Berzsenyi
Dániel 1776. május 7-én született a Balatontól északra, Vas megye Hetye nevű
községében nemesi családból. Neveltetését részben atyjától kapta, aki latin
szerzőket olvastatott vele, részben a soproni líceumban, ahol németül tanult
meg. Különc atyjával nem tudott békésen megférni, ezért korán megházasodott,
hogy független életet élhessen. Birtokán gazdálkodásba fogott, s a maga
szórakozására verselgetni kezdett. Ezt a tevékenységét sokáig titokban
tartotta, s versein évekig is alakítgatott, legtöbb művéről nem lehet tudni,
mikor is keletkezett.
Az ódák költője
A magyarokhoz
I. és II.
(Romlásnak
indult..., Forr a világ...)
Eleinte
klasszicista szerelmes és alkalmi verseket készített, az arany középutat
dicsérte. A fennkölt óda műfajában hamar maga mögött hagyta Virág Benedeket, a
kor legünnepeltebb ódaköltőjét.
A magyarokhoz
II., Forr a világ... kezdetű ódájában a szövegegységek a rész és egész
viszonyában állnak: hol általános tételt szemléltet példákkal, tehát
konkretizál, hol példákból von le tanulságot, tehát elvonatkoztat. Ez a logikai
érvelésre emlékeztető felépítés jellegzetesen klasszicista stílussajátosság.
Az óda
fennkölt hangneme a beszélőnek azt az ábrándját fejezi ki, hogy a magyar
nemesség helytáll a napóleoni háborúkban. Ezt jelzi a szembeállítás: a világ
tengerén bölcsen kormányzott hajó képe. A hajó a latin költészetben vált az
állam jelképévé.
Az utolsó
versszak általánosítása és példái nem kötődnek történelmi pillanathoz.
A magyarokhoz
I., Romlásnak indult... kezdetű óda a magyar klasszicizmus maradandó költői
értékei közé tartozik.
Az antik
versformák közül az alkaioszi versszakot eredményesen alkalmazta a magyar
nyelvre: a költeményt nyelvünk természetes tagolódása szerint is olvashatjuk. A
versszak képlete: nagy alkaioszi sorok (R v. H - H - R - H - R v. H / H - R - R
- H - R - H // R v. H - H - R - H - R v. H / H - R - R - H - R - H ), jambikus
kilences (R v. H - H - R - H - R v. H - H - R - H - R v. H), kis alkaioszi sor
(H - R - R - H - R - R - H - R - H - R v. H).
A vers felépítésében
hasonlít a Forr a világ... kezdetű ódához. Itt is megfigyelhetjük a rész-egész
viszonyt, a logikai érvelésre emlékeztető menetet.
A megszólítás
jelzi, hogy múlt és jelen szembeállítása fontos szerepet tölt be.
A költemény
hangneme és történelemszemlélete eltér a klasszicista óda hagyományától. Az
utolsó sorok a történelem tragikusságának kérdését teszik fel: letűnt
civilizációk halálának az indokoltságát vonják kétségbe. A verszárlat és a
lassú halál képe tragikus, elégikus felhangot ad az ódának. A történelmet a
költő "forgó viszontságnak" nevezi (ez már az elégikus Berzsenyit
előlegezi, aki kérlelhetetlen körforgást lát a világban).
Az elégikus költő
Klasszicista
költőként Berzsenyi kiegyensúlyozottnak tartotta XVIII. századot. Mint az
érzékenység költőjét hiányérzet nyugtalanítja. Barátomhoz c. költeményében a
rövidséget, egyszeriséget nevezi a létezés törvényszerűségének, A Horácban a
nyugalom, a folytonosság hiányát fejezi ki. Világképe együtt alakul a
versszerkezettel: a költemény nem erkölcsi tanulsággal ér véget, hanem
hasonlattal, a befejezés így nyitottabbá válik, mert a mellékjelentések sorát
sejteti az olvasóval.
A klasszicista
költő racionalista módon, magasabb és alacsonyabb rendű lények soraként
képzelte el a létezőket. Isten a legmagasabb rendű létező állt a legmagasabb
ponton, hozzá legközelebb az ember, legtávolabb az értelemmel nem bíró lények.
Csokonai is így értelmezte a létezők nagy láncoltát Az estve c. költeményében.
Az érzékenység költői már másként fogták fel a világmindenséget. Blake A légy
c. verse a rovart is éppoly közel helyezte az Istenhez, mint az embert. Második
alkotó korszakában Berzsenyi is ezt az álláspontot vallotta, példa erre a
Fohászkodás c. költemény.
Magánnyal és
mulandósággal jelölhetjük az elégikus Berzsenyi alapélményét. Világképének és
stílusának megváltozását életrajzi mozzanatok is befolyásolhatták. 1803-ban a
szomszédos Nemes-Dömölk lelkésze, Kis János (1770 - 1846) felfedezte, hogy
Berzsenyi írással foglalkozik, s verseiből megküldött néhányat Kazinczynak, de
Kazinczy ekkor még nem Berzsenyinek, csak Kisnek válaszolt. 1805-ben
Bezsenyinek birtokai igazgatása miatt át kellett költöznie a somogy megyei
Niklára. Szülővidékéről így sokkal egyhangúbb környezetbe került. Magányát
fokozta, hogy világszemlélete ellentmondásba került társadalmi szerepével:
kikopott a nemesi életmódból. A klasszicisták - főleg Kazinczy és köre - által
nagyra becsült műfajoktól elidegenedett: epikával alig kísérletezett, esetleg
csak erősen lírizált formában (A remete), az antik versszakot pedig nem az ódai
hangnem erősítésére használta, hanem hogy az elégikus világképét elégikus
hangnemmel fejezze ki.
Osztályrészem,
A közelítő tél
Első
korszakának klasszicista ódáiban a pátoszt a felütéssel megteremtette, azáltal,
hogy megszemélyesített elvonatkoztatást szólított meg. Az Osztályrészem és A
közelítő tél egészen másként kezdődik: az első sor két rövid s ereszkedő
hanglejtésű mellérendelt tagmondatokból állnak. A tagmondatokat egymástól és a
következő sortól szünet választja el. A visszafogott hangerő a rezignáció
hatását kelti.
A
rezignációnak különböző fokozatai vannak Berzsenyi költészetében. Az
Osztályrészem értékszembesítő költemény: a nagyvilág értékszegénységével az
intimszféra értékgazdagságát állítja szembe. A külvilágot nem befolyásolhatjuk,
ezért vonuljunk vissza, s teremtsük meg a hiányzót magunk körül - szól az
érvelés. Az értékek sorát a költészet zárja. Az Osztályrészemben Berzsenyi a
szapphói versszakot valósította meg (három szapphói (H - R - H - R v. H - H - R
- R - H - R - H - R v. H) s egy adoniszi sorból (H - R - R - H - R v. H) álló
versszak).
A közelítő tél
c. versében a három aszklepiadészi (H -
H - H - R - R - H / H - R - R - H - R - R v. H) és egy glykoni sort (H - R v. H
- H - R - R - H - R - R v. H) magában foglaló aszklepiádeszi versszakot
alkalmazta. A hosszú, ereszkedő lejtésű sorokban elégikus lelkiállapotot
fejezett ki.
A közelítő
télből az a tanító célzat is hiányzik, amely az Osztályrészemet jellemzi.
Berzsenyi
eredetileg az "Ősz" címet adta e versének, a ma ismert címet Kazinczy
javasolta. A szöveg utólag átminősítette a címet. A cím és a szöveg között
feszültség van: a cím olvastával leíró verset várnánk. A közelítő télből
hiányzik a leírásnak és a tanításnak a kettőssége, a képi és a gondolati elem végig szerves egységben van.
A klasszicista
vers más jellegzetességeit is hiába keressük. Nincs kiszólás a verstő
függetlenül létező személyekhez: barátokhoz, kortársakhoz, mitológiai vagy
történeti személyekhez. Az időszerkezet is bonyolult: a költő mindhárom időt
szembesíti egymással.
A vers egésze
mint képi megfogalmazás nem tekinthető allegóriának. Többértelműsége miatt
jelképnek (szimbólumnak) mondanánk. A közelítő tél a személyes lét lehetetlenné
válását, a mulandóságot fejezi ki, ez azonban csak az egyik értelmezése a
versnek. E kimeríthetetlensége teszi e költeményt líránk egyik legmaradandóbb
darabjává.
Levéltöredék
barátnémhoz
Az
értékszembesítőn és az időszembesítőn kívül a létösszegző verstípus a
legjellemzőbb az elégikus Berzsenyire. Egyetlen lélekállapotban kifejezni az
értékrend, a világkép döntő megváltozását: körülbelül így összegezhetjük a
költő célját amikor ide tartozó verset ír. A cím itt magára a szövegre utal -
ebben a tekintetben egyedül áll Berzsenyi életművében. Itt is feszültség van a
cím és a szöveg között. A Levéltöredék szövege nem esik egybe a cím okozta
várakozással: a költemény nem episztola. A költő figyelme önmagára irányul.
Saját életmódjának a kiüresedését fejezi ki, a képek a beszélő lelkét jelölik.
A klasszicista
versek logikai felépítését itt a képek közötti összefüggések váltják fel.
Metaforikus gondolkodásával a romantikát előlegezi. Romantikánk megteremtői:
Széchenyi és Vörösmarty őt értékelték legtöbbre a felvilágosodás korának költői
közül.
Az episztolák költője
Berzsenyi
következő alkotó korszakát ismét életkörülményeinek megváltozásával hozhatjuk
összefüggésbe. 1808-ban Kazinczy levelezést kezd vele. Berzsenyi fél, hogy
verseit kedvetlenül fogadják. Kazinczy fokozatosan bevezeti az irodalmi életbe:
1810-től feljár Pestre, 1812-ben Bécsbe utazik. 1813-ban kötetben adják ki a
verseit. A nyelvújítást ellenzői megtámadják Mondolat (1813) c. röpiratukban.
Kazinczynak, Kis Jánosnak és Kölcseynek hatására visszalép a klasszicista
stílushoz: epigrammákat és episztolákat ír. Az ő befolyásukra a közvetlen
társadalmi hasznosságot kívánja szolgálni. Napóleonhoz (1814) intézett
epigrammájában logikai versszerkezetét újítja fel: eseményekre utal, majd
tanulságot von le. Alkalmi episztoláiban a felvilágosodás racionalista elveit
hirdeti: a Vandal bölcseségben (1815) a tudomány, A Pesti Magyar Társasághoz
(1815) címzett verses levélben a valláskritika, Vitkovics Mihályhoz (1815)
intézett versében a városi életmód, Dukai Takács Judithoz (1815) szóló
költeményében a női egyenjogúság fontosságát hirdeti. Eszmetörténetileg fontos
művek, esztétikai értékükben viszont nem érik el a nagy elégiák színvonalát.
Vitkovics
Mihályhoz
Az episztola a
vidék és a város szembeállításával indul, mélyebb szinten a magányos életet
szembesíti a társasléttel.
A beszélő
többször hangoztatja a sztoikus életelveket.
Az episztola
hangneménél emelkedettebb a harmadik versszak.
A költői levél
nyelve közelebb áll a köznapi beszédhez, mint a "magasabb"
klasszicista műfajoké.
A tízes
években Berzsenyi tevékenységi köre megváltozik: a kultúrális és társadalmi
fellendülés előmozdítója lesz. 1817-ben Kölcsey tollából elemző méltatás
jelenik meg költészetéről. A bíráló több vonatkozásban a klasszicizmus alapján
ítéli el Berzsenyit: nyelvben gazdag, de gondolatban szegény költőnek nevezi.
Berzsenyi sokáig készül a válaszra. 1825-ben jelenik meg Észrevételek Kölcsey
recenziójára c. értekezése. Bírálójával szemben több ponton meggyőzően érvel:
Nyelv és gondolat egységét állítja, tagadja a műfajok és hangnemek tisztaságát
- s mindezt a romantika nevében teszi. Hosszú ideig készített Poetai
harmonistika (1830) c. művében magyar nyelven először fogalmazza meg a
romantikus költészetelmélet néhány alaptételét: Új nyelv teremtése a költő
feladata, a képzelőerőt a legfőbb emberi értékek közé sorolja, a klasszicistákkal
ellentétben nem a festészetet, hanem a zenét véli a költészettel rokon
társművészetnek, a lírát a költészet lényegének. Halljuk! miket mond a lekötött
kalóz... kezdetű utolsó versében is a költészetről vallott elveit fogalmazta
meg. Költői elhallgatását a rá jellemző metaforikus nyelven fejezte ki:
"A szent
poesis néma hattyú,
S hallgat
örökre hideg vizekben."
Élete végén
Berzsenyi jelentős szerepet töltött be a reformkor mozgalmában részint
kritikusként, részint A magyarországi mezei szorgalom némely akadályirul (1833)
c. értekezésével. Niklán halt meg, 1836. február 14-én.
Kevés magyar
költőnek volt az övénél nehezebb utóélete. Kevesen értették meg egészen
Berzsenyi nyelvteremtő képességét. Valódi költői jelentőségére két XX. sz.-i
író mutatott rá: Szabó Dezső egy rövid tanulmányban (1912), majd Németh László
egy egész könyvben (1937).
1 megjegyzés:
Megjegyzés küldése