I.)
FILOZÓFIAI
ALAPFOGALMAK:
A.) Fogalommagyarázatok:
- szubsztancia: Causa sui entitás, tehát olyan, a filozófus által tételezett
tulajdonságeggyüttes, amely önmaga oka, léte nem függ mástól.
- immanens: A megismerés szempontjából a tapasztalás határain belüli.
- ontológia: Lételmélet, mely a létezőknek egymáshoz és létalapjukhoz, a
szubsztanciához való viszonyával foglalkozik.
- erkölcs: Az emberek egymás közötti és közösségi kapcsolatait irányító,
íratlan magatartásszabályok (normák) és emeri magatartások rendszere.
B.) Esszé kérdések:
-
Határozza meg a filozófiai gondolkodás
sajátszerűségét és lényegét.
A filozófia az ember teoretikus és
történelmi önreflexiója, maga az önreflexív, teoretikus kérdezés. A filozófia
emberközpontú, tudatos szellemi tevékenység eredménye, az ellentmondások
kiküszöbölésére törekszik és terminus technicusok rendszerét hozza létre.
-
Határozza meg a filozófia fő módszereinek lényegét.
A filozófiában is számos módszer alakult ki fejlődésének majd
háromezer éve alatt. Ilyen pl. a hermeneutikai, a fenomenológiai, a pozitivista
és a skolasztikus módszer, de a legősibb és minden bizonnyal a legismertebb
filozófiai módszerek a dialektika és a metafizika.
Az egyes filozófusok (pl.
Hérakleitosz, Platón, Hegel) egymástól meglehetősen eltérő, konkrét jelentéssel
használták a dialektika fogalmát, de általános értelemben a dialektika mint
módszer a totalitás-elv alkalmazása.
Ezen elv szerint vagy magát a világot is totalitásként fogjuk fel (pl.
Hérakleitosz), vagy olyan totalitások folyamataként, amelyek önnáló totalitást,
azaz rendszert nem alkotnak. A totalitás-elv azonban nemcsak a
totalitás-rész-elem, hanem az egyediség-különösség-általánosság
összefüggésének és az ellenmondás-elvnek
az érvényesítését is jelenti, mivel mindkettő következik a totalitás-elvből, és
ily módon a dialektika módszeréhez tartoznak. Mint láttuk egyrészt a totalitás
mindenkor funkcionális elsőbbséggel rendelkezik részeihez, elemeihez képest, és
így meghatározza ezek általánosságát, amivel közvetve befolyásolja
különösségüket és egyediségüket is. Másrészt a totalitás részei közötti
kölcsönhatás, két-két rész esetében mindig ellentmondás is: a részek mint az
ellentmondás pólusai egyszerre feltételezik és ki is zárják egymást, azaz
egymás másai. Ilyen viszony hiányában e létezők nem lehetnének ugyanannak a
reális totalitásnak a részei.
Ezzel szemben a metafizika
mint módszer a világot nem kezeli totalitásként, és az ellentmondás elvét,
illetve az egyediség-különösség-általánosság összefüggését sem alkalmazza. A
metafizika módszere a világ öröknek és változatlannak tekintett lényegére,
szubsztanciájára koncentrál, és az egyes létezőket is a hozzá való viszony
tekintetében, a maguk statikusságában törekszik megragadni.
II.)
AZ ANTIK GÖRÖG
FILOZÓFIA:
A.) Fogalommagyarázatok:
-
arkhé: Az az állapot, minőség, elem vagy erő, amelyből, illetve amelynek
segítségével valami kialakult, illetve fennáll.
-
idea: Platónnál
transzcendens, változatlan, szubsztanciális szellemi általánosság.
-
hülozoizmus: Az a filozófiai
nézet, mely szerint az anyag (hülé) élõ (zoé), az anyagnak is lelke van.
-
méthexisz: Az immanens
dolgok részesedése az ideákból Platónnál.
-
doxa: A hétköznapi ember
puszta vélekedése Parmenidésznél.
-
formák formája: Az anyag
nélküli tiszta forma Arisztotelész metafizikájában.
-
atomosz: Az atomisták egyik
arkhéja, jelentése: oszthatatlan.
-
eudaimonia: Arisztotelésznél
az erények teljessége szerinti élet, a „boldogság”.
-
eidolón: A dolgokról
folyamatosan leváló kis képek, melyek behatolnak a szembe, és Démokritosz
szerint így látunk.
-
fronézisz: A tapasztalat
alapján kialakuló gyakorlati érzék, mely lehetõvé teszi az erényes megoldás
fellelését az egyes erkölcsi szituációkban.
B.) Szövegmagyarázat:
a./ „Mert ugyanaz
a gondolkodás és a létezés.”
Parmenidész szerint nemcsak gondolkodás nincs létezés nélkül, de
létezés sincs gondolkodás nélkül. Mindebből viszont már világosan adódik a
létező, ebből pedig a nemlétező parmenidészi értelmezése! Ha ugyanis az
elgondolhatónak léteznie kell, akkor Parmenidész igazi létezőn a gondolkodás
tárgyát érti, a tapasztalati tárgyak pedig a látszatvilághoz tartoznak. Az
állandóan változó tapasztalati tárgyak semmiféle szubsztancialitást nem
mutatnak, a világ változatlan örök lényege csak a gondolkodás révén ragadható
meg. Amennyiben azonban igazi létezőn a gondolkodás tárgyát értjük, annyiban
valóban elvileg megismerhetetlen a nemlétező, hiszen amint a nemlétezőre
gondolunk, máris a gondolkodás tárgyaként felfogott létezőhöz jutottunk: a nemlétező fogalma létező mint a
gondolkodás tárgya.
b./ „Minden dolognak mértéke az ember;
a létezőknek, hogy léteznek,
a nemlétezőknek, hogy nem léteznek.”
E filozófiai álláspontnak
az újdonságát akkor látjuk át, ha Prótagorasz tételét összehasonlítjuk
Hérakleitosz 1. fragmentumával. Míg Hérakleitosz megfogalmazásában „minden
eszerint a logosz szerint lesz”, azaz mindennek mértéke a logosz, addig
Prótagorasznál már az ember minden dolog mértéke, ami jelzi, milyen hatalmas
változás ment végbe a görög társadalomban és filozófiában.
Prótagorasz tételének a
következő értelmezését adhatjuk: Az általam érzékelt dolgok vonatkozásában én
vagyok a kritériuma annak, hogy ezek a dolgok számomra nemcsak ilyennek és
ilyennek tűnnek, hanem számomra így és így léteznek, illetve nem léteznek. Bár
e tételnek, amennyiben az „ember” szón általában az embert és nem az egyént
értjük, elvileg lehetséges olyan
értelmezése, miszerint az emberre valóban jellemző antropomorfizmust fogalmazza
meg, a prótagoraszi fragmentumok és az ókori interpretátorok megjegyzései mégis
Prótagorasz ismeretelméleti relativizmusát látszanak igazolni. Ha ugyanis az
egyén a kritériuma minden „dolog”nak, azaz - Prótagorasz intenciói szerint -
ténynek, akkor minden az egyén érzékelésétől függ. Igy az egyén a kritériuma a
fennálló ténynek, hogy tényként áll fenn, és a nem fennálló ténynek is, hogy nem
áll fenn tényként. Ily módon csupán az egyes embernek megjelenőt ismeri el és
bevezeti a „viszony” fogalmát, amennyiben úgy tartja, hogy az igazság: viszony,
mert valamennyi jelenség és képzet az egyes emberrel áll vonatkozásban és csak
az őhozzá való viszonyban áll fenn.
c./ „Az
istenekről nem tudhatom sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek. Mert sok
minden gátolja a róluk való tudást, amilyen a rejtettség és az emberi élet
rövidsége.”
Prótagorasz szerint nem létezik abszolút mérték, nincs abszolút
igazság, és ebből egyértelműen következik az isteneket illető szkepticizmusa,
ateizmusa.
d./ „Ha tehát nem
volna más valóság a természet szerint alakultakon kívül, akkor a
természettudomány volna az első tudomány; ha azonban van valami mozdulatlan
szubsztancia, akkor ennek tudománya előbb való és ez az első azaz általános
filozófia, olyan értelemben, hogy első; s így a létezőről, amennyiben létező,
ennek feladata vizsgálódni, abban is, hogy micsoda és abban is, hogy mint
létezőt miféle határozmányok illetik meg.”
A teológia azonban
Arisztotelésznél azonos a filozófiával, ami egyúttal az első tudomány, vagyis a
tudományok tudománya is.
C.) Esszé kérdések:
-
Határozza meg az antik görög filozófia
kialakulásának fő okait.
A választ az ókori görög
társadalom sajátos társadalmi-gazdasági fejlődésében kell keresnünk. - A számos
ok közül emeljük ki most a három leglényegesebbet. Elsôként a mezôgazdasági
termeléshez kedvezôtlen földrajzi körülményeket, aminek következménye
mindenekelőtt a specifikus görög társadalmi-gazdasági-politikai struktúra: a
polisz. Bár az összetartozás tudata bizonyos fokig mindig jelen volt a görögök
között (olümpiai játékok, a delphoi Apollón-szentély védelmére létrehoztt
szövetség, stb.), az öntözéses földművelés hiányában nem vált szükségessé nagy
területre kiterjedő, erősen központosított állami irányítású birodalom
létrehozása. - Az említett földrajzi adottságok eredményeként a legtöbb poliszban
a kézművesség és (mindenekelôtt a tengeri) kereskedelem vált a gazdasági élet
meghatározó tényezôjévé. Nyilvánvaló, hogy - közvetve - elsôsorban ez váltotta
ki a démosz kialakulását, illetve a földbirtokos arisztokrácia és a démosz
társadalmi küzdelmeit, aminek az eredménye számos poliszban a démosz gyôzelme
lett. - Ez a sajátos társadalmi-gazdasági fejlôdés eredményezhette végül azt
is, hogy Görögországban nem alakult ki zárt papi rend: a szellem tekintélye és
hatalma nem a papok, hanem az államférfiak, a kézművesek (azaz szobrászok,
építészek, stb.), az orvosok, a költők és a jósok birtokába került.
A görögöknél tehát ilymódon, a korabeli,
tipikus ázsiai termelési módhoz képest sajátos társadalmi-gazdasági fejlődésnek
köszönhetően megteremtődtek egy új életforma, illetve egy új tudatforma, a
filozófiai gondolkodás létrejöttéhez nélkülözhetetlen gazdasági alapok (relatív gazdasági jólét) és a szükséges szellemi szabadság (saját érdekeik,
értékeik, intézményeik relativitásának felismerése; hit az ember saját
képességeiben, a gondolkodás hatalmában). Ugyanezen fejlődésnek köszönhetően
nem alakult ki viszont zárt papi rend, ellentétben a nagy folyammenti
társadalmakkal. Mint közismert, a korai görögöknél is létezett vallás, de az a
sajátos társadalmi-gazdasági kibontakozásnak megfelelő, a polisztársadalom
struktúráját az istenek világában szinte leképező politeizmus. Ez pedig nem
igényelte, a társadalmi-gazdasági fejlődés pedig nem is tette lehetővé egy zárt
papi rend kialakulását, amely a vallási (szakrális) teendők mellett a szellemi
hatalom, a tudás birtokosává is vált volna.
Ennek következtében a korai görög
filozófusok mintegy a papság
társadalmilag hiányzó szerepét töltötték be, természetesen e görög világnak
megfelelő, ugyancsak sajátos módon.
-
Jellemezze általában a preszókratikus filozófiát.
- A korai filozófusok
tudatosan a társadalmon kívüli életet választották. Ennek okai (lásd fent): a.)
közvetítônek gondolták magukat isten és ember között; b.) ismeretfelfogásuk.
- Elsôdleges kutatási
tárgyuk a kozmosz (a mindenség szerkezete), amit - szaktudományok hiányában - a
közvetlen természetszemlélet alapján írtak le.
- Szinte mindannyian
megalkották saját kozmológiájukat, amelyekben - terminus technicusok hiányában
- szociomorf kifejezéseket használtak: a
hétköznapi nyelvből átvett szavakat filozófiai jelentéssel ruházták fel. (Pl.
kozmosz, arkhé, logosz, apeiron.)
- Megjelent a korai
szubsztanciafelfogás, az „arkhé”. Az „arkhé” jelentése: kezdet, elv; az az
állapot, minôség, elem vagy erô, amelybôl, illetve amelynek segítségével valami
kialakult, illetve fennáll.
- Szemléletmódjuk
többnyire dialektikus. Ez a dialektika azonban nem fejlődésdialektika, hanem
kozmológiai és körforgásdialektika: a kozmosz keletkezését, működését és
elmúlását ciklikus körmozgásként ábrázolták.
- A milétosziaknál és
Hérakleitosznál (azaz nem minden preszókratikus gondolkodónál!) találkozunk a
„hülozoizmussal” (hülé: anyag; zoé: élet), ami olyan filozófiai nézet,
miszerint az anyag élô, az anyagnak lelke van. A hülozoisták tehát nem mai
értelemben vett idealisták, de nem is materialisták, mert mai értelemben csak
az lehet materialista, aki tudja, hogy idealista is lehetne, és fordítva. A ión
természetfilozófusoknak azonban még nem volt külön fogalmuk az anyagra és a
szellemre.
- Miért tekinthetjük
Hérakleitoszt a dialektika atyjának?
Hérakleitosz a dialektika
terén haladta meg leginkább a milétoszi gondolkodókat. A dialektika módszere
általános értelemben a totalitás-elv alkalmazása, ami azonban magában hordja az
egyediség-különösség-általánosság elvét és az ellentmondás-elvet is. Mivel ezen
elveknek megfelelő tartalmi összefüggések leírására bukkanunk Hérakleitosznál,
ezért ő az ókori dialektika egyik kiemelkedő képviselője.
-
Mit értünk Démokritosz eidolón-elméletén?
Démokritosz látáselméletét nevezzük eidolon-elméletnek is, mert elképzelése
szerint a dolgokról folyamatosan kis képek (eidolon) válnak le, ezek behatolnak
a szembe, és ily módon lehetővé válik a dolgok észlelése.
-
Milyen filozófiai kérdésekkel foglalkoztak a
szofisták?
A szofisták az i. e. V.
század vándortanítói, akik pénzért oktattak a démosz győzelme és az individuum
kialakulása után fontossá vált ismereteket. Főként retorikát és
morálfilozófiát, de számos egyéb kérdéssel is foglalkoztak: általuk váltak
például társadalmilag szélesebb körben ismertté a preszókratikus
természetfilozófia eredményei; ők tették először reflexió tárgyává a filozofálás
„eszközét”, a nyelvet, és vizsgálták azt is, milyen törvény jó a polisz
számára. E szerteágazó nevelői és filozófiai tevékenységük alapján a
szofistákat egyrészt az antik
felvilágosodás első képviselőinek tekinthetjük, másrészt azonban óvakodnunk
kell attól, hogy egységes filozófiai
irányzatnak tartsuk e mozgalmat.
-
Mi a szókratészi módszer lényege?
Erre az előfeltevésre épült Szókratész kérdve kifejtő, vagy más néven
„bábáskodó” módszere is, amellyel - saját állítása szerint - a gondolatok
létrejöttét segítette elő, hasonlóan anyjához, aki bábaasszony lévén a
gyermekek megszületésénél segédkezett. Ezzel a módszerrel, elsőként az európai
filozófia történetében, Szókratész alkotott tudatosan filozófiai fogalmakat,
definíciókat. Mindig valamilyen hétköznapi fogalomból kiindulva, annak
jelentéstartalmait elvetve vagy igazolva, a kérdések és válaszok
dialektikájában rekonstruált indukciós eljárás segítségével jutott el az adott
fogalom általános tartalmának meghatározásáig. A beszélgetés kiindulópontja
tehát mindenkor valamilyen fogalom mint elvont általános, eredménye pedig
ugyanaz a fogalom, de mint konkrét általános, azaz mint sok, tudatosított
gondolati meghatározás egysége: ez pedig éppen a definíció.
-
Foglalja össze Platón ontológiájának lényegét.
Kiemelkedő szerepét Platón elsősorban ún. két-világ ontológiájának köszönheti. A
tapasztalható, vagyis immanens világot megkülönböztette az ideák transzcendens
világától, amely kizárólag a halhatatlan lélekrész, azaz a gondolkodás révén
ragadható meg. - Dialógusainak tanúsága szerint mit értett Platón ideán? Az ideák örök, változatlan szubsztanciális
szellemi általánosságok, az evilági létezők ősmintái. Platónnak teoretikusan
teremtenie kellett számukra egy külön, transzcendens világot, mivel szerinte az
anyag is szubsztanciális, és így a szintén objektívnek tekintett, de
tapasztalhatatlan ideák nem létezhetnek a földi világban. Kozmológiai felfogása
ugyanis a hagyományos káosz-kozmosz
sémára épült, miszerint a kaotikus mozgást végző anyag az ideákkal együtt
ősidőktől fogva létezett, és a kézműves mesterhez hasonlóként elgondolt demiurgosz mint aktív szellemi erő, a
változatlan ideákra tekintve alkotta meg a rendezett anyagi világot. Az
immanens világ létezői tehát ontológiailag alárendeltek az ideák elsődleges,
transzcendens világának: az anyagi dolgok csak annyiban valóságosak, amennyiben
részesednek (méthexisz) az ideákból, amennyiben azok utánzatai (mimézisz).
-
Foglalja össze Arisztotelész ontológiájának
lényegét.
Arisztotelész
megszüntette az ideák világát, és a lényeget belehelyezte az egyes érzéki
dolgokba, melyek szerinte mindenkor két tényezőnek, az anyagnak és a formának
az egységeként léteznek. Ennek alapján nevezzük ontológiájának centrális
tanítását anyag-forma tannak, mellyel
Arisztotelész felszámolta Platón két-világ ontológiáját: nála már kizárólag
egyetlen világ létezik, amely - mint látni fogjuk - két transzcendens pólus
között feszül. - Mit jelent Arisztotelésznél a forma, illetve az anyag?
Mind a forma, mind az anyag, és ebből következően a kettő egysége, minden
konkrét dolog: szubsztancia. A forma
az érzéki dolgok változatlan, belső szellemi lényege, szellemi általánosság. Az
ideához való viszonyítása teheti még világosabbá a forma értelmét. A forma azonos az ideával, amennyiben a.)
mindkettő örök, változatlan, b.) és mindkettő szellemi általánosság. A forma
azonban különbözik is az ideától,
amennyiben a.) nem egy transzcendens világban, hanem magában a dologban van,
illetve b.) amíg az idea passzív, a forma aktív, de nem a helyváltoztató mozgás,
hanem a megformálás értelmében. A forma tehát valóban felfogható a dologba
helyezett ideaként. Arisztotelész szerint ugyanis a forma az a belső szellemi
elv, amely meghatározza, hogy valamely anyag milyen konkrét létezőt testesít
meg: a fenyőfa mint anyag például attól függően gerenda, ajtófélfa vagy
ablakkeret, stb., hogy milyen konkrét forma hatása alatt áll, milyen konkrét
forma határozza meg a dolog általánosságát. Ebből már sejthető, hogy
Arisztotelésznél az anyag nem azonos a tőlünk független, objektív valósággal,
hanem anyagon a megformálódás
lehetőségét értette.
III.)
A KÖZÉPKORI
BÖLCSELET:
A.) Fogalommagyarázat:
-
patrisztika: A patrisztika a
keresztény bölcselet első korszaka. Nevét az egyházatyákról, a pátriárkákról
kapta, akik a kereszténység első teológusai és filozófusai voltak.
-
veritas duplex: A kettős
igazság elve.
-
skolasztika: A középkori
keresztény bölcselet második korszaka.
-
ancilla theologiae: A
filozófiáról állították a középkorban, hogy a teológia szolgálóleánya.
-
emanáció: Kiáramlás, ami
egyúttal korai teremtésfelfogás is (Plótinosz).
-
universale: A középkori
filozófiában a logikai nem és faj közös neve.
-
apologéta: Valamely tan vagy
hit védelmezője.
-
nominalizmus: A XI.
században jelent meg az univerzália-vita egyik markáns álláspontjaként az a nézet,
miszerint az universale nem önálló létező, hanem puszta név, amely az egyedi
dolgok bizonyos csoportjának megjelölésére szolgál (Roscellinus).
-
illuminatio: Ágoston szerint
a lélek nem a külvilágból meríti alapvető ismereteit, nem is régebbi életéből
hozza magával, hanem a lélek mélyén lakozó isteni tanító, a „magister interior”
tanítja meg ezekre. Ezért minden alapvető ismeret Istentől függ, aki különleges
megvilágítás révén irányítja az emberi értelmet.
-
regressus ad infinitum: Logikai
összefüggés, amely egy végtelenbe vezető gondolati sort jelent.
-
ens perfectissimum: A
legtökéletesebb lét, azaz Isten.
-
creatio continua: Az
egyszeri teremtéssel szembeállított folyamatos teremtés.
B.) Szövegmagyarázat:
a./ „A rossz –
eredetét én annyira kerestem – semmiképpen sem mondható állagnak. Ha állag
volna, jó is volna. Vagy meg nem romolható állag volna, és akkor bizony igen
nagy jó volna. Vagy romolható állag volna, ámde ha ez nem volna jó, benne a
romlás elő sem fordulhatna.”
Szent Ágoston egyik alapvető kérdése tehát, hogy honnan ered és mi a
rossz. Minthogy szerinte a világot
Isten, a legfőbb jó teremtette, minden létezőnek jónak kell lennie. De jók a
létezők azért is, mert különben nem lehetne bennük romlás. Márpedig a romlást
előidéző rossz egyértelműen tapasztalható a világban. A rossz azonban nem
lehet létező, nem lehet „állag”, hiszen a létezők jók. Ágoston ezért átveszi
azt a plótinoszi gondolatot, hogy a rossznak nincs szubsztanciája, tehát a
rossz nem létező, hanem léthiány.
b./ „Ég és föld
íme létezik. Hangosan kiáltják, hogy teremtés útján vannak, mert változnak és
folyton cserélődnek. Ámde a senkitől sem teremtett, mégis létező valamiben
nincs, ami azelőtt ne lett volna, vagyis változás és cserélődés benne nincsen.”
Mennyiben ad magyarázatot ez a néhány mondat a teremtés szükségszerű
mivoltára? Úgy tűnik, közvetlenül egyáltalán nem. De olvassuk csak figyelmesen
a szöveget, és gondolkodjunk el az Ágoston által írtakon! Ha létezne valami,
ami nem teremtett - írja -, akkor abban nem lehetne változás és cserélődés,
vagyis új minőségű létezők pusztán a természet törvényeinek hatására soha nem
keletkezhetnének. Az új minőség létrejötte megmagyarázhatatlan a korabeli
ismeretek alapján. Márpedig a világban tapasztalható a változás és a
cserélődés, az új minőségek születése. A korabeli tudás szerint ennek csupán
egyetlen magyarázata lehet: a világot Isten teremtette.
c./ „…úgy látom,
hogy nem más az idő, mint kiterjedés. Ámde nem tudom, hogy minek a kiterjedése.
Igazán csodának tartanám, ha nem a léleké volna.”
Ágoston az idő mindennapi felfogásából indul ki: beszélünk múlt,
jelen és jövő időről. Azaz megközelítési módjában nem a teória, hanem
elsősorban a tapasztalat dominál. Márpedig a tapasztalás, konkrétan a mérés
felől vizsgálva a háromféle időt, kiderül, hogy valóságosan a múlt már nem, a jövő még nem létezik, a jelen pedig pillanatnyi
és ezért szintén mérhetetlen! Végsõ soron Ágoston szerint az idő „benyomások”,
azaz képzetek egymáshoz való viszonya. Tehát ez a szubjektív idő!
C.) Esszé kérdések:
-
Mi az oka a középkori filozófia kialakulásának?
Alapvetően történelmi változások: a Római
Birodalom széthullása és a feudális társadalmi-gazdasági formáció megszületése,
amit utóbbi kiépülése, megszilárdulása és lassú, belső átalakulása követett:
méhében már a reneszánsz korában megfogant a polgári társadalom. E társadalmi
átalakulásokat „követve” a filozófiában ismét jelentős fordulat zajlott le az
antik görög filozófiához képest. Melyek e fordulat általános jellemzői?
Egyrészt végbement a filozófia közvetlen tárgyának megváltozása: amíg a
szókratészi fordulat után az antik görög filozófusok gondolkodásának
középpontjában az ember, az individuum állt, a keresztény bölcselők
vizsgálódásának elsődleges „tárgya” Isten, valamint az Isten-ember viszony. Az
emberről csupán mint a teremtett világ legmagasabbrendű lényéről gondolkodnak.
Másrészt megszületett a teremtő transzcendencia.
-
Melyek a skolasztika általános sajátosságai?
A skolasztika (a schola:iskola
latin szóból) a középkori keresztény filozófia, amely a feudális egyház igényei
alapján keletkezett, s amely a IX. századtól a XV. századig uralkodott a
nyugat-európai gondolkodásban. Mivel a keresztény egyház uralmi pozícióba
került a feudális társadalomban, képviselői most már nem a hitvédelmet
tekintették elsődleges feladatuknak, mint a pátriárkák, hanem egyrészt a
missziós tevékenységet, másrészt a keresztény dogmatikák részletes kifejtését
és végül a keresztény vallás fő gondolatainak, mindenekelőtt Isten létének
taníthatóvá tételét. Az oktatási igények kikényszerítették, a veritas duplex elve pedig lehetővé tette
a filozófia relatív önállóságának, a teológiától való viszonylagos
függetlenségének visszaállítását. Az önmagában vett hitet ugyanis se tanítani,
se fogalmi eszközökkel védeni, fejleszteni nem lehetett. Az értelem számára is
hozzáférhetővé kellett tenni, azaz tételesen ki kellett fejteni Isten létének
bizonyítékait, Isten és a teremtett világ viszonyát és különösen az ember
helyét és szerepét a teremtett világban. Az élet minden területére kiterjedő,
részletes keresztény világképet kellett tehát megfogalmazni. Elsősorban ennek a
roppant feladatnak köszönhető, hogy a skolasztika korában hatalmas elméleti
rendszerek születtek. E filozófiai rendszerek lehetőségét egy cordovai arab
filozófustól, Averroëstől (1126-1198) származó elv, a kettős igazság (veritas
duplex) elve teremtette meg, mely szerint mind a hitnek (teológia), mind a
tudásnak (filozófia) megvan a maga külön területe és igazsága. A skolasztika
gondolkodói olyan interpretációval építették be tanaikba ezt az elvet, hogy a
filozófia relatív önállósága csakis addig áll fenn, amíg a hit alapvető
igazságságait nem sérti. Ennek alapján mondhatjuk, hogy a patrisztika korával
szemben ugyan ismét létezett a viszonylag független filozófia, de végső soron
csak a teológia szolgálóleánya (ancilla
theologiae) volt.
-
Miként gondolkodott Szt. Ágoston a teremtésről és az
időről?
Ami közvetlenül a teremetés aktusát illeti, Ágostonnál már nem
emanációs-elméletet találunk, hanem a zsidó-keresztény hagyománynak, a
Bibliának megfelelő termetés-felfogást: Isten, Igéje által a Semmiből
teremtette a világot. De Isten nemcsak megteremtette a világot, hanem állandóan
fenntartja, gondját viseli és kormányozza is azt. Sőt, az isteni teremtés sem
fejeződött be, hanem tart ma is, vagyis Ágoston a creatio continua (folyamatos teremtés) elvét vallja. Az idõ pedig -
mint láttuk - Ágoston szerint „benyomások”, azaz képzetek egymáshoz való
viszonya.
-
Foglalja össze az ontológiai istenérv lényegét.
Anzelm Isten fogalmából
akarja bizonyítani Isten létét. A gondolatmenet lényege a következő: Ha ismerjük Isten fogalmát (ami még nem
azonos a hittel!), akkor már értjük
is jelentését, azt, hogy ő az a lény, aminél nagyobb jó nem gondolható. De,
amennyiben csak emberi fogalomként létezne, annyiban a legkisebb valóságosan
létező dolog is nagyobb jó lenne nála, ami ellentmondás, tehát lehetetlen.
Ebből következően, Anzelm szerint Isten nemcsak emberi fogalomként, hanem
valóságosan is kell, hogy létezzen.
-
Miért kérdéses az istenbizonyítás?
Minthogy a probléma hagyományos felfogása
szerint a mindennapi élet relatív transzcendenciájától megkülönböztethető
abszolút transzcendencia minden metafizika esszenciája, rögtön adódik az első
kérdés: Létezik-e abszolút transzcendencia? Az abszolút transzcendencia igazolására
szánt „némi fejtörés”, valamint a bölcselet történetéből ismert releváns
kísérletek áttekintése után azonban rájöhetünk, hogy meddő próbálkozásba fogtunk.
Az örök valóság empirikus bizonyítása elvileg lehetetlen, hiszen
„tapasztalaton túli valóságról” van szó. De a teoretikus bizonyítás sem
okozhat kevesebb gondot, hiszen - ahogy a keresztény teodiceák és teológiák is
vallják - „fogalmi ismeretünk sosem ragadhatja meg tökéletesen az isteni
lényeget”, azaz Istent abszolút transzcendenciaként tételezik. Mindez
természetesen rendjén is volna, mivel
pontosan az vezetne logikai ellentmondáshoz, ha egy abszolút transzcendenciát teljességgel megismerhetőnek tartanánk.
Megismerhetetlensége következtében azonban transzcendens mivoltának „abszolút”
jellege sem állítható róla! Ha ugyanis bármit abszolút transzcendenciaként gondolunk
el, azaz a maga teljességében megismerhetetlennek tartjuk, akkor azt sem
tudhatjuk, hogy valóban „abszolút”-e ez a transzcendencia. E tételezés paradox
jellege ezért azt bizonyítja, hogy e tételezés pszichikai és (közvetve!)
társadalmi, vagyis az embert szintén jellemző nem-racionális szükségletek, nem pedig racionális megfontolások
következménye.
-
Milyen álláspontok alakultak ki az
univerzália-vitában?
A platóni tradíciót képviselő realizmus
(universalia ante rem) /IX-XII. század/ szerint az univerzálék a
dolgok elõtt, önállóan is léteznek. Az arisztotelészi alapokon álló mérsékelt realizmus, mely szerint az
univerzálék nem léteznek önállóan, csak a dologban (universalia in re) /XIII-XIV. század/ és a nominalizmus (universalia
post re) /XV. század/: csak konkrét dolgok léteznek valóságosan és az
univerzálé puszta név, azaz csak fogalom.
IV.) AZ
ÚJKORI POLGÁRI FILOZÓFIA:
A.) Fogalommagyarázat:
-
modernitás: Az európai
történelemnek a polgári forradalmakkal kezdődő azon nagy korszakát nevezzük
így, amelyet az újkori szubjektumnak a rációba, a tudomány
mindenhatóságába és a természet
uralhatóságába vetett feltétlen hite jellemez.
-
cogito ergo sum: Gondolkodom,
tehát vagyok.
-
protestáns: A reformáció
híve. A „tiltatkozó”, melynek eredete, hogy a lutheránizmushoz tartozók
tiltakoztak (protestáltak) a császárnál a vallásuk terjesztését tiltó határozat
ellen.
-
szubjektív evidencia: Descartes
provizórikus módszertanának első elve, mely az igaz ismeret, vagyis az igazság
szubjektív kritériumait (világosság és elkülönítettség) foglalja magában.
-
racionalizmus: Ismeretelméleti
irányzatként az a nézet, mely szerint minden ismeretünk kizárólag a rációból
származik.
-
res cogitans: Descartes „cogito
ergo sum” tételében a „sum” jelentése pontosan az, hogy gondolkodó
szubsztanciaként, res cogitansként vagyok.
-
felvilágosodás: Társadalmi-politikai
és ideológiai-filozófiai mozgalom a polgári forradalmak előkészítő szakaszában,
a XVIII. században.
-
esse est percipi: Létezni
annyi, mint érzékelve lenni. (Berkeley)
-
dedukció: Logikai eljárás,
mellyel az általános ismeretektől következtetés útján jutunk el az egyes,
konkrét ismeretekig.
-
agnoszticizmus: A valóság
megismerésének lehetőségét tagadó irányzat.
B.) Szövegmagyarázat:
a./ „A második az
volt, hogy a vizsgálódásaimban előforduló minden problémát annyi részre osszam,
ahányra csak lehet és ahányra a legjobb megoldás szempontjából szükség van.”
Amí az új metafizika kiépítésre nem kerül, Descartes szükségesnek
látta egy provizórikus, azaz ideiglenes módszertan összeállítását, amely négy
elvet tartalmaz. Az idézet a második elv lényege, mely szerint a problémát
részeire kell bontani és innen kiindulva kell folytatni a vizsgálódást.
b./ „Mindazt,
amit csak az elme magában észrevesz, vagy ami észrevevésének, gondolkodásának
vagy értelmének közvetlen tárgya, ideának hívom; és azt az erőt, amely
elménkben ideát ébreszt, azon tárgy tulajdonságának nevezem, amelyben ez az erő
lakik.”
Locke megkülönböztette az ideát, mint tudattartalmat és a
tulajdonságot, mit objektív erõt. Szerinte ideáink lehetnek elsődlegesek és
másodlagosak. Míg azonban az elsődleges ideáknak (kiterjedés, tömörség, alak,
mozgás, stb.) megfelelő tulajdonságok léteznek, a másodlagos ideáknak (szín,
hang, íz, stb.) megfelelő tulajdonságok nem, hanem a tárgyak - Locke
felfogásában - rendelkeznek azzal a képességgel, hogy elsődleges tulajdonságaik
révén előidézzék bennünk a másodlagos ideákat is.
c./ „Ha ezzel az
elvi meggyőződéssel végigpillantanánk a könyvtárunkon, micsoda selejtezést
kellene végrehajtanunk! Ha kézbe vesszük bármelyik kötetet, például egy iskolás
metafizikai művet, csak azt kell kérdeznünk: tartalmaz-e valamilyen mennyiségre
vagy számra vonatkozó okfejtést? Nem tartalmaz. S tartalmaz-e valamilyen,
tényekre vagy létre vonatkozó okoskodást? Azt sem tartalmaz. Akkor tűzbe vele,
mert ez esetben csak szofisztika és áltatás lehet.”
Hume, ismeretelmélete alapján teljesen következetesen állapítja meg
a természettudományok, egyáltalán minden valóságra vonatkozó tudomány és a
metafizika érvénytelenségét, miszerint léteznek ugyan, de nem képesek
teljesíteni vállalt feladatukat. Miért nem? Azért, mert minden tudomány egyik
legfőbb feladata törvények megfogalmazása az emberi gyakorlat elősegítése
érdekében. Ha viszont nem általánosíthatjuk egyedi, tapasztalati ismereteinket,
akkor elvileg lehetetlen törvényt alkotni. Mindennek természetes következménye
a tudományok új osztályozása.
C.) Esszé kérdések:
-
Hogyan foglalná össze a két ismeretelméleti
irányzat, a racionalizmus és az empirizmus lényegét?
A racionalizmus ebben az
esetben nem az ész általános uralmát, nem a felvilágosodás azon törekvését
jelöli, miszerint mindent az emberi ész ítélőszéke elé kell vinni; mindennek
csak az emberi ész dönthet az értéke felől. A racionalizmus mint
ismeretelméleti irányzat azt a felfogást jelenti, mely szerint minden
ismeretünk kizárólag az emberi rációból számazhat. A racionalisták favorizált
módszere a dedukció: az általános ismeretekből dedukálás, azaz levezetés révén
juthatunk el az egyes, konkrét ismeretekig.
Ezzel szemben az empirizmus
mint gnoszeológiai irányzat képviselői azt vallották, hogy minden ismeretünk
kizárólag a tapasztalatból származhat. Megjegyzendő, hogy az „empirizmus”
fogalma önmagában takarhat materialista és idealista jellegű empirizmust is! A
különbség a tapasztalás tárgyában rejlik: amíg a materialista empirizmus
képviselője az objektív tárgyakat tekinti a tapasztalás tárgyának, addig az
idealista empirizmus képviselője szerint csak tudattartalmainkat, azaz
ismereteinket tapasztalhatjuk. Az újkori polgári gondolkodás hajnalán a
következetes brit empirizmus filozófusai az utóbbi álláspont mellett törtek
lándzsát. Az empiristák viszont a dedukcióval ellentétben az indukciót tartják
üdvözítő módszernek: a tapasztalt egyes ismeretektől juthatunk csal el
következtetések segítségével az általános ismeretekhez.
-
Ismertesse Descartes provizórikus etikáját.
Ezen ideiglenes etika híven tükrözi
Descartes viszonyát általában az etikai kérdésekhez: életműve alapján sem
dönthetjük el ugyanis, hogy valaha is befejezhetőnek tartotta-e etikáját.
(Külön etikai-filozófiai kérdés természetesen, hogy le kell-e zárnunk
egyáltalán etikai eszmefuttatásainkat?) Az individuum elhatározásának döntő
szerepét mutató elvek a kinyilvánított konkrét célt szolgáják: a filozófus
addig se maradjon határozatlan cselekedeteiben, amíg - az ész kényszere folytán
- ítéleteiben, vagyis az új metafizika megalkotásáig az. Gyakorlati
életelvekről van tehát szó, nem egy metafizikailag megalapozott végleges etikai
elméletről! „Járj az arany középúton!” - így fogalmazhatnánk meg az első elv
lényegét, amely így tagadhatatlanul konformista jelleggel is bír. A második
a következetesség és az álhatatosság
elve, aminek azonban nem szabad fanatizmussá fajulnia, már az első elvből
következően se. Értékeink bizonyos stabilitása, meghatározott elvek alkalmazása
nélkülözhetetlen az állatok fölé emelő erkölcsös magatartáshoz, ami azonban nem
zárhatja ki új belátások megszületését.
Belátásokét, és nem vélemények
közvetlenül érdekfüggő „csapongását”! A harmadik elv lényegét már a sztoikus
Epiktétosz kézikönyvében olvashatjuk: a világgal való összeütközés esetén
inkább magunkat törekedjünk megváltoztatni, mint a világot, hiszen utóbbi nem
áll hatalmunkban. Felelevenítésének oka egyértelmű: teljes összhangban áll
Descartes kinyilvánított alkotói szándékával, választott életformájával. Ez
utóbbit még egyszer megerősíti Descartes a negyedik elvben, melyben kimondja,
hogy megmarad a filozófia mellett. Ez ugyancsak vallomás az individuális
értelem meghatározó szerepe mellett.
-
Hogyan foglalná össze Descartes metafizikájának
gondolatmenetét?
Descartes a kérdésessé vált skolasztikus
metafizika helyett akart új metafizikát alkotni. Gondolatmenete két részből
áll: a „rombolásból” és az „építkezésből”, és mindezt a módszeres kétellyel
viszi véghez. A tapasztalás és a gondolkodás, azaz ismereteink lehetséges
forrásainak kétségessé tétele után, az ontológia terrénumába jutva megleli első
filozófiai axiómáját, a „cogito ergo sum” tételét. Ezzel azonban még csak a
gondolkodó lény szubsztancialitása bizonyosodott be, a világ léte és
megismerhetősége nem. Utóbbiakat Isten létének bizonyítása révén véli Descartes
elérhetőnek.
-
Mit állít Locke a szubsztanciáról?
Locke szerint a tulajdonságok egyrészt nem lehetnek azonosak azzal,
aminek a tulajdonságai, vagyis a szubsztanciával, másrészt a nyelvi-logikai
megközelítésből, a kijelentések struktúrájából úgy tűnik, hogy önmagukban sem
állhatnak fenn: kell hogy legyen a tulajdonságoknak valamilyen hordozója. Ez
pedig Locke szerint a szubsztancia, ami az ő szemében a külvilág létének
legfőbb biztosítéka: kezeskedik arról, hogy a tárgyak folyamatosan létezzenek,
akkor is, amikor nem érzékeli őket senki. A szubsztanciának tehát léteznie
kell, de megismerni nem tudjuk.
-
Miként bírálja Berkeley Locke ismeretelméletét?
Berkeley éles szemmel rögtön észreveszi Locke következetlenségeit,
és párbeszédes filozófiai művében lépésről lépésre megcáfolja azokat, majd a
Locke, illetve a szenzualisták nézeteit képviselő Hülaszt Philonusz, aki
Berkeley álláspontját jeleníti meg, fokozatosan meggyőzi saját nézeteiről.
Berkeley mindenekelőtt az elsődleges és másodlagos ideák megkülönböztetése
ellen lép fel. Állítása szerint lehetetlen egy kiterjedt és mozgó test ideáját
elképzelni anélkül, hogy ne volnánk kénytelenek valamilyen színnel vagy egyéb
másodlagos ideával együtt tenni ezt. Azaz, bármilyen tárgyat csak konkrétan
tudunk elképzelni.
De az elsődleges ideák sem
lehetnek a képmásai semmilyen tárgynak, illetve tulajdonságainak. Az elsődleges
ideákból sem következtethetünk semmilyen tárgyi világra, tulajdonságokra, ha a
másodlagos ideákból sem tehetjük meg ezt. A tapasztalat révén ugyanis az
elsődleges ideáknak valamiféle tulajdonságokkal való összefüggését ugyanúgy nem
tudjuk bizonyítani, ahogy a másodlagos ideák esetében.
Berkeley következő
ellenérve az elsődleges tulajdonságok és az ideák közötti hasonlósági viszony
lehetetlenségére vonatkozik. Véleménye szerint, ha az elsődleges tulajdonságok
- amelyek egyáltalán a tulajdonságok
Locke-nál, hiszen másodlagos tulajdonságokat ő sem tételez - nem
tapasztalhatók, akkor összehasonlítani sem lehet őket ideáinkkal! Ami -
számunkra! - nem létezik, azt nem is hasonlíthatjuk össze semmivel.
Az eddigi kritika eredménye tehát nem kevesebb, mint Locke
gnoszeológiai álláspontjának teljes szétzúzása! De Berkeley ezzel még nem éri
be, hanem kíméletlenül célba veszi Locke szubsztancia felfogását is, és közben
kifejti saját álláspontját.
Berkeley is a
nyelvi-logikai elemzés eszközeit veszi igénybe, csak következetesebben mint
Locke: kimutatja, hogy az „alátámasztja”, „hordozza” kifejezések
szubsztanciával kapcsolatos jelentése tapasztalatilag ellenőrizhetetlen. Ha
ugyanis kitartunk a következetes empirizmus gnoszeológiai alapelve mellett
(„Nincsen semmi az értelemben, ami ne lett volna előbb az érzetekben!”), akkor
- a kijelentések logikai szubjektumát nem szubsztanciának, hanem ideáink
halmazának tekintve - a szubsztanciáról semmit nem tudhatunk meg. Ha pedig -
tapasztalatilag - nem ismerhetjük meg, azaz semmit sem tudunk mondani róla,
akkor - Berkeley szerint - maga az „anyagi szubsztancia”, amelyről csak azt
tudnánk mondani, hogy mi nem, üres, jelentés nélküli, értelmetlen
szóképződmény. Az anyagi szubsztancia
tehát Berkeley szerint nem létezik.
-
Mit jelent az „esse est percipi” elve?
Ha viszont nincs anyagi szubsztancia, akkor mit jelent „létezni”?
Minthogy Berkeley éppen azt tagadja, amihez a mindennapi gondolkodás makacsul
ragaszkodik, az anyagi külvilág létét, meg kell magyaráznia, mi mást jelenthet
„létezni”! Berkeley abból indul ki, hogy az „x létezik” állításból azt
semmiképpen sem tudjuk meg, „x” milyen, mert amiről a különböző tulajdonságokat
állítjuk, az maga nem lehet tulajdonság. De anyagi szubsztancia sem lehet, mert
azt nem tapasztalhatjuk, és így a következetes brit empirizmus alapelve
értelmében („Minden ismeret kizárólag a tapasztalatból származhat”) nem
állítható a léte. Logikailag egyetlen megoldás marad, az „esse est percipi”, azaz „létezni annyi, mint érzékelve lenni”: a
létezés ezen elv szerint azonos az érzékeltséggel (nem az érzékeléssel!).
Az
ideáknak a hozzánk való viszonya azonban két vonatkozásban is komoly
ellenvetésekre ad okot! Egyrészt az észleltség kritériuma nem elégséges ahhoz,
hogy megkülönböztessük a képzelet világát (pl. Machbet halucinációja!) és a
valóságot, az ébrenlétet és az alvást. Másrészt, az az állítás, hogy
észlelésünk tárgya csak az észlelés aktusában létezik, ellenkezik azzal a
meggyőződésünkkel, hogy észlelésünk tárgyai akkor is léteznek, amikor nem
érzékeljük őket. Vagyis létezés és észleltség azonosítása felveti az észleltség
hiányában való létezésnek, a létezés folytonosságának kérdését! Miként
léteznek, vagy léteznek-e egyáltalán a dolgok, ha senki emberfia nem érzékeli
őket? Berkeley szerint igen, mert mindig érzékeli őket egy „Végtelen Elme”,
azaz Isten.
Más
kérdés, hogy Isten léte sem tapasztalható, de Berkeley ezen következetlenségét
mát Hume veszi észre.
-
Miként értelmezi Hume az okságot?
Mivel Hume agnosztikus gondolkodó, nála csak
a tudat törvényeiről, vagyis az eszmetársítás szabályairól lehet szó. Hét ilyen
szabály avagy reláció létezik, amelyek közül a legfontosabb kétségtelenül az
okság. Első pillantásra azt hihetnénk, hogy Hume megtagadja önmagát, azaz ő is
következetlen, hiszen elismeri az okságot. Csakhogy a hume-i okság nem azonos
azzal, amit a mindennapi életben értünk e kifejezésen. Hume itt is ragaszkodik
az empirizmus alapelvéhez, és ezért számára nem létezik a propter hoc (valami miatti), hanem csak a post hoc (valami utáni) okság. Pusztán a tapasztalat segítségével
ugyanis semmiféle szükségszerűséget nem állapíthatunk meg az ok és az okozat
között, csupán érintkezést és egymásutániságot: és Hume szerint az okság nem is
jelent mást.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése