A
középkor irodalmi áttekintése
és néhány
kiemelt mű bemutatása
A szellemi élet fellendülése
A 10-11. században szilárdult meg az új világ
társadalmi rendje, s ezután, a 12-13. században a középkori kultúra nagyszerű
virágzásának lehetünk tanúi a tudomány és a művészetek minden területén. Az
1096-ban megindult elsô keresztes hadjárattól fogva erôre kapott a tengeri
kereskedelem és az ipar, a városokban megjelent a polgárság, s vele együtt
megszületett a középkori értelmiségi is, az az ember, aki szellemi munkából él,
akinek hivatásszerű foglalkozása az írás vagy tanítás, vagy mindkettô
egyszerre. Az uralkodó osztály életszínvonala emelkedett, kulturális igénye
megnôtt.
A vallásos céllal igazolt keleti hadjáratok,
a keresztes háborúk létrehozták a "lovagság" intézményét, emellett
nagymértékben ki is tágították a középkori ember világképét. De a keresztény
Nyugat és az Iszlám nemcsak a csatatereken találkozott: Itáliában és fôleg
Spanyolországban békés cserekereskedelem alakult ki, s a fűszerekkel meg a
selyemmel együtt a kéziratok elhozták a keresztény világ számára a görög-arab
műveltséget is. A középkori Nyugat már elfelejtett görögül, a tudomány nyelve a
latin volt. Most keresztény fordítók serényen munkálkodó csapata kezdte átültetni
latinra az arab, az arabra fordított görög és az eredeti görög szövegeket. A
nyugati keresztények segítséget kaptak ebben a munkában a mohamedán uralom
alatt élô spanyol keresztényektôl, a zsidóktól, sôt maguktól a muzulmánoktól
is. îgy, ilyen közvetítéssel - Keleten és Afrikán keresztül - jutott a
középkori műveltségbe pl. Eukleidész matematikája, Ptolemaiosz (ptolemajosz)
asztronómiája, Hippokratész és Galénosz orvostudománya, Arisztotelész fizikája,
logikája és etikája. Nem lebecsülendô azonban a tisztán arab hatás sem: most
ismerkedtek meg Nyugaton az arab matematikával, s az arabok orvosi szakkönyvei
is - sok más tudományos mű mellett - kedvenc olvasmányai lettek a középkori
tudósoknak.
Mindezek hatására fellendült a szellemi élet,
a tudományos kutatómunka és az oktatási tevékenység a középkor híres nemzetközi
egyetemein, mindenekelôtt Párizsban, 0xfordban, Padovában és Genovában. Európa
minden részébôl diákok serege tanulta itt az alapfokú műveltséget jelentô
"hét szabad művészetet": a grammatikát, a retorikát és a logikát,
valamint az aritmetikát, a geometriát, a zenét és az asztronómiát. Ezután
kerülhetett sor az orvosi, a teológiai vagy az egyházjogi tanulmányokra.
A 13. században emelkedett a tudomány
rangjára a teológia azáltal, hogy az értelmet hívta segítségül. A kor
legnagyobb teológusát, Aquinói Szent Tamást (akvinói - ?1224-1274) az értelmet
keresô hit vezette, s arra törekedett. hogy a vallásos hit tételeit összhangba
hozza a racionális gondolkodással, Arisztotelész filozófiájával. Sajátos
középkori ellentmondást jelent, hogy a kereszténység magyarázatához,
korszerűsítéséhez a támaszt a kereszténységet megelôzô tudományokban kellett
keresni.
Képzôművészet és zene
E két évszázad a képzôművészet, ezen belül is
elsôsorban az építészet terén alkotott halhatatlan remekműveket. A 11-12.
század fejlesztette ki az ún. román stílust. A "harcoló egyház"
céljainak megfelelôen a templomok inkább középkori lovagvárakra emlékeztetnek,
s azt az érzést sugallják, hogy a hívôk biztonságban érezhetik magukat a Gonosz
ellenében. A hatalmas falak, a zömök pillérek kívül is, belül is masszív erôt
árasztanak. A teret félköríves boltozatok hidalják át, s félkörív zárja le a
keskeny, lôrésszerű ablakokat is.
A román stílus még a 12. század végét sem
érte meg, máris egy új, még jelentôsebb építészeti irányzat született, a
gótika. Eltűntek a hatalmas és vastag falfelületek: karcsú pillérek, keskeny
bordák tartják az egész épületet. Az élénk színekben ragyogó üvegablakok már
csúcsívben végzôdnek, s a tér lezárására is a csúcsíves megoldás, két körszelet
összeillesztése szolgál. A templomhomlokzatok jellemzô elemei a gazdagon
díszített kapuzatok, a fülkékbe épített szoborgalériák és a hatalmas méretű
rózsaablakok. A díszítôelemek szemkápráztató gazdagsága gyönyörködteti a
tekintetet. A könnyed, szinte súlytalannak tetszô, égbe törô gótikus
katedrálisok a mennyek dicsôségét, a "diadalmas egyház" hatalmát
hirdetik, az épületek szinte lebegni látszanak. A merev román szobrokkal
szemben a gótikus szobrok légiesek, valósággal élnek, mozogni látszanak. A
ruhák redôzete még eltakarja, de már sejteti az élô, eleven testet.
A középkori egyház hivatalos zenéje a
gregorián ének volt. Nevét onnan kapta, hogy I. Gergely pápa (590-604) alatt gyűjtötték
össze és írták le a Biblia szövegének hangos felolvasásából származó
zsoltárdallamokat, a bizánci liturgikus énekeket, a himnuszok melódiáit, a
kolostorok zsolozsmáit. Mindezek latin szöveggel énekelt, hangszeres kíséret
nélküli, egyszólamú dallamok voltak. Ez a dallamvilág - a népzenébôl közben
beszivárgó új elemekkel együtt - közel ezer évig az európai zene fejlôdésének
egyik legfontosabb alapja lett.
A középkori zenének a kolostorok mellett
egyéb központjai is léteztek. A világi zene elsô kivirágzása a trubadúrének. A
trubadúrok, az eszményi udvari szerelmet és a lovagi erényeket megéneklô
költôk, provanszál nyelvű lírai költeményeiket saját szerzésű dallammal adták
elô. Ez fôleg a néphagyományokból táplálkozott, témái és műfajai azonban
szorosan kapcsolódtak a lovagi életforma alkalmaihoz. Van közöttük szerelmi
dal, udvarló esti dal, a kedvest üdvözlô hajnali nóta, vetélkedô játék,
táncnóta stb. - Ebben az idôben alakult ki a többszólamúság legegyszerűbb
formája, a kánon.
Magyarországon Géza fejedelem és Szent István
király idejében indult meg a román stílusú építészet. A korabeli épületek
azonban elpusztultak, csak néhány templom alapfalait, alaprajzát ismerjük.
Legnagyobb volt közöttük a székesfehérvári háromhajós bazilika. A legjobb
állapotban a tihanyi apátsági templom (1055) altemploma maradt ránk. A 13.
században építették a magyar romanika legnevezetesebb alkotásait. Közülük az
egyik legszebb a jáki templom. Két zömök toronnyal hangsúlyozott homlokzatát az
apostolokat ábrázoló szobordíszes kapuzat ékesíti (ennek stílusa már átmenet a
gótikába). Jellegzetes román kori emlékeink még a bélapátfalvi, a lébényi és az
átmeneti stílust képviselô zsámbéki templomok. A pécsi dómot Schmidt Frigyes
építette újjá a 19. század végén. Az esztergomi királyi palota bejáratának
kapubéllete, rózsaablaka is szép példája a magyarországi román stílusnak.
Kápolnája már átmeneti stílusú.
Magyarországon már a tatárjárás után
megjelentek a gótikus stílus elsô nyomai, a gótika kora azonban nálunk mégis
inkább a 14-15. század. Gótikus műemlékeink közül a legjelentôsebbek a
budapesti Mátyás-templom (Schulek Frigyes restaurálta), a budapesti Belvárosi
plébániatemplom szentélye, a soproni ferences templom. A mellette levô
káptalanterem hazánk legszebb koragótikus keresztboltozatos terme. Késôgótikus
a hálóboltozatos nyírbátori templom. - A Kárpát-medencében gótikus stílusú a
kassai dóm, a szepescsütörtökhelyi Zápolya-kápolna, a kolozsvári Szent
Mihály-templom. - Gótikus váraink közül a legjelentôsebb a diósgyôri, a
kôszegi, a nagyvázsonyi és a visegrádi.
A magyar gótikus szobrászat kiemelkedô
példája, Kolozsvári Márton és György bronzból készült Szent György lovasszobra
(1373) a prágai várban látható. E korból való a gyôri Szent László-herma
(fejereklyetartó) is. - A magyar gótikus festôk sorából kiemelkedik Kolozsvári
Tamás (15. század) nagyméretű oltárképeivel.
A virágzó középkor irodalma
A tudományos életnek az egyetemeken való
kibontakozásával s a képzôművészetek lendületes fejlôdésével párhuzamosan a
12-13. században az irodalom is nagyszerű virágkort ért el. Sok szálból
összefonódó, rendkívül összetett, témában és műfajokban igen változatos a
középkor irodalmi kultúrája. A szellemi, művelôdési élet központjai ekkor a
kolostorok, az egyetemek, a fôúri várkastélyok, illetve a királyi udvarok
voltak. A vallásos szellemet terjesztô, a túlvilágra összpontosított misztikus
áhítatot népszerűsítô latin nyelvű egyházi irodalom mellett és vele szemben ez
a két évszázad teremtette meg a harsány életkedvet árasztó, szabadszájú, az
egyházi és a világi hatalmakat nyíltan támadó - fôként latin nyelven éneklô -
diákköltészetet: a vágánsok vagy goliard-ok (goliár) poézisét. A lovagság
intézménye hívta létre a már nemzeti nyelveken megszólaló, világi jellegű
lovageposzt és lovagregényt, valamint a trubadúroknak és a német
lovagköltôknek, a minnesengereknek különös bájú, az elvont rajongást és a
nagyon is érzéki vágyakat ötvözô szerelmi líráját.
A középkori kultúrának ebbe az elevenen
pezsgô szellemi áramába kapcsolódott be - éppen ezekben a századokban - a népvándorlás
hullámai által nem sokkal korábban a Kárpát-medencébe sodródott magyarság is. A
feudális államalapítás és a kereszténység felvétele utáni elsô századokban, művelôdéstörténetünk
kezdetén a mi irodalmi alkotásaink elôször a korabeli egyházi irodalom
nemzetközi nyelvén, latinul íródtak, de a magyar nyelv irodalmi, írásbeli
felhasználása is hamarosan nélkülözhetetlenné vált. A tihanyi apátságnak
1055-bôl származó latin alapítólevelében pl. 58 magyar szó (szókapcsolat)
olvasható, s ezek helyesírása már határozott következetességet mutat. - A
magyarországi irodalom az európai kultúra szerves része lett, s a legtöbb
középkori műfaj - vallásos és világi egyaránt - megvolt a mi irodalmunkban is.
Vallásos irodalom
A kolostorokból és a szellemi élet más
egyházi központjaiból kisarjadó irodalom az egyház céljait szolgálta, a
vallásos világszemléletet hirdette. Részben az istentiszteletek szükségleteit
elégítette ki (templomi énekek, prédikációk), de leginkább a kolostorokban élô
szerzetesek vallásos áhítatát igyekezett fokozni, az alázatosság, a szegénység,
az engedelmesség, a szüzesség stb. aszkétikus erényeinek ápolására buzdított. A
keresztény szemlélet központjába a földi élet megvetése, a haláltudat és a
túlvilág került. A pokol kínjai riasztották s a mennyország csodálatos örömei
vonzották a középkori hívôt. A túlvilági boldogsághoz a testi vágyak
legyôzésén, az önmegtagadáson keresztül vezet az út. Az ember legnagyobb
ellensége - e hit szerint - a test, ez a bűnös vágyak forrása, ezért böjttel,
önkínzással kell sanyargatni, megalázni a lélek megtisztulása érdekében. (A
test bűnös voltából és megvetésébôl következett a higiénia hiánya, hiszen a
test ápolása bűnnek számított, s ez is egyik magyarázata a nagy középkori
járványos betegségeknek.)
Az egyházi irodalom nyelve a latin volt, de
késôbb a latinul nem tudó, fôleg nôi szerzetesek, az apácák olvasmányigényeinek
kielégítésére megindult a latin szövegek átdolgozása a különbözô nemzeti
nyelvekre.
A vallásos irodalom változatos műfajai közül
(imádság, prédikáció, passió - Krisztus kínszenvedésének és halálának
dramatizált története -, példa, látomás stb.) a himnusz és a legenda volt a
legnépszerűbb.
Himnuszok
Az egyházi lírai költészet a himnuszokban
érte el csúcspontját. A középkori himnuszok istentiszteletek alatt, vallásos
összejövetelek alkalmából énekelt, a hívôk áhítatos érzelmeit kifejezô, az
Istent magasztaló és a szenteket dicsôítô, emelkedett hangulatú költemények
voltak.
A himnuszköltôk között is az elsôk és a
legkiválóbbak közé tartozik Pierre Abélard (pier abélár - 1079-1142), a latinul
író francia filozófus, teológus, párizsi egyetemi tanár. (Szerelemre lobbant
egyik tehetséges leánytanítványa, Héloise [eloiz] iránt, s titokban házasságot
kötöttek. A leány nagybátyja, egy kanonok felbérelt pribékjeivel megfosztotta
férfiasságától. Abélard kolostorba vonult, felesége pedig apáca lett, de - a
hagyomány szerint - kölcsönös szerelmük életük végéig megmaradt.) - 93 himnusza
maradt ránk. Ezekben új sor- és strófafajták jelennek meg. Közülük a
legismertebb a Szombatesti himnusz (Babits Mihály fordította). A frissen és
könnyedén lüktetô ritmusban megírt vers csupa lelkesedés és ujjongó öröm: a
túlvilági, a mennyei boldogság látomása. A babiloni (földi) számkivetés után az
égi Jeruzsálem királyi palotájának békéje és nyugalma várja az üdvözülteket,
akik az angyalokkal együtt egy örökkévalóságon át éneklik ünnepi himnuszaikat.
A 12. század végén és a 13. század elején
szembetűnô a Mária-kultusz kialakulása - nemcsak a kolostorokban, hanem a
városi értelmiség köreiben is. A Mária-himnuszok egyik fajtája a planctus, a
siratóének, siralom. Ez kezdetben lírai sequentia volt (szekvencia - a
versszakok két, egymásnak formailag pontosan megfelelô részbôl állnak), és mint
ilyen, a nagypénteki istentisztelet részét képezte. A Mária-siralmakban
valóságos földi érzések, evilági gondok, emberi fájdalmak, megrendülések is
kifejezésre jutottak. Mária, isten anyja a kereszt alatt meg-megújuló
kitörésekben panaszolja el bánatát, s földi asszonyként éli át a legnagyobb
emberi szenvedést, egyetlen fiának megszégyenítô kínhalálát.
Az egyik legmegrendítôbb, legnépszerűbb
Mária-siralomnak, a Stabat maternek (sztábat máter) a szerzôje egy olasz
ferences szerzetes, Jacopone da Todi (jakopóne da tódi - 1236-1306). Figyeljük
meg a himnusz (planctus - planktusz) érzelmi hullámzását! A fájdalmas anya
iránti részvét és szánalom felkeltése, majd a döbbent csodálkozás után a
Máriával való azonosulás vágya imába vált át: éppen a lehetô legnagyobb emberi
kín vállalása és átélése jogán könyörög a szerzô a "szűzek szűzéhez"
mennyei közbenjárásért, hogy halála után a pálmás paradicsomba, a mennyországba
juthasson.
Śj korszak a vers történetében
A középkori latin himnuszokkal az európai
vers történetében egészen új korszak kezdôdött: megszületett a
"modern" verselés.
a) A leginkább feltűnô, füllel is hallható
újdonság az antik klasszikus verseléshez képest a rím megjelenése: a verssorok
végének hangzásbeli összecsengése.
Rímet a görög és a latin műköltészet nem
ismert, s valószínűleg a népi költészet hatására került most a latin versbe. A
rím, "ez az édes és méla csendülés, mely oly tipikusan keresztény és
modern" (Babits Mihály), ettôl kezdve hosszú idôn át szinte
elválaszthatatlan a vers fogalmától. Nem egyszerűen csilingelô dísz, több is
annál: a verszenét erôsítô, a dallamot felfokozó eszköz azáltal, hogy lezárja
és kiemeli a ritmikai egységeket. A himnuszok népszerűségéhez minden bizonnyal
hozzájárult a rímek által felfoghatóbbá, érzékelhetôbbé váló versdallam is.
A rímeket az ábécé kisbetűivel szoktuk jelölni,
a rímtelen sorokat pedig x-szel. Néha egy-egy sor közepe és vége is rímel
egymással: ezek a belsô rímek.
Jacopone da Todi latinul írt költeményében
nemcsak a sorok végén találunk rímeket. Ezeket Babits Mihály fordítása is
visszaadja. Keressünk ilyen sorokat! Az eredetiben gyakoribbak a belsô rímek,
mint a magyar műfordításban.
b) Ćtalakult, módosult a klasszikus idômérték
is, megnôtt a hangsúly ritmuskeltô szerepe. A középkori latin költészet
verssorai úgy utánozzák a klasszikus verselés egy-egy verslábát, hogy a hosszú
szótag helyén hangsúlyos, a rövid szótag helyén pedig hangsúlytalan szótag áll.
Ebben a költeményben is tulajdonképpen "hangsúlyos trocheusok"
szerepelnek, s a sorok két-két, négyszótagú ütemre tagolhatók. Ezt a fajta
verselési módot antikizáló hangsúlyos verselésnek nevezzük.
Ez lett az alapvetô versformája az újlatin
nyelveknek (francia, olasz, spanyol stb.), s a 10. századtól fokozatosan
kiszorította az ógermán verselést a germán nyelvterületen is Angliától
Skandináviáig. (A magyar műfordítási hagyomány az efféle ritmusképleteket
idômértékes formában tolmácsolja.)
Halotti beszéd - Űmagyar Mária-siralom
A korabeli magyar irodalomban is léteztek a
vallásos-kolostori irodalom különbözô műfajai - kezdetben latin nyelven, de
igen hamar szükség volt az anyanyelv használatára is: a latinul nem tudó
hívôkhöz ugyanis csak magyar nyelven lehetett szólni, s ôk maguk is igényelték
a magyar nyelvű imádságokat, himnuszokat, a lelki épülésüket szolgáló kegyes
olvasmányokat.
Nem véletlen, hogy a két legelsô ránk maradt
magyar szöveg egy prédikáció, a Halotti beszéd és Könyörgés (1200 körül) és egy
1300 táján lejegyzett magyar vallásos vers, az Űmagyar Mária-siralom. Mindkettô
egy-egy mintaként szolgáló latin szöveg szabad, lendületes, magyaros átdolgozása.
A kényszeredettségnek, az eredetihez való görcsös ragaszkodásnak semmi nyoma.
Kifejezôkészségük, erôteljes nyelvi fordulataik olyan fejlett gyakorlatra
vallanak, hogy szinte elképzelni sem lehet, hogy ezek lettek volna a legelsô
kísérletek egyházi szövegek átültetésére.
A temetési prédikáció, a Halotti beszéd a
szertartási rend értelmében a koporsónak a sírba lebocsátása és szenteltvízzel
való meghintése után hangzott el. A korabeli pap - igen hatásosan - egy
felkiáltó mondathoz kapcsolt kérdô mondattal a halál megrendítô komorságát
idézi fel, s a kérdésre adott válasszal bizonyítja, hogy mindnyájan "por
és hamu vagyunk". Hogy a bűn végzetes voltát igazolja. feleleveníti a
paradicsombeli tilalmakat, Ćdám bűnbeesését és következményeit. Ezt az elmélkedô
részt újra egy rövid, felkiáltásszerű kérdés és gyors válasz zárja le
("Kik azok? Mi vagyunk"), majd egy figyelmeztetô gesztussal mutat a
sírgödörbe: Egy ember sem kerülheti el "ez vermet", mert mindnyájan
afelé közeledünk. Befejezésként imádkozásra szólítja fel a hallgatóságot a
szegény halott bűnös lelkéért.
A beszéd bôvelkedik retorikai elemekben
(megszólítás, felkiáltás, kérdés, válasz): különösen erôteljes a hármas figura
etymologica: "halálnak halálával halsz" (a latinban csak:
"halállal halsz"). - A figura etymologica (etimologika) a szó tövének
ismétlésén alapuló stilisztikai alakzat.
Az ún. Könyörgés egy hivatalos liturgikus
szövegnek az eredetihez tapadó, szó szerinti fordítása. Ezért is érezzük
nehézkesebbnek, mint a beszéd szövegét.
Az Űmagyar Mária-siralom magyar költôje jól
megérezte, hogy a latin sorok két ritmikai egységre oszlanak, s végig kétütemű
sorfajban írta meg a maga költeményét. (A latin vers szerzôje Gotfrid, a
párizsi Szent Viktorról elnevezett ágostonos kanonokrendi apátság helyettes
házfônöke volt, aki a 12. században élt.) A magyar hangsúlyos ütemben a
hangsúlytalan szótagok száma ekkor még kötetlen volt, s ez nagyobb szabadságot,
változatosabb sorok létrehozását tette lehetôvé.
"Legelsô" versünkben már fejlett
rímek, szép és tudatosan alkalmazott alliterációk találhatók. Változatos a
rímelhelyezés is: elôfordulnak páros rímek (a a b b), félrímes megoldások (x a
x a) és bokorrímek is (a a a).
A régi irodalmi nyelvben gyakori stilisztikai
forma, hogy egy szó önmagával alkot birtokos jelzôs szószerkezetet, pl.
"halálnak halála", "énekek éneke", "hiúságok
hiúsága". Ez a szófordulat a héberbôl került a Vulgatába, s tulajdonképpen
a szó fogalmi tartalmának a lehetô legnagyobb mértékű teljességét jelenti,
tehát afféle felsôfok, túlzófok. A "halálnak halála" = a legszörnyűbb
halál; "énekek éneke" = a leggyönyörűbb ének stb. Hasonló szerkezetek
fordulnak elô a Mária-siralomban is. A "világ világa" jelentése itt:
a legragyogóbb világosság, fényesség.
A költeményben Mária, a keresztre feszített
Jézus anyja egyes szám elsô személyben szólal meg. A legnagyobb szenvedést
átélô, a fia kínhalálát szemlélô asszony tehetetlen kétségbeesésben vergôdik.
Hol önmaga nyomorult állapotát zokogja el, hol pedig - váltakozva a keserű
jajongással - fiát szólítja meg anyai becézgetéssel, illetve a halált kérleli -
önmagát ajánlva fel neki gyermeke helyett -, majd pedig Jézus kínzóihoz
könyörög kegyelemért. A vers befejezésében feltör a tébolyult anyai sikoly: ha
már nem mentheti meg egyetlen iát, legalább osztozni akar vele a halálban. -
Horváth János a középkori irodalmat feldolgozó híres monográfiájában (A magyar
irodalmi műveltség kezdetei) így jellemzi a Mária-siralmat: "A ,siralom'
műfaja egyike az egyházi költészet azon alkotásainak, melyek a szent történetet
a legegyetemesebb emberi érzések részvételével fogják fel. Isteni magasságba
emelve megszentesítik, felmagasztalják az emberi érzést - ezúttal az anyai
szeretetet... Csak végig kell nézni: még a csonka magyar költeményben is hány
fordulaton nem megy át s mily gazdag modulatiójú a ,siralom' líraisága. Bágyadt
féleszmélet állapotából három ízben tör fel benne megújuló erôvel az anyai
fájdalom jajszava, mindannyiszor más-más fordulattal keresve utat, amelyen
megnyilatkozhassék s élô lényt, ki könyörüljön rajta és fián, mígnem a
szemlélet ismételten felizgató hatása alatt az irgalomért kiáltás kitöréseiig
emelkedik" (i. m. 91. l.).
Legendák
A középkori legenda Krisztus, Szűz Mária vagy
valamely szent életének, a velük kapcsolatos csodás történeteknek prózai vagy
verses elbeszélése.
ŐA jámbor szerzôk legtöbbször egyesítették a
lelkileg épületest a szórakoztatóval, s a földi létet megvetô, az istenes
életet propagáló történeteket az antik regénybôl és a keleti (hindu)
mesekincsbôl vett motívumokkal tették érdekesebbé. A legtöbb legenda izgalmas,
a képzeletet megmozgató, érdekfeszítô "regény", "novella",
s a korabeli olvasók igényét szolgálta ki. Néha még az erotika is megjelenik
bennük negatív formában: némelyik legenda részletesen leírja, hogy szent hôse
vagy hôsnôje hogyan gyôzi le a bűnös testi vágyak kísértéseit.
A legendák, mint elnevezésük is jelzi
("olvasandó dolgok", "amit el kell olvasni"), kezdetben
latin nyelven árasztották el Európát. Késôbb a középkori néptömegek vallásos
mozgalmainak, az ún. laikus mozgalmaknak a hatására (12-13. század) anyanyelven
szólaltak meg. Nôtt ugyanis az olyan közösségeknek, fôleg nôi szerzeteseknek,
apácáknak és vallásos érzületű világiaknak (elsôsorban városi polgároknak) a
száma, akik latinul már nem tudtak, de igényelték a szent szövegek felolvasását
vagy olvasását.
Latin nyelven születtek meg az elsô
magyarországi legendák a 11-12. században Szent Istvánról, Szent Imrérôl, Szent
Lászlóról, Gellért püspökrôl. A magyar nyelvű irodalom kezdeteit - mind
egyházi, mind világi téren - a 13. század elejére vagy közepére kell tennünk.
A Margit-legenda, IV. Béla király szomorú
sorsú, szentté avatott lányának története már a laikus vallásos mozgalmak
hatására jött létre. A 14. század legelején, 1310 körül keletkezhetett magyar
nyelven. Margit domonkos rendi apáca volt, s a Nyulak szigetén, a mai
Margitszigeten lévô kolostorban élte le rövid, aszkézisben töltött életét. (A
legenda szövegét megôrzô kódexet Ráskai Lea másolta 1510-ben.)
Margit az egyház által népszerűsített
életideál megtestesítôje: a legenda egyes eseményei mind szent életmódjának
illusztrációjául szolgálnak, a jellemzés eszközei. Ezekbôl egy rendkívüli
egyéniség képe bontakozik ki, aki a földi élet megvetésében, az alázatosságban,
az önsanyargató aszkézisben és a szegénységhez való ragaszkodásban minden társa
felett állt. Még kolostori elöljárói is korholták túlságos buzgalmáért, de nem
változtatott életmódján, mellyel a mennyei boldogság felé törekedett.
Rendtársai, a "sororok", nem is igen értették meg, különcnek vélték,
s szerzetesi életvitelének túlzásait nem tartották méltónak királyi eredetéhez.
Isten azonban még életében sokféle csodával tüntette ki.
A legenda a jámbor élet propagálását
összekapcsolja saját korának kemény bírálatával: az egyes részletekbôl a
feudális anarchia képe bontakozik ki. Ebbôl is kiderül, hogy a középkori
vallásos embereszmény aligha valósulhatott meg nagyobb méretekben.
1 megjegyzés:
nem mondhatni,hogy kevés.
Megjegyzés küldése