Arany László

                          Arany László (Önkényuralom és kiegyezés)

Az az irodalmi értelmiség, mely szívében a reformkor folytatásának

vágyát ôrizte, magára maradt. A nagy 1859-61-es

föllendülés egy-két

év alatt teljesen lehanyatlott, s az 1860-as évek a magyar történelemnek és a magyar irodalomnak egyaránt a súlyos csalódás évei lettek.

  1867 leoldotta ugyan az országról az abszolutizmus és az önkényuralom bilincseit, s a nemzet uralkodó osztályainak kezébe adta legfôbb dolgainak intézését (kivéve a hadügyet, a pénzügyet és a külügyet),

de a magyarság ideálját, a teljes nemzeti függetlenséget nem valósította meg. Mégis biztosított annyi elônyt, hogy bár nagyon lelkesedni

érte nem lehetett, bolygatásainak veszélyeitôl az ország egységét és a

magyarság vezetôszerepét féltô emberek általában visszariadtak. A kiegyezés az akkori európai hatalmi erôviszonyok s a magyarországi

társadalmi-politikai feltételek között elkerülhetetlen, reális egyezség

volt.

  Az egyes uralkodó társadalmi rétegek a kiegyezés világában mégsem

találták meg azonnal a helyüket, s elégedetlenek voltak vele, fôleg a

középbirtokosság. Részesedését a hatalomban, a gazdasági lehetôségekben kevesellte, s a "teljes függetlenség" jelszavával ellenzékbe vonult. A középbirtokosok egy részének a vagyona - a föllendült tôkés

versenyben, avult gazdálkodása és idült tôkehiánya következtében végképp elúszott. Válság válságot követett. Végül 1875-ben a kiegyezést

létrehozó párt és az elégedetlenkedô középbirtokosság pártja között

megegyezés jött létre, s a két párt - Szabadelvű Párt néven - Tisza

Kálmán vezetésével egyesült.

  Az államigazgatás jelentôs része a középbirtokosok kezébe került.

Igy még megmaradt birtokának megôrzésére lehetôség nyílott; a birtokát elvesztett többség pedig az államapparátusban helyezkedett el.

  A külföldi tôke beáramlásával meginduló gyors kapitalizálódás

együtt járt az életfelfogás nagy mértékű átalakulásával. A pénz egyre

növekvô uralma maga után vonta a közerkölcsök megdöbbentô lezüllését: az önzés és a korrupció szinte demoralizálta a nemzetet.

  Az 1867 utáni korszak közhangulatát heves illúzióvesztés, csalódottság jellemezte, mely a kiegyezést követô válságokból táplálkozott.

"Ez legmélyebben az úgynevezett passzív rezisztencia idején felnôtt, elszegényedett és városba, fôképp a fôvárosba özönlött fiatal, nemesi

eredetű nemzedéket járta át. Egyik részét, mégpedig a hasonlíthatatlanul nagyobb részét azért, mert az új állam, az új társadalmi berendezkedés nem tudta megadni azt, amit ifjúságukban, a rezisztencia idején

és jutalmaként a függetlenségtôl reméltek, elvártak... A másik

részt, a hasonlíthatatlanul értékesebb, de hasonlíthatatlanul kisebb

részt, nemzedékük, társadalmuk alkalmatlansága következtében járta

át a kiábrándultság hangulata. Ugy vélték, az ország, a nemzet ismét

elmulasztja lehetôségét, s most talán immár végképp. Hiszen úgy látták,

az iparosodó nemzetek kíméletet nem ismerô versenyében és az öntudatra ébredt szomszédnépek körében, küzdelmében a magyarság

nem bírja megtartani eddigi helyzetét, hatalmi állását" (Németh G. Béla: Türelmetlen és késlekedô félszázad. Szépirodalmi Könyvkiadó,

Uj írói törekvések

  Az új, fiatal nemzedék írói, epikusai elsôsorban a 67 utáni bénító

életérzésnek kívánták feltárni a gyökereit. Elemezték a kiábrándulást

szülô viszonyokat, s keserű bírálatot mondtak a polgárosodni képtelen,

dzsentrivé alakuló nemességrôl.

  A kiegyezés utáni kiábrándultságot szólaltatta meg a kor  egyik

legjobb, realista remekműve:

                    Arany László (1844-1898)

           A délibábok hôse(1873) című verses regény .

       A rajongó, "romantikus" ábrándozással,

a jövôt megszépítô álmodozással, hittel való keserű, önironikus és egyben fájdalmas leszámolás ez a mű. Hôse, Hübele Balázs az 50-es, 60-as

években felnôtt nemzedék jelképe. Jóravaló tehetség, tele van jó szándékkal. A hôsi nagyság, a nemzetért való tettek vágya fűti. Egyik ábrándból a másikba szeret bele, de egyik mellett sem tart ki. Folyton új

eszme után kapkod, s minden rajongása szétpukkan. Csak álmodozni

tud, dolgozni nem, kitartó munkára képtelen. - Elôször forradalmat

szító tragédiát akar írni, majd Garibaldi seregébe lép, hogy felszabadítóként térjen vele vissza hazájába. Késôbb tôkés vállalkozásokba

kezd, ipart akar teremteni - angol mintára - szülôföldjén, de ez a szándéka is csôdbe jut, mert sem önmagát, sem környezetét nem ismeri

valóságosan. Végül - ifjúkori szerelmét is meggyalázva - visszahullik

oda, ahonnan társai nagyobb része el sem indult, s ahonnan az ô ki-

szakadása is csak látszat volt: a vidéki földbirtokosság tehetetlen és

reménytelen világába, öncsaló ábrándhiteibe.

  Maga Arany László is elbúcsúzik regényében a nagy álmok mámorától, az ifjúság szép délibábjainak elfutó korától, de ezt fájdalmasan,

mélabúval teszi. A szívós, józan munka mellé áll, noha ez nem elégíti

ki, s irigyli azokat, akik 67 után is hisznek egy szebb, boldogabb, emberibb állapot eljövetelében.

    Ha  igazán meg akarjuk érteni arany Lászlót  és  nemzedékének

csalódását  ,  akkor   ez  után  az  elözetes  tájékoztatás  után

hallgassuk meg magát a művet a Magyar Rádió Archivumából.