Bessenyei
György
(magyar
felvilágosodás)
1772 - a magyar irodalomtörténet nagyon fontos dátuma: ettôl az
idôponttól számítjuk nemcsak a magyar felvilágosodás megindulását, hanem egész
újkori irodalmunk kezdetét: korszakhatár a régi és az új magyar irodalom
között.
1772 - Bessenyei György (1747-1811) írói fellépésének esztendeje. Ebben
az évben egyszerre több műve is megjelent nyomtatásban, összesen öt, köztük
egyik legértékesebb drámai alkotása, az Ćgis tragédiája. De készen volt ekkor
már a Buda tragédiája és Hunyadi című eposza is.
A Szabolcs megyei Bercelen (Tiszabercel - Nyíregyháza közelében)
született 1746-ban vagy 1747-ben. Családja a tehetôs köznemességhez tartozott.
A sokfelé szétszórt földbirtok irányításában szükség volt mind a nyolc fiúra.
Éppen ezért csak öt évig tanult a sárospataki kollégiumban (1755-1760), utána
apja hazavitette gazdálkodni. - 1765-ben került két bátyja után Bercelrôl
egyenesen Bécsbe, Mária Terézia testôrei közé. Itt döbbent rá hazája
mérhetetlen elmaradottságára, de saját műveletlenségére is. Szívós önműveléssel
kezdte pótolni tudásának hiányait, nyelveket tanult, mohón szívta magába a
korszerű műveltséget, s megismerkedett a Bécsben ekkor már divatos
felvilágosodott eszmékkel. Testôrtársaiból afféle önképzôkört, önművelô
társaságot alkotott. (Késôbb, 1777-ben együtt jelentették meg verseiket
Bessenyei György Társasága címmel Bécsben; fôleg Bessenyei és Barcsay Ćbrahám
művei találhatók e kis kötetben.)
1773 elejéig szolgálta hűségesen a királynôt, ekkor azonban kilépett a
gárdából. Hízásra hajlamos alkata volt, egyfajta betegség, a
"fövenykór" is bántotta, de irodalmi ambíciói is sarkallták erre a
lépésre. Bécsben polgári hivatalt vállalt: a hazai református egyház ügyvivôje
lett az udvarnál. Tele volt írói tervekkel, egy tudós társaság életre hívásán
is buzgólkodott.
1779-ben Pesten járt, már kigondolták néhányan a Hazafiúi Magyar
Társaság tervét (az elnök Orczy Lôrinc, a titkár Bessenyei, a jegyzô Ćnyos Pál
lett volna), működésére azonban nem került sor.
Ebben az évben áttért a katolikus hitre, hogy állást kaphasson Bécsben:
Mária Terézia az udvari könyvtár címzetes ôrévé nevezte ki jelentôs összegű
évjáradékkal. Ezt az évdíjat vonta meg tôle 1782-ben II. József, s ezért el
kellett hagynia Bécset.
1782 ôszén tért haza Bercelre, a szülôi házba, majd néhány év múlva
visszavonult Bihar megyei birtokára. 1787-tôl Pusztakovácsiban gazdálkodott. A
negyvenéves Bessenyei elkezdte élni a "bihari remete" életét.
Visszavonultságában sem lett hűtlen az irodalomhoz: alkotott továbbra
is, de ezek a művek - köztük igen jelentôsek - kéziratban maradtak. Ebbôl az
idôbôl való pl. A természet világa című hatalmas, több mint tízezer soros
filozófiai költeménye, A bihari remete című értekezése. 1804-ben készült el
Tariménes utazása címmel nagy terjedelmű, öt könyvre osztott államregénye, mely
csak 126 év múlva, 1930-ban látott napvilágot.
1811. február 24-én halt meg Pusztakovácsiban. Kívánsága szerint
egyházi szertartás nélkül kertjében temették el.
Kulturális programja
Bessenyei György az új magyar irodalom elsô programadója, irodalmi
életünk nagy tehetségű szervezôje. Bár rendkívül termékeny író volt, s az
irodalom mindhárom műnemében alkotott: írt lírai versektôl kezdve klasszicista
verses tragédiákon és prózai vígjátékon át eposzig és regényig mindent,
elsôsorban mégsem szépíróként tartja számon irodalomtörténetünk. Többre
értékeli értekezô prózáját s ezzel kapcsolatban programadó szerepét. Kulturális
programját ún. röpirataiban, ezekben a szép, világos és tömör prózában írt
tanulmányokban fejtette ki.
Elôször 1778-ban Bécsben jelent meg a Magyarság című "röpirat"
(12 lap), 1779-ben a Magyar nézô (kb. 60 lap); 1781-ben írt egy szintén vékony
füzetecskét, címe: Egy magyar társaság iránt való Jámbor Szándék. Ez nyílt
levélként készült a magyar fôrendekhez, de csak Révai Miklós, a neves nyelvész
és költô adta ki 1790-ben a szerzô nevének említése nélkül (Bécsben; maga a cím
is Révaitól származik). - E pályaszakasz legterjedelmesebb, csaknem 400 lapos
alkotása a Bécsben 1779-ben megjelent A holmi.
Röpirataiból - a felvilágosodás által ihletett - következô gondolatmenet,
kulturális program bontakozik ki:
- a távoli és a legfôbb cél a "közboldogság", a
"közjó", az "ország boldogsága";
- a "közboldogság" legnagyobb akadálya a tudatlanság, a nép
műveletlensége;
- ezt (ti. a tudatlanságot) csak úgy lehet megszüntetni, ha minél
szélesebb körben elterjesztjük a modern tudományokat (a francia Enciklopédia
ismeretanyagára gondolhatott);
- ezt a tudományterjesztést csakis egy-egy nép anyanyelvén lehet
megoldani;
- a magyar nyelv egyelôre alkalmatlan a tudományok népszerűsítésére,
mivel még nincs sem elég "ereje", sem "elégsége" az új
gondolatok és érzések kifejezésére;
- ezért a legsürgôsebb feladat a nyelv művelése,
"pallérozása", tökéletesítése;
- a nyelvművelô munka leghatásosabb eszköze a szépirodalom,
mindenekelôtt a fejlett nyelvekbôl való fordítás; teremtsünk hát - ha kell - a
semmibôl (Bessenyei nem sokra értékelte a korábbi századok műveit)
szépirodalmat, próbáljuk ki sokféle műfajban a nyelvet, támogassuk a
könyvkiadást, segítsük a magyar színházi élet kibontakozását, alapítsunk
folyóiratokat; hozzunk létre a nyelv ápolására, az irodalom támogatására egy
tudós társaságot, akadémiát, készítsük el a magyar nyelv grammatikáját,
állítsuk össze szótárát!
Bessenyei művelôdési koncepciójában - mint az elôbbi gondolatmenetbôl
is kiolvasható - maga az irodalom nem öncélú, öntörvényű művészi tevékenység,
csak nélkülözhetetlen és közvetlen eszköz ama távoli cél, a közboldogság
elérése érdekében.
Programjában még nem merült fel az
eredetiség követelménye: szerinte a magyar irodalom része minden világi témájú
(a vallásos irodalom ettôl kezdve már nem tartozik bele a szépirodalom
fogalmába) magyar nyelvű könyv, írás, függetlenül attól, hogy fordítás-e vagy
sem. (E korban fordításon is "magyarítást" kell értenünk: a fordítók
megváltoztatták a szereplôk nevét, a cselekmény történelmi korát, színhelyét, a
másutt történt eseményeket - a regények, drámák "fordításakor" -
Magyarországra helyezték. Ki gondolná ma pl., hogy a Szabolcs vezér című
korabeli dráma Shakespeare Lear királyának az átültetése?) - Bessenyei legfôbb követelése
tehát a magyar nyelvűség.
Az akadémiát követelô s ennek működési szabályait is kidolgozó Jámbor
Szándék legelején írja: "Az ország boldogságának egyik legfôbb eszköze a
tudomány. Ez mentôl közönségesebb a lakosok között, az ország is annál
boldogabb. - A tudomány kulcsa a nyelv, még pedig a számosabb részre nézve,
amelynek sok nyelvek tanulásában módja nincs, minden országnak született
nyelve. Ennek tekélletességre való vitele tehát legelsô dolga légyen annak a
nemzetnek, amely a maga lakosai között a tudományokat terjeszteni, s ezek által
amazoknak boldogságokat munkálkodni kívánja. - Valamint a tudományok, úgy a
nyelvek is apródonként jutottak tekélletességre, amelyben már vagynak... îgy
öregbedett a nyelv a tudománnyal együtt, és ennyire egybe vagyon kötve a kettô
minden országnak számosabb részére nézve."
A Magyarság című értekezés Bessenyei kulturális terveinek nyelvi
vonatkozásait bontja ki szenvedélyesen vitázó hangon.
Elcsodálkozó megdöbbenéssel állapítja meg, hogy a magyar nemzet "a
maga anyanyelvét felejteni láttatik", éppen akkor, amikor "minden
haza önnön nyelvét emeli, azon tanul, azon perel, kereskedik, társalkodik és
gazdálkodik", tehát midôn más nemzetek már anyanyelvüket használják a
társadalmi és művészi élet minden területén. - Szembeszáll a magyar nyelv
értéktelenségét hirdetôkkel - az "aranyhegy"-hasonlattal érvelve:
amilyen ostobaság egy "aranykôvel" tele hegyre azt mondani, hogy nem
ér semmit, mivel nincs bánya s bányász benne, ugyanúgy a magyar nyelv sem tehet
róla, "ha fiai ôtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem
akarják".
Ebben a röpiratában is felhangzik a figyelmeztetés, a tanács:
"Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet
sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat
a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de
idegenen sohasem."
Felmerül tanulmányában a nyelvcsere gondolata is, hogy esetleg egy
másik, már fejlett idegen nyelven kellene a magyar helyett terjeszteni a
tudományokat. De végül is reménytelennek tartja, hogy a nép, kivált a magyar
parasztasszonyok megtanuljanak "deákul, görögül, franciául vagy
németül". "Ha már így kénytelenek vagyunk nyelvünket megtartani,
tisztítsuk ki legalább és dolgozzunk elômenetelünkön."
Felvilágosult nemzetfogalmába beleérti már a parasztságot is, s épp a
parasztság nyelvfenntartó szerepe az, mely nyelvünket mégsem engedi feledésbe
merülni.
A magyar nyelv apológiája a Magyarság második részében áthajlik
nyelvünk értékeinek büszke és öntudatos dicséretébe: "Melyik nyelvnek is
lehetne több édessége, méltósága, mélysége és könnyű kimondása, mint a
magyarnak? Mind a deák, mind a francia, mind a német görcsösebb nála. Kivált
poétaságra, éneklésre, régi történetek elbeszélésére, dicsérô beszédre egy
nyelv sem haladja meg."
Megjelenik e művében a nyelvújítás gondolata is, általában az újítás, a
modernizálás szükségessége, s a végén önmagát az üldözött újítók közé sorolja:
"Eleitôl fogva az újítók mindenütt üldöztettek; kár, mert örökké meg
kellene a dolgokat a dolgoktól különböztetni, hogy a jó szolgák gonoszokkal
együtt ne senyvednének; mindazonáltal csak kell mégis mindenütt olyanoknak
lenni, kik magokat a közügyért ideig mocskoltassák és azokat szolgálják, kik
abba hívek és ártatlanok."
A Magyar nézôben is az új, világi magyar irodalom megteremtését
sürgette. - Vissza-visszatérô vonás tanulmányaiban az a követelés is, hogy az
irodalom hasznos legyen, tanítson, műveltséget terjesszen. Tulajdonképpen azt a
horatiusi kívánságot visszhangozza, melyet a klasszicizmus tett magáévá.
A klasszicista követelmények szépirodalmi munkáira is rányomják
bélyegüket. Tragédiáiban szigorúan betartja a "hármas egység"
szabályát, még legremekebb vígjátékában, A filozófusban (1777) is ez uralkodik.
A szokványos szerelmi bonyodalomba becsöppenô, kitűnôen egyénített Pontyi (a mű
legfontosabb szereplôje) egyszerre kritikája a divathóbortként jelentkezô
francia műveltségnek és a becsületes, patrióta, ám tudatlan és műveletlen parlagi
nemesnek is, aki még az étkezésben is hazafi szeretne lenni: "Nem kell
nékem az a zöld lé, abból a húsbul kérek, - nem is ehetik már itt az ember amiá
a sok cifraság miá, - hát ez a veres lé? hiszen berzsen ez, vagy micsoda? hát
az a kék tajték mi ott? boldog isten! ha a nagyapáink láthatnák! Már hogy
pántlikát mit felkapnak, ütné a kű; de a hasábul, gyomrábul is módit csinálni
az embernek, ki látta? Már talán szégyen is disznóhúst enni? - Még zsidókká
leszünk hát ebbe; ökörhúst is szégyen hát enni, mert mind parasztemberek bánnak
az ökrökkel. De utoljára kenyeret is gesztenye-puderbül süttetnek; be hiábavaló
idôt értünk."
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése