google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 21., péntek

Thomas Mann


Thomas Mann
(1875-1955)

  Thomas  Mann  a  német polgárság reprezentáns  írója,  akinek  legnagyobb
élménye  a  századfordulón családjának és a  patrícius  polgárságnak  Iassú
hanyatlása volt.

  Lübeckben  született,  és  1893-tól Münchenben  élt.1933-ban  elhagyta  a
nemzetiszocialista   Németországot,   Svájcba,  majd   1938-ban   Amerikába
emigrált, és csak 1952-ben tért vissza Európába. Svájcban telepedett le.

  Fiatalkori szellemi érdeklôdését "hármas csillagzata",
Schopenhauer, Wagner és Nietzsche eszmevilága határozta
meg. Az elsô világháború ideje "antidemokratikus tévelygésé"-nek  idôszaka,
amikor  úgy  látta,  hogy  a demokrácia  ellentétben  áll  a  németség  ôsi
jellegével.  A háború végén már revideálni kezdte  konzervatív-nacionalista
nézeteit,   majd   fokozatosan   eljutott   egy   demokratikus,   humanista
szemlélethez.
A fasizmus ellen írásaiban, elôadásaiban, rádióbeszédeiben is fellépett.

  Világképét,  az irodalomról való felfogását az orosz irodalom,  Tolsztoj,
Dosztojevszkij,   Csehov  iránti  szeretete  is  befolyásolta.   Fiatalkori
novelláira különösen Csehov írásai voltak nagy hatással.

  Thomas Mann prózája erôsen intellektuális jellegű.
Érzékletesen  és  reálisan  megjeleníti az élet konkrét  tényeit,  de  ezek
túlmutatnak önmagukon, más tényekre és        
jelenségekre utalnak, jelképszerűek. A tárgyilagos valóságábrázolás  mögött
érezhetôk a rejtett és homályos
összefüggések.  A távoli kapcsolatok keresése a természeti,  társadalmi  és
pszichológiai jelenségek között egyrészt azt mutatja, hogy Mann nem  maradt
érintetlen a
szellemtörténet   felfogásától,   másrészt  annak   a   mindennel   szemben
elkötelezetlen, ironikus szemléletnek és
magatartásnak a jele, amelyet ugyancsak ironizál. Egész
művészetét  átjárja  az  irónia. Kívülrôl és felülrôl,  de  szánalommal  és
megértéssel vegyülô iróniával szemléli a
világot, az embereket. Iróniája az ellentétek áthidalhatatlanságából  ered,
s  végsô  soron  föltételezi azt, hogy az  író  értékek  kiegyenlítôdésében
keresi a világ törvényszerűségét.

  Műveinek egyik központi témája: a művész helye a
modern világban. Mann áthidalhatatlan ellentétet lát
élet és művészet, polgár és művész között. Az élet a normális,  egészséges,
szokásos pályákon fut, a művésznek
ettôl  el kell szakadnia a rendkívülibe, az átlagon felülibe,  így  azonban
fennáll a veszély, hogy életellenes, démonikus, gyenge és beteges lesz.

  Elsô regényében, A Buddenbrook házban (1901) egy
lübecki  patríciuscsalád  hanyatlását  rajzolja  a  hagyományos   realista-
naturalista regény tárgyias, részletezô módszerével.

  A család tagjainak életereje nemzedékrôl nemzedékre
csökken:   az   életrevaló,  szorgalmas   polgárok   utódai   akaratgyenge,
életképtelen,  túlfinomult  művésszé  válnak,  s  a  gátlástalanul  törtetô
Hagenströmök lépnek a helyükre. A biológiai hanyatlás a hagyományos polgári
életforma felbomlásával párhuzamosan megy végbe.

  Az  elsô  világháború  elôtt keletkezett művésznovellákban  is  a  költôi
álmoknak és a polgári éleforma józan
prózaiságának szembeállításával találkozunk. A művész
fegyelmezett magatartás kialakításával próbál meg úrrá
lenni az érzelmek anarchiáján.


Tonio Kröger

  Az elbeszélés ( 1903) három részbôl áll ( 1-2 ; 3-5 ;
6-9;), mindegyikben a vágymotívum variálódik. Tonio
Kröger  elidegenedett  az  élettôl, de vágyódik utána.  Felismeri,  hogy  a
valódi művészi magatartás és a tevékeny
polgári lét ellentétes egymással. A történet arról szól,
hogy  a hôs miként néz szembe ezzel a ténnyel, és milyen  következtetéseket
von le belôle.

  Tonio fejlôdésének bemutatása azzal kezdôdik, hogy
a mintegy tizennégy éves gyerek észreveszi, hogy ô más,
mint a többiek, érdeklôdésének más az iránya, élesebben látja az  embereket
és  dolgokat, mint társai, mélyebben és differenciáltabban érez. Ez a  tény
tudatosodik
benne.   Tonio  ifjúkori  történetének  lezárása  a  hôs  művésszé   válása
szempontjából  döntô  jelentôségű  állapotot  rögzít:  miután  vágytól   és
szeretettôl  vezérelve  kereste  a  kapcsolatot  az  emberekhez,  és  ez  a
törekvése  kudarcot  vallott,  csalódásából levonja  a  következtetést,  és
elindul a maga útján.

  Ezután  az elbeszélés kereken másfél évtized átugrásával folytatódik,  az
író tájékoztat a közben történtekrôl.
Tudósításának súlypontja Tonio művész voltának leírására esik. Ez a  leíró-
tudósító   rész  az  elbeszélés  magjához,  a  Lizaveta  Ivanovnával   való
beszélgetéshez vezet.
A  vágy- és szeretetmotívum itt átadja helyét a távolságtartás és  hidegség
motívumának. Tonio művészete
ugyanis  azon a meggyôzôdésen alapszik, hogy az embernek meg  kell  hallnia
ahhoz, hogy alkotó lehessen:
"az  érzés, a meleg szivbéli érzés mindig banális és hasznavehetetlen. .  .
Emberfeletti és embertelen lényekké kell változnunk. . , csak akkor Ieszünk
képesek.  . . arra, hogy. . . egy érzést hatásosan és  izlésesen  ábrázolni
tudjunk. . . Befellegzett a művésznek, mihelyt ember lesz és érezni kezd."

  Tonio számadása saját művészetérôl itt a panasz formáját ölti magára,  és
kiindulópontja  lesz az olyan művészet túlhaladásának, amely az  élet  fölé
emeli magát,
elszakad  a  valóságtól, és célját egyedül a rafinált játékban  és  a  szép
formában látja. Tonio ugyanis a beszélgetés vége felé bevallja, hogy minden
ellenkezô  látszat  ellenére titkos szeretet él benne az élet,  az  emberek
iránt,  mély  vágyakozást érez "az ártatlan, egyszerű és  élô  dolgok",  "a
hétköznapiság  gyönyörei  után".  Ennek alapján  nevezi  az  orosz  festônô
barátját "eltévedt polgárnak".

  Tonio  további útja a kezdetekhez megy vissza, életének azt az  idôszakát
szeretné ismét élôvé tenni, amikor
még minden elszigeteltsége ellenére is kapcsolatban
volt az emberekkel, és szeretetüket akarta megszerezni.
Az író itt az elsô rész motívumait veti fel újra, de ezek
most új értelmet nyernek.

  Tonio  felkeresi szülôvárosát, majd egy dán fürdôhelyen  találkozik  Hans
Hansennel  és  Ingeborg Holmmal, azaz talán nem  személyesen  velük,  hanem
ugyanazzal  a  normális  "kék szemű" típussal, amely  mindig  vonzotta.  Az
elbeszélés  csúcspontját  képezô jelenetnek -  amikor  egyszerű,  problémák
nélkül  élô  ifjú embereket lát táncolni és mulatni -  azért  volt  számára
olyan nagy jelentôsége, mert belülrôl kész volt arra, hogy a megfigyelt
jelenségek hassanak rá. Miután megízlelte az üressé vált
művészet belsô poklát, nem akarja megvárni érzelmei
teljes eljegesedését. Visszatér tehát annak az életnek a
szeretetéhez,  amely ôt, a művészt kizárta, mert szükségszerűen ki  kellett
zárnia magából.

  Ez a visszatérés ilyen formában persze nem jelent
megoldást,  hiszen  az  az  élet,  amelyik  iránt  Tonio  oly  romantikusan
vágyakozott, alapjában véve álomvízió volt
szôkeségrôl, egészségrôl és életörömrôl. A talpraesett,
magabiztos  Hans  Hansen,  a bájos Ingeborg Holm valójában  egy  nagyon  is
átlagos,  szürke  élet megtestesítôi. Ha az elbeszélés végén  Tonio  Kröger
csatlakozna  a  vidám  bálozó társasághoz,  az  saját  tapasztalatainak,  a
művészetnek  elárulása lenne. Számára csak egyetlen  lehetséges  magatartás
kínálkozik:  szemlélô  marad,  aki  ebben az életben  nem  vesz  részt,  de
szemlélôdésébôl  meríti  az  erôt  művészetéhez.  Tehát  nem  egyszerűen  a
kiindulási    ponthoz   való   visszatérésrôl   van   szó,   hanem    Tonio
tapasztalataihoz, amelyek ôt valamikor kiindulópontjától eltávolították, és
amelyeket feldolgozott magában.

  Az elbeszélés Toniónak Lizaveta Ivanovnához írt levelével zárul, amelyben
arról  az új útról beszél, amelyen művészetében járni akar. Ha  összevetjük
ezt  a  vallomást  azokkal  a nézetekkel,  amelyeket  Tonio  a  Lizavetával
folytatott  beszélgetésben kifejtett, világossá válik, hogy  közben  milyen
utat  hagyott  maga  mögött.  Most  már nem  az  emberen  kívüliben  és  az
embertelenben  látja  a  művészet forrását, hanem  éppen  ellenkezôleg,  az
emberinek  a szeretetében. Tekintete "egy meg nem született  világot"  lát,
melyben   "emberi  alakok  árnyékai  nyüzsögnek"  és  intenek  felé,   hogy
"varázsolja  el és váltsa meg ôket". De az ô "legmélyebb  és  leglappangóbb
szerelme  a szôkéket és kék szeműeket, a derűs eleveneket, a boldogokat,  a
szeretetreméltóakat  és  közönségeseket  rajongja  körül".  Ez  "termékeny"
szerelem,  mert  "ha valami képes az irodalmárból költôt  fejleszteni";  ez
képes rá.

  Tonio Kröger álma persze utópia marad, hiszen valójában nem szűnt meg  az
ellentmondás az igazságért és
megismerésért  küzdô  művész  és a  művészetellenes  prózai  polgári  világ
között. Tonio "eltévedt polgár" marad,
aki azonban az embermegvetéstôl végül visszatalál embertársai szeretetéhez,
mivel érzi, hogy emberszeretet
nélkül nincs művészet.

  Az  író  nemcsak  a  szôkéket  és  kék  szeműeket,  de  a  világfájdalmas
művészlelkeket is iróniával szemléli.

  1.  Milyen  két  élmény  ébreszti rá  Toni  Krögert  az  elbeszélés  elsô
részében, hogy ô más, mint a többiek?

  2.  Hogyan rajzolja az író Tonio Kröger helyzetének családi hátterét?  Mi
jellemzi az apa magatartását fiával szemben?

  3.  Indokoljuk  meg,  miért játszik Tonio  Kröger  és  Lizaveta  Ivanovna
beszélgetése az elbeszélés szerkezetében központi szerepet?

  4. Lizaveta Ivanovna a művészet hatáslehetôségének nihilista felfogásával
szemben  az  irodalom "megtisztító, megszentelô  hatását"  helyezi  szembe.
Cáfolja-e ezzel Tonio megállapítását?

  5. Milyen tapasztalatokat szerzett Tonio műveinek közönségérôl?

  6. Értelmezzük Toniónak a Lizavetához írt levelébôl idézett mondatát: Két
világ  között  állok, egyikben sem vagyok otthon, épp ezért kissé  nehéz  a
sorsom."

  7. Mi a különbség az elsô és a harmadik rész írói ábrázolásmódja  között?
Mi a változás oka?

  8.  A  művészproblematikán  túl  milyen  általánosabb  jelentése  van  az
elbeszélésnek?

  9. Hogyan jut kifejezésre a novellában az írónak az orosz irodalom  iránt
érzett szeretete?

  A  halál  Velencében  (1911)  a  Tonio  Kröger-ben  felvetett  kérdéskört
alakítja  tovább. Gustav von Aschenbach (fon asnbah), az elismert,  sikeres
író  művészete már teljesen eggyéolvadt jól elrendezett polgári létével.  A
"tartás",  az  "elegáns  önuralom"  alapjaira  épített  élet  a  váratlanul
elszabaduló  sötét szenvedély, egy szép lengyel fiú iránt  érzett  vonzalom
hatására mégis ôsszeomlik.

A varázshegy

  A  regényben  (1924) egy mindent átfogó jelképrendszer érvényesül:  a 
címének,  a  szereplôknek, a történetnek, a  regény  motívumainak  egyaránt
szimbolikus jelentésük van.

  A színhely egy svájci tüdôszanatórium, melynek zárt
világában   a  század  eleji  Európa  társadalmának   kicsinyített   mására
ismerhetünk.  Hans  Castorp, az átlagember az itt eltöltött  hét  év  alatt
sűrítetten  átéli mindazt, amit a lenti társadalomban talán egész  életében
sem  élhetett  volna  át.  A   szándékú  humanista  Settembrini   lelkes
ékesszólással  közvetíti  számára  a  polgári  liberalizmus   eszmevilágát,
optimizmusát.  Vele  szemben a fanatikus jezsuita  Naphta  az  elkeseredett
élettagadást,  a  pesszimista irracionalizmust képviseli. De  Hans  Castorp
számára  nagy  vonzóerôvel  bír  Peeperkorn  túláradó  vitalitása,   Madame
Chauchat  (sosa) kötöttségeket nem ismerô, gátlásmentes magatartása is;  és
találkozik a kor tudományos és áltudományos szellemi áramlataival, a
fejlôdéstannal, a pszichoanalízissel, a spiritizmussal és
okkultizmussal (a szellemekben való hittel és a szellemidézés lehetôségének
hiedelmével), megismerkedhet az anyagi világ szerkezetével, az emberi  test
felépítésével, a csillagászat, a zene kérdéseivel is.

  Castorp   mindenféle   hatást   befogad,  de   nem   tud   választani   a
világmagyarázatok  közül.  A  dönteni  nem  tudás,  az  elhatározásra  való
képtelenség állapotából csak
a háború ragadja ki. Hirtelen úgy érezte, "a varázslat
megtört,  ô  megváltódott,  felszabadult  -  nem  a  maga  erejébôl,  amint
röstellkedve megvallotta magának, hanem
elemi  külsô  hatalmak által, amelyeknek voltaképp édesmindegy  volt  az  ô
mellékes  felszabadulása.  De ha kicsiny sorsa eltűnt is a  nagy  általános
végzetben,  vajon nem fejezôdött-e ki benne valami személynek  szóló,  azaz
isteni jóság és igazságosság?"


Az utolsó regények

  Thomas Mann a harmincas évektôl különös érdeklôdéssel
fordult  a  bibliai és általában a mitikus témák felé. Úgy érezte,  hogy  a
nagy   és  súlyos  mondanivalót  a  mindig  emberi,  a   mindig   ismétlôdô
archetipikus   helyzeteket   tartalmazó   mítosz   újrateremtésével   tudja
leghitelesebben kifejezni.

  A  József  és testvérei c. tetralógiában (1933-1943)  a  bibliai  József-
történet epizódjait tágítja nagyszabású mítosszá.

  A  Doktor Faustus c. regény (1947) a Faust-mondát a  jelenkorba  helyezve
kelti  új  életre.  Mann  ebben a  művében  a  művészlét  problematikájával
foglalkozik. A modern művészetet "ördögi sugalmazású" fejleménynek tartja.

  Adrian Leverkühn zeneszenô, a modern Faust, szerzôdést
köt  az  ördöggel, a szenvedélyek, az ösztönök hatalmával,  a  betegséggel,
amely alkotóerejét felfokozza. Nagyarányú zeneműveket hoz létre,  zenéjében
azonban  a  művész  mély kétségbeesése fejezôdik ki, aki nem  bízik  már  a
művészet  társadalmi  hivatásában,  sôt a  polgári  társadalomban  sem.  (A
zeneművek  leírásában Schönberg elméletére és a kortárs zenei  törekvésekre
támaszkodott az író.)

  A zeneszenô történetét Mann Serenus Zeitblom (szerénusz
cájtblóm),   humanista   gimnáziumi  tanárral  beszélteti  el   a   második
világháború idején, aki barátja életét az elbeszélés jelenével, a  fasizmus
végnapjaival  hozza  párhuzamba. A regény két idôben való  folyása,  a  két
történet  - Leverkühn élete és életének megírása -  szakadatlanul  egymásba
fonódik, és kölcsönösen megvilágítja egymást. A regényben az író a német
tragédia okait szeretné felfedni.

  Thomas Mann utolsó regénye, A kiválasztott (1951), virtuozitásában  talán
az író legnagyobb művészi teljesítménye.
A mély értelmű középkori Gregorius-legendából űz gazdag
ironikus-szellemes játékot.

  A  testvérszerelemben fogant fiú anyjával folytat  szerelmi  kapcsolatot,
majd  borzalmas bűneiért súlyos vezeklést vállal magára - tizenhét éven  át
él egy kôsziklán -, ezzel elnyeri Isten bocsánatát, és pápa lesz.

  Mann bűnben született hôsében a sorsával küzdô embert
mutatja meg, akinek a halálon kell átverekednie magát ahhoz, hogy  eljusson
az élethez, a kiválasztottsághoz.

  Thomas Mann jellegzetesen hagyományhű elbeszéléstechnikával dolgozott, az
elbeszélés  folyamatát  formaalkotó elvként használta.  De  nem  törekedett
arra,
hogy a közvetlen írói beleszólást elfedje, és így adja a
regény  fiktív  világának  a valóság  látszatát.  Esszéisztikus,  ironikus-
szubjektív elbeszélô volt.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése