2012. december 15., szombat

a XIX. század francia és orosz irodalma


A XIX. század világirodalmának szépprózájából

a) A XIX. századi francia regény egy jellegzetes változata - Balzac vagy Stendhal egy művének elemzésével
b) Három élet - három halál (Gogol, Tolsztoj, Csehov művei alapján)


            A realizmus

            A realizmus a 19. század egyik stílusirányzata, ábrázolási módja. A romantikával egy időben született, forrása a csalódottság, az illúzióvesztés: a felvilágosodás rációkultusza illúziónak bizonyult, a társadalmi problémák sokkal bonyolultabbak lettek. A romantikus írók elfordulnak saját koruk társadalmától, egy idillikus, egy egzotikus világba menekülnek, amely a képzelet szülötte. A realista írók szembefordulnak saját korukkal, s az a törekvésük, hogy a valóságot minél hitelesebben ábrázolják.
            A "valóság" kérdése itt is felmerül. Minden ember a saját élményei, benyomásai alapján alakít ki egy képet a körülötte élő emberekről, társadalomról, tehát a "valóságról". Ugyanazt a témát, ugyanazt a valóságot többféle módon is lehet látni és bemutatni. A realista művészek úgy kívánnak minél pontosabb, igazabb ábrázolást adni a valóságról, ahogyan azt maguk látják. A realizmus lényeges kelléke a táj- és helyrajzi adatok aprólékos bemutatása, a szereplők külső tulajdonságainak leírása általában írói közlés formájában.
            A realizmusra jellemző a körültekintő lélekrajz, a szereplők lelkivilágának feltárása, hiszen az alakok belső ábrázolása is elősegíti a valóság megragadását. A modern lélektani (analitikus) regény megszületése a realizmussal esik egybe. Az írók csaknem ugyanolyan tudományos igénnyel tanulmányozzák az emberi társadalom törvényeit, mint a kor természettudósai a természetet. A művészeknek az a céljuk, hogy a társadalom tipikus vonásait tárják fel. A tipikus olyan helyzet, esemény, cselekvő hős, amelyek egyedi konkrétságukon keresztül valamilyen általános érvényű, társadalmilag lényeges tartalmat fejeznek ki. A tipikus nem azonos az átlagossal, s nem mindig azonos a valószerűvel sem.
            A realista irodalmi stílust a tárgyilagos, higgadt, részletező előadásmód jellemzi. A naturalizmus a pozitivizmus filozófiai irányzatnak megfelelően a valóság aprólékos megfigyelését, a mindennapi élet jelenségeinek vizsgálatát tűzte ki célul (fő képviselője a francia Zola). A realizmus uralkodó műfaja a regény és a novella.

            A francia regény világa a 19. században

            A francia realista regény kialakítói, Stendhal, Balzac, Flaubert egy történelmi korszak krónikásai voltak. Műveikben a Napóleon bukása utáni korszak kiábrándultságát ábrázolták. A Bourbon-restauráció elleni 1830-as forradalom és az azt követő polgárkirályság a nagypolgárság hatalomra jutását eredményezte. A társadalmat mozgató legszentebb eszme a pénz lett, ennek eszköze pedig az érvényesülés, a siker. A törtetők ennek az új világnak a hősei. Róluk szólnak Balzac, Flaubert és Stendhal regényei, amelyek a francia társadalom keresztmetszetéről adnak képet.

            Balzac: Goriot apó

            Honoré de Balzac a 19. századi francia  realista regény egyik nagy megteremtője. Regényeiből megismerhetjük a korabeli francia társadalmat. Ez volt az író célja is: hatalmas freskóban kívánta ábrázolni saját korát, a felemelkedő új osztály, a polgárság történelmi útját.


            A részletek gazdagsága

            Balzac regényeinek fő jellemzője a pontosan megfigyelt és aprólékosan megrajzolt részletek gazdagsága. A cselekményt az író mindig előkészíti a környék és a figurák bemutatásával. Rendszerint kívülről halad befelé a leírásban. A történet 1819-ben kezdődik, színhelye a Vauquer-ház, amely egy penzió.

            A penzió lakói

            Vauquer-né "személye kifejezi a penziót". Balzac egymás után mutatja be a penzió lakóit. Az első emeletről fölfelé haladva a szobák egyre szegényesebbek. Az első emeleten lakik Vauquer-né, Couture-né Victorine Tailleferrel. A második emelet lakói Poiret úr és Vautrin. A harmadik emeleten él Goriot apó és Eugene de Rastignac, valamint a személyzet: Christophe és Sylvie. Két szereplőt, Vautrint és Goriot apót meglehetősen sűrű rejtély veszi körül.
            Vautrin "élete mélyén gondosan eltemetett titok lappang". Goriot apó 1813-ban költözött a penzióba gazdag emberként, s az első emeleten lakott. Fokozatos elszegényedése arányában egyre feljebb került a szállóban. Goriot sorsa az erőszakosan fölfelé törő, gyorsan meggazdagodó polgárság útját példázza. Goriot tésztagyári munkás volt, s a forradalmi háborúk idején üzérkedéssel gazdagodott meg. A szép fiatal nők, akik látogatják, a lányai. A Vauquer-ház a korabeli Párizs keresztmetszetét adja. "Egy ilyen közösségen belül kicsiben az egész társadalom elemei föllelhetők."

            Több szálon futó cselekmény

            Goriot és Rastignac sorsa összekapcsolódik: mozgásuk a társadalmi ranglétrán ellentétes. Rastignac fölfelé, az arisztokrácia világába, a gazdagság és a fényűzés felé halad, Goriot pedig fokozatosan süllyed lefelé a nyomorba. Eugene de Rastignac kitartó munkával akar karriert csinálni, de később megváltozik, s az érvényesülés vezeti. Észrevette, mekkora befolyásuk van a nőknek a társadalmi életre, ezért női pártfogóra, szeretőre akar szert tenni. Távoli rokona, Beauséant vikomtné (boszean) segítségével ismerkedik meg Goriot két lányával is. Anastasie de Restaud (resztó) grófnénál nincs sikere, de a fiatalabbik, Delphine, Nucingen (nüszenzsen) báró felesége a szeretője lesz.

            A "fent" és a "lent" erkölcse

            Az arisztokrata körökben járatlan Rastignac a Beauséant-palotába "rosszkor" érkezik, mert rokona a szeretőjét szokta ilyenkor fogadni. Ebben a "fenti" világban minden előkelő asszonynak van "barátja". Eugene megdöbbenve hallgatja végig Beauséant-né erkölcsi leckéjét. Semmire sem viszi, ha nem akad egy fiatal, gazdag és elegáns nőre, aki érdeklődik iránta. "A világ nem egyéb, mint megcsaltak és csalók közössége." Eugene föl akar törni, de nincs semmije. Vautrin szinte belelát Rastignac szívébe, s "pártfogásába" veszi a diákot. Vautrin félelmetes logikával fejti ki, hogy becsületes munkával nem fog eredményt elérni. Balzac a legelőkelőbb arisztokrácia és a bűnöző alvilág erkölcsi felfogását szembesítette, s Rastignacnak rá kellett jönnie, hogy a két világszemlélet között nincs különbség. Vautrin terve szerint a diák udvaroljon Victorine-nak, s a diák milliomos lenne, miután Taillefer úr meghal.

            Romantikus cselekménybonyolítás

            Balzac realista képet fest a pénz elembertelenítő hatalmáról. A regény cselekménybonyolítása azonban inkább romantikus: az író sok mindent homályba burkol, kedveli a váratlan fordulatokat, az éles szembeállításokat, nagy összeütközéseket. Az események drámai fordulatot vesznek: az ifjú Taillefer sorsa beteljesedett, majd Vautrint leleplezik - ő a Vasfejű, a szökött rab, akinek valódi neve Jacques Collin.

            Romantikus és realista jellemzés

            A drámai fordulat után minden figyelem Goriot apóra és Rastignacra terelődik. Goriot apót már csak egyetlen nagy szenvedély jellemzi: a leányai iránt érzett túlzott szeretet. Ez a romantikus, felnagyított, mértéktelen szenvedély nem ismert határokat.
            Sokkal bonyolultabb, összetettebb hős Rastignac. Sikerről álmodó, felkapaszkodni vágyó ifjú törtető. Könnyre fakasztja Goriot apó sorsa, s visszariad Vautrin aljas tervétől, a családjától kért pénzt visszaküldi. Sajnálja Beauséant-nét, s bár számításból közeledett Delphine-hez, őszintén megszereti. Önzetlenül, szeretetből ápolja a haldokló Goriot-t. Jelleme előttünk alakul, változik. Rastignac figurája a realista jellemábrázolás példája.

            A végső elhatározás

            Goriot zokog tehetetlenségében, s a kiállt izgalmak összeroppantják. Eugent megrendíti Goriot lányainak viselkedése, ez az "elegáns apagyilkosság". A leányok közül egyik sem ment el a temetésre. Rastignac magára maradva végignézett Párizson, s "kiejtette száján ezt a nagyszerű mondatot: Most mirajtunk a sor!"
            Ez a kihívás nem szembeszállás a társadalom ellen, hanem éppen a korabeli társadalmi erkölcsökhöz való alkalmazkodás, az érvényesülés becstelen útjának elfogadása. Ezen az úton fényes jövő vár rá. Rastignacra további regényekben valóban fényes jövő vár: gróf lesz és igazságügy-miniszter.
            Rastignac ragyogó pályafutásának titka az erkölcsi gátlástalanság. Goriot apónak azért kellett elbuknia, mert átadta magát egy nagy, nemes szenvedélynek. Éppen korlátokat nem ismerő szeretete tette sebezhetővé.

            Az orosz realizmus világa

            A 19. század az orosz irodalom fénykora: íróóriások sora jelzi azt a szinte robbanásszerűen gyors fejlődést, amellyel az orosz irodalom betört Európába. A társadalom későfeudalista mivolta miatt nem volt még erős, művelt polgári osztály, s csak a nemességből kiszakadt értelmiség sürgette a cári önkényuralom megdöntését. Az 1825-ös dekabrista (decemberi) felkelés volt az első kísérlet a polgárosításra. Vérbe fojtása után I. Miklós számos enyhítő intézkedést hozott. A cári rendszer bürokratizmusa s az ország siralmas helyzete lett a kibontakozó realizmus témája. Nyugaton a pénz hatalma áll a regény középpontjában, Oroszországban viszont a vidék sivársága, a kisemberek szánalmas vergődése.
            Az orosz regényírók ábrázolták elsőként a szegényeket, az alázatosakat és a megalázottakat, a cári rendszer kiszolgálóit és kiszolgáltatottjait. Az orosz realista írók művei arról szólnak, hogy hogyan nem szabad, hogyan nem érdemes élni. Hősei afféle "fölösleges" emberek. Lermontov Korunk hőse című lélektani regényében jelenik meg Pecsorin, s Goncsarov Oblomovjában az oblomovizmus, amely a korabeli nemesi világ tipikus magatartása volt. A legnevesebb orosz írók ebből a korból: Gogol, Csehov, Tolsztoj, Dosztojevszkij.

            Három élet - három halál

            A "hogyan élni?" kérdését követhetjük nyomon Gogol, Tolsztoj és Csehov egy-egy kiváló novellájában: A köpönyegben, az Ivan Iljics halálában és A csinovnyik halálában. Három élet - három halál szemlélői, szemtanúi lehetünk. Az orosz realizmus jellemző hősei az ún. "fölösleges emberek"; ilyen ember Akakij Akakijevics, Gogol és Cservjakov, Csehov hőse. Egyedül Tolsztoj "embere", Ivan Iljics keresi az élet értelmét, de csak halála előtt látja meg a "fényt".
            Gogol: A köpönyeg

            Gogol hivatalnok-novellái közül a leghíresebb A köpönyeg című groteszk elbeszélése. A groteszk a komikumnak az a fajtája, amelyben a legszélsőségesebben ellentétes elemek egybefonódása kelt nevetséges hatást.
            Az író elbeszélésmódja komikus hatást vált ki az olvasóból. Az anekdoták, a szójátékok, a képtelen túlzások, a szójátékok, különféle ellentmondások a rögtönzés benyomását keltik. Jellemző a fölösleges részletek kiemelése, de a fontos dolgok elhallgatása, néhol a bizalmas bőbeszédűség érzete.
            A novella cselekménye igen egyszerű: egy kisember észrevétlenül meghal bánatában ellopott köpönyege (télikabátja) miatt. Halála után egy ideig kísértetként visszajár a túlvilágról, s "rangra és címre való tekintet nélkül mindenkiről leráncigál mindenféle köpönyeget". Akakij Akakijevics egy eltorzult világban él, amely tökéletesen illik csinovnyik-létéhez. Az egyhangú, lélekölő másolás "változatos és kellemes világ" számára, míg egy új kabát készítése nagyszabású, rendkívüli esemény. Világában eltorzulnak az arányok: tragikomikussá fokozódik az apró cél és az ironikusan felnagyított vágyálmok közötti ellentét.
            A főszereplő halálát többféleképpen is lehet értelmezni. Egyfelől köpenyével együtt emberi méltóságát is ellopták, s a szerencsétlen kishivatalnok belehal bánatába. Másfelől viszont egész életében megalázkodó csinovnyik volt. Amikor a tábornok ráordított a megszeppent hivatalnokra, ezzel Akakij kiváltotta egy nála magasabb állású személy rosszallását. Megszűnt csinovnyiknak lenni: addigi élete összeomlott.

            Csehov: A csinovnyik halála

            Cservjakov, a főhős hagyatéki végrehajtó, a novella hőse, igen közeli rokona Akakij Akakijevicsnek. Ugyanolyan megnyomorított lelkű kishivatalnok, de leszűkített világában ő is jól érzi magát. A novella kezdése nagyon hasonlít Gogol művéhez.
            Ebben a novellában is szinte ugyanaz történik, mint A köpönyegben: itt is egy magas állású személyiség rosszallását váltja ki egy csinovnyik. A színházbeli tüsszentés szörnyű bűnné terebélyesedik, s Cservjakov addig zaklatja bocsánatkéréssel a tanácsos urat, amíg az egyszerűen kidobja. A csinovnyik magára haragított egy felette álló személyt - ez összeférhetetlen a csinovnyik-léttel. Cservjakov ezzel egyszerűen megszűnt létezni.

            Tolsztoj: Ivan Iljics halála

            Tolsztoj egyik legkiválóbb kisregénye az Ivan Iljics halála, melynek központi kérdése: hogyan kellene élni, illetve hogyan nem szabad élni. A korábbi művek epikus hömpölygését, ironikus, mondhatni könnyed modorát itt a tömörség váltja fel: az író szembenéz az élet sivárságával, a halál rettenetével.
            Tolsztoj megbontja a hagyományos időrendet: egy közhivatalnok életének bemutatását annak halálhírével kezdi. Ebben a részben azt tudhatjuk meg, hogyan éreznek halála iránt hozzátartozói, barátai. Ezt követően megismerhetjük Ivan Iljics életét, szenvedését, s halálát. A közhivatalnok minden tekintetben középszerű ember. Tökéletes csinovnyik: kötelességének azt tekintette, "amit magas állású személyek annak tekintenek". A betegség részletes leírásával a regénytér leszűkül, a színhely a lélek világa lesz.
            Vívódások, erkölcsi gyötrelmek után rá kellett döbbennie, hogy életét elhibázta. Felismerte, hogy mindaz, amit értéknek hitt, üres. Fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedése: elrontott bűnös életének tudata. Halála előtt "meglátta a fényt", megvilágosodott előtte minden: észrevette, hogy mások is szenvednek. Nem küzd életéért, meghal, hogy ne szenvedjenek mások. Arca megtisztul, nyugalom és béke árasztja el.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése