Platon

Platón

                         (Görög filoz.)

A peloponnészoszi háború (i. e. 431-404), Periklész halála és az örökös belviszályok megrendítették Athén nagyhatalmi állását, szétzilálták demokratikus rendjét. 404-ben a háborúban vereséget szenvedô Athénnek le kell rombolnia városfalait, ki kell szolgáltatnia hajóhadát. Feloszlik a déloszi szövetség is, s a városnak vissza kell fogadnia a száműzött arisztokratákat. A hatalmat 30 zsarnok veszi át, s rémuralmuk elôl Thébaiban találnak menedéket az elüldözöttek. Ezek 403-ban visszafoglalják ugyan Athént, a 30 zsarnokot részben kivégzik, részben megfutamítják, ám a politikai gyanakvás légköre megmarad. Az új, demokratikus rendszer szégyenletes, koholt vádak alapján perbe fogja és kivégzi a kor legnagyobb bölcselôjét, Szókratészt (i. e. 399.). Ezzel a felháborító kirakatperrel indul az új század Athénben.

Periklész kora nemcsak a demokratikus alkotmány kiteljesedésének idôszaka volt, hanem az i. e. 5. századot tekinthetjük az antik görög művészetek (irodalom, képzôművészetek) fénykorának is. Ezt a magaslatot soha nem érik el már az ókorban a görögök, de a művészetek hanyatlásával egy idôben az új, a 4. század a tudományokat s mindenekelôtt a filozófiai gondolkodást teszi naggyá, emeli igen magasra.

Az antik filozófia legnagyobb alakja, óriása Platón (i. e. 427-347). Elôkelô arisztokrata családból származott. Nyitva állt volna elôtte a politikai karrier is, de fenntartásai voltak a demokráciával szemben, s távol tartotta magát szülôvárosa politikai életétôl. Mindössze 28 éves volt, amikor mesterét, Szókratészt kivégezték, de egész életét annak szentelte, hogy megörökítse az ô emlékét, s továbbfejlessze az ô bölcseletét.

I. e. 388-ban "iskolát" alapított Athén közvetlen közelében az Akadémosz félistenrôl elnevezett ligetben, az Akadémiát. Valójában inkább együtt gondolkodó és együtt tanuló ifjak életközössége volt ez Platón irányítása alatt. (Az Akadémia Platón halála után még 900 évig létezett, csak 529-ben tiltotta be további működését I. Iustinianus császár.)

Platón hatalmas filozófiai életművet hagyott maga után (összes műveit három vaskos kötetben adták ki magyarul 1984-ben). îrásai nem csupán filozófiájának rögzítései, hanem nagyszerű szépirodalmi alkotások is egyben. Már az ókorban Homérosszal tartották egyenrangúnak, s késôbbi csodálói költô-filozófusnak nevezték.

Sajátos műfaja - e műfaj elsô és ilyen művészi fokon soha meg nem ismételt megvalósulása - a filozófiai párbeszéd. A szépirodalomhoz kapcsolja műveit a dialógusok könnyed bája, természetessége, elegáns szellemessége. Nem elvont filozófiai tételek megszemélyesítésérôl van szó, a vitapartnerek hús-vér emberek, alakjait Platón egy drámaíró művészetével teremti meg, mindegyik külön-külön, önálló karakterrel jellemzett egyén. A párbeszédek színhelye mindig Athén.

Platónnak 34 filozófiai dialógusa van; életművéhez tartozik még az Apologia (Szókratész védôbeszéde) és 13 levél.

Platón húszéves korában csatlakozott Szókratész köréhez. Az a nyolc év, amit vele tölthetett, meghatározó élményévé vált. Minden írásának - az egy Törvények kivételével - Szókratész a fôszereplôje: vele mondatja el a maga filozófiai gondolatait is.

Szókratész (i. e. 470-399) soha nem írt semmit, hatása mégis rendkívül nagy volt. Egész élete az athéni utcák és piacterek nyilvánosságában bölcselkedô beszélgetések között telt el. Filozófiai vizsgálódásainak középpontjában mindig az ember állott, az embert akarta erényre nevelni. Egész gondolkodásmódját áthatotta a pedagógiai optimizmus, az erény taníthatósága: rendületlenül hitte, ha valaki valóban fölismeri az igazságot, az erényt, akkor aszerint fog cselekedni is. Sajátos párbeszédkifejtô módszerével vezette rá beszélgetôtársait az igazság keresésére, a fogalmak tisztázására és rendszerezésére. Elsôsorban az erkölcsi igazságok érdekelték: mi a bátorság, a józan mértéktartás, az igazságosság, a bölcsesség, egyáltalán mi maga az erény

Roppant szerény volt: nem bölcsnek nevezte magát, csak a bölcsesség kedvelôjének (filozofosz). Meggyôzôdéseként vallotta, hogy a jó embert sem életében, sem halálában nem érheti semmi igazi rossz, a silányabb ember nem árthat a derekabbnak. Megölheti ugyan, száműzheti vagy megfoszthatja polgári jogaitól, de ártani nem árthat neki. Mert nem a halál a legnagyobb baj, a legfôbb rossz, hanem a becstelen élet, a bűn, az igazságtalanság elkövetése.

Platónnak fiatalkori (talán legelsô) irodalmi alkotása az Apologia, Szókratész védôbeszéde. Olyan eleven, friss és természetes, hogy elsô olvasásra teljesen azt a benyomást kelti, mintha ez szóról szóra a bírák elôtt védekezô Szókratész valódi beszéde volna. Az alaposabb vizsgálat azonban könnyen kimutatja, hogy ez a legapróbb részletekig a legnagyobb művészi tudatossággal kidolgozott beszéd (tehát nem a bíróság elôtt elmondott rögtönzés), s Szókratész egész életének, filozófiai működésének kimunkált jellemzését adja. Platón barátaival együtt részt vett a bírósági tárgyaláson, végighallgatta idôs mestere védekezését, s igazi bravúrral úgy alkotta meg az Apologiát, hogy ragaszkodott is az elhangzott beszédhez, de egyúttal bôvítésekkel, elhallgatásokkal Szókratész teljes jellemképévé tágította.

I. e. 399-ben primitív koholmányok alapján állították az 501 tagú törvényszék elé Szókratészt. A vádiratot egy Melétosz nevű, jelentéktelen fiatal költô, Anütosz, az athéni demokrata párt egyik vezetô egyénisége és Lükón, egy alig ismert rétor írta alá. A vád szerint Szókratész az istentagadás bűnébe esett, mert nem tiszteli az állam isteneit, új isteni lényeket hoz be, s megrontja az ifjúságot. A vádlók javaslata halálbüntetés volt.

Az Apologia három különbözô terjedelmű részbôl áll. Az elsô - a leghosszabb - beszéd, mely megelôzte a bűnösség kimondását, a tulajdonképpeni védekezés. Ebben - Melétosszal élénk vitát is folytatva - a vádak tárgyi és logikai képtelenségét bizonyítja, illetve azt, hogy a mostani hazug vádak bizonyos régi rágalmakból fakadnak. Ezeknek az alapja egy régi történet: az egyik barátja Delphoiba ment, és megkérdezte, hogy van-e bölcsebb ember Szókratésznél. A Püthia erre azt válaszolta, hogy a világon senki sem bölcsebb nála. Szókratész - nagy szerénységében - nem akart, nem mert hitelt adni a jóslat kijelentésének, s ezt úgy igyekezett megcáfolni, hogy vizsgálgatni kezdte a magánál bölcsebbnek látszó vagy bölcsebbnek mondott embereket. Elôször az államférfiakat kereste fel, aztán a költôket és a kézműveseket, s ezeket kérdéseivel megvizsgálva rájött, hogy mégis igaza van a delphoi jóslat szavának: valóban ô a legbölcsebb ember. Valamennyi megvizsgált emberrôl kiderült ugyanis, hogy bár mindenféle látszólagos tudással büszkélkednek, valójában tudatlanok. Szókratész ezzel szemben tudja magáról, hogy semmit sem tud, a többiek azonban még ezt sem tudják. Ezzel a negatív elôjelű tudással különb és több ô másoknál. Az pedig természetes, hogy mindazok, akikrôl bebizonyosodott tudatlanságuk, az ironikus és leleplezô kérdésekkel nevetségessé váló közismert személyek az idôs filozófus ellenségeivé váltak. Az ifjúság szívesen kísérte Szókratészt "embervizsgáló" útjain, s ôk maguk is kedvet kaptak hasonló beszélgetésekhez. A kifaggatott és felsült "bölcsek" ezért haragjukban azt híresztelték, hogy megrontja az ifjúságot.

Az Apologia második egysége akkor hangzott el, mikor a bíróság csekély szavazattöbbséggel kimondta a bűnösséget. Melétoszék halálbüntetést kértek, s a vádlottnak is ellenajánlatot kellett tennie (pl. ítéljék száműzetésre). Szókratész itt azt fejtegeti, hogy nem büntetést, hanem jutalmat érdemel a városnak tett szolgálataiért, hiszen az csak az emberek, polgártársai javát szolgálja, ha vele az erényrôl beszélgethetnek. Azt javasolja, hogy a város a prütaneionban ingyen ellátást adjon neki. (Az állam egyes kiváló polgárait - különös és nagy kitüntetésképpen - azzal jutalmazta, hogy a prütaneionban az idegen követekkel s az állam vendégeivel együtt államköltségen étkezhettek.) - Ez a "szerénytelennek", "kihívónak" látszó javaslat a bírák nagy részét felháborította, s most már nagyobb szótöbbséggel ítélték halálra Szókratészt.

A védôbeszéd harmadik része a halálbüntetés kimondása utáni felszólalás. Elôször azokhoz fordul, akik a halálára szavaztak. Azt fejtegeti, hogy azért a kis idôért, ami az életébôl még hátra van, kár volt jó hírüket kockára tenni s magukat rossz hírbe keverni. Elôrehaladott kora miatt a természet rendje szerint az ô közreműködésük nélkül is távozott volna az élôk sorából.

Ezután a felmentésére szavazó bírákhoz szól (ôket nevezi elôször és egyedül "bíráknak", mert ragaszkodtak az igazsághoz). Szívesen beszélgetne velük még tovább is, de a még megmaradt kis idôben azt kívánja bebizonyítani nekik, hogy "a halál valami jó". "Mert két dolog közül egyvalami a halál: vagy abból áll, hogy a megholt semmivé lesz és egyáltalán semmit sem érzékel már, vagy pedig - ahogy mondogatni szokták - abból, hogy a lélek itteni helyét egy más hellyel váltja fel és máshová költözik. És ha semmi érzékelése sincs, hanem olyan, mint az álom, amelyben alvás közben még álomképeket sem látni, hiszen akkor csodálatos nyereség a halál... Ha pedig a halál valamiféle elköltözés innen egy másik helyre, és igaz, amit mondanak, hogy ott vannak mind a megholtak, akkor mi lehetne ennél nagyobb jó, bírák?" - Végül arra kéri ôket, legyenek meggyôzôdve, "hogy a jó emberrel nem történhetik rossz sem életében, sem halálában". - A következô megható és megszívlelendô szavakkal zárul az Apologia: "De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni; de hogy kettônk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki elôtt rejtve van, kivéve az istent." (Devecseri Gábor fordítása)

Platón a Phaidón című dialógusban számol be Szókratész haláláról: utolsó óráiban barátaival együtt a lélek halhatatlanságáról elmélkedett, majd mosolyogva vette át a mérget, s a kelyhet nagyon nyugodtan, egyhuzamban kiitta.

- Szókratész filozófiájának továbbfejlesztése Platón idea-tanában jelentkezik elsôsorban. Ennek lényege az a feltételezés, hogy léteznek öröktôl való, az embertôl független ideák, melyek a dolgoknak örök szellemi lényegét, ôsalakját, tiszta eszméjét jelentik. Ezek az ideák mentesek a konkrét dolgok egyedi vonásaitól, ôsképei az érzékelés számára adott, csupán árnyképekként felfogandó dolgoknak.

Az idea-tant világítja meg Platón Állam című művének 7. könyvében leírt híres hasonlatával. Az emberek úgy élnek, mint akiket egy barlangban a barlang szájának hátat fordítva leláncoltak. A barlang nyílásától távolabb, a leláncolt emberek háta mögött nagy tűz ég, s közben a barlang elôtt különbözô alakok, más-más tárgyak vonulnak el. Ezek árnyképei a barlang szemközti falára vetôdnek. A szegény barlanglakók, kik leláncolva még csak meg sem fordulhatnak, ezeket az árnyképeket tartják valóságnak. Ha valaki közülük letépve láncait megfordulna, a fény sokáig elvakítaná a szemét, s csak hosszabb idô után ismerné fel a tárgyak, alakok igazi mivoltát, az ideákat. Ilyen az a filozófus, aki kemény és nehéz vizsgálódó munka után le tudja gyôzni az érzékek (érzékszervek) látszatismereteit, s a lélek szemével látja meg az igazságot, az igazi valóságot.

A platóni idealizmusból fakad az az ismeretelméleti felfogás, hogy a megismerés voltaképpen anamnészisz, visszaemlékezés, amelyet a földi tapasztalat vált ki, de amely végsô soron az ideára irányul. Platón úgy gondolja, hogy az ideák ismerete lelkünkben már születésünk elôtt megvan, s ezekre az ideákra a konkrét érzékelés tapasztalatai nyomán csupán "visszaemlékezünk".

Állam című hatalmas munkájában az ideák szerint berendezett, tehát "ideális" állam utópiáját dolgozta ki, ahol mindenben az igazságosság uralkodik. A "tökéletes" állam élén a filozófusok állnak, mert csak ôk tudják az államot a helyes eszmények felé vezetni. Az ôrök alkotják a rendfenntartó és végrehajtó társadalmi réteget. Ezek kötöttségek között, közösségben, saját családi élet és vagyon nélkül élnek, hogy semmiféle egyéni érdek ne tántorítsa el ôket feladatuktól. Végül a többiek, a tanulatlan néptömeg éli mindennapi életét, iparral, kereskedelemmel és földműveléssel foglalkozik. Itt megmarad a család és a magántulajdon is.

Sajátos ellentmondás, hogy Platón, ez a nagy művész, milyen ellenséges és elutasító a művészetekkel szemben. A művészetek az életet, a természetet, az emberi dolgokat "utánozzák" - állapítja meg. Ha az érzékelhetô dolgok csupán árnyképei az ideáknak, akkor a művészetek csak az utánzatok utánzására vállalkozhatnak, ezzel pedig elterelik az embereket az igazság megtalálásától. Államából száműzi a művészeteket, mert ezek érzelmeikkel fölöslegesen felbolygatják az állampolgárok lelkét.

Az igazságnak tartozunk azzal a megjegyzéssel, hogy Platón Állama minden zsenialitása ellenére nagyon is kettôs élű munka: a zsarnokság igazolására is könnyű felhasználni.

Platón legnagyobb tanítványa Arisztotelész (i. e. 384-322). Híres Poétika című művébôl már több részletet idéztünk.