google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 26., szerda

Pedagógia - neveléstörténet


   Az emberi létezés folyamatában az előre mutató - fejlődési - irány ideákban, követendő példákban, ember ideálokban jutott kifejezésre, a társadalom keletkezésétől fogva. Mivel a nevelés a társadalmi lét szükségszerű velejárója, - hiszen a legkezdetlegesebb társadalmakban is szükség volt a tapasztalatok átszármaztatására, a létfenntartást biztosító ismeretek elsajátítására -  ezért minden kor emberének szüksége volt az ideális ember követendő példájának képére. Viszont a történelemben senki sem kezd mindent teljesen elölről. Minden nemzedék születésekor már készen találja létezésének bizonyos kiindulási feltételeit, a természeti, társadalmi és kulturális környezet adott fejlettségű állapotát. Természetesen ez a folyamat visszafelé is elgondolható; vagyis a kor emberideáljából következtetni lehet az adott kor kulturális fejlettségi fokára, természeti környezetének adottságaira. Ilyen módon megközelítve a kérdést fontos motívum a vizsgált kor emberének hozzáállása a felnövekvő nemzedékhez, a gyermekekhez. Hiszen a "tökéletes ember" megközelítéséhez az élet első színtere a gyermekkor. Mit gondolunk a gyermekekről, hová helyezzük őket társadalmunkban, hogyan viszonyulunk hozzájuk, és miért éppen úgy gondolkodunk róluk ahogy?  Tulajdonképpen erről szeretne ez a dolgozat rövid áttekintést adni a különböző korok tükrében; ezért nem kifejezetten neveléstörténeti dolgozat ez, de nem is kultúrtörténeti, inkább a kettő ötvözete.
   Az emberiség őstörténetében folyó nevelésről, és az ősközösségi társadalmakról nincsenek írásos feljegyzéseink. Ezért olyan népcsoportokat vizsgálva következtethetünk csak ezekre, melyek még a XX. század elején is érintetlenül megőrizték a legprimitívebb ősközösségi életformát. A gyermeknevelés korai szakaszában az ösztönöké volt az uralkodó szerep, hasonlóan az állatokhoz játékaikkal készültek a felnőttkorra az egyedek. Az ember a munkavégzés által kiemelkedett az állatvilágból, így életfeladatai között megjelent az utódok nevelésének szükségessége. Ebben az időszakban a nevelés a gyermek felnőttekkel való együttléte során utánzással ment végbe. Elsősorban jó vadászt, jó harcost kívántak nevelni; fontos volt, hogy megállják a helyüket a közös munkában, a természettel vívott küzdelemben, és meg tudják védeni a közösséget. Kezdetben a törzs tagjai, munkamegosztás nélkül egyenértékűen nevelték a csoport fiatal tagjait. Később ez a társadalmi fejlődéssel szervezettebbé vált, és a nevelés levált a törzs mindennapi életéről. Ebben az időszakban alakulhatott ki a primitív népek életében az a szertartás, mellyel a gyermekkort elhagyó fiatalok tanújelét adhatták érettségüknek. A gyermekkorból a felnőttkorba való átmenet választóvonala az iniciáció (avatás, beavatás). A törzsi szervezet keretei között a beavatásra való előkészítés általában elkülönítetten folyt. Az ősközösségi társadalom felbomlása során, az emberiség gazdasági, társadalmi, fejlődésének és az ebből következő osztálytagozódásnak és kultúrfoknak megfelelően, differenciálódott a nevelés. (Például a törzsfőnők kísérete kiemeltebb nevelésben részesülhetett.)
   Az ókori civilizációk neveléséről, már filozófiai, vallási, irodalmi művekben fellelhetők írásos emlékek. Az osztálytársadalmak megjelenésével a nevelés is osztályjellegű lett. Az uralmon levő osztály mindenkor felhasználta a nevelést, hogy a céljainak leginkább megfelelő embertípust 'kitermelje'. Ennek az embertípusnak jellemző tulajdonságai mindig az adott társadalom előtt álló, megvalósítandó céloktól függtek, ezeket pedig minden esetben az uralmon levő osztály határozta meg. A papság is ezen célok elérését segítette a vallás eszközeivel. A kézművesség, mezőgazdaság, kereskedelem fejlődése, az ismeretek felhalmozódása ösztönözte a különböző tudományok fejlődését. Az írásbeliség megjelenésével pedig új lehetőségeket nyert a tudásanyag átörökítése.
   Az egyiptomi társadalom, így a nevelés is szigorú kasztrendszer alapján épül fel. A műveltség előjoga csak a szabadokat illette meg; gyermekeit minden kaszt a maga mesterségére, társadalmi funkciójára nevelte. A kor gyermeke szigorú fegyelemben, mértékletes, takarékos életmódban nőtt fel. "Ne töltsd napjaidat henyélve, mert különben kikapsz! A gyermek füle a hátán van, és mindjárt hall, mihelyst ütés éri!" A műveltség megszerzése e korban a felemelkedés lehetőségét kínálta az alsóbb néprétegek számára. A tanulás lehetőségének függvénye a tanuló anyagi helyzete volt. Ha meg tudta fizetni a tandíjat, a tanulás révén magasabb kasztba léphetett. A szakképzésre nagy hangsúlyt fektettek. Az államapparátus működésében az írnokoké volt a legfontosabb szerep. Az egyiptomiak a gyermekkort a tökéletlenség időszakának tekintették, úgy gondolták a gyermekeknek minél hamarabb felnőtté kell válniuk. Ennek magyarázatát talán az egyiptomiakra annyira jellemző életfelfogásban kell keresni, mely nem ismeri a változást, fejlődést; a világot változatlannak, megváltoztathatatlannak hitték.
   Egy másik nagy civilizáció, melynek vallásrendszere magában foglalja a nevelés tartalmát is: a kínai. A nevelés lényegét Conficiusz gyűjtötte össze és foglalta rendszerbe; elgondolása szerint csak a tanulás vezethet tudáshoz: "Megtettem, hogy egész nap nem ettem, egész éjjel nem aludtam, és csak gondolkodtam. Semmi hasznom nem volt belőle. Tanulni a legokosabb." Az ifjakat az uralkodó, a szülők, a tanítók iránti feltétlen tiszteletre, engedelmességre, az államilag ellenőrzött szigorú társadalmi szokások és viselkedési formák pontos betartására kellett nevelni. A nevelés kisgyermekkortól a császárság iránti feltétlen hűségnek és engedelmességnek jegyében zajlott.
   A mai ember által ismert, és aránylagos teljességgel rekonstruálható ókori nevelési rendszer a görögöknél, majd a rómaiaknál alakult ki. Kultúrájuk sok szállal kapcsolódott az egyiptomi, babiloni, perzsa és zsidó civilizációhoz. Minden értéket asszimiláltak, és így rövid idő alatt megteremtették az európai tudományok és művészetek alapjait. Ennek a kornak két jelentős életmódbeli, nevelési és kulturális irányzatát muszáj megemlíteni; az egyik a spártai, a másik pedig az athéni életszemlélet.
   A spártai állam alapvetően a hódításokra, elnyomásra építette fennmaradását, és ezt az igény csak kemény katonai nevelésben részesülő polgárok voltak képesek megvalósítani. A nevelés minden szabad spártai állampolgárt egyformán illetett meg. Lükurgosz elrendelte, hogy az uralkodóoszály tagjai csak azonos nagyságú földet birtokolhatnak, étkezésük mindig közösen történjék kerülve a fényűzést, gyermekeiket pedig egységes polisz-nevelésben kell részesíteni. A gyermekeket születésük után egy bizottság elé vitték, mely szigorú vizsgálatokkal döntött a gyermek életéről. "Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban. Ha ugyanis epilepsziás vagy gyenge, beteges szervezetű volt a gyermek görcsöt kapott az erős bortól és elpusztult..." A gyenge, beteges, vagy egyéb fogyatékossággal rendelkező gyermekeket kitették a Taigetosz hegy melletti barlangba, hogy elpusztuljanak. "A dajkák nagy gondot fordítottak a gyermekekre, pólyát nem használtak, hogy minden tagjuk és testrészük szabadon fejlődjék. Hozzászoktatták őket, hogy minden ételt jóízűen fogyasszanak el és ne legyenek válogatósak; ne féljenek a sötétben, ha egyedül maradnak; ne viselkedjenek illetlenül, és soha ne sírjanak." "...senki nem nevelhette fiát saját tetszése szerint, hanem a fiúgyermekeket hétéves korukban csoportokba osztották, ahol közös nevelésben részesültek." "Neveltetésük legfőbb célja az volt, hogy feljebbvalóiknak engedelmeskedjenek, jól elviseljék a testi fájdalmakat és a harcban győzzenek." "...Az ifjakat arra tanították, hogy beszédükben a metsző gúnyt kellemes kifejezésekkel vegyítsék, és mondanivalójukat lehetőleg minél kevesebb szóba sűrítsék." A spártai gyermek képe az életképes, erős, masszív gyermek, mely megállja helyét a későbbi harcokban.
   Az athéni élet, így a nevelés is jóval humánusabb volt; lényege a harmonikus testi-lelki szépség megvalósítása. Hétéves kortól a fiúk iskolába jártak, ahol gimnasztikai (testi) és múzsai (értelmi, esztétikai) oktatásban részesültek. A nevelés és oktatás együttes célja volt, hogy a gyermek felnőttként jó polisz-polgárrá váljék. Vagyis jó közéleti ember; tud közügyeket intézni; felszólal a népgyűlésen; részt vesz a bíróság munkájában; van elképzelése a polisz vezetéséről, fejlesztéséről, jövőjéről. Az athéni nevelés célja tehát, nemcsak a közvetlenül hasznosítható praktikus ismeretek átadása volt, hanem az esztétikum, melyen keresztül el lehet jutni az etikumig. A kor egyik nagy gondolkodója, Platón szerint, alapvetően a helyes neveléssel válik tökéletessé a társadalom rendje. Ez a társadalom viszont leginkább a gazdagabb, szabad néprétegeknek kedvezett mivel a tanulás vagyonfüggő volt. Ebben az időben a  lakosság 4/5-e szabad polgár, és 1/5-e pedig rabszolga. A régi földbirtokos arisztokrácia mellett kialakult a gazdag kereskedő polgárság, mely mindinkább átvette a vezető szerepet. Az athéni gyermek, a jövő letéteményeseként szinte bármire képes volt, ha pénze és adottságai lehetővé tették.
   Később a római nevelés egyesítette a kétféle görög modellt. Az 'új' kultúra, és annak embere nagy hangsúlyt fektetett a gyakorlatiasságra. Fontossá vált a harcban való jártasság, de elengedhetetlen volt az ész, és a tudás által nyújtott hatalom. "A római nevelés nem a szép, hanem a hasznos művészetekre irányult... nem a test és a lélek összehangzó kialakítása, hanem a számító értelem tárgyai, az állam és a polgár szükségei, az örök Róma hatalma, s dicsősége megörökítése, a gyakorlati és hazafiúi tevékenység volt a cél." A nevelés arra törekedett, hogy a cselekvő embert alakítsa ki, aki "igazsággal ügyesen és lelkesen teljesítette tisztét a köz- és magánéletben, háborúban, békében egyaránt." A családi nevelésben az apa döntött a gyermek sorsáról, a cél pedig a római erények kialakítása a birodalom érdekében. Fontos előrelépés volt az intézményes nevelés terén, hogy a provinciákban élő szabadoknak többé-kevésbé egységes képzésben volt részük, vagyoni helyzetüktől teljesen függetlenül. Szükség is volt erre, hiszen a hatalmas állam működtetéséhez fontos volt a köztisztviselők kitanítása. A képzés végére jártasságot szereztek a hét szabad tudományban, a birodalom érdekeit védő szilárd erkölcsi felfogásra tettek szert, és legalább két nyelven beszéltek (latin, görög).
   Láthatjuk, hogy az emberiség története során az egyes elképzelések mindig az előző kor szelleméből építkeztek. Ezért lényeges pár szót ejteni azoknak a népcsoportoknak fő nevelési elveiről is, melyek kultúránkba szervesen beépültek; nevezetesen a zsidó és az arab felfogásról. Különböző népcsoportok, mégis együtt említem őket, mivel nagyon hasonló elveket vallottak. Mindkét kultúrát, így nevelését is áthatja a mély és elkötelezett vallásosság, és az ezekből származó tradíciók és szokások. Az életet, annak lényegét és rítusait Istenükhöz és azok prófétáihoz kötik. Öltözködésükben, házépítésükben, napi étkezéseik során és egész életükben azt teszik ami 'meg van írva'. Természetesen ettől a gyermeknevelés sem térhet el: "Fiacskám! Végezd el az istentiszteletet és parancsold ami helyénvaló, és tiltsd meg, ami elvetendő! És viseld türelmesen, ami ér. Így határozott (Ő) szilárdan a dolgokról." Jellemző ezekre a kultúrákra, hogy a leánygyermeket szinte nem is vették emberszámba; ha valamely háznál csak lányok születtek, ezt teljes istencsapásként élték meg. Ebből egyenesen következik, hogy csak a fiúgyermekek 'voltak méltóak' az isteni tudás megszerzésére. Állandó tankönyvük a Talmud és a Korán; ami ebben nem szerepelt, az az ő életükben sem kapott helyet. Mégis talán ennek a szigorú elkötelezettségnek köszönhetik, hogy a történelem viharaiban is képesek voltak megmaradni napjainkig, szinte eredeti állapotukban.
   A görög városállamok kialakulásától az ókor alkonyáig hatalmas léptekkel haladt előre az emberiség története, és Jézus Krisztus színrelépésével új fordulatot vett az európai ember gondolkodása is. Az antikvitás embere a teljességre törekedve élni akar, és retteg a haláltól. A keresztény életszemlélet ezzel szemben a túlvilág felé fordítja figyelmét. Nem képességeinek fejlesztésére törekszik, hanem arra, hogy halhatatlan lelkét megtisztítsa a világi élet bűneitől. A szív egyszerűsége, a lélek tisztasága a legfontosabb; az erkölcs forrása pedig nem a tudás, hanem a hit és a szeretet. A kor jellemnevelésében az ágostoni elv uralkodott az egész középkoron át, az eredeti bűn tanából vonva le gyakorlati pedagógiai következtetéseket. Ez az elv Szent Ágoston lippói püspök nagy tekintélye alapján vált a legszélesebb körökben is elfogadottá. A tanítás szerint az emberiség - létének kezdetén, boldog állapotban, saját nagyszerűségét látva - fellázadt teremtője ellen. Ezt a bűnt és az ezt megtorló büntetést azóta minden ember örökli. A kisgyermek eredeti bűnnel terhelten születik: természetesen eleve romlott, akarata eleve rosszrahajló. A nevelés tehát nem más, mint küzdelem a gyermek rosszrahajló természetével. Fejlődése, nevelődése csak úgy következhet be, ha ellenkezés nélkül megteszi, amit a felnőttek parancsolnak, nem nyilvánít önálló véleményt semmiben sem, ha gondolkodás nélkül kerüli mindazt amit a parancsok, szabályok tiltanak. E cél elérésének egyik leggyakrabban alkalmazott eszköze, éppen a 'rosszra való hajlandóság' leghatásosabb ellenszere, a szigorú büntetés, a testi fenyítés. Tagadhatatlan, hogy az ágostoni nevelési felfogásban a császárkori Róma iskoláinak gyermeknevelési elvei nyertek új ideológiai indoklást. Viszont az oktatás gyakorlati megvalósítására vonatkozó elképzelései miatt, sokan őt tekinthetik a skolasztika előfutárának.
   Az egyház ebben az időben szorosan összefonódott a feudális társadalommal: a vallás tanaival 'hitelesítette' az új társadalmi rendet, ugyanakkor 'szakembereivel' közreműködött a feudális állami szervezetek létrehozásában. Ezért a középkor egyik legfontosabb pedagógiai feladata a klerikus-képzés volt. Ebben az időben szinte minden oktatással, neveléssel foglalkozó tevékenységet klerikusok végeztek. Az uralkodó elsőrendű érdeke volt, hogy az egyház tanait, erkölcsi felfogását, minél szélesebb körben terjessze és meggyökereztesse, ezáltal a feudális rend zavartalanságát íly módon is biztosítsa.
   A feudalizmus virágzásának új korszaka és új nevelési eszménye a világi nemesúr előtt: a lovagi ideál. Ebben ismét értékké vált a testi erő, a harckészség, a fizikai erőnlét. A lovagi nevelés gyökereiben más, mint a klerikus-képzés. Fő célja, hogy érdemekben, erényekben gazdag, bátor, hős, istenfélő, urához hű és a nemes hölgyeket tisztelő-védő férfiakká váljanak. A lovagi nevelés iskolái a főúri udvarok voltak, ahol "világi történetek, földi életről szóló dalok, versek, tánc és zene, lovagi torna és vadászat töltötte ki a harcok és fegyvergyakorlatok rövid közeit."
   A középkor nem sokra becsülte a gyermekkort. A gyermekeket tökéletlen felnőtteknek tartották, melyeknek minél hamarabb ki kell kerülni ebből az állapotból. Ezért a nevelésben szigorú módszereket alkalmaztak; leginkább büntettek és vertek.
   A XIII. századtól kialakuló, és egyre inkább feltörekvő polgárság szembenállása az uralkodó rendekkel és az egyházzal, elsősorban ideológiai és tudományos téren jutott kifejezésre. Új világnézetet alakított ki: a reneszánszt, mely egy teljesen más újfajta életszemlélettel gazdagította az európai kultúrtörténetet. Az antikvitás újrafelfedezése vált a reneszánsz kultúrájának meghatározó tényezőjévé, így érthető, hogy a kor pedagógiai felfogásában is a görög embereszmény jut kifejezésre. A nevelés feladatát az ember egyéniségében rejlő sokoldalú lehetőségek kifejlesztésében látta, s ez szükségessé tette a nevelés egész folyamatának átalakítását.
   Ezt a törekvést erősítette a humanizmus; az a szellemi áramlat, melyen egy teljesen emberközpontú kultúrát, emberértékű pedagógiát értünk. A nevelés célja a klasszikus humán műveltség megszerzése, melynek gyakorlati hasznán túl hittek nevelő, személyiséggazdagító hatásában is. "Az Udvari Embertől azt kívánom, hogy a tudományokban a középszerűnél képzettebb legyen, legalábbis azokban, melyeket humanisztikusoknak nevezünk; és ne csak a latin nyelvet ismerje, de a görögöt is..." "Otthonos legyen a költők írásaiban, nem kevésbé a szónokok és történetírók műveiben, gyakorlott legyen a versek és próza írásában." A középkori világképet a reneszánsz átértelmezte, az ember eddigi alárendelt szerepéből a középpontba került. A műveltségben szerepet kap a realitás, és a természettudományok felé is újult érdeklődéssel fordulnak. A XV. század végére ez a reneszánsz szemlélet átalakítja a városi plébániai iskolák tananyagának tartalmát is. Új oktatási módszerek kerülnek előtérbe, mint például a szemléltetés, a beszélgetés, az ismétlés, a kirándulás, vagy az utazás. Ebben az időben egy teljesen új gyermekszemlélet születik, melyet a szeretet, a bizalom és a közvetlenség jellemez. Ez a gyermekfelfogás azonban még korántsem azonos a XX. századi gyermekképpel, és kifejezésre is csak a jómódú gyermekek életében jutnak. A reneszánsz, bár felfedezte a gyermekkort, nem tekintette az élet sajátos értékekkel rendelkező periódusának.
   A XVI. század pedagógiájára ható másik eszmeáramlat a reformáció, mely támadás az egyház, és az egyházközpontú műveltség egyeduralma ellen. Egyénileg átélt vallásosságot és ilyen alapozású pedagógiát hirdetett. Később a reformáció segítette elő a humanizmus kiszélesedését, az emberközpontú világnézet és kultúra polgárivá válását. Hatására a nevelés célja az őszintén átélt bensőséges vallásosság kialakítása lett, s ennek vált eszközévé a humanisztikus műveltség elsajátítása.
    A reformáció terjedése azonban komoly kihívást jelentett a katolikus egyház számára. A válasz nem késett sokáig: a megújhodott katolicizmus, az ellenreformáció a közoktatás és a pedagógia terén máig is érvényes értékeket teremtett. A katolicizmus legfőbb segítőjévé az 1540-ben alapított Jézus társasága, vagy rövidebben a jezsuita rend lett. Megalapítója Loyolai Ignác spanyol nemes. Elképzelésük szerint az emberi élet értelme Isten dicsérete, célja Isten szolgálata, minden más eszköz a szent cél eléréséhez. "A skolasztikusok törekedjenek mindenekelőtt lelkük tisztaságát megőrizni és tanulmányaikat tiszta szándékkal végezni, hogy egyre tökéletesebbek legyenek. A tanulásban csak Isten dicsőségét és a lelkek javát keressék. Imáikban pedig gyakran kérjék a kegyelmet, hogy Isten dicsőségére és a lelkek javára jól haladjanak a tudományokban." A világi értékekbe belekóstolt embereket újból meg kellett győzni a vallás bizonyosságáról. Iskoláikat is e cél szolgálatába állították; egységes nemzetközi iskolarendszert akartak kiépíteni. Olyan központi tantervet, tananyagot, oktatási módszereket dolgoztak ki, melyeket bárhol a világon, bármely jezsuita iskolában alkalmazhattak. Ezzel egységes és jólszervezett iskolatípust hoztak létre, a kollégiumi típusú iskolát, mely a XIX. század közepéig jelentős szerepet játszott a különböző társadalmi rétegek művelődésében.
   Az embernevelés története során eljutottunk odáig, ahonnan új fordulatot vesz a neveléstörténet, és lassan-lassan új értelmet nyer gyermekszemléletünk is, ez a pedagógia tudománnyá fejlődésének kora, mely a XVII. századtól napjainkig tart. Innentől kezdve egymásra építkezve, néha pedig különválva alakulnak a pedagógiai irányzatok, nevelési felfogások. Igyekszem - a teljesség igénye nélkül - felsorolni néhány jeles gondolkodót és meghatározó irányzatot.
   A polgári társadalom kialakulásának kezdetén korszerű és előremutató pedagógiai koncepciót dolgozott ki Jan Amos Komensky-Comenius. Neveléssel-oktatással kapcsolatos gondolatai évszázadokon át hatottak a pedagógia elméletére és gyakorlatára. Pedagógia rendszere az első harmonikus szintézis a művelődés történetében, óriási hatással volt a pedagógia fejlődésére. Comenius az első gondolkodó, aki mélységesen hisz az ember alakíthatóságában, a nevelhetőségben, s ezért a gyermek számára szükségesnek tartja a nevelést. "Minden élőlénynek az a tulajdonsága, hogy zsenge korukban könnyen hajlíthatók és alakíthatók..." "Isten az ifjúságot rendelte arra, hogy emberré váljék az ember - mert akkor még nem alkalmas egyéb dolgokra, csak arra, hogy kifejlődjék." Világszemlélete középpontjában a keresztény hit áll, de felfedezhető a reneszánsz ember harmóniára törekvése, és a felvilágosodásra jellemző gondolat, hogy neveléssel a társadalmi bajok is orvosolhatók. "Az emberi romlottság megjavítására az égvilágon semmi hatásosabb út nincs az ifjúság helyes nevelésénél."
   A reneszánsz forrongását a XVII. század lehiggadása követte. Előtérbe került a természettudományos egzaktságra való törekvés. Az európai művelődéstörténetnek az a nagy korszaka, melyet felvilágosodásnak nevezünk, három filozófiai irányzatot fejlesztett tovább. Bacon empirizmusát, Descartes racionalizmusát, és Pascal szentimentalizmusát.
   Az angol felvilágosodás legnagyobb korai képviselője John Locke; pedagógiai elgondolásaiban az angol nagypolgárság szükségleteit fogalmazta meg. A nevelés célja a 'gentleman', mellyel szemben támasztott követelmények a következők: megnyerő fellépés, jómodor, a mozdulatok összhangja, finomsága, a dolgokhoz való alkalmazkodás képessége, egészséges erős test, erényes vallásos lélek. Nevelési elképzeléseinek vezérgondolata a 'tabula rasa' (tiszta lap). Minden ember lelke olyan születésekor, mint egy tiszta lap, s csupán a környezeti hatások, a nevelés ír rá eltérő tulajdonságokat. "A nevelő nagy feladata abban áll, hogy növendékeiben a jó szokásokat s az erény és bölcsesség elveit meggyökereztesse; hogy lassan-lassan betekintést adjon neki az emberi életbe, hogy megszerettesse és utánoztassa vele mindazt, ami kiváló és dícséretre méltó..." Haladó pedagógiai nézeteit a francia felvilágosodás képviselői fejlesztették tovább.
   A francia felvilágosodás képviselői is mélyen hittek abban, hogy az ifjúság új szellemű, racionális nevelése egy szebb jövő kulcsa; így Jean Jacques Rousseau is. A természetes nevelés új elvét fejti ki, melynek lényege a gyermeki természet megismerése. Az első ember aki belátta, hogy a gyermek nem kicsinyített felnőtt, hanem minőségileg más; a tökéletességét a gyermekkor boldogságának árán érhetjük el. Szükséges a gyermek személyiségének, szabadságának tisztelete, spontaneitásának, aktivitásának belülről való kibontakoztatása. Ebből következik, hogy a Rousseau féle nevelésben a természet mindenhatósága az elsődleges, vagyis a gyermek természetes szükségleteinek kielégítése. Ő az első, aki az életkorokat, az azokra jellemző fejlődést vázolni igyekszik. Sok értékes gondolata és merőben új gyermekszemlélete a XX. századi reformtörekvések kiindulópontjává válik.
   Az új század egy jelentős pedagógia-pszichológiai irányzata a gyermektanulmány, mely tulajdonképpen a gyermek testi-lelki tulajdonságaira vonatkozó összes ismeret rendszerbe foglalása. Ennek egyik kiváló képviselője a svájci orvos és pszichológus Eduard Claparéde; felfogása szerint a nevelés alapvető tényezője a gyermek. "Elemi igazságnak látszik, hogy a pedagógiának a gyermek ismeretén kell alapulnia épp úgy, mint ahogy a kertészet a növények ismeretén alapszik." Megfogalmazta a funkcionális nevelés gondolatát, mely szerint minden lelki jelenség bizonyos funkciót tölt be az ember életében. Ezért meg kell vizsgálni, milyen célja, milyen értelme van az adott jelenségnek az egyén életében. Így fogalmazódik meg az a lényeges kérdés, mi a gyermekkor funkciója? Claparéde szerint, hogy felkészüljön a sajátos gyermeki tevékenységformák segítségével a felnőtt életre. Ezért olyan nevelésre van szükség, mely alkalmazkodik a gyermek egyéni sajátosságaihoz. A nevelés óvja a gyermekkort, ne csupán az emlékezetet terhelje, méltányolja a gyermek adottságait és bontakoztassa ki egyéni képességeit. Az Ő elvei szerint működő gyermek és cselekvés központú új iskolákat a századforduló utáni reformpedagógiai irányzatok iskolakoncepciói teremtik meg. Ezek az iskolák nevelésben, sőt oktatásban hoznak létre jelentős újításokat, így tulajdonképpen ehhez a dolgozathoz szükségtelen megemlítenem őket, hiszen a gyermekkép alakulásában eljutottunk napjainkig.
   Milyen is a mai kor gyermekszemlélete? Azt kellene mondanom, hogy jó; hiszen tudomásul vettük a gyermekekről, hogy nem törpe felnőttek, elismertük, hogy jogaik vannak és nevelésükkel törekszünk kiteljesíteni későbbi felnőtt életüket, ezáltal saját világunkat is. Mégis úgy gondolom, hogy nincs minden rendben. Sikerorientált világban élünk, ettől gyermekeink nevelése sem térhet (és tér) el igazán. A tudományos felfedezések közepette, a 2000. év felé elfelejtjük, hogy mit is kellene jelentenie a gyermekkornak. Gondolok itt például arra, hogy 3-4 éves gyermekeknek - akik még a saját anyanyelvüket sem ismerik - már angol nyelvű foglalkozásokat tartanak az óvodában. Véleményem szerint ez a fajta teljesítmény központúság bosszulja meg magát olyan kultúrbetegségekben, mint a hipermotilitás, a dyslexia, disgráfia, vagy más figyelemzavarok. A gyermekek túl korán kerülnek bele a 'versenybe'; és aki nem játszhat gyermekkorában, annak felnőttként lehet, hogy komoly viselkedészavarokkal kell megküzdenie. Bízom abban, hogy ezt nem csak én látom így, és egyszer talán megtaláljuk az egészséges középutat.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése