Paul Verlaine
(Francia szimbolista irányzat)
( 1844-1896) is a nagyváros költôje volt,
mint Baudelaire. A nôk és az alkohol
rabjaként ô is bohém és szertelen életet élt, kocsmákban, kórházakban vagy
barátnôinél tengôdött. Jó barátja lett az ifjú Rimbaud-nak, de Brüsszelben egy
tisztázatlan hátterű összeveszés során kétszer rálôtt. Ezért kétévi
börtönre ítélték. Látványos vallásos
megtérése után szánalmas nyomorban halt meg Párizsban.
Az
ô nevéhez fűzôdik a szimbolista mozgalom tulajdonképpeni megindítása.1885-ben
Elátkozott költôk címen mutatta be az új nemzedék
legjelentôsebb képviselôit, s köztük két nagy költôegyéniséget fedezett
fel:
Stephane Mallarmét és Arthur Rimbaud-t.
Költészettan című verse a szimbolizmusnak valóságos programnyilatkozata
lett. Ebben fejtette ki a szóművészet és a zene összekapcsolásának eszményét.
Verlaine száműzi a költészetbôl a gondolatiságot, a filozófiai vagy politikai
tartalmat, s undorral utasítja el a gyilkos
csattanót, az ötletet, az élcet és a retorikát (szónokiasságot). Az
áhított
zene azonban ne legyen hangos, hanem szelíd és olvatag. A
letompítottság, a fátyolozottság is része a varázsnak; az Árnyalat kell a Szín
helyett, mert csak így békülhet össze a fuvola és a kürt az álmokkal. A rím
kolompkongását is halkítani kell a lágyabb asszonánccal. A nyelvet
fel
kell szabadítani az értelem szigorú uralma alól, a költônek nem szükséges
logikai szabatosságra törekednie, hagyja, hogy a szavak maguk
vonzzák-válogassák egymást, mert
"legszebb a részeg dal, amelyben a
Kétes és Biztos egyesül" ("édes a tétova ének s a kétes olvadó
anyag").
A
varázsos szómuzsika s a finom árnyalatok-hangulatok kifejezése a
legfôbb cél, mert csak az ilyen költészet képes felszínre hozni azt a
többletet, ami az idealista gondolkodású szimbolisták szerint az emberi
tudat mélyén lappang. Verlaine szerint az igy
felfogott új költészet a valóság teljesebb megismerésének az eszköze, minden
egyéb "csak irodalom", vagyis üres szó, mellébeszélés, a lényeg
kerülése.
Leghíresebb és legismertebb verse az Oszi chanson. Ebben tökéletesen
megvalósul a Költészettan programja.
Tóth
Árpád átköltése tulajdonképpen nem is forditás: inkább a dal
fájó-borongós hangulatának visszaadására
törekszik -jogosan -, nem
a szöveg grammatikai tartalmának
tolmácsolására. (A francia eredeti
elsô strófájának szó szerinti fordítása a
következô : "Az ôsz hegedűinek
hosszú zokogásai monoton vágyódással sebzik
meg szívemet.")
A
vers nem konkrét élményt "mond el" (ez csak "irodalom"
lenne),
hanem egy nagyon összetett, bonyolult
hangulatot: az ôszhöz, az elmúlás szokványos jelképéhez fűzôdô impressziót
örökít meg. Megszólal a
dalban a haláltól való félelem, de az elmúlás
óhajtása is, a beletörôdés
a "sok tűnt kéj" után a végleges
eltűnésbe. A haldokló természettel
együtt haldoklik már az emberi lélek, de a
pusztulás rettenetét szelíd
melankóliába oldja, enyhíti a költemény
zenéje, a szavak és fôleg a
hangok elbűvölô muzsikája. - A magyar
változat különösen a hangok akusztikai lehetôségét aknázza ki a verszene
felkeltésében. Az elsô
strófa egyhangú rímei s a mély magánhangzók
sokasága, a ritmus lüktetése minden tartalomtól, szójelentéstôl függetlenül is
zenei élményt képes nyújtani; s búsongó érzést ébreszt a hallgatóban. A nyelvi
anyagnak itt nem az a szerepe, hogy
információkat közöljön, puszta
hangzása jelenti a vers
"tartalmát". - A szavak jelentéshatárai nagyon
is elmosódnak, s ez segíti elô, hogy konkrét
és elvont szavak kerülnek egymás mellé (pl. "éjfél kong", "rossz
szél", "ôsz húrja").
Verlaine szimbolista is, mert egy érzést, lelki tartalmat a külvilág
érzékletes képeinek segítségével sejtet meg,
impresszionista is, mert egy
futó, pillanatnyi hangulatot rögzít, old fel
a vers dallamában.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése