Thomas Mann
(1875-1955)
Thomas Mann a
német polgárság reprezentáns
írója, akinek legnagyobb
élménye
a századfordulón családjának és
a patrícius polgárságnak
Iassú
hanyatlása volt.
Lübeckben született, és
1893-tól Münchenben élt.1933-ban elhagyta
a
nemzetiszocialista Németországot, Svájcba,
majd 1938-ban Amerikába
emigrált, és csak 1952-ben tért vissza
Európába. Svájcban telepedett le.
Fiatalkori szellemi érdeklôdését "hármas csillagzata",
Schopenhauer, Wagner és Nietzsche eszmevilága
határozta
meg. Az elsô világháború ideje
"antidemokratikus tévelygésé"-nek
idôszaka,
amikor
úgy látta, hogy a
demokrácia ellentétben áll
a németség ôsi
jellegével.
A háború végén már revideálni kezdte
konzervatív-nacionalista
nézeteit,
majd fokozatosan eljutott
egy demokratikus, humanista
szemlélethez.
A fasizmus ellen írásaiban, elôadásaiban,
rádióbeszédeiben is fellépett.
Világképét, az irodalomról való
felfogását az orosz irodalom, Tolsztoj,
Dosztojevszkij, Csehov
iránti szeretete is
befolyásolta. Fiatalkori
novelláira különösen Csehov írásai voltak
nagy hatással.
Thomas Mann prózája erôsen intellektuális jellegű.
Érzékletesen
és reálisan megjeleníti az élet konkrét tényeit,
de ezek
túlmutatnak önmagukon, más tényekre és
jelenségekre utalnak, jelképszerűek. A
tárgyilagos valóságábrázolás mögött
érezhetôk a rejtett és homályos
összefüggések. A távoli kapcsolatok keresése a
természeti, társadalmi és
pszichológiai jelenségek között egyrészt azt
mutatja, hogy Mann nem maradt
érintetlen a
szellemtörténet felfogásától, másrészt
annak a mindennel
szemben
elkötelezetlen, ironikus szemléletnek és
magatartásnak a jele, amelyet ugyancsak
ironizál. Egész
művészetét
átjárja az irónia. Kívülrôl és felülrôl, de
szánalommal és
megértéssel vegyülô iróniával szemléli a
világot, az embereket. Iróniája az ellentétek
áthidalhatatlanságából ered,
s
végsô soron föltételezi azt, hogy az író
értékek kiegyenlítôdésében
keresi a világ törvényszerűségét.
Műveinek egyik központi témája: a művész helye a
modern világban. Mann áthidalhatatlan
ellentétet lát
élet és művészet, polgár és művész között. Az
élet a normális, egészséges,
szokásos pályákon fut, a művésznek
ettôl
el kell szakadnia a rendkívülibe, az átlagon felülibe, így
azonban
fennáll a veszély, hogy életellenes,
démonikus, gyenge és beteges lesz.
Elsô
regényében, A Buddenbrook házban (1901) egy
lübecki
patríciuscsalád hanyatlását rajzolja
a hagyományos realista-
naturalista regény tárgyias, részletezô
módszerével.
A
család tagjainak életereje nemzedékrôl nemzedékre
csökken:
az életrevaló, szorgalmas
polgárok utódai akaratgyenge,
életképtelen,
túlfinomult művésszé válnak,
s a gátlástalanul
törtetô
Hagenströmök lépnek a helyükre. A biológiai
hanyatlás a hagyományos polgári
életforma felbomlásával párhuzamosan megy
végbe.
Az elsô világháború
elôtt keletkezett művésznovellákban
is a költôi
álmoknak és a polgári éleforma józan
prózaiságának szembeállításával találkozunk.
A művész
fegyelmezett magatartás kialakításával próbál
meg úrrá
lenni az érzelmek anarchiáján.
Tonio Kröger
Az
elbeszélés ( 1903) három részbôl áll ( 1-2 ; 3-5 ;
6-9;), mindegyikben a vágymotívum variálódik.
Tonio
Kröger
elidegenedett az élettôl, de vágyódik utána. Felismeri,
hogy a
valódi művészi magatartás és a tevékeny
polgári lét ellentétes egymással. A történet
arról szól,
hogy a
hôs miként néz szembe ezzel a ténnyel, és milyen következtetéseket
von le belôle.
Tonio
fejlôdésének bemutatása azzal kezdôdik, hogy
a mintegy tizennégy éves gyerek észreveszi,
hogy ô más,
mint a többiek, érdeklôdésének más az iránya,
élesebben látja az embereket
és
dolgokat, mint társai, mélyebben és differenciáltabban érez. Ez a tény
tudatosodik
benne.
Tonio ifjúkori történetének
lezárása a hôs művésszé válása
szempontjából
döntô jelentôségű állapotot
rögzít: miután vágytól
és
szeretettôl
vezérelve kereste a
kapcsolatot az emberekhez,
és ez a
törekvése
kudarcot vallott, csalódásából levonja a
következtetést, és
elindul a maga útján.
Ezután az elbeszélés kereken
másfél évtized átugrásával folytatódik,
az
író tájékoztat a közben történtekrôl.
Tudósításának súlypontja Tonio művész
voltának leírására esik. Ez a leíró-
tudósító
rész az elbeszélés
magjához, a Lizaveta
Ivanovnával való
beszélgetéshez vezet.
A
vágy- és szeretetmotívum itt átadja helyét a távolságtartás és hidegség
motívumának. Tonio művészete
ugyanis
azon a meggyôzôdésen alapszik, hogy az embernek meg kell
hallnia
ahhoz, hogy alkotó lehessen:
"az
érzés, a meleg szivbéli érzés mindig banális és hasznavehetetlen. . .
Emberfeletti és embertelen lényekké kell
változnunk. . , csak akkor Ieszünk
képesek.
. . arra, hogy. . . egy érzést hatásosan és izlésesen
ábrázolni
tudjunk. . . Befellegzett a művésznek,
mihelyt ember lesz és érezni kezd."
Tonio
számadása saját művészetérôl itt a panasz formáját ölti magára, és
kiindulópontja lesz az olyan művészet túlhaladásának, amely
az élet
fölé
emeli magát,
elszakad
a valóságtól, és célját egyedül a
rafinált játékban és a szép
formában látja. Tonio ugyanis a beszélgetés
vége felé bevallja, hogy minden
ellenkezô
látszat ellenére titkos szeretet
él benne az élet, az emberek
iránt,
mély vágyakozást érez "az
ártatlan, egyszerű és élô dolgok",
"a
hétköznapiság
gyönyörei után". Ennek alapján
nevezi az orosz
festônô
barátját "eltévedt polgárnak".
Tonio további útja a kezdetekhez
megy vissza, életének azt az idôszakát
szeretné ismét élôvé tenni, amikor
még minden elszigeteltsége ellenére is
kapcsolatban
volt az emberekkel, és szeretetüket akarta
megszerezni.
Az író itt az elsô rész motívumait veti fel
újra, de ezek
most új értelmet nyernek.
Tonio felkeresi szülôvárosát,
majd egy dán fürdôhelyen találkozik Hans
Hansennel
és Ingeborg Holmmal, azaz talán
nem személyesen velük,
hanem
ugyanazzal
a normális "kék szemű" típussal, amely mindig
vonzotta. Az
elbeszélés
csúcspontját képezô jelenetnek
- amikor
egyszerű, problémák
nélkül
élô ifjú embereket lát táncolni
és mulatni - azért volt
számára
olyan nagy jelentôsége, mert belülrôl kész
volt arra, hogy a megfigyelt
jelenségek hassanak rá. Miután megízlelte az
üressé vált
művészet belsô poklát, nem akarja megvárni
érzelmei
teljes eljegesedését. Visszatér tehát annak
az életnek a
szeretetéhez,
amely ôt, a művészt kizárta, mert szükségszerűen ki kellett
zárnia magából.
Ez a
visszatérés ilyen formában persze nem jelent
megoldást,
hiszen az az
élet, amelyik iránt
Tonio oly romantikusan
vágyakozott, alapjában véve álomvízió volt
szôkeségrôl, egészségrôl és életörömrôl. A
talpraesett,
magabiztos
Hans Hansen, a bájos Ingeborg Holm valójában egy
nagyon is
átlagos,
szürke élet megtestesítôi. Ha az
elbeszélés végén Tonio Kröger
csatlakozna
a vidám bálozó társasághoz, az
saját tapasztalatainak, a
művészetnek
elárulása lenne. Számára csak egyetlen
lehetséges magatartás
kínálkozik:
szemlélô marad, aki
ebben az életben nem vesz
részt, de
szemlélôdésébôl meríti
az erôt művészetéhez.
Tehát nem egyszerűen
a
kiindulási
ponthoz való visszatérésrôl van
szó, hanem Tonio
tapasztalataihoz, amelyek ôt valamikor
kiindulópontjától eltávolították, és
amelyeket feldolgozott magában.
Az
elbeszélés Toniónak Lizaveta Ivanovnához írt levelével zárul, amelyben
arról
az új útról beszél, amelyen művészetében járni akar. Ha összevetjük
ezt
a vallomást azokkal
a nézetekkel, amelyeket Tonio
a Lizavetával
folytatott
beszélgetésben kifejtett, világossá válik, hogy közben
milyen
utat
hagyott maga mögött.
Most már nem az
emberen kívüliben és az
embertelenben
látja a művészet forrását, hanem éppen
ellenkezôleg, az
emberinek
a szeretetében. Tekintete "egy meg nem született világot"
lát,
melyben
"emberi alakok árnyékai
nyüzsögnek" és intenek
felé, hogy
"varázsolja el és váltsa meg ôket". De az ô
"legmélyebb és leglappangóbb
szerelme
a szôkéket és kék szeműeket, a derűs eleveneket, a boldogokat, a
szeretetreméltóakat és
közönségeseket rajongja körül".
Ez "termékeny"
szerelem,
mert "ha valami képes az
irodalmárból költôt
fejleszteni"; ez
képes rá.
Tonio
Kröger álma persze utópia marad, hiszen valójában nem szűnt meg az
ellentmondás az igazságért és
megismerésért
küzdô művész és a
művészetellenes prózai polgári
világ
között. Tonio "eltévedt polgár"
marad,
aki azonban az embermegvetéstôl végül
visszatalál embertársai szeretetéhez,
mivel érzi, hogy emberszeretet
nélkül nincs művészet.
Az író nemcsak
a szôkéket és
kék szeműeket, de
a világfájdalmas
művészlelkeket is iróniával szemléli.
1. Milyen két
élmény ébreszti rá Toni
Krögert az elbeszélés
elsô
részében, hogy ô más, mint a többiek?
2. Hogyan rajzolja az író Tonio
Kröger helyzetének családi hátterét? Mi
jellemzi az apa magatartását fiával szemben?
3. Indokoljuk
meg, miért játszik Tonio Kröger
és Lizaveta Ivanovna
beszélgetése az elbeszélés szerkezetében
központi szerepet?
4.
Lizaveta Ivanovna a művészet hatáslehetôségének nihilista felfogásával
szemben
az irodalom "megtisztító,
megszentelô hatását" helyezi
szembe.
Cáfolja-e ezzel Tonio megállapítását?
5.
Milyen tapasztalatokat szerzett Tonio műveinek közönségérôl?
6.
Értelmezzük Toniónak a Lizavetához írt levelébôl idézett mondatát: Két
világ
között állok, egyikben sem vagyok
otthon, épp ezért kissé nehéz a
sorsom."
7. Mi
a különbség az elsô és a harmadik rész írói ábrázolásmódja között?
Mi a változás oka?
8. A művészproblematikán túl
milyen általánosabb jelentése
van az
elbeszélésnek?
9.
Hogyan jut kifejezésre a novellában az írónak az orosz irodalom iránt
érzett szeretete?
A halál Velencében
(1911) a Tonio
Kröger-ben felvetett kérdéskört
alakítja
tovább. Gustav von Aschenbach (fon asnbah), az elismert, sikeres
író művészete
már teljesen eggyéolvadt jól elrendezett polgári létével. A
"tartás", az
"elegáns önuralom" alapjaira
épített élet a
váratlanul
elszabaduló
sötét szenvedély, egy szép lengyel fiú iránt érzett
vonzalom
hatására mégis ôsszeomlik.
A varázshegy
A regényben (1924) egy mindent átfogó jelképrendszer
érvényesül: a mű
címének,
a szereplôknek, a történetnek,
a regény
motívumainak egyaránt
szimbolikus jelentésük van.
A
színhely egy svájci tüdôszanatórium, melynek zárt
világában
a század eleji
Európa társadalmának kicsinyített mására
ismerhetünk.
Hans Castorp, az átlagember az
itt eltöltött hét év
alatt
sűrítetten
átéli mindazt, amit a lenti társadalomban talán egész életében
sem
élhetett volna át.
A jó szándékú
humanista Settembrini lelkes
ékesszólással
közvetíti számára a
polgári liberalizmus eszmevilágát,
optimizmusát.
Vele szemben a fanatikus
jezsuita Naphta az elkeseredett
élettagadást,
a pesszimista irracionalizmust
képviseli. De Hans Castorp
számára
nagy vonzóerôvel bír
Peeperkorn túláradó vitalitása,
Madame
Chauchat
(sosa) kötöttségeket nem ismerô, gátlásmentes magatartása is; és
találkozik a kor tudományos és áltudományos
szellemi áramlataival, a
fejlôdéstannal, a pszichoanalízissel, a
spiritizmussal és
okkultizmussal (a szellemekben való hittel és
a szellemidézés lehetôségének
hiedelmével), megismerkedhet az anyagi világ
szerkezetével, az emberi test
felépítésével, a csillagászat, a zene
kérdéseivel is.
Castorp mindenféle
hatást befogad, de
nem tud választani
a
világmagyarázatok közül.
A dönteni nem
tudás, az elhatározásra
való
képtelenség állapotából csak
a háború ragadja ki. Hirtelen úgy érezte,
"a varázslat
megtört,
ô megváltódott, felszabadult
- nem a maga erejébôl,
amint
röstellkedve megvallotta magának, hanem
elemi
külsô hatalmak által, amelyeknek
voltaképp édesmindegy volt az ô
mellékes
felszabadulása. De ha kicsiny
sorsa eltűnt is a nagy általános
végzetben,
vajon nem fejezôdött-e ki benne valami személynek szóló,
azaz
isteni jóság és igazságosság?"
Az utolsó regények
Thomas Mann a harmincas évektôl különös érdeklôdéssel
fordult
a bibliai és általában a mitikus
témák felé. Úgy érezte, hogy a
nagy
és súlyos mondanivalót
a mindig emberi,
a mindig ismétlôdô
archetipikus
helyzeteket tartalmazó mítosz
újrateremtésével tudja
leghitelesebben kifejezni.
A József és testvérei c. tetralógiában
(1933-1943) a bibliai
József-
történet epizódjait tágítja nagyszabású
mítosszá.
A Doktor Faustus c. regény (1947)
a Faust-mondát a jelenkorba helyezve
kelti
új életre. Mann
ebben a művében a
művészlét problematikájával
foglalkozik. A modern művészetet "ördögi
sugalmazású" fejleménynek tartja.
Adrian Leverkühn zeneszenô, a modern Faust, szerzôdést
köt
az ördöggel, a szenvedélyek, az
ösztönök hatalmával, a betegséggel,
amely alkotóerejét felfokozza. Nagyarányú
zeneműveket hoz létre, zenéjében
azonban
a művész mély kétségbeesése fejezôdik ki, aki nem bízik
már a
művészet
társadalmi hivatásában, sôt a
polgári társadalomban sem.
(A
zeneművek
leírásában Schönberg elméletére és a kortárs zenei törekvésekre
támaszkodott az író.)
A
zeneszenô történetét Mann Serenus Zeitblom (szerénusz
cájtblóm),
humanista gimnáziumi tanárral
beszélteti el a
második
világháború idején, aki barátja életét az
elbeszélés jelenével, a fasizmus
végnapjaival
hozza párhuzamba. A regény két
idôben való folyása, a két
történet
- Leverkühn élete és életének megírása -
szakadatlanul egymásba
fonódik, és kölcsönösen megvilágítja egymást.
A regényben az író a német
tragédia okait szeretné felfedni.
Thomas Mann utolsó regénye, A kiválasztott (1951), virtuozitásában talán
az író legnagyobb művészi teljesítménye.
A mély értelmű középkori Gregorius-legendából
űz gazdag
ironikus-szellemes játékot.
A testvérszerelemben fogant fiú
anyjával folytat szerelmi kapcsolatot,
majd
borzalmas bűneiért súlyos vezeklést vállal magára - tizenhét éven át
él egy kôsziklán -, ezzel elnyeri Isten
bocsánatát, és pápa lesz.
Mann
bűnben született hôsében a sorsával küzdô embert
mutatja meg, akinek a halálon kell
átverekednie magát ahhoz, hogy eljusson
az élethez, a kiválasztottsághoz.
Thomas Mann jellegzetesen hagyományhű elbeszéléstechnikával dolgozott,
az
elbeszélés
folyamatát formaalkotó elvként
használta. De nem
törekedett
arra,
hogy a közvetlen írói beleszólást elfedje, és
így adja a
regény
fiktív világának a valóság
látszatát. Esszéisztikus, ironikus-
szubjektív elbeszélô volt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése