Platón
(Görög filoz.)
A peloponnészoszi háború (i. e. 431-404),
Periklész halála és az örökös belviszályok megrendítették Athén nagyhatalmi
állását, szétzilálták demokratikus rendjét. 404-ben a háborúban vereséget
szenvedô Athénnek le kell rombolnia városfalait, ki kell szolgáltatnia
hajóhadát. Feloszlik a déloszi szövetség is, s a városnak vissza kell fogadnia
a száműzött arisztokratákat. A hatalmat 30 zsarnok veszi át, s rémuralmuk elôl
Thébaiban találnak menedéket az elüldözöttek. Ezek 403-ban visszafoglalják
ugyan Athént, a 30 zsarnokot részben kivégzik, részben megfutamítják, ám a
politikai gyanakvás légköre megmarad. Az új, demokratikus rendszer
szégyenletes, koholt vádak alapján perbe fogja és kivégzi a kor legnagyobb
bölcselôjét, Szókratészt (i. e. 399.). Ezzel a felháborító kirakatperrel indul
az új század Athénben.
Periklész kora nemcsak a demokratikus alkotmány
kiteljesedésének idôszaka volt, hanem az i. e. 5. századot tekinthetjük az
antik görög művészetek (irodalom, képzôművészetek) fénykorának is. Ezt a
magaslatot soha nem érik el már az ókorban a görögök, de a művészetek
hanyatlásával egy idôben az új, a 4. század a tudományokat s mindenekelôtt a
filozófiai gondolkodást teszi naggyá, emeli igen magasra.
Az antik filozófia legnagyobb alakja, óriása
Platón (i. e. 427-347). Elôkelô arisztokrata családból származott. Nyitva állt
volna elôtte a politikai karrier is, de fenntartásai voltak a demokráciával
szemben, s távol tartotta magát szülôvárosa politikai életétôl. Mindössze 28
éves volt, amikor mesterét, Szókratészt kivégezték, de egész életét annak
szentelte, hogy megörökítse az ô emlékét, s továbbfejlessze az ô bölcseletét.
I. e. 388-ban "iskolát" alapított
Athén közvetlen közelében az Akadémosz félistenrôl elnevezett ligetben, az
Akadémiát. Valójában inkább együtt gondolkodó és együtt tanuló ifjak
életközössége volt ez Platón irányítása alatt. (Az Akadémia Platón halála után
még 900 évig létezett, csak 529-ben tiltotta be további működését I. Iustinianus
császár.)
Platón hatalmas filozófiai életművet hagyott
maga után (összes műveit három vaskos kötetben adták ki magyarul 1984-ben).
îrásai nem csupán filozófiájának rögzítései, hanem nagyszerű szépirodalmi
alkotások is egyben. Már az ókorban Homérosszal tartották egyenrangúnak, s
késôbbi csodálói költô-filozófusnak nevezték.
Sajátos műfaja - e műfaj elsô és ilyen
művészi fokon soha meg nem ismételt megvalósulása - a filozófiai párbeszéd. A
szépirodalomhoz kapcsolja műveit a dialógusok könnyed bája, természetessége,
elegáns szellemessége. Nem elvont filozófiai tételek megszemélyesítésérôl van
szó, a vitapartnerek hús-vér emberek, alakjait Platón egy drámaíró művészetével
teremti meg, mindegyik külön-külön, önálló karakterrel jellemzett egyén. A
párbeszédek színhelye mindig Athén.
Platónnak 34 filozófiai dialógusa van;
életművéhez tartozik még az Apologia (Szókratész védôbeszéde) és 13 levél.
Platón húszéves korában csatlakozott
Szókratész köréhez. Az a nyolc év, amit vele tölthetett, meghatározó élményévé
vált. Minden írásának - az egy Törvények kivételével - Szókratész a
fôszereplôje: vele mondatja el a maga filozófiai gondolatait is.
Szókratész (i. e. 470-399) soha nem írt
semmit, hatása mégis rendkívül nagy volt. Egész élete az athéni utcák és
piacterek nyilvánosságában bölcselkedô beszélgetések között telt el. Filozófiai
vizsgálódásainak középpontjában mindig az ember állott, az embert akarta
erényre nevelni. Egész gondolkodásmódját áthatotta a pedagógiai optimizmus, az
erény taníthatósága: rendületlenül hitte, ha valaki valóban fölismeri az
igazságot, az erényt, akkor aszerint fog cselekedni is. Sajátos
párbeszédkifejtô módszerével vezette rá beszélgetôtársait az igazság
keresésére, a fogalmak tisztázására és rendszerezésére. Elsôsorban az erkölcsi igazságok
érdekelték: mi a bátorság, a józan mértéktartás, az igazságosság, a bölcsesség,
egyáltalán mi maga az erény
Roppant szerény volt: nem bölcsnek nevezte
magát, csak a bölcsesség kedvelôjének (filozofosz). Meggyôzôdéseként vallotta,
hogy a jó embert sem életében, sem halálában nem érheti semmi igazi rossz, a
silányabb ember nem árthat a derekabbnak. Megölheti ugyan, száműzheti vagy
megfoszthatja polgári jogaitól, de ártani nem árthat neki. Mert nem a halál a
legnagyobb baj, a legfôbb rossz, hanem a becstelen élet, a bűn, az
igazságtalanság elkövetése.
Platónnak fiatalkori (talán legelsô) irodalmi
alkotása az Apologia, Szókratész védôbeszéde. Olyan eleven, friss és
természetes, hogy elsô olvasásra teljesen azt a benyomást kelti, mintha ez
szóról szóra a bírák elôtt védekezô Szókratész valódi beszéde volna. Az
alaposabb vizsgálat azonban könnyen kimutatja, hogy ez a legapróbb részletekig
a legnagyobb művészi tudatossággal kidolgozott beszéd (tehát nem a bíróság
elôtt elmondott rögtönzés), s Szókratész egész életének, filozófiai működésének
kimunkált jellemzését adja. Platón barátaival együtt részt vett a bírósági
tárgyaláson, végighallgatta idôs mestere védekezését, s igazi bravúrral úgy
alkotta meg az Apologiát, hogy ragaszkodott is az elhangzott beszédhez, de
egyúttal bôvítésekkel, elhallgatásokkal Szókratész teljes jellemképévé
tágította.
I. e. 399-ben primitív koholmányok alapján
állították az 501 tagú törvényszék elé Szókratészt. A vádiratot egy Melétosz
nevű, jelentéktelen fiatal költô, Anütosz, az athéni demokrata párt egyik
vezetô egyénisége és Lükón, egy alig ismert rétor írta alá. A vád szerint
Szókratész az istentagadás bűnébe esett, mert nem tiszteli az állam isteneit,
új isteni lényeket hoz be, s megrontja az ifjúságot. A vádlók javaslata halálbüntetés
volt.
Az Apologia három különbözô terjedelmű
részbôl áll. Az elsô - a leghosszabb - beszéd, mely megelôzte a bűnösség
kimondását, a tulajdonképpeni védekezés. Ebben - Melétosszal élénk vitát is
folytatva - a vádak tárgyi és logikai képtelenségét bizonyítja, illetve azt,
hogy a mostani hazug vádak bizonyos régi rágalmakból fakadnak. Ezeknek az
alapja egy régi történet: az egyik barátja Delphoiba ment, és megkérdezte, hogy
van-e bölcsebb ember Szókratésznél. A Püthia erre azt válaszolta, hogy a világon
senki sem bölcsebb nála. Szókratész - nagy szerénységében - nem akart, nem mert
hitelt adni a jóslat kijelentésének, s ezt úgy igyekezett megcáfolni, hogy
vizsgálgatni kezdte a magánál bölcsebbnek látszó vagy bölcsebbnek mondott
embereket. Elôször az államférfiakat kereste fel, aztán a költôket és a
kézműveseket, s ezeket kérdéseivel megvizsgálva rájött, hogy mégis igaza van a
delphoi jóslat szavának: valóban ô a legbölcsebb ember. Valamennyi megvizsgált
emberrôl kiderült ugyanis, hogy bár mindenféle látszólagos tudással
büszkélkednek, valójában tudatlanok. Szókratész ezzel szemben tudja magáról,
hogy semmit sem tud, a többiek azonban még ezt sem tudják. Ezzel a negatív
elôjelű tudással különb és több ô másoknál. Az pedig természetes, hogy
mindazok, akikrôl bebizonyosodott tudatlanságuk, az ironikus és leleplezô
kérdésekkel nevetségessé váló közismert személyek az idôs filozófus
ellenségeivé váltak. Az ifjúság szívesen kísérte Szókratészt
"embervizsgáló" útjain, s ôk maguk is kedvet kaptak hasonló
beszélgetésekhez. A kifaggatott és felsült "bölcsek" ezért
haragjukban azt híresztelték, hogy megrontja az ifjúságot.
Az Apologia második egysége akkor hangzott
el, mikor a bíróság csekély szavazattöbbséggel kimondta a bűnösséget.
Melétoszék halálbüntetést kértek, s a vádlottnak is ellenajánlatot kellett
tennie (pl. ítéljék száműzetésre). Szókratész itt azt fejtegeti, hogy nem
büntetést, hanem jutalmat érdemel a városnak tett szolgálataiért, hiszen az
csak az emberek, polgártársai javát szolgálja, ha vele az erényrôl
beszélgethetnek. Azt javasolja, hogy a város a prütaneionban ingyen ellátást
adjon neki. (Az állam egyes kiváló polgárait - különös és nagy kitüntetésképpen
- azzal jutalmazta, hogy a prütaneionban az idegen követekkel s az állam
vendégeivel együtt államköltségen étkezhettek.) - Ez a
"szerénytelennek", "kihívónak" látszó javaslat a bírák nagy
részét felháborította, s most már nagyobb szótöbbséggel ítélték halálra
Szókratészt.
A védôbeszéd harmadik része a halálbüntetés
kimondása utáni felszólalás. Elôször azokhoz fordul, akik a halálára szavaztak.
Azt fejtegeti, hogy azért a kis idôért, ami az életébôl még hátra van, kár volt
jó hírüket kockára tenni s magukat rossz hírbe keverni. Elôrehaladott kora
miatt a természet rendje szerint az ô közreműködésük nélkül is távozott volna
az élôk sorából.
Ezután a felmentésére szavazó bírákhoz szól
(ôket nevezi elôször és egyedül "bíráknak", mert ragaszkodtak az
igazsághoz). Szívesen beszélgetne velük még tovább is, de a még megmaradt kis
idôben azt kívánja bebizonyítani nekik, hogy "a halál valami jó".
"Mert két dolog közül egyvalami a halál: vagy abból áll, hogy a megholt
semmivé lesz és egyáltalán semmit sem érzékel már, vagy pedig - ahogy
mondogatni szokták - abból, hogy a lélek itteni helyét egy más hellyel váltja
fel és máshová költözik. És ha semmi érzékelése sincs, hanem olyan, mint az
álom, amelyben alvás közben még álomképeket sem látni, hiszen akkor csodálatos
nyereség a halál... Ha pedig a halál valamiféle elköltözés innen egy másik
helyre, és igaz, amit mondanak, hogy ott vannak mind a megholtak, akkor mi
lehetne ennél nagyobb jó, bírák?" - Végül arra kéri ôket, legyenek
meggyôzôdve, "hogy a jó emberrel nem történhetik rossz sem életében, sem
halálában". - A következô megható és megszívlelendô szavakkal zárul az
Apologia: "De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni; de
hogy kettônk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki elôtt rejtve van,
kivéve az istent." (Devecseri Gábor fordítása)
Platón a Phaidón című dialógusban számol be
Szókratész haláláról: utolsó óráiban barátaival együtt a lélek
halhatatlanságáról elmélkedett, majd mosolyogva vette át a mérget, s a kelyhet
nagyon nyugodtan, egyhuzamban kiitta.
- Szókratész filozófiájának továbbfejlesztése
Platón idea-tanában jelentkezik elsôsorban. Ennek lényege az a feltételezés,
hogy léteznek öröktôl való, az embertôl független ideák, melyek a dolgoknak
örök szellemi lényegét, ôsalakját, tiszta eszméjét jelentik. Ezek az ideák
mentesek a konkrét dolgok egyedi vonásaitól, ôsképei az érzékelés számára
adott, csupán árnyképekként felfogandó dolgoknak.
Az idea-tant világítja meg Platón Állam című
művének 7. könyvében leírt híres hasonlatával. Az emberek úgy élnek, mint
akiket egy barlangban a barlang szájának hátat fordítva leláncoltak. A barlang
nyílásától távolabb, a leláncolt emberek háta mögött nagy tűz ég, s közben a
barlang elôtt különbözô alakok, más-más tárgyak vonulnak el. Ezek árnyképei a
barlang szemközti falára vetôdnek. A szegény barlanglakók, kik leláncolva még
csak meg sem fordulhatnak, ezeket az árnyképeket tartják valóságnak. Ha valaki
közülük letépve láncait megfordulna, a fény sokáig elvakítaná a szemét, s csak
hosszabb idô után ismerné fel a tárgyak, alakok igazi mivoltát, az ideákat.
Ilyen az a filozófus, aki kemény és nehéz vizsgálódó munka után le tudja gyôzni
az érzékek (érzékszervek) látszatismereteit, s a lélek szemével látja meg az
igazságot, az igazi valóságot.
A platóni idealizmusból fakad az az
ismeretelméleti felfogás, hogy a megismerés voltaképpen anamnészisz,
visszaemlékezés, amelyet a földi tapasztalat vált ki, de amely végsô soron az
ideára irányul. Platón úgy gondolja, hogy az ideák ismerete lelkünkben már
születésünk elôtt megvan, s ezekre az ideákra a konkrét érzékelés tapasztalatai
nyomán csupán "visszaemlékezünk".
Állam című hatalmas munkájában az ideák
szerint berendezett, tehát "ideális" állam utópiáját dolgozta ki,
ahol mindenben az igazságosság uralkodik. A "tökéletes" állam élén a
filozófusok állnak, mert csak ôk tudják az államot a helyes eszmények felé
vezetni. Az ôrök alkotják a rendfenntartó és végrehajtó társadalmi réteget.
Ezek kötöttségek között, közösségben, saját családi élet és vagyon nélkül
élnek, hogy semmiféle egyéni érdek ne tántorítsa el ôket feladatuktól. Végül a
többiek, a tanulatlan néptömeg éli mindennapi életét, iparral, kereskedelemmel
és földműveléssel foglalkozik. Itt megmarad a család és a magántulajdon is.
Sajátos ellentmondás, hogy Platón, ez a nagy
művész, milyen ellenséges és elutasító a művészetekkel szemben. A művészetek az
életet, a természetet, az emberi dolgokat "utánozzák" - állapítja
meg. Ha az érzékelhetô dolgok csupán árnyképei az ideáknak, akkor a művészetek
csak az utánzatok utánzására vállalkozhatnak, ezzel pedig elterelik az
embereket az igazság megtalálásától. Államából száműzi a művészeteket, mert
ezek érzelmeikkel fölöslegesen felbolygatják az állampolgárok lelkét.
Az igazságnak tartozunk azzal a
megjegyzéssel, hogy Platón Állama minden zsenialitása ellenére nagyon is kettôs
élű munka: a zsarnokság igazolására is könnyű felhasználni.
Platón legnagyobb tanítványa Arisztotelész
(i. e. 384-322). Híres Poétika című művébôl már több részletet idéztünk.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése