál megszemélyesítôje

Tibur gazdadalnoka: Horatius híres latin költô (Kr. e. 65-8); Tiburban (ma Tivoli) volt birtoka}

7. Minden a földön, minden a föld fölött

folytonfolyásu, mint hegyi záporár,

 hullámtörés, lavína, láva

  s tűz, örökös lobogó. - Te is vesd

8. el restségednek ónsulyu köntösét,

elégeld már meg a megelégedést,

 légy könnyű, mint a hab s a felhô,

  mint a madár, a halál, a szél az.

9. Görnyedt szerénység, kishitü pórerény

ne nyomja lelked járomunott nyakát:

 törékeny bár, tengerre termett,

  hagyj kikötôt s aranyos középszert

10. s szabad szolgájuk, állj akarattal a

rejtett erôkhöz, melyek a változás

 százszínü, soha el nem kapcsolt

  kúsza kerek koszorúját fonják.

1904

A lirikus epilógja

1. Csak én birok versemnek hôse lenni,

elsô s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.

2. S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,

de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?

Vak dióként dióban zárva lenni

s törésre várni beh megundorodtam.

3. Bűvös körömbôl nincsen mód kitörnöm.

Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -

de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

4. Én maradok: magam számára börtön,

mert én vagyok az alany és a tárgy,

jaj én vagyok az ómega s az alfa.

{Űmega, alfa: a görög ábécé utolsó és elsô betűjének a neve}

1904

Messze... messze...

Spanyolhon. Tarka hímü rét.

Több árnyat nyujt a minarét.

Bús donna barna balkonon

mereng a bíbor alkonyon.

Olaszhon. Göndör fellegek.

Sötét ég lanyhul fülleteg.

Szökôkut víze fölbuzog.

Tört márvány, fáradt mirtuszok.

{Donna: asszony, úrnô olaszul

Mirtusz: a Földközi-tengerhez közel esô területeken honos, fehér virágú örökzöld növény görögül}

Göröghon. Szirtek, régi rom,

ködöt pipáló bús orom.

A lég sürű, a föld kopár.

Nyáj, pásztorok, fenyô, gyopár.

Svájc. Zerge, bércek, szédület.

Sikló. Major felhôk felett.

Sötétzöld völgyek, jégmezô:

harapni friss a levegô.

Némethon. Város, régi ház:

emeletes tetô, faváz.

Cégérek, kancsók, ó kutak,

hizott polgárok, szűk utak.

Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.

Mennyi kirakat, mennyi kép!

Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:

masina, csengô, kürt, harang.

Angolhon. Hidak és ködök.

Sok kormos kémény füstölög.

Kastélyok, parkok, labdatér,

mért legelôkön nyáj kövér.

Svédhon. Csipkézve hull a fjord,

sötétkék vízbe durva folt.

Nagy fák és kristálytengerek,

nagyarcu szôke emberek.

Ű mennyi város, mennyi nép.

Ű mennyi messze szép vidék!

Rabsorsom milyen mostoha,

hogy mind nem láthatom soha!

1909

Esti kérdés

Midôn az est, e lágyan takaró

fekete, síma bársonytakaró,

melyet terít egy óriási dajka,

a féltett földet lassan eltakarja

s oly óvatossan, hogy minden füszál

lágy leple alatt egyenesen áll

és nem kap a virágok szirma ráncot

s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán

nem veszti a szivárványos zománcot

és úgy pihennek e lepelnek árnyán,

e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,

hogy nem is érzik e lepelt tehernek:

olyankor bárhol járj a nagyvilágban,

vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,

vagy kávéházban bámészan vigyázd,

hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;

vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel

nézzed a lombon át a lusta holdat;

vagy országúton, melyet por lepett el,

álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;

vagy a hajónak ingó padlatán

szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;

vagy idegen várost bolygván keresztül

állj meg a sarkokon csodálni restül

a távol utcák hosszú fonalát,

az utcalángok kettôs vonalát;

vagy épp a vízi városban, a Riván,

hol lángot apróz matt opáltükör,

merengj a messze multba visszaríván,

melynek emléke édesen gyötör,

elmúlt korodba, mely miként a bűvös

lámpának képe van is már, de nincs is,

melynek emléke sohse lehet hűvös,

melynek emléke teher is, de kincs is:

ott emlékektôl terhes fejedet

a márványföldnek elcsüggesztheted:

csupa szépség közt és gyönyörben járván

mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:

ez a sok szépség mind mire való?

mégis csak arra fogsz gondolni árván:

minek a selymes víz, a tarka márvány?

minek az est, e szárnyas takaró?

miért a dombok és miért a lombok

s a tenger, melybe nem vet magvetô?

minek az árok, minek az apályok,

s a felhôk, e bús Danaida-lányok

{Riva olaszul: part; tér Velencében

Danaida-lányok: Danaosz mitológiai király ötven lánya, kik férjeik megöléséért az alvilágban úgy bűnhôdtek, hogy lyukas hordóba kellett vizet hordaniuk örökre}

s a nap, ez égô szizifuszi kô?

miért az emlékek, miért a multak?

miért a lámpák és miért a holdak?

miért a véget nem lelô idô?

vagy vedd példának a piciny füszálat:

miért nô a fü, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nô?

1909. ôsz

Május huszonhárom Rákospalotán

1912

1. Pest utcái között rohanó nép, puskalövések,

 rendôr, tört üvegek, népszava, forradalom.

Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet

 nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt.

Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak,

 nem bôgnek tehenek, még a malac se visít.

Nádas eresznek alatta topázszemü tengericsô csügg.

 Hószinü fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg.

Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bôg)

 sejteni a város szörnyeteges közelét.

Ćm most alszik a táj: egy döglött villanyos állong.

 Ű bús villanyosom! bús ez a néma világ!

Bús e méla falún az üres sínekre merengni.

 Ű jövevény sínek, visztek-e még ma tovább?

Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren az ablak,

 hol most csorran a vér, forran a forradalom?

hol zajgó tömegen most úr a néma Petôfi

 s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt;

hol tán míg irom ezt, Magyarország nagy betegágyán

 vér és kínok közt megszületett a Jövô.

2. Ű te Jövô, aki jössz és senkise sejti, hogy itt vagy;

 jössz és senkise lát; jössz sürü fátyol alatt,

mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e célod

 vagy boros emberként ingatod útaidat?

Ah, boros is vagy már ezer ôrült eszme borától.

 Ćlmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izét!

Ćlom vagy magad: a mult álma, ki halni szeretne,

 s sír, hogy mindene fáj s nem lehet így betegen.

Jöjjön az elhazugolt életre halálos igazság,

 lesben az utcákon álljon a kósza halál:

minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja!

 hányódjon fel a geny! jöjjön a forradalom!

Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság,

 annyi hazugság és elmulatások után!

Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd:

 egynek mondja: "Jogok gyáva barátja, remegj!"

Másnak: "Ajkaidon kopott szó lett a szabadság!

 s szíved zsarnok volt, öklöd rossz kalapács."

Másnak: "Ćlnokul és önzôn fogtál kezet: íme

 véres lett a kezed: moshatod a kezedet!"

Mindnek: "Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok!

 Nem játék a világ! Látni, teremteni kell."

Húsvét elôtt

S ha kiszakad ajkam, akkor is

e vad, vad március évadán,

izgatva belül az izgatott

fákkal, a harci márciusi

inni való

sós, vérizü széltôl részegen,

a felleg alatt,

sodrában a szörnyü malomnak:

ha szétszakad ajkam, akkor is,

ha vérbe lábbad a dallal és

magam sem hallva a nagy Malom

zúgásán át, dalomnak izét

a kínnak izén

tudnám csak érezni, akkor is

- mennyi a vér! -

szakadjon a véres ének!

Van most dicsérni hôsöket, Istenem!

van óriások vak diadalmait

zengeni, gépeket, ádáz

munkára hűlni borogatott

ágyúk izzó torkait:

de nem gyôzelmi ének az énekem,

érctalpait a tipró diadalnak

nem tisztelem én,

sem az önkény pokoli malmát:

mert rejtek élet száz szele, március

friss vérizgalma nem türi géphalált

zengeni, malmokat; inkább

szerelmet, embert, életeket,

meg nem alvadt fürge vért:

s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is

ez inni való sós vérizü szélben,

a felleg alatt,

sodrában a szörnyü Malomnak,

mely trónokat ôröl, nemzeteket,

százados korlátokat

roppantva tör szét, érczabolát,

multak acél hiteit,

s lélekkel a testet, dupla halál

vércafatává

morzsolva a szűz Hold arcába köpi

s egy nemzedéket egy kerék-

forgása lejárat:

én mégsem a gépet énekelem

márciusba, most mikor

a levegôn, a szél erején

érzeni nedves izét

vérünk nedvének, drága magyar

vér italának:

nekem mikor ittam e sós levegôt,

kisebzett szájam és a szók

most fájnak e szájnak:

de ha szétszakad ajkam, akkor is,

magyar dal március évadán,

szélnek tör a véres ének!

Én nem a gyôztest énekelem,

nem a nép-gépet, a vak hôst,

kinek minden lépése halál,

tekintetétôl ájul a szó,

kéznyomása szolgaság,

hanem azt, aki lesz, akárki,

ki elôször mondja ki azt a szót,

ki elôször el meri mondani,

kiáltani, bátor, bátor,

azt a varázsszót, százezerek

várta, lélekzetadó, szent,

embermegváltó, visszaadó,

nemzetmegmentô, kapunyitó,

szabadító drága szót,

hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!

béke! béke már!

Legyen vége már!

Aki alszik, aludjon,

aki él az éljen,

a szegény hôs pihenjen,

szegény nép reméljen.

Szóljanak a harangok,

szóljon allelujja!

{Alleluja vagy halleluja: ujjongó, örvendezô ének}

mire jön új március,

viruljunk ki újra!

egyik rész a munkára,

másik temetésre:

adjon Isten bort, buzát,

bort a feledésre!

Ű, béke! béke!

legyen béke már!

Legyen vége már!

Aki halott, megbocsát,

ragyog az ég sátra.

Testvérek, ha túl leszünk,

sohse nézünk hátra!

Ki a bűnös, ne kérdjük,

ültessünk virágot,

szeressük és megértsük

az egész világot:

egyik rész a munkára,

másik temetésre:

adjon Isten bort, buzát,

bort a feledésre!

1916. március

Fortissimo

Haragszik és dúl-fúl az Isten

vagy csak talán alszik az égben,

aluszik vagy halott is épen -

ki költi ôt föl, emberek?

Anyák, sírjatok hangosabban:

akit föl nem ver annyi ágyú,

rezzenti-é gyenge sírástok?

És ne is könnyel sírjatok,

mert a könny mind csak földre hull

hanggal sírjatok föl az égre,

sírjatok irgalmatlanul:

ne oly édesen mint a forrás,

ne oly zenével mint a zápor,

ne mint a régi Niobék:

hanem parttalan mint az árviz

sírjatok vagy a görgeteg

lavína, sírjatok jeget,

tüzet sírjatok mint a láva!

A drága fiúk hullanak

vérben a hóra napra-nap.

Ne hagyjatok aludni senkit:

ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,

de érdemes-e félni még?

és érdemes-e élni még?

Ű, mért nem hallani hangotok?

Menjetek a piacra sírni,

sikoltsatok a templomokban

vadak asszonyai, vadakká

imuljatok ôrjítô, ôrült

imában!

 És ha hasztalan

ima, sírás: - mi káromolni

tudunk még, férfiak! ma már

hiszünk káromlani-érdemes

alvó magasságot a Sorsban.

Hányjuk álmára kopogó

bestemmiáknak jégesôjét!

{Bestemmia: káromkodás, átkozódás}

Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?

Tagadjuk ôt, talán fölébred!

Cibáljuk ôt, verjük a szókkal!

mint aki gazda horkol égô

házban - a süket Istenét!

Süket! Süket!...

 Ű ma milyen jó

volna süketnek mint az Isten!

Süket a föld, nem érzi hátán

hadak alázó dobogását.

Jó volna süketen csirázni

mint virághagyma föld alatt:

minden süket, földben, Istenben

csak az ember szakadt ki a

süket Istenbôl iszonyokra

kikelt belôle féreg-módon,

Isten férgének, viszketô

nyüzsgésre, fájni - mert ami

nem süket Isten: fájdalom,

míg az Istenbe visszahal!

1917

Petôfi koszorúi

1923

"Avagy virág uagy te, hazám ifjusága?"

1. Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?

Ki meri meglátni, ki meri idézni

 az igazi arcát?

Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak

szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,

 mint az olcsó gyertyák.

2. Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,

de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:

 talány zaja, csöndje

és úgy támolyog az idôk sikátorán,

mint átvezetett rab a fogház udvarán

 börtönbôl börtönbe.

3. Ki ünnepli žT ma, mikor a vágy, a gond

messze az Övétôl, mint sastól a vakond

 avagy gyáván bujik,

s a bilincses ajak rab szavakat hadar?

Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal

 hozza koszoruit.

4. Űh, vannak koszoruk, keményebbek, mint a

deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a

 hideg temetônek!...

Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,

melyet eszméinek ellensége rádob

 emlékére - kônek!

5. Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!

Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad

 virág szabad földön:

hogy árván maradva megrablott birtokán

mondhassa a magyar: "Kicsi az én szobám,

 kicsi, de nem börtön!"

6. Avagy virág vagy te? ... légy virág, légy vigasz!

Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz

 az ž ünnepségén:

Koporsó tömlöcét aki elkerülte,

most hazug koszorúk láncait ne tűrje

eleven emlékén!

A gazda bekeríti házát

1. Léckatonáim sorban állnak már, pici

földem a földbôl kikerítve, könnyű szál

dzsidások módján állnak ôrt, hatalmasan

igazságukban; ôk a törvény, ôk a jog,

erôm, munkám, nyugalmam és jutalmam ôk,

s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e

szakadt létben, kizárva minden idegent,

de átbocsátva ami még közös maradt

a testvérek közt: táj varázsát, távoli

egek pirossát, és a tejnél édesebb

levegôt; mostanában ugyan e szeles

október hidegét is, aki április

karmosabb öccse -

2. Űh mi edzve karmosabb

öcsökhöz már, kincses tavalyból érkezett

bátyák magunk: mit, hizelegni a modern

szeleknek? žsz ez! barbár, gyilkos és hazug.

Szemtelen ôsz! Nyárnál hangosabb! Csupa vad

zaj, tusa, tánc! Ezer madár alatt a fák

nem ingtak-zengtek ennyire! De élet e

lárma és rángás? Csöndben érik a csira

a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű

növése lassú: ez az élet! Kertem, ódd

a magvat ami megmaradt kincses tavaly

füvébôl és barbár szelekkel ne törôdj!

3. Jöhet a vad tánc, tépô, részeg, ál-buján

vetkôzni csontig a virágokat; jöhet

a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd

a fehér-csuhás vezeklô, a tél; te csak

maradj a tavaly ôre! s ha a jövevény

lenézve így szól: "Én vagyok az Śr!" - feleld:

"A Régi jobb volt!" - Hôsi léceid mögött

mint középkori szerzetes dugott a zord

sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros

képégetôk elôl pár régi könyvet: úgy

dugd magvaid, míg, tavasz jôve, elesett

léckatonáid helyén élô orgona

hívja illattal a jövendô méheit.

1925-1927

Cigány a siralomházban

1. Śgy született hajdan a vers az ujjam alatt,

ahogy az Śr alkothatott valami szárnyas

fényes, páncélos, ízelt bogarat.

2. Śgy született késôbb az ajkamon, mint

a trombitahang, mint a trombitahang

katonák szomjas, cserepes ajkain.

3. De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön

mint beesett szemek gödreiben

remegve fölcsillan a könny.

4. Nem magamért sírok én: testvérem van millió

és a legtöbb oly szegény, oly szegény,

még álmából sem ismeri ami jó.

5. Kalibát ácsolna magának az erdôn: de tilos a fa

és örül ha egy nagy skatulyás házban

jut neki egy városi zord kis skatulya.

6. És örül hogy - ha nem bírja már s mindent összetört -

átléphet az udvari erkély rácsán

s magához rántja jó anyja, a föld.

7. Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál

mint cigány a siralomházban.

Hess, hess, ti sok verdesô, zümmögô, fényes bogár!

8. Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?

Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull

s nem kérdi, mire jó?

1926

Mint különös hírmondó...

{Babits ezt a versét az esztergomi Elôhegyen vásárolt házában írta}

1. Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot

mert nyáron át messze a hegy tetején ült s ha este

kigyultak a város lámpái alatta, nem látta ôket

sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál

2. s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülôgép?

vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott

tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat

vernek lenn kômivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

3. gépfegyvert próbál - oly mindegy volt neki! tudta,

balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,

századokon át épít, s egy gyermeki cívakodásért

újra ledönt mindent; sürgôsebb néki keserves

4. jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és

a konok isteneket vakítva lobogjon az égig

szellem és szerelem - jól tudja ezt a hegyi hírnök

s elbútt, messze a hírektôl; de ha megjön a füttyös,

5. korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap

kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos

bánatban elhagyott szeretôi, a lombok és ingnak,

mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:

6. akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes

völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyérôl

és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ôsz van!

nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ôsz van!

7. úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több

forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem

úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit

bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

8. versenyt az évekkel, évek a századokkal, az ôrült

népek nyugtalanok: mit számít? én csak az ôszre

nézek, az ôszt érzem; mint bölcs növények és jámbor

állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

9. tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretôké -

óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek

ritmusa, Isten versének ritmusa - mily kicsi minden

emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

10. jó a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon,

csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha

tagjait s megy, hulló szôrétôl foltos a rétség,

megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.

1930. szept.-okt.

žsz és tavasz között

Elzengett az ôszi boros ének.

Megfülledt már hűse a pincének.

Szél s víz csap a csupasz szôllôtôre.

Ludbôrzik az agyagos domb bôre,

elomlik és puha sírrá rothad,

mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték

álnokul mint a tolvaj öregség

mely lábhegyen közeledik, halkan,

míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!

Nem tudjuk már magunkat megcsalni:

óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,

talán csak hogy csúfságát befödje.

Most oly fehér mint szobánkban este

fekhelyünk, ha készen vár megvetve,

puha dunnánk, makulátlan párnánk:

s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem

akaródzik lefeküdni szépen,

sétálnak az ágy tetején, ringva,

mig jó anyjuk egyszer meg nem unja

s rájuk nem zeng: "Paplan alá! Hajjcsi!"

Űh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

5. Már az év, mint homokóra, fordul:

elfogy az ó, most kezd fogyni az új,

s mint unt homokját a homokóra,

hagyja gondját az ó év az újra.

Mennyi munka maradt végezetlen!

S a gyönyörök fája megszedetlen...

6. Türelmetlen ver a szivünk strázsát,

mint az ôr ha tudja már váltását.

Idegesen nyitunk száz fiókot.

Bucsuizzel izgatnak a csókok.

Öreg öröm, nem tud vigasztalni:

óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni.

Mit tudom én, mi szeretnék lenni!

Pehely vagyok, olvadok a hóval,

mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.

Mire a madarak visszatérnek,

szikkad a föld, hire sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.

Csak az én halálom nem halandó.

Akit egyszer én eleresztettem,

az a madár vissza sohse reppen.

Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...

Űh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,

akikkel jót tettem, megtagadtak;

akiket szerettem, nem szeretnek,

akikért ragyogtam, eltemetnek.

Ami betüt ágam irt a porba,

a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tôke, únt tavalyi vendég:

nekem már a tavasz is ellenség!

Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,

mint a letört karóra a rózsák,

rémült szemem csókkal eltakarni...

Űh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

1936

Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs!

 Gyermekkoromban két fehér

gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon

 s úgy néztem a gyertyák közül,

mint két ág közt kinézô ijedt ôzike.

 Tél közepén, Balázs-napon

szemem pislogva csüggött az öreg papon,

 aki hozzád imádkozott

fölémhajolva, ahogy ott térdeltem az

 oltár elôtt, kegyes szokás

szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én

 s ô se jól értett. De azért

te meghallgattad és megóvtad gyermeki

 életem a fojtogató

torokgyíktól, s a veszedelmes mondulák

 lobjaitól, hogy fölnövén

félszáz évet megérjek, háladatlanul,

 nem is gondolva tereád.

Űh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,

 segíts, Sebasta püspöke!

Lásd, így élünk mi, gyermekmódra, balgatag,

 hátra se nézünk, elfutunk

a zajló úton, eleresztve kezetek,

 magasabb szellemek - de ti

csak mosolyogtok, okos felnôttek gyanánt.

 Nem sért ha semmibe veszünk

s aztán a bajban újra visszaszaladunk

 hozzátok, mint hozzád ma én

reszketô szívvel... Mosolyogj rajtam, Balázs!

 ki mint a szepegô kamasz,

térdeplek itt együgyű oltárod kövén -

 mosolyogj rajtam, csak segíts!

Mert orv betegség öldös íme engemet

 és fojtogatja torkomat,

gégém szűkül, levegôm egyre fogy, tüdôm

 zihál, s mint aki hegyre hág,

mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,

 kifulva, akként élek én

örökös lihegésben. S már az orvosok

 kése fenyeget, rossz nyakam

fölvágni, melyet hajdan olyan megadón

 hajtottam gyertyáid közé,

mintha sejtettem volna már... Segíts, Balázs!

 Hisz a te szent gégédet is

kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány

 kivégzett: tudhatod, mi az!

Te ismered a penge élét, vér izét,

 a megfeszített perceket,

a szakadt légcsô görcseit, s a fulladás

 csatáját és rémületét.

Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,

 okos felnôtt! Te jól tudod,

mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall

 még az Isten jósága sem,

s mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is

 olyan nagy dolog a halál.

1937. nyár

Jónás könyve

Elsô rész

1. Monda az Ur Jónásnak: "Kelj fel és menj

Ninivébe, kiálts a Város ellen!

Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:

szennyes habjai szent lábamat mossák."

Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,

de nem hová a Mennybeli akarta,

mivel rühellé a prófétaságot,

félt a várostól, sivatagba vágyott,

ahol magány és békesség övezze,

semhogy a feddett népség megkövezze.

Kerülvén azért Jáfó kikötôbe

hajóra szállott, mely elvinné ôtet

Tarsis felé, s megadta a hajóbért,

futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!

2. Az Ur azonban szerzett nagy szelet

és elbocsátá a tenger felett

s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor

ingó és hulló kék hullámfalakból,

mintha egy uj Ninive kelne-hullna,

kelne s percenként összedôlne ujra.

Forgott a hajó, kettétört az árboc,

deszkaszál nem maradt hű deszkaszálhoz.

3. A görcs hajósok, eszüket veszítve,

minden terhet bedobtak már a vízbe,

s míg arcukba csapott a szörnyü sóslé,

kiki a maga istenét üvölté.

Jónás mindent kiadva, elcsigázva,

betámolygott a fedélközi házba,

le a lépcsôkön, a hajófenékre,

s ott zuhant bódult félálomba végre

gurítván ôt az ázott, rengô padlat.

4. S így lôn hogy a kormányos belebotlott,

a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:

"Mi dolog ez, hé, te nagy alható?

Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves

istenedhez, talán ô megkegyelmez!

Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet

szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?

Mely város vall polgárának, büdös?

S e fene vízen át velünk mivégre jössz?"

5. S ô mondta néki: "Zsidó vagyok én

s az Egek Istenétôl futok én.

Mi közöm nékem a világ bünéhez?

Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.

Az Isten gondja és nem az enyém:

senki bajáért nem felelek én.

Hagyjatok itt megbujni a fenéken!

Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.

De ha kitesztek még valahol élve,

tegyetek egy magányos erdôszélre,

hol makkon tengjek és keserű meggyen

békében, s az Isten is elfeledjen!"

6. De a kormányos dühhel csapta vissza:

"Mit fecsegsz itt erdôrôl össze-vissza?

Hol itt az erdô? És hová tegyünk ki?

Innen csak a tengerbe tehetünk ki!

Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon

az ilyet akit mit tudom mi bűn nyom.

Már biztos hogy te hoztál bajba minket:

magad mondod hogy Isten átka kerget.

Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg.

Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek

ezt a zsidót!" S már nyolc marok ragadta,

nehogy hajójuk süllyedjen miatta,

mert nehéz a kô, és nehéz az ólom,

de nehezebb kit titkos súlyu bűn nyom.

7. Jónás azonban jajgatott s nyögött

és meglóbálták a tenger fölött.

"Vigyázz-hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!"

S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger,

mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.

S már a hajósok térdencsúszva, kétrét

görbedve sírtak és hálákat adtak,

könnyelmü áldozatokat fogadtak,

s a messzeségben föltünt a szivárvány.

A víz simán gyürűzött, mint a márvány.

Második rész

Az Ur pediglen készitett vala

Jónásnak egy hatalmas cethalat

s elküldte tátott szájjal hogy benyelné,

halat s vizet vederszám nyelve mellé

minek sodrán fejjel elôre, hosszant

Jónás simán s egészben úgy lecsusszant

gyomrába hogy fején egy árva haj

nem görbült, s ájultából csakhamar

fél-ébren pislogott ocsúdva, kába

szemmel a lágy, vizes, halszagu éjszakába.

9. És így jutott a szörny-lét belsejébe

vak ringások eleven bölcsejébe,

és lakozék három nap, három éjjel

a cet hasában, hol éjfél a déllel

egyforma volt, s csupán a gondolatnak

égre-kigyózó lángjai gyuladtak,

mint fulladt mélybôl pincetűz ha támad.

És könyörge Jónás az ô Urának

a halból, mondván: "Kiáltok Tehozzád,

hallj meg, Isten! Mélységbôl a magasság

felé kiáltok, káromlok, könyörgök,

a koporsónak torkából üvöltök.

10. Mert dobtál vala engem a sötétbe

s tengered örvényébe vetteték be,

és körülvett a vízek veszedelme,

és fű tekeredett az én fejemre,

bô hullámaid átnyargaltak rajtam,

és Egyetemed fenekébe hulltam,

a világ alsó részeibe szállván,

ki fenn csücsültem vala koronáján!

Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?

Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?

Kényedre hány-vet hánykódó vized

s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet".

11. A lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt,

sürűn szíván kopoltyuját a Halnak,

mely csupa verdesés és lüktetés volt,

s a vízbôl-szürt lélekzet mind kevés volt,

a roppant haltest lihegve-dobogva

szokatlan terhét ide-oda dobta

kinjában, mig Jónás émelyegve s étlen

tovább üvöltött a büzös sötétben,

s vonítva, mint a farkas a veremben,

nyögött: "Bezároltattál, Uram, engem!

Sarak aljába, sötétségbe tettél,

ragyogó szemed elôl elvetettél.

Mindazonáltal szemeim vak odva

nem szűnik nézni te szent templomodra.

Sóvár tekintetem nyilát kilôttem

s a feketeség meghasadt elôttem.

Éber figyelmem erôs lett a hitben:

akárhogy elrejtôzöl, látlak, Isten!

Rejteztem én is elüled, hiába!

Utánam jöttél tenger viharába.

Engedetlen szolgádat meggyötörted,

magányos gôgöm szarvait letörted.

De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,

annál világosabb elôtte orcád.

Most már tudom hogy nincs mód futni tôled

s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.

De te se futhatsz, Isten, énelôlem,

habár e halban sós hús lett belôlem!"

12. Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,

Jónás meg visszarugott dupla talppal.

S uj fájdalom vett mindkettôn hatalmat:

a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.

13. És monda Jónás: "Ki táncoltat engem?

Ki az aki nem hágy pusztulni csendben?

Besóztál görgô tengered savával

és csapkodsz, mintha játszanál csigával.

Mert megfogyatkozott bennem a lélek:

de az én Uram akará hogy éljek.

Ebének kíván engemet a Pásztor

és megszabadított a rothadástól.

Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod

a csahos szókkal futok zargatni nyájad.

Mert imádságom elhatott tehozzád

és vigigjárta a Magasság hosszát.

Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,

hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,

mert aki éltét hazugságba veszti,

a boldogságtól magát elrekeszti."

14. Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap

és akkor az Ur parancsolt a halnak,

ki Jónást a szárazra kivetette,

vért, zsirt, epét okádva körülötte.

Harmadik rész

15. S monda az Ur Jónásnak másodizben:

"Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten.

Menj, a nagy Ninivéig meg se állj,

s miként elédbe írtam, prédikálj!"

16. S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,

melynek három nap volt járó vidéke,

három nap taposhatta azt akárki

s kanyargós utcáiból nem talált ki.

17. Menvén hát Jónás, elsô nap kiére

egy sátrakkal telt, csillagforma térre

s az árusok közt akik vad szakállát

és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,

ahol helyet vôn, kórusban nevették,

kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:

"Halld az Egek Urának Istenének

kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,

vagy kénkövekkel ég föl ez a város

s föld alá süllyed, negyven napra mához!"

18. Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,

kimarjult arcán verítéke csorgott,

de az árusok csak tovább nevettek,

alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek

s Jónás elszelelt búsan és riadtan

az áporodott olaj- s dinnyeszagban.

19. Másod estére másik térre ére,

a színészek és mímesek terére,

kik a homokon illegve kigyóztak

s szemérem nélkül a nép elôtt csókolóztak.

Ott Jónás a magas ülés-sorok csucsára

hágván, olyat bôdült bozontos szája,

hogy azt hitték, a színre bika lép.

Mohón hökkenve némult el a nép,

míg Jónásból az Ur imígyen dörgött:

"Rettegj, Ninive, s tarts bünbánva böjtöt.

Harminckilencszer megy le még a nap,

s Ninive napja lángba, vérbe kap!"

20. S az asszonyok körébe gyültek akkor

s kisérték Jónást bolondos csapattal.

Hozzá simultak, halbüzét szagolták

és mord lelkét merengve szimatolták.

21. Igy ért, az asszonyoktól közrevéve,

harmadnap a királyi ház elébe.

Ott már tudták és várták és bevitték

egy nagy terembe, hol arany teríték

mellett hevertek a Hatalmasok,

nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok,

és meztelen táncoltak ott a szolgák

vagy karddal egymást ölték, kaszabolták

játékul. Jónást meg egy cifra oszlop

tetejébe tették hogy szónokoljon

és jövendölje végét a világnak.

22. És Jónás akkor egy iszonyu átkot

kiáltva a királyra s udvarára

s az asszonyokra és a palotára

s a színészekre és a mímesekre

s az árusokra és a mívesekre

s az egész Ninivére mindenestül,

leugrott, és az ôrökön keresztül

kitört, s a termen át, s a szoborerdôn,

csarnokon, folyósokon és a kerten,

tavat megúszva, rácsokon lekúszva,

s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,

utcán és bástyán, falmentén szaladva

rohant ki Ninivébôl a szabadba,

egyetlen látomással dúlt szivében:

hogy kô kövön nem marad Ninivében.

23. És méne a pusztába, hol a sáskák

a gyér fü szomjas zöldjét mind levásták,

hol aki a forró homokra lépett

jó saru nélkül, a talpa megégett:

ott megfogadta, harmincnyolc napig

böjtölve s imádkozva ott lakik

s nem mozdul, mígnem messze kénköves

lángoktól lenne lenn az ég veres

s hallanék hogy a föld egyszerre szörnyet

dördül, s a nagy vár tornyai ledôlnek

s ugy elpusztul minden ninivei,

maga és apja s anyja, fiai

s lányai, huga-öccse, nénje-bátyja,

mint hajdan a Jeroboám családja.

24. S azontul, harmincnyolcból visszamenve,

a napokat számlálja vala rendre,

kiáltozván az Urhoz: "Halld, Hatalmas

Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!

Elküldtél engem, férgekhez a férget,

kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.

Én inkább ültem volna itt a pusztán,

sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.

De böjt s jámborság néked mint a pélva,

mert vétkesek közt cinkos aki néma.

Atyjafiáért számot ad a testvér:

nincs mód nem menni ahova te küldtél.

Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.

Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!

Szolgádat pellengérre állitották,

mert gyönge fegyver szózat és igazság.

Nincs is itt haszna szépszónak s imának,

csak harcnak és a hatalom nyilának.

Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,

harc és pusztulás prófétája lettem.

Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le ôket!

Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,

mert nem lesz addig igazság, se béke,

míg gôgös Ninive lángja nem csap az égre."

25. S elmult egy hét, és kettô, három, négy, öt,

és már a harmincnyolcadik nap eljött.

Jött a reggel és a dél és az este:

Jónás egész nap az ég alját leste.

S már a láthatár elmerült az éjben,

s egy árva ház sem égett Ninivében.

Negyedik rész

26. Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik

szívben még Jónás szava kicsirázik

mint a jó mag ha termôföldre hullott,

s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt,

S gondolta: "Van idôm, én várhatok.

Elôttem szolgáim, a századok,

fujják szikrámat, míg láng lesz belôle;

bár Jónás ezt már nem látja, a dôre.

Jónás majd elmegy, de helyette jô más,"

így gondolá az Ur; csak ezt nem tudta Jónás,

s azért felette megharaguvék,

és monda: "Mikor ide kijövék,

s azóta napról-napra s egyre többen

jöttek a városból kérdezni tôlem,

kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva,

hány nap van hátra még? S én számról-számra

közlém pontossan. S most szégyenben hagytál!

Hazudtam én, és hazudott a naptár.

És hazudott az Isten! Ezt akartad?

Bünbánók jószándékát megzavartad.

Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!

Azért vágytam hajón Tarsisba futni...

Mert te vagy aki fordít rosszat jóra,

minden gonosznak elváltoztatója.

De már az én lelkem vedd vissza tôlem,

mert jobb nekem meghalnom, hogysem élnem."

Tudnivaló pedig itt hogy kimenve

a városból Jónás, ül vala szembe,

a város ellenébe, napkeletnek,

árnyékban, mert egy nagylevelü töknek

indái ott fölfutva egy kiszáradt,

hôségtôl sujtott fára, olyan árnyat

tartottak, ernyôt eltikkadt fejére,

hogy azalól leshetett Ninivére

fátylában a nagy fények fonta ködnek.

S örüle Jónás módfelett a töknek.

29. Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett

a nagy Uristen egy kicsinyke férget,

mely a töknek tövét megrágta volna

és tette hogy indája lekonyulna,

levele megpörögve kunkorodna

s az egész tök elaszva szomorodna.

30. Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnôtt:

nem tartott többet sem árnyat, sem ernyôt.

S akkor az Isten szerze meleget

s napkeleti szárasztó szeleket

s lôn hogy a nap hévsége megsütötte

Jónás fejét, és megcsapván, felette

bágyadttá szédítette, ugyhogy immár

úgy érzé, minden körülötte himbál,

mintha megint a hajón volna; gyomra

kavargott, és gyötrôn égette szomja

s ezt nyögte csak: "Lelkem vedd vissza, kérlek,

mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek."

32. S monda az Ur Jónásnak: "Lásd, valóban

méltán busúlsz s vádolsz-e haragodban

a széleslombu, kövér tök miatt,

hogy hűs árnya fejedrôl elapadt?"

S felelt, kitörvén Jónásból a méreg:

"Méltán haragszom azért, mígcsak élek!"

33. És monda akkor az Isten: "Te szánod

a tököt amely egy éjszaka támadt

s egy másik éjszaka elhervadott;

amelyért kezed nem munkálkodott;

amelyet nem ápoltál, nem neveltél,

lombja alatt csak lustán elhevertél.

És én nem szánjam Ninivét, amely

évszázak folytán épült vala fel?

amelynek tornyai vetekedve kelnek?

mely mint egy gyôztes harci tábor terjed

a sivatagban, és utcái mint

képeskönyv amit a történet irt,

nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének

ormát mely lépcsôt emel a jövônek?

A várost amely mint egy fáklya égett

nagy korszakokon át, és nemzedékek

éltek fényénél, s nem birt meg vele

a sivatagnak annyi vad szele?

Melyben lakott sok százszor ezer ember

s rakta fészkét munkálva türelemmel:

ô sem tudta, és ki választja széjjel,

mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?

35. Bizd azt reám, majd szétválasztom én.

A szó tiéd, a fegyver az enyém.

Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.

Ninive nem él örökké. A tök sem,

s Jónás sem. Eljön az ideje még,

születni fognak ujabb Ninivék

és jönnek uj Jónások, mint e töknek

magvaiból uj indák cseperednek,

s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi

az én szájamban ugyanazt jelenti."

36. Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott.

A nap az égen lassan ballagott.

Messze lépcsôs tornyai Ninivének

a hôtôl ringatva emelkedének.

A szörnyü város mint zihálva ropant

eleven állat, nyúlt el a homokban.

1937-38

Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

vagy én lettem mint túláradt patak

oly tétova céltalan parttalan

s ugy hordom régi sok hiú szavam

mint a tévelygô ár az elszakadt

sövényt jelzôkarókat gátakat.

Űh bár adna a Gazda patakom

sodrának medret, biztos útakon

vinni tenger felé, bár verseim

csücskére Tôle volna szabva rim

elôre kész, s mely itt áll polcomon,

szent Bibliája lenne verstanom,

hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan

bujkálva, késôbb mint Jónás a Halban

leszálltam a kinoknak eleven

süket és forró sötétjébe, nem

három napra, de három hóra, három

évre vagy évszázadra, megtaláljam,

mielôtt egy még vakabb és örök

Cethal szájában végkép eltünök,

a régi hangot s szavaim hibátlan

hadsorba állván, mint ž sugja, bátran

szólhassak s mint rossz gégémbôl telik

és ne fáradjak bele estelig

vagy mig az égi és ninivei hatalmak

engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

1939

Petôfi és Arany

1

A nagykôrösi Arany-szobor leleplezése alkalmából olvastunk egy cikket valamely napilapban, melynek írója azon panaszkodott, hogy nagy költôink közül csak Petôfinek van több szobra az országban, Arany, Vörösmarty egy-két szoborral kénytelen beérni. Annak az illusztrálására hozza fel ezt a cikkíró, hogy mennyire nem becsüljük meg még az igazi magas művészetet: regényes életpálya, politikai dicsôség s a költôi nyelvnek bizonyos könnyed rakoncátlansága és szellemessége sokkal nagyobb okok egy költô elismerésére, mint mélyrôl jött művészet - ami mélyrôl jött, szükségképpen halkabb, mély és halk egyéniség hatalmas formák önkénytes bilincsében.

îme, az örök kontroverzia Petôfi vagy Arany elsôbbségérôl: bármily esztétikátlan és filozófiátlan, mégis igen érdekes jelenség, mert jóformán az egyetlen esztétikai probléma, mely a magyar közönség legszélesebb rétegeibe beszivárgott. S ha az irodalmilag kevésbé művelt emberek körében vizsgáljuk ezt a tömegpszichológiai jelenséget - ahol kevésbé bonyolultan jelenik meg -, észrevesszük, hogy a két költô összehasonlításánál nem annyira költészetük, mint emberi egyéniségük a mértékadó. E két nagy egyéniség oly hatalmas és végletes két szembenálló típusa a magyar léleknek, hogy valamelyikét mindenikünk közel állónak érzi a maga kedélyéhez, s e rokonságérzet adja meg irodalmi ítélkezésének öntudatlan alapját. îgy lôn nálunk az esztétika bizonyos fokig vérmérséklet kérdése; s a flegmatikusok és melankolikusok különváltak a szangvinikusoktól és kolerikusoktól, öregek a fiataloktól s (mert a politika is többnyire vérmérséklet dolga) a nyugodtabb haladás hívei függetlenségiektôl és szocialistáktól.

De a dolog tulajdonképpi fontosságát akkor fogjuk csak látni, ha a nézôtérrôl az irodalmi élet színpadára fordítjuk szemeinket. Minthogy legműveltebb irodalmi köreinkben elterjedt ama felfogás, hogy a művészet nagyságait összemérni és osztályozni nem lehet, ez a kontroverzia sem jelenhetik meg itt nyíltan és öntudatosan, mint a kevésbé művelt közönség körében. Mindazonáltal a vérmérsékletek alapvetô különbsége utat tör magának az irodalmi esztétikába is, s kétféle felfogáskülönbségben nyilvánul. A túlzók vagy az egyik vagy a másik fajta költészetet (mert a vérmérsékletfajtákból költészetfajtákat csinálnak) egyáltalán nem tartják költészetnek; így mondják Ady túlzóbb követôi, hogy az Arany-féle költészet egyáltalán nem költészet, s ez újabb költôi iskola részben talán költôi gyakorlatával is azt akarja igazolni, hogy objektivitás és művészet nem tartoznak a költészethez. Viszont az ellenkezô párt túlzói a naiv Petôfire tekintenek bizonyos kicsinyléssel, s a művész Aranyt valami arisztokratikus magasságba helyezik e népszerű költô fölé. Van aztán a kontroverziának egy sokkal rejtettebb s még sokkal fontosabb formája is. A kérdés e formában az lesz: mi a költészet lényeges értéke? A tűz - feleli az egyik párt -, új tüzek és új lobogások, mennél újszerűbb egyéniségnek mennél szabadabb, mennél korlátlanabb, mennél pongyolább kifejezése. A művészet - mondja a másik párt -, művészi világítás, művészi vers és nyelv, tanulmány, arisztokratikus érzések és ízlés, s formák, művészi formák. Az ízlésre az elôbbi párt nem sokat ad, sôt talán öntudatlan is keresi a disszonanciákat; s bár új formák jelszavával megy harcba, fontosabb neki a régi formák megvetése, mint újak alkotása. A másik fájlalni kezdi az új iskola formai anarchiáját, körülbelül úgy, mint hajdan az Arany-iskola fájlalta a Petôfi-utánzókét. Öntudatlanul szemben állnak a kritikában is: az egyik, amelynek tanulmány- és művészetellenes elmélete a pozitív kritika alapjait nyíltan elvetette, hipermodern és affektált fellengéssel iparkodik kifejezni a kifejezhetetlent, s ködösen új terminológiával költeni a nem sejtett benyomását; a másik irány kritikája ragaszkodik a Gyulai-Péterfy-féle nemesen objektív esszéstílushoz.

Ilyen világításban az Arany-Petôfi-kontroverzia tipikus jelensége a magyar irodalmi életnek mind e mai napig. Az a két kötet tehát, melyek kezünkben vannak, s melyek egyike Petôfi műveinek új esztétikai elemzését nyújtja, másika pedig Arany elveszettnek hitt irodalomtörténetét adja közre, történeti és esztétikai tekinteteken kívül nagyobb irodalompszichológiai érdekkel is bír, midôn egyrészt mai irodalmunknak Petôfivel, másrészt Aranynak az egész magyar irodalommal szemben elfoglalt állására vethetnek új fényt.

Az elsôre roppant szükség van, mert az új magyar irodalomnak Petôfivel szemben voltaképp állásfoglalása nincs. Ady iskolája, melynek igen romantikus ideálja van a zsenirôl, mint Balassában és Csokonaiban, úgy Petôfiben is ennek az ideálnak a megtestesülését szeretné látni; ôk Petôfi regényes életébôl, idealisztikus forradalmi politikájából s némely fiatalos és affektált rakoncátlankodásából akarják megalkotni Petôfi képét, megfeledkezvén mindazon vonásokról, melyek az ô ideáljuknak ellentmondhatnának. Viszont az ortodox kritika az adatgyűjtésen kívül alig tett egyebet, mint ismételte és ellaposította Gyulai tömören fogalmazott ítéleteit. Ehhez járul mindkét részrôl az a nagyhangú bálványozás, belemagyarázás, gyakran modernkedéssel vegyítve, nagypipájú, kevésdohányú tudományoskodás és művészieskedés, melynek klasszikus példáit láthattuk újabban is, s amely egy darabig csilloghat a modern kritika hangzatos jelszavaival, de idômúltán okvetlen csömört okoz.

Az új Petôfi-esszé szerzôje Gyulai szellemének ajánlja könyvét, de mestere voltaképpen Riedl; az egész könyv tervén, valamint egyes lapjain is észrevehetô az író ambíciója, hogy a Riedl remek Arany-könyvének mintegy pendantját nyújtsa Petôfirôl. Stílusa is az a modern esszéstílus, melyet Riedl és köre honosítottak meg irodalmunkban. Ha Gyulai stílusát Macaulay élénk és mégis nyugodt, festô és mégis fejtegetô, kiválóan józan stíljéhez lehet hasonlítani: Riedlék mintaképe inkább Taine, az érdekfeszítôen analizáló, francia logikájával és szellemes hasonlataival. De míg ez a stílus a kiválóan logikus Taine-nek legbensôbb lényegébôl fakadt, míg Riedlnél egy érdekes temperamentum és Péterfynél egy melankolikus kedély külön színt ad neki: addig kevésbé kifejezett egyéniségű követôinél igen könnyen sablonná válhatik. A részletezô logika magától értetôdô dolgok kifejtésére csábíthat, a szellemes hasonlatok folyton egy tárgykörre vonatkoztatva, végre szólamokká süllyednek, a rövid (elemzô) mondatok szenvelgés színét öltik. Ide tartozik a modern műveltség minduntalan betolakodása is a szerzô és tárgya közé, amely néha már Riedlnél bánt bennünket. Ide tartozik végre az elôadás líraisága, mely minduntalan a kritikus érzelmeivel zavar; van-e pedig joga valakinek az igaz, nagy lírát kicsinyes próza-lírában feloldani, mint cukrot a vízben?

De, elválasztva a felszínen úszó salakot, nézzük meg, ami alatta marad. Vessünk egy tekintetet a képre, melyet az új könyv Petôfirôl fest. Több tekintetben érdekelni fog. Az elsô értekezés Petôfi jellemének egy sajátságos antagonizmusát állapítja meg. Az irodalmi arckép célja talán mindig az, hogy divergens, gyakran ellentétes vonások belsô összefüggését megéreztesse. Az új könyv szerzôjének ez, talán öntudatlanul, sikerül: megérezteti velünk, milyen mély belsô összefüggés van Petôfi korláttalan forradalmi természete s másrészrôl erkölcsössége s bizonyos mértékben így nevezhetô korlátoltsága közt. Mert tény, hogy Petôfi a legerkölcsösebb és (erkölcsi szempontból) legkorlátoltabb költôkhöz tartozik, akik valaha éltek. Aki csak a forradalmi külszínt hajlandó benne látni, alaposan félreismeri. Legmélyebb hajlamai és nézetei Petôfit tökéletes nyárspolgárrá teszik, s jobban vizsgálva, még forradalmiságán is észrevesszük ezt a (nincs jobb szó) nyárspolgári színezetet. Valóban, a nyárspolgári élethez hozzátartozik, hogy a fiatalság kitombolja magát. Petôfit, akit már eleve mint kivételesen jó fiút ismertünk meg, élete végén mint kitűnô férjet és boldog apát látjuk viszont, akit a legkiáltóbb forradalmi szereplésekbe voltaképp lázas véralkatú neje ingerel bele. Lásd az életrajzokat, Ferenczit.

Maradj, maradj el a csaták terérôl:

Nem léssz kevésbé kedves énelôttem

Ćrnyas magányodnak homályiban,

Mint lennél künn, bár bámultatva a

Nyilvánosság napfényes ormain.

îgy ír a költô (lelke mélyén éppen nem híve a nôemancipációnak) feleségéhez, aki nemzetiszín vállkötôkkel felpántlikázva jelenik meg a forradalmi népgyűléseken, ahova más asszony nem jár: és sütkérezik a nyilvánosság verôfényes ormain.

Természetesen, ez csak példa; mikor forradalmiságról beszélek, nemcsak a politikát értem.

A fôdolog, hogy Petôfiben e két véglet: forradalmiság és nyárspolgáriság, korláttalanság és korlátoltság szorosan összefügg, mert egy tôbôl fakadtak: szülôjük az egészség. Petôfi valósággal tipikus egészséges kedély, amihez éppúgy hozzátartoznak erôtôl és önbizalomtól duzzadó túlzásai, mint mély erkölcsi érzése és optimizmusa. Petôfi forradalmiságában semmi sincs a dekadensek forradalmiságából; sôt annak éppen ellentéte. Mindnyájan tudjuk, hogy szociális világnézete mennyire korlátolt és naiv, demokrata és nyárspolgári. Erkölcsi világnézete és ami több, élete teljesen az uralkodó erkölcs alapján áll - önkénytelen, erôltetés nélkül. Esztétikai ízlése éppoly korlátolt és naiv. Szét kell tehát rombolnunk azok ábrándjait, akik Petôfiben a mai forradalmár költôk rokonát akarnák látni: ilyesmirôl szó sem lehet oly költônél, aki maga a megtestesült egészség.

S ennek a lelki egészségnek legtipikusabb tünete az ôszinteség, amelyet Petôfi legtöbb méltatója annyira kiemel. Valóban, ez az a vonás, amelynek megfigyelésébôl a lélek egészségi állapotának legbiztosabb diagnózisát lehetne adni. Az egészséges lelkű ember ôszinte, éppen azért, mert nincsenek lelkének fájó pontjai, melyekhez nem szeret hozzányúlni. Petôfi ôszinte és kíméletlen, az ôsember ôszinteségével és kíméletlenségével. Ezzel szemben az agyonsebzett lelkű dekadens költészete fátyolos: szimbolikus vagy (művészien) impasszibilis, szemérmes és l'art pour l'art-os. S ilyen voltaképp az Arany Jánosé is. îme, ismét az örökké szemben álló két szellemirány, s azt hiszem, nem lenne nehéz kiválasztani, melyik közülök a modernebb, a sebhedt modern lélek költészete. Arany határtalanul modernebb Petôfinél. Petôfi határtalanul egészségesebb.

De az egészség szó általános és sokértelmű. Miben áll közelebbrôl a Petôfi egészsége?

Volt életében egy kor, a Felhôk kora, amikor a világgyűlölet és byronizmus beteges életnézetével kacérkodott.

"Gyűlöltem én is - volt reá okom" - mint ô maga mondja. S valóban, míg eddig inkább e világgyűlölet szenvelgett voltát hangsúlyozták kritikusaink, az új Petôfi-esszé arra fordítja a figyelmet, hogy a költônek volt oka reá. S ez a helyes szempont. Petôfi szenvedett: az egészséges ember sír és káromkodik, mikor szenved; Petôfi sírt és káromkodott igen egészségesen. De csak azért, hogy a sors fordultával annál jobban élvezze megint az életet. Az ok megszűntével megszűnt a hatás is; s Petôfi maga is csodálkozva és szégyennel kérdi:

Én hittem-e egykor

Ćtoknak az éltet?

Én bolygtam a földön

Mint éji kisértet?

Elégeti arcom

A szégyeni láng! -

Mily édes az élet,

Mily szép a világ!

îme, az egészséges lélek. Röviden kifejezve: erôs, de nem mély érzése a világnak: gyorsan lángol, könnyen felejt. Nem jól ismerte magát a fiatal Petôfi, mikor lelkét szembeállította a Dunával, melyet hajó futása s dúló fergeteg annyiszor megsebez:

Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó,

A seb begyógyul s minden újra jó.

Az ô lelke ehhez a Dunához hasonlatos. S ez talán szükséges feltétele annak, hogy a lélek egészséges maradjon, s ne sebhôdjék agyon e gonosz világban. S ez talán a legnagyobb szerencse. Petôfi a legszerencsésebb költô.

Hasonlítsuk össze vele Aranyt, akit egy-egy érzés halhatatlan üldöz, akinek költészetében egy-egy képzet makacsul vissza-visszatér, a nagy tépôdôt, tele titkolt sebekkel, melyek minden idôváltozáskor megújulnak.

Petôfi szerelmi élete éles példákat ad az elmondottakhoz. A könnyű, gyors és egészséges lángolás, valamint a könnyű, gyors és egészséges gyógyulás itt nyilvánvaló. Kitűnôen jellemzi ezt, amit Csapó Etelka halála után nemsokára írt:

Szeretnék már szeretni újólag

---

A hegytetôn még ül a téli hó,

Midôn tövében már virág fesel.

Valóban, mikor a költô azt mondja, hogy a szerelem

Rózsafán kis madárfészek

Melyben vígan fütyörészek,

S ha feldúlja a fergeteg,

Tovább szállok, mást építek,

ez nemcsak kedves kacérkodás a világfisággal, hanem a költô egészséges kedélyének ôszinte nyilatkozata. Ćltalában, ahol a kritika vagy irodalomtörténet Petôfi szerelmi költészetérôl ír (s kivált mikor Szendrey Júliáról szól), többnyire a frázisok felszínes magasságaiba téved. Egyáltalán nem akarom kétségbe vonni, hogy a költônek Júliához való érzelme erôs és nagy szerelem volt, nagy akadályokon gyôzni tudó egészséges szerelem. Nem is fogom talán világfias könnyelműséggel vádolni azt, akirôl csak az imént mondtam, hogy alapjában szigorú erkölcsű nyárspolgár volt. Ez azonban nem von le semmit azokból, amit elôbb beszéltem. Az egészséges nyárspolgár természetrajzához hozzátartozik, hogy ifjúkori szerelmeit könnyen feledi, feleségéhez pedig hű marad.

Petôfi férjnek született és családapának. Már legelsô verseiben is erre gondol (Az én mátkám). Jellemzô, hogy az olyan hámból kirúgós, affektált és rossz vers után, mint ez:

- - - - - engem a rendes élet

Idônek elôtte megölne, tudom:

Költô vagyok, költôileg kell

Végigrohannom az életuton,

nyomban egy ilyen végzôdésű vers következik:

Megérem-e, hogy nekem is lesz

Szép, csendes házi életem?

Költészete a családi idillben éri el majdnem a tetôfokát. A téli esték a legszebb magyar versekhez tartozik. Petôfi ideálja a visszavonult jó családi élet

Füstöljünk, iddogáljunk...

Vidáman ránk ragyog

A lámpa, feleségem

Szeme s a csillagok.

- És hogyan lehet - azt hiszem, önkénytelenül kérdi az olvasó-  , hogy ez az ember mégis véresszájú forradalmi hôs, a nagy idôk egyik legexponáltabb szereplôje lett?

Meglátjuk, hogy ez önként következik.

Az új Petôfi-esszé szerzôjének kitűnô ötlete, hogy Petôfi hazafiságát családi érzelmeibôl és a szülôföld igazi nyárspolgári szeretetébôl származtatja le. Legelsô hazafias költeménye, Arany kalásszal ékes rónaság, világosan mutatja ezt az átmenetet. A nyárspolgár ragaszkodása a földhöz, amelyen született s a fajhoz, amelybôl született - a családi érzelmeknek mintegy kitágulása -, egészséges büszkeség és harci kedv: ezek teszik Petôfi hazafiságának alapját. A földhöz és a fajhoz; és hogy mindezek dacára Petôfinek a múlthoz kevés érzéke van (bármennyire szeret is lelkesítô történelmet olvasni), az éppen olyan dolog, mint ahogy, láttuk, saját élete múltjához is kevés érzéke van: a múlt sebei gyorsan tűnnek nála; Petôfi a jelen pillanat költôje. Viszont Aranyt, amint a saját múltja folyton üldözi, úgy üldözi örökké fajának múltja is: az ô költészete valóban az egész múlt eredôje.

Igen érthetô az is, hogy Petôfi hazafisága még jobban kitágul: demokratikus és anarchikus világnézetté. Mindenben teljesen korának embere; a jelen embere, történelmi érzék és vatesi elôrelátás nélkül s korának eszméit úgy érti, mint egy szegény sorsú egészséges nyárspolgár értheti. Valódi nyárspolgári gyűlölet az elôkelôk és minden arisztokratizmus ellen, az erkölcsös nyárspolgár s az akaraterôs, egészséges kedély büszkesége és korlátlan harci kedve jellemzik ôt. Akaraterôs és bátor, mint teljesen egészséges lélek; minden akadályt megvet, minden célt elér. Milyen más az arisztokrata, Hamlet-lelkű, habozó, félénk Arany.

De könnyű annak bátornak lenni, akinek sebei olyan könnyen gyógyulnak. S erre vezethetô vissza Petôfi roppant élénk nyilvános szereplése is. Elsô sorban állott, mert sérthetetlen volt, mint Siegfried vagy Achilles; s nem volt Achilles-sarka. Ami bántotta, azon ôszintesége s egészséges haragja mindjárt túladott. Arany, a "túlérzô fájvirág", visszahúzódó.

Neki azonban kellett a világ. Mint egészséges lélek, élni és hatni akart, benyomásokat kapni és továbbadni; semmi sem volt benne a nagy magánosok lelkébôl. Az olyan embernek, aki csak a jelenben él, és akinek a múltból nincs tartalék kincse, szükségesek a benyomások; s az olyan, ha költô, a benyomások költôje. Ilyen volt Petôfi. A külvilág minden apró jelensége iránt fogékonyabb lelket nála keveset találhatunk. Ez teszi, hogy minden jelentéktelen alkalomra verset ír s gyakran jelentéktelen verset. Ha fáj a szeme, ha a pipafüst kicsordítja könnyét, kész a vers. Az új Petôfi-könyv is idézi:

Nem vagyok én verseknek szűkiben.

És mint egészséges lélek, nem befelé néz, önmagát kínosan vizsgálva, hanem kifelé, benyomásokat várva. Voltaképp nem szubjektív költô. A benyomások iránti nagy fogékonysága teszi ôt nagy leíróvá. Leíró költeményei a magyar költészet legmagasabb szintjén állanak. Śj kritikusa jól kiemeli realizmusukat. Petôfi általában nem nagy művész. A benyomások sokkal nyersebben jelennek meg nála, sokkal kevésbé öntôdnek át a lélek olvasztó kohóján, hogysem az lehetne. Kevés benne az alkotó, sokkal több a tükörszerű. A tükör minden képet gyorsan visszaad, és rögtön elfelejt. A tükör a képeket kevéssé alakítja. Petôfi ilyen. Nyelve nem mutat egyéni színezetet, mint Aranyé. Látása nem oly sajátságos. Demokratikusabb és közérthetôbb. De gyorsabb és nagyon hív. Tükör. De ez a tükör csodálatosan tiszta és éles képeket ad.

A világ képei gyorsan mozognak, egy pillanatra élesen megvillannak a tükörben, és aztán eltűnnek.

A leírás tárgya természetesen leginkább, amit a költô leginkább szeret: a családi élet, a szülôföld. Hegyes vidéket alig néhány helyen, például Salgó-ban rajzol. Ebbôl új kritikusának az a sajátságos, lélektanilag is megokolatlan gondolata támad, hogy amit a költô nem szeret, azt nem is tudja rajzolni; például a telet. Hogy téli leírásai nem sikerülnek. Számos helyet hozhatnánk ezt cáfolni; így a gyönyörű A téli világ című verset. De maga a bíráló választja meg a bizonyító példáját legszerencsétlenebbül. A puszta télen című versrôl akarja kimutatni, hogy nem sikerült. Ez mutatja, hogy egy a priori gondolat milyen helytelen ítéletekre csábítja az esztétikust. Valóban nem értem, hogy akadjon valaki, akit meg ne kapjon az a csodálatos hangulat, mely ebbôl a költeménybôl kiárad, aki ne bámulja a leírás csodálatos képzeltetô erejét és a folyton fokozódó hangulat szigorú felépítését. Mikor még gyermek voltam, gyenge és ideges, könnyek jöttek a szemembe, valahányszor ezt a verset olvastam. Az új bíráló teljesen korlátolt érvekkel megy ellene és Gyulai ellen, aki dicsérte. A negatív leírást veti szemére, Péterfy tekintélyére hivatkozva. De nem veszi észre, hogy ami másutt impotencia lehet, az e versben művészi szükségesség, kontraszt, melynek felmerülése a lélekben lélektanilag éppoly érthetô, mint helyzete a költemény elején szükséges esztétikai alap - hogy Beöthy kifejezését használjam - a továbbiak hangulati elôkészítésére.

Ćltalában ez a kritikus Petôfi tájképművészetének nem néz a mélyére. Mesterséges módszereket keres benne. Az alföld című költemény strófáiról például azt mondja: "A két elsô sor rendesen a tér, a két utóbbi a rá felvonuló élet." Ezt kevés helyen lehetne erôltetés nélkül alkalmazni. Petôfi nem dolgozott ily recipe szerint. Ami a legmélyebb és legérdekesebb Petôfi leírásaiban, a képek bámulatos tisztasága, élessége, mely onnan származik, hogy a tükör színben, világításban igen keveset ad hozzá a képekhez. Ami megint oda megy ki, hogy költônk a benyomások költôje, és voltaképp nem szubjektív költô. Az ô egészséges, egyszerű lelkén, mint az ablaküvegen át majdnem egészen természetes színekben látjuk a világot, nem ad mindennek külön fényt és színt, mint az abnormis nagy művészek, mint Arany.

Valóban, Petôfi lelke, mint minden egészséges lélek, rendkívül egyszerű, átlátszó és naiv. Errôl a naivságról az új Petôfi-könyv külön fejezetben beszél, s nekünk itt már alig van hozzátennivalónk; az eddigiekbôl különben is minden magától értetôdô és dedukálható.

2

Láttuk az elmondottak szerint, hogy az ellentét Petôfi és Arany között tényleg megvan; de lényegesen más az, mint ahogy akár az ortodoxok, akár a modernek képzelik. Arany a beteges, abnormis zseni, és Petôfi az egészséges nyárspolgár. Ha csak életviszonyaikat vesszük tekintetbe, és nem iparkodunk pszichológiájukba behatolni, teljesen külsôségek után indulunk és téves eredményekre jutunk.

A faculté maítresse Aranynál valami elôkelô szenzibilitás, amely a külvilág minden behatását mély és múlhatatlan sebnek érzi. A benyomás ilyenformán nem vesz el, hanem tovább rezeg, tovább fáj a lélekben, és a lélek folyton gazdagodik a múlttal, az egész múlt tovább élvén benne. Ez magyarázza Aranynak rendkívüli érzékét a múlt iránt, ami mint az érzékenység, arisztokrata vonás: a demokrata Petôfieknek csak a jelen létezik. Az arisztokrata lélek, amely az egész múltat hordozza magában, költészetében is tudatos folytatója és eredôje az egész múlt költészetének, és minden sorából az egész múlt lelke cseng. Innen Aranynak nagy irodalomtörténeti érdeklôdése, melynek legbôvebb dokumentumát, irodalomtörténeti elôadásait a nagykôrösi gimnáziumban, iskolai jegyzetek alapján nagyon híven és pontosan rekonstruálva adta ki Pap Károly.

{Az arisztokratizmusra nézve vesd össze Arany származását, a Toldi szerelme enumerációját, a nemes stílt és történeti érzéket, a levelet, melyben Petôfi le akarja beszélni Aranyt, hogy a Murány ostromát Wesselényinek ajánlja s azt, amit Riedl mond Aranynak a cigányokkal szemben való ítéletérôl.}

Figyeljünk arra, hogy a múltnak ez a továbbélése és felhalmozódása szoros kapcsolatban van Aranynak rendkívül sajátos egyéniségével, egyéni látásával. Valóban az ily lélekben, amely a múlt minden sebeit viseli, a jelen képei sem tűnhetnek fel oly egyszerű és természetes színekben, mint például Petôfinél; a vele együtt ható múlt sajátságos színt vet rájuk, egyéni színt. S amint a képzelet, úgy a kifejezés is teljesen egyéni lesz az ily komplikált lelkekben. Arany kifejezésmódja egyáltalán nem egyszerű, mint Petôfié, sôt ellenkezôleg. S alig van sora, mely nem viselné magán az egyéni látás és stílus kettôs bélyegét. Ezt legszebben Riedl mutatta ki, akinek könyvében az elsô mondat: "Arany költészete egész világ, melynek megvan a maga emberfaja, a maga növényzete és állatvilága, szóval sajátos természete és éghajlata." Arany szenzibilitása éppoly érzékeny a valóság iránt, éppoly jól lát, mint Petôfi - de mindent sajátságos világításban.

Az ilyen rendkívül egyéni költôt voltaképpen éppoly kevéssé szabadna objektívnek mondani, mint Petôfit szubjektívnek. Az, amit rendesen a költô objektivitásának neveznek, az elmondottakkal szorosan összefügg. Az ily végtelenül sértékeny, szenzitív lélek valóban nem szeret önmagáról beszélni, mint a beteg nem szeret sebeiben turkálni. Az ily arisztokrata lélek nem viszi sebeit a piacra. Sôt a költészet neki voltaképpen csak menekvés a valóság kínzó, sebzô világából, mely iránt haj! nagyon is eleven érzéke van és érzékenysége. Ezt fejezi ki például A vigasztaló című verse. Menekülés, hova? A múlt világába, az egyetlenbe, mely a sebzô jelentôl elfordíthatja figyelmét, mert az ember lelke nem állhat másból, mint múltból és jelenbôl. A múlt sebei kevésbé fájnak, s a képzelet, amely a múlt sebeit kombinálja, eltereli a figyelmet a jelen fájóbb sebeitôl. Ezért Arany lírája sem közvetlen benyomásokat ad, hanem emlékekbôl táplálkozik, és diszkréten fátyolozott líra. S ugyanezért költészete leginkább epikai. S ámbár ez epikai költészet mélye csupa titkolt és eltagadhatatlan szubjektivitás, megjelenése mégis egy realista, sôt naturalista költészet megjelenése. (V. ö. a Bolond Istók I. énekét és Thewrewk Ćrpád könyvét A nagyidai cigányokról.) Rendkívüli szenzibilitása s ezzel összefüggô óriási képzet-, azaz szókincse képessé teszi a legfinomabb dolgok látására és kifejezésére s külön fejezetet érdemelne a lelkiismeretesség, amellyel az általa látott valósághoz aggodalmasan ragaszkodik. Ez ugyanaz a tragikus lelkiismeretesség, amelyrôl Péterfyrôl szólván is beszélünk (Lásd Az irodalom halottjai című tanulmányt), s amely minden ily sértékeny arisztokrata léleknek közös vonása. Aranynál három alakot vesz. Az elsô a költôi realizmus. Petôfinél a realizmus önkénytelen, magától értetôdô, könnyű. Aranynál aggodalmas, fájdalmas. Az egyik a tükör, a másik a festô. A másik forma az erkölcsi lelkiismeretesség. S itt tapintunk az egész dolognak mélyére. Petôfi, a nyárspolgár, erkölcsös ember, önkénytelen és nem érdembôl, nem lelkiismeretbôl, erkölcsös, mert úgy született, erkölcsös éppoly könnyedén, mint amily könnyedén tesz mindent. žszinte, mert egyszerű, és nincs mit elhallgatnia; ôszinte, mint ahogy az üveg átlátszó.

Aranynál másképp van. Akinek egész lelke seb, annak az ôszinteség keserves lelkiismeretesség. Az csak azért ôszinte, hogy ne legyen egy újabb, még keservesebb sebe, a lelkifurdalásé; mert minden lelkifurdalást ismét mély és halhatatlan sebnek érez. Aki múltját mindig magában hordja, annál a lelkiismeretesség lényege a múlthoz való ragaszkodás és erkölcsi következetesség, mert minden legkisebb ellentét múlt és jelen közt új seb és örök lelkifurdalás. Ez az, amit Weininger, a hírhedt osztrák filozófus Gedńchtnis-nek, erkölcsi emlékezetnek nevez, és a zseni legmélyebb sajátságának mond.

Ilyen Weininger értelmében vett zseni Arany. Ez annak a rendellenes erkölcsi érzékenységnek alapja, mely Arany egész életét egy Hamlet életévé teszi; ha Petôfié az egészséges erkölcs, Aranyé beteges erkölcsi szenzibilitás, "égetô, mint Nessus vére". Riedl kimutatja, hogy ez van meg Arany hôseiben is, Toldiban (gondoljunk a György vitézének vagy Tar Lôrincnek megölése utáni hangulatokra); Piroskában, Etelében, a balladahôsökben.

E rendkívüli erkölcsi érzékenység a lelket habozóvá, félénkké, szemérmessé teszi. Itt minden megint összefügg az elôbbiekkel. Akinek minden ártatlannak látszó cselekedet új lelkifurdalások bôséges forrása, az elzárkózik, hogy ne kelljen cselekednie. Az, ha tán ki is csábul néha a tett mezejére,

De majd, mint beteg az ágyba,

Visszavágyik a magányba.

Az iparkodik úgy élni, hogy azon ne lehessen folt. Amily lelkiismeretes költô, oly lelkiismeretes tanár, férj, apa. De ez a nyárspolgárság lényegileg különbözik a Petôfi nyárspolgárságától. Petôfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.

A harmadik formája Arany lelkiismeretességének a tudós lelkiismerete. S itt visszatérünk a könyvre, melynek kapcsán írtuk e sorokat, s mely Aranyt mint tanárt és tudóst mutatja be. Aranyt lelkiismeretessége esztétikai dolgokban éppoly hipochondriássá és habozóvá teszi, mint mindenben; ezért hagyott annyi töredéket és kiadatlan művet. Neki minden kritika új seb volt:

Mert - betegnek - izgalom,

Ha olvassák itt is, ott is

S bírálgatják új dalom.

Ez végletekig vitt esztétikai gondosságra késztette, hogy csak tökéleteset adjon ki. (Ebben is ellentéte a könnyen dolgozó Petôfinek.) Ezért az esztétikából valóságos nagy tudományt csinált magának (ebben is ellentéte Petôfinek, aki csak a divatos írókat szerette), amelynek gyümölcsei az utolérhetetlen Vojtiná-n kívül (és néhány kisebb költeményen, mint A sárkány címűn) prózai dolgozataiban maradtak ránk.

Arany prózai dolgozatairól újabban sokat írtak, noha inkább kivonatokat adva belôlük, mint eredeti ítéleteket róluk. Mégis rájövünk lassan, hogy ôt, kit az ortodoxok ismertek esztétikai vezérükül, egyáltalán nem lehet elmaradott kritikusnak tartani. Ez a nyárspolgár költô, amint gyakorlatában megelôzte a legmodernebb naturalista és l'art pour l'art-os irányokat, úgy elméletében többszörösen megelôzte Taine-t, elôször módszerben, alkalmazva a milieu- és race-elméletet írói arcképeiben és Zrínyi és Tassó-ban ("A szenteskedô kéjsóvár olasz" szembeállítása a magyar hadvezérrel olynemű dolog, mint Musset és Tennyson szembeállítása az angol irodalom történetében. Arany még pontosabb a dokumentálásban.); azután az eszményítés elméletében, megírva a Vojtiná-t hat évvel a Taine híres elôadásai elôtt De l'Idéal dans l'Art (1867), amelyekben nincs több, mint a Vojtiná-ban. Gondoljunk arra is, hogy például Hebbelt ô méltatta elôször irodalmunkban, mint az eposz modernizálóját, maga is nagy modernizálója az eposznak; hogy Flaubert-t és az orosz írókat ô fedezte fel a magyar olvasó számára. Irodalomtörténetének kiadója közli tervezett, de nem engedélyezett olvasókönyvének elôszavát is, mely úgy pedagógiai, mint esztétikai szempontból kitűnô és eredeti munka.

Aranyban, mint irodalomtörténészben, az esztétikai ízlés és tudás egyesül a múlt iránti nagy érzékkel. Eredeti történetírónak nem lehet mondani. Önálló kutatásra alkalma nem volt; nagyobbrészt Toldy és mások adatait veszi át (maga - szerényen - Toldy extraktusának nevezi jegyzeteit). A szoros és önálló tudományosságot pedagógiai célja is kizárta. Arany, mint Benkó ismert könyvébôl és másunnan tudjuk, kitűnô tanár volt; nemcsak nagy egyéniségének önkénytelen hatása, higgadt modora és nagy tudása tette azzá, hanem az a lelkiismeretesség, amellyel kötelességeit teljesítette és saját pedagógiáját alaposan átgondolta. E pedagógia kiválóan józan gyerekismeretre vall. Azt mondja egy programértekezésében, hogy "az a tizenöt-tizenhat éves ifjú, aki elôtt most nyílt meg a stíl virágos mezeje, aki rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsôhöz köti, s elsôsorban ebbôl a szempontból ítélkezik, képtelenség, hogy egyúttal magasabb érdekeket, mint a nyelv erejét, a kompozíció hatalmát, a költészet egyszerű fenségét is érezze. Már lelki alkatánál fogva - ki akarván tűnni - csak a jelent nézi, a múlt ügyetlen törekvései, avult szépségei iránt, amiket önfejlôdése színvonalán alul állóknak tart, sem kedve, sem érzéke." Ezeket a szavakat számos mai tanárunk megfontolhatná. Annál feltűnôbbek, mert oly történeti érzékű ember írja, mint Arany, önmegtagadó objektivitással. Még modernebb pedagógia hangjait üti meg egy levelében Lévay Józsefhez: "Oly alkalmazott esztétika, mely minden művészetre kiterjed, vagy oly teoretika, mely csupán szemlélôdéssel lakik jól - nem ily korú, olvasottságú ifjakhoz való. A szókat betanulhatná, de az értelem éhen maradna." Annyira simult e tanár a gyermekek értelméhez és ízléséhez, hogy az újabb irodalmat, mint könnyebbet és élvezetesbet, elôbb tárgyalta, tanította a réginél, nem törôdve a tudományos szempontokkal, melyek e sorrend ellen szólnak.

Arany az irodalomtörténetet teljesen a mai módszer szerint, induktíve, olvasmányok alapján tanította, s a diktátum csak végleges, megjegyzésre szánt összefoglalás akart lenni. îgy nem is várhatjuk, hogy a költô egyéniségébôl sokat találjunk benne. Azonkívül a nagy költô prózája másutt sem valami nagyon egyéni. Arany valóságos ellentéte a modern szubjektív kritikusoknak. Mint elôadásainak kiadója is megjegyzi, ô rakta le nálunk a filológiai módszer alapjait: Lelkiismeretessége a tényekhez és adatokhoz ragaszkodik, és szemérme, mely érzéseit még lírájában is fátyolozottá teszi, prózában lehetôleg egyáltalán nem engedi ôket nyilatkozni. Ami versben diszkrét, az prózában szemérmetlen nyíltság lehet. Arany idegesen borzad minden szemérmetlenségtôl. Díszt, hasonlatot, az egyéni képzelet jeleit, csak olyan helyen enged prózájába, ahol a megértéshez szükség van rá. Ezért lesz prózája, mint maga mondja, fahangúvá és olyanná, amilyennek Riedl elemzi. Kétszeresen így van ebben a "száraz összefoglalásban". Annál inkább meglep bennünket a rendkívüli gondos tömörség és szabatosság, mely minden mondatát jellemzi. Ez is művészet: a legérettebb logikai művészet. És néha, mint a villám, egy-egy pillanatra egy epigrammai fordulat, egy kitűnô jelzô ("a vízeszű Zsigmond) felvillan az iskolás kifejezések közt.

Valóban szerencsés a kiadó kifejezése: ezeket a rövid, logikus fejezetkéket leginkább epigrammai él jellemzi. S tartalmilag még több érdekeset találunk bennök. Ilyen mindjárt a hun-magyar mondák és ôsműveltség jellemzése, mely a Csaba-trilógia tudományos forrásaira világíthat rá, s látható szeretettel van megírva. Aranynak e dolgokban olyan szakműveltsége volt, mint akárkinek abban a korban. S több tévedése mellett is szembeszökô a bámulatos önmegtagadó lelkiismeretességű józanság, mellyel a költô kedvelt tárgyával, epikai hitelének összes alapjaival szemben ítélni tud.

A középkori irodalomról igen szigorúan ítél, annak szépségeit kevéssé sejti: ami természetes, hisz középkori irodalmunk kincseinek megvilágítása csak a legújabb kutatások műve. Annál több figyelmet szentel a korrajzi háttérnek, s itt egyes kis fejezetei valóságos kis mesterművek, annak az Aranynak művei, aki a korai reneszánsz egész műveltségébe oly csodálatosan élte bele magát Toldi szerelmé-ben. Arany legendás történeti érzéke párosul itt szigorú logikájával és semmit kicsinek nem nézô lelkiismeretességével, hogy e kis művekben olyat alkosson, amelybôl mint egy Heredia-szonettbôl elvenni, sem hozzátenni egy szót sem lehetne. Egy-egy kor beszorítva néhány színtelennek tetszô mondatba; csak aki maga hasonlót próbál, veszi észre a benne rejlô roppant logikai műveletet.

A következô kor még inkább a Tinódiak és Ilosvaiak kora Arany szemében, mint Balassáé - s ez talán érthetô a Toldi, Török Bálint, Szondi költôjénél a Radvánszky-kódex felfedezése elôtti idôben. Legérdekesebb itt (pedagógiai szempont is) a régi magyar versformák összeállítása, amelynek ma sem szabadna hiányozni egy iskolai irodalomtörténetben.

Felélénkül a könyv azon kor felé, melyrôl Arany írói arcképei szólnak. Korok, iskolák, írók jellemzése itt mind kitűnô s megegyezô a mai ítéletekkel. A kiadó szerint Toldy és Gyulai késôbb ismerték e jegyzeteket, s így nem lehetetlen, hogy egyes dolgokban hatással is voltak a mai ítéletekre.

A reformkor elemzése megint kitűnô; Széchenyirôl két szó ("ezek a lángész hibái") élesen világít. - A következô kor iránt megint kissé igazságtalan; ez már talán a gyôzelmes irodalmi iskola igazságtalansága a legyôzöttel szemben. Kölcsey lírája mást érdemelt volna (bár itt mentség, hogy e nagy költôt ma sem becsüljük eléggé); nekem Vörösmarty jellemzése is kissé halaványnak tetszik.

Önnön gyôzelmes iskoláját dicsérve, Arany egészen diszkrét, nemcsak abban, hogy magát nem említi (amely hiányt állítólag Szilágyi Sándor igen szépen és méltóan pótolt a késôbbi jegyzetekben), hanem költôtársainak dicséretében is. Nem valami merész újító, ami tankönyvben nem is volna szabad, hanem a megállapodott közvélemény kifejezôje. Mégis helyesen jegyzi meg a kiadó, hogy e kis irodalomtörténetnek nagy érdekessége az, hogy az új iskolát ez helyezi irodalmunk fejlôdésében az ôt megilletô helyre elôször idôrendben; Toldy még teljesen konzervatív. És ha igaz, e kis könyvecske ebben sem maradt titkos hatás nélkül újabb irodalomtörténeti felfogásunkra.

Petôfirôl szól legtöbbet Arany, védelmezve ôt a vádak ellen, körülbelül olyan hangon, mint az utóbbi években Adyt volt szokás védelmezni (Nagyon érdekes - és tárgyunkkal szorosan összefüggô - lélektani tanulmány lenne itt kutatni, milyen szemekkel olvashatta Arany - Petôfit?). Érdekes, amint a kiadó bebizonyítja: kronologice Arany itt az elsô, aki kimondja, hogy Petôfi a világirodalomban is számottevô költô; a második utána a francia Taillandier, a Revue des Deux Mondes-ban. Gyulai még nem mert hasonlót mondani, s Erdélyi, akit még újabb kritikánk is érdemén felül becsül, Erdélyi az esztétikailag oly kevéssé fogékony esztétikus, aki képes volt Arany Katalin-ját végigolvasni, anélkül hogy észrevette volna, hogy az gyönyörű jambusokban van írva és nem rossz ôsi nyolcasokban - s ezt oly idôben, mikor Byron hasonló költeményeit minden valamirevaló kritikusnak kívülrôl kellett volna tudnia, Erdélyi azt mondta, hogy ne merjük Petôfit összemérni - Béranger-val.

1910