Anton Pavlovics Csehov
(Orosz realista regény és
dráma)
Gogol, Tosztoj, Dosztojevszkij, Turgenyev után és mellett a XIX.
századi orosz irodalom legnagyobbjai közé
tartozik Csehov (1860-1904).
Egy
évvel ajobbágyfelszabadítás elôtt született egy vidéki kisvárosban. Nagyapja
még jobbágy volt, apja már kereskedô. A
moszkvai egyetemen tanult, orvos lett.
Tüdôbajban halt meg egy évvel az 1905-ös
forradalom elôtt. Az a 44 év, amely születése és halála között eltelt, a vidéki
nemesi életforma hanyatlásának, a tôkés gazdálkodás gyors fejlôdésének s ezzel
párhuzamosan a proletariátus megjelenésének kora. Mindezt a társadalmi
átalakulást keretbe fogta a cári önkény újra
megerôsödô terrorja, a forradalmi változásoktól
rettegô riadalma.
Csehov kívülrôl érkezett az irodalomba, nem a magas értelmiség soraiból.
Az írás - az orvosi gyakorlat mellett - kezdetben valami második mesterség volt
számára. A 80-as évek elején különbözô élclapok-
ba írt rövid, pár oldalas humoreszkeket -
könnyedén, csak úgy jókedvében. Tréfálkozó, mosolyt keltô írásaiban mindennapi
apróságokat,
jelentéktelen, nevetséges és furcsa, mégis
nagyon jellemzô jelenségeket
ábrázolt. Harag és felháborodás nélkül írt,
legfeljebb a csodálkozó értetlenség fedezhetô fel amiatt, hogy milyen ostobán
és képtelenül élnek az emberek.
Már a
korai elbeszélésekben is megfigyelhetjük Csehovnak azokat a
jellegzetes írói módszereit, amelyekkel a
múlt század végén megújitotta
a novella műfaját. Csehov ugyanis tudatosan
újítónak vallotta magát.
Legtöbb novellája ún. rövid elbeszélés. A
csehovi rövidség mint a valóság ábrázolásának új módszere szemben állt a regény
és az elbeszélés
hagyományos műfajaival, szokásos
megoldásaival. Csehov általában egy-egy jelenetet, élethelyzetet ragad meg, s
számára a cselekménynél
sokkal fontosabb a szereplôk beszélgetése
vagy gondolkozása. Nem jellemzi hôseit, rendszerint külsejüket sem mutatja be.
Elkerüli a szereplôk lelkiállapotának leírását, s arra törekszik, hogy ez
magából a hôsök
cselekedeteibôl, beszélgetésébôl derüljön ki.
Szinte a végsôkig lecsökkentette az irói közlést. Szereplôi túl sokat
beszélnek, ô maga túl keveset. A hôsök megszabadultak az írói beavatkozástól, s
ezáltal beszédesebbek, nyíltabbak lettek, az olvasó számára pedig lehetôvé
vált, hogy
közelebb kerüljön hozzájuk, jobban megértse
ôket.
Csehov nem a mindentudó író szerepében lép elénk, soha nem ad
tanácsokat, magyarázatokat, mégis teljes erôvel érzékelteti, hogy valami baj
van az orosz élettel.
Novelláiban a hétköznapiság vonul be a költészet világába líraisággal,
erôs hangulatisággal átszôve. Hôsei észrevétlen átlagemberek, magányos, tétova
lények. Életük egyhangú, unaltnas, nevn történik velük
setnmi. A hagyományos életforma széthullott,
a régi értékrend szétesett: az emberek csak töprengenek, beszélgetnek, de nem
jutnak semmire, s a tragikumot rendszerint komikus színezettel, groteszk
formában élik át. Mindenki saját lelkivilágába zárkózik, s egyedül marad a maga
szorongásaival, homályos vágyaival.
A csinovnyik halála
A
korai novellák egyik legsikerültebb darabja A csinovnyik halála (1883). Ivan
Dmitrics Cservjakov, hagyatéki végrehajtó, a
novella hôse, közeli rokona Akakij
Akakijevicsnek. Ugyanolyan megnyomorított
lelkű kishivatalnok, de sajátosan
leszűkített világában ô is megelégedett, jól
érzi magát. Gogol groteszk elôadásmódja ismétlôdik meg valósággal a novella
elsô bekezdésében. Az elsô mondat ironikus
szóismétlése ("Egy kiváló szép estén a
nem kevésbé kiváló Ivan Dmitrics Cservjakov. . . ") s a színházi élmény
képtelen eltúlzása ("Gyönyörködött és a földi boldogság csúcspontján
érezte magát.") kacagtató, humoros hatást kelt. - Az írói közlés
megszakítása, a "hirtelen",
"váratlan meglepetésekrôl" közbeiktatott elmélkedés
után a megszokott, a mindennapi
tapasztalatokkal merôben ellentétes, "logikátlan" folytatás
következik: a "váratlan", "hirtelen" fordulat ugyanis: egy
tüsszentés.
Tüsszenteni sehol senkinek sem tilos, nem
sérti a fennálló közrendet, a kialakult
erkölcsi törvényeket. Az író - a komikus
hatást fokozva - mégis mentegeti Cservjakov "hapciját", mégpedig úgy,
mintha a tüsszentés nem csupán természetes élettani
funkció lenne, hanem valamiképpen összefüggne
a társadalmi ranggal, beosztással:
"Tüsszent a paraszt, tüsszent a
rendôrkapitány, sôt némelykor a valóságos titkos
tanácsos is." Ha mindenki tüsszent,
akkor nem történt semmi különös, Cservjakov is megnyugodhat.
Miért
válik "szörnyű bűnné" az alázatosságra nevelt csinovnyik riadt
képzeletében ez a tüsszentés? Hogyan akarja bűnét jóvátenni? Mi az oka a csinovnyik halálának? -
Indokoljátok Csehov következô
mondatát: "Cservjakov bensejében valami megszakadt."
Tolsztoj novellájában Ivan Iljics is csinovnyik módon élt, de a halála
elôtti percekben megváltozott, újra megtanult igazi emberként élni és
gondolkodni. Csehov
hôse, az öntudatától megfosztott kisember,
csak csinovnyik módon tudott élni is,
meghalni is. A novella tragikomikus
csattanóval zárul, s nem érzünk különösebb
megrendülést, bár lehervad ajkunkról a
mosoly.
A 6-os számú kórterem
A
mozdulatlanságnak, az orosz élet megnyomorítottságának és kilátástalanságának
filozofikus-szimbolikus összefoglalása A 6-os számú
kórterem (1892). Ez hosszú novella, inkább
kisregény, tehát nem illenek rá az ún. rövid elbeszélés műfaji sajátosságai.
Cselekménye gazdagabb, szereplô gárdája népesebb, elôadásmódja részletezôbb, az
írói
közlés bôvebb áradású, nem visszafogott.
Lényegében megtartja a
novella hagyományos módszereit, s ezért
kivételnek számít Csehov novellisztikájában. A tolsztojánizmussal való
leszámolást tűzi ki célul
benne, s a passzivitást hirdetô tolsztoji
életszemlélet megcáfolására szüksége volt szélesebb körű, jól megalapozott
bizonyítékokra.
Mi a
novella színtere? - Figyeljétek meg, milyen hangulati töltése van már rögtön a legelsô bekezdésnek
! - Kik a 6-os kórterem lakói? - Miféle
"orvosi kezelésben" részesülnek?
Mutassátok be az egyes betegeket! A negyedik és az ötödik beteg leírására csak késôbb kerül sor. - Mit
gondoltok, Nyikita
embertelen durvaságból veri-e a szerencsétleneket? Becsületes vagy
becstelen embernek tartjátok-e? Van-e véleménye, meggyôzôdése?
Gromov tanár
A
harmadik betegnél hosszasan elidôzik a leírás. Ivan Dmitrics Gromov az egyetlen
nemesi származású, 33 éves, volt gimnáziumi tanár
és bírósági végrehajtó. Jellemzô és egyben
jelképes is, hogy ez a finom
érzékenységgel megáldott, művelt, okos
fiatalember üldözési mániában
szenved. O az elbeszélés egyik fôszereplôje.
Az
író megszakítja a jelen idejű elbeszélést, a jelenbe bekapcsolja a múltat. - Mi
a szerepe ennek az idôváltásnak?
Milyen embernek mutatja be Csehov Gromovot? - Bizo-
nyítsátok az írói jellemzés segítségével, hogy Gromov más,mint a többi
ember, legalább lélekben ellenállt, s nem tudott megbarátkozni az isten háta
mögötti kisváros tompa, értelmetlen életével !
Milyen külsô esemény indította el lelkében a beteges folyamatot? Végül
mi váltotta ki a betegség súlyos kitörését? Milyen kapcsolat volt közte és a
város lakói között? Van-e mélyebb, jelképes értelme Gromov sorsának? Mi volt az
orvos véleménye Gromov gyógyításáról ?
Ragin doktor
"Azt rebesgették, hogy egy idô óta az orvos állítólag bejár a 6-os
számú kórterembe." Ezzel a "megdöbbentô hírrel" témát vált a
kisregény, s Andrej Jefimics Ragin doktor életének múltját, gondolkodásmódját,
magatartását, szokásait tárja fel.
Milyen pályára készült eredetileg Ragin doktor? Figyeljétek meg, az író
milyen aprólékos részletességgel írja le külsejét!
Milyen állapotban találta a kórházat, mikor húsz évvel ezelôtt
megérkezett a városba? Mi volt a kórházi állapotokról a város véleménye?
Jellemzô az író megjegyzése : "Andrej Jefimics módfelett szereti az
észt és a becsületességet; de ahhoz, hogy az
életet okossá és becsületessé tegye maga körül, nem elég erélyes, és nem bízik
eléggé magában."
Hogyan lett a kezdetben szorgalmas, hivatását szeretô orvosból két
évtized alatt közönyös, mások szenvedésével nem
törôdô, hanyag ember? - Milyen álszent, hazug filozófiával igazolta önmaga elôtt bűnös közönyösségét,
kényelmes tétlenségét?
Ragin
teljes passzivitásba süllyed, semmittevéssel telnek napjai.
Csak bölcselkedik, töpreng, Magányosan,
elszigetelten él. Csupán a postamester látogatja meg néha, s neki panaszkodik,
hogy ebben a városban nincsenek olyan emberek, akikkel az idôt "büszke és
szabad
eszmék kicserélésében" lehetne
eltölteni, pedig egyedül a szellem a pótolhatatlan élvezetek forrása.
Ragin és Gromov vitája
Egy
tavaszi, márciusi estén - 20 év óta elôször - Ragin doktor mégis
belépett a 6-os számú kórterembe. Már ekkor
érdekes, az orvost mélyen megragadó beszélgetés alakult ki közte és Gromov, a
tanár között.
Ragin igyekszik megnyugtatni az embertelen
körülmények ellen tiltakozó, a börtön-tébolydából szabadulni akaró Gromovot: törôdjék
bele
abba a gondolatba, hogy itt-tartózkodása
múlhatatlanul szükséges;
ha egyszer van börtön és ôrültek háza, akkor
valakinek ülnie is kell
benne. Arra biztatja, hogy találjon
megnyugvást önmagában; a szabad
és elmélyedô gondolkodás s a világ gyarló
hiúságának teljes megvetése - két olyan áldás, amelynél nagyobbat ember sohasem
ismert. - Gromov okos érvekkel veri vissza az orvos tételeit, s Ragin azzal a
gondolattal tért haza, hogy amióta ebben a városban lakik, ez az egyetlen
értelmes ember, akivel lehet beszélni. Ettôl
kezdve gyakrabban, késôbb
naponta bejárt az elmebetegek termébe. Vitája
Gromovval egyre élesebb, egyre tartalmasabb lett. Ragin végeredményben a
tolsztojánus nézeteket hangoztatja: "A meleg, kedélyes szoba és e közt a
kórterem
között semmi különbség nincsen. A nyugalom és
a megelégedés nem
az emberen kívül van, hanem benne magában. -
A bölcs vagy egyszerűen a gondolkodó, elmélkedô ember éppen azzal tűnik ki,
hogy megveti a szenvedést; mindig elégedett, és semmin sem csodálkozik."
Gromov szerint "ez az a filozófia, amely a legjobban megfelel az orosz
naplopó természetének. - Roppantul kényelmés
filozófia: tenni nem kell semmit, az ember lelkiismerete tiszta, és amellett
még bölcsnek
is tarthatja magát. . . ez nem filozófia, nem
gondolkodás, nem széles
látókör, hanem lustaság, álmos, tompa
elbutultság".
Ragin halála
Az
emberek különösnek, furcsának találták, hogy az orvos bejár az
elmebetegek közé, s ott hosszú vitákat
folytat. Szolgák, ápolónôk, betegek kérdôn néztek rá, s azután összesúgtak. A
város vezetôi azt tanácsolták neki, hogy pihenjen, vonuljon nyugdíjba,
postámester barátja pedig egy fárasztó utazásra (Moszkva, Pétervár, Varsó)
cipelte mágával. - Ragint elbocsátották a kórházból, de nyugdíjat nem kapott, s
új lakást is kellett keresnie. Pénze nem
volt, lassacskán már éhezett is, s
utódja, a fiatal orvos és a postamester is
betegnek, ôrültnek tartották.
Kezelés és vigasztalás ürügyén a nyakára
jártak, hazudoztak neki, ostoba viselkedésükkei, otromba tréfáikkal terhére
voltak. Egy alkalommal elvesztette türelmét, s rájuk ordított:
"Takarodjatok elôlem mind
a ketten !" Ezt a váratlan és szokatlan
dühkitörést a betegség elhatalmasodásának tüneteként magyarázták. Másnap
Hobotov, a fiatal orvos konzílium ürügyén a kórházba csalogatta Ragint, s mint
elmebeteget bezárták a 6-os számú kórterembe.
Ragint iszonyat és kétségbeesés fogta el, "mindkét kezével
belekapaszkodott a rácsba, és minden erejével megrázta. De az erôs vasrács
meg sem ingott." Elcsüggedt, filozófiája
most már nem tudta megvigasztalni. Mikor ki akart menni az udvarra,
"Nyikita gyorsan kinyitotta
az ajtót, két kezével, térdével durván félrelökte,
azután lendületet vett,
és öklével az orvos arcába vágott. -
Belekapaszkodott az egyik ágyba,
s eközben érezte, amint Nyikita kétszer
hátbavágta." - Raginnak is rá
kellett döbbennie (mint Ivan Iljicsnek), hogy
helytelenül élt, hamis filozófiája becsapta és félrevezette.
"Az agyában kavargó káosz közepette hirtelen szörnyű,
elviselhetetlen gondolat
villant fel tűrhetetlen világossággal:
ugyanigy szenvedtek éveken át, nap nap után
ezek az emberek, akik most fekete árnyakként
feküdtek a holdvilágban. Hogyan
történhetett meg, hogy több mint húsz éven át
ô, Andrej Jefimics nem tudott és
nem akart tudni errôl? Nem ismerte a
szenvedést, fogalma sem volt a fájdalomról,
ennyiben tehát nem volt hibás - mondta
magának, de lelkiismerete ugyanolyan
kérlelhetetlenül és durván válaszolt, mint
Nyikita." - olvassuk a kisregényben.
Ragin
doktor meg is halt Nyikita ütlegei alatt: nincs menekvés az erôszak, az önkény
elôl. - A kisregény szimbolikája azt sejteti, hogy
- az egész cári Oroszország egy roppant
tébolyda, ahol különbség nélkül elpusztul mindenki, aki "ki akar menni az
udvarra", ki akar szabadulni
a rácsok mögül, mert nem bírja el a vád és
ítélet nélküli rabságot. - Ez
az irás a tűrést prédikáló tolsztojánizmust
cáfolja, s azt hirdeti, hogy a
belenyugvás, a lemondó türelem megölôje az emberhez méltó életnek.
"Drámaiatlan drámák"
Csehov 1896-ban kezdte írni újszerű színműveit: a Sirályt (1896), a
Ványa bácsit
(1897) és a Három nôvért (1901). Voltaképpen
novelláit vitte színpadra, s így teremtette meg a cselekmény nélküli, a
"drámaiatlan drámát". Színpadi műveiben
nincsenek nagy szenvedélyek és összeomlások,
nála a valóság tovatűnô hangulatok
szövevénye. Ezért is kezdték Csehov színházát
a hangulat színházának nevezni.
Utolsó színműve a Cseresznyéskert (1904). Eseménytelen dráma, hiányzik
belôle
az érdekes történet, nem található benne
hagyományos konfliktus sem. A négy felvonás is lazán egymás mellé fűzött
hangulatkép csupán. A szereplôk között nincs
drámai rangsor, nem lehet fôhôsöket és
mellékszereplôket megkülönböztetni.
Sorsuk összefűzi ôket, de külön-külön és
együttesen is mindenki megszenvedi saját
elrontott, kisiklott életének szomorú
fájdalmát, reménytelen kilátástalanságát.
A
cseresznyéskert a Gajev család valaha híres, szép birtoka. A májusi hajnalban
még teljes pompájában ragyog a virágözön, de
a birtokot hamarosan elárverezik,
s a kert szépséges gyümölcsfái éppúgy halálra
vannak ítélve, mint a kihunyó, haldokló patriarkális világ, a régi földesúri
életforma. Ennek az agónizáló világnak az
áldozatai a darab szereplôi. Csehov a régi
társadalom pusztulásának lassú folyamatát figyeli meg, s ez művének témája is:
alakjait útban a halál felé ábrázolja. Hôsei
sorsának tragikus-szomorú tartalmát a
végsôkig fesziti, mégsem engedi ôket tragikussá emelkedni; megmutatja
gesztusaik nevetségességét, mégsem hagyja ôket kinevetni.
Csak
két fiatal szereplô szakadt el már korábban lelkileg is a cseresznyéskerttôl,
a múlttól. Ćnya valósággal boldog,
"szeme két tündöklô gyémánt", dolgos új életre
készül. A régi élet széthullása Petya
Trofimovot bizakodó reménnyel és nagy elhatározásokkal tölti el. "Az
emberiség a nagy igazságok felé halad. . . a legnagyobb
boldogság felé, ami csak lehetséges ezen a
földön. . . És én a legelsô sorokban akarok elöl menni" - szavalja egyre.
Jelképes értelmet nyer a darab végén, hogy a búcsúzás szomorú csendjében
a
fejszék egyhangú, kopogása hallatszik:
megkezdôdött a cseresznyefák irtása.
A
Cseresznyéskert és a késôi novellák azt bizonyítják, hogy Csehov egyáltalán
nem volt csupán csüggedt, lágy álmodozó,
keserű pesszimista. Hôsei, ezek az akaratbeteg, gyenge, élni nem tudó emberek
még pusztulásukban is mániákusan hajtogatják, hogy új, szebb élet közelít. A
jövendôre várnak, de örökké csak várnak,
s rendszerint belevesznek a céltalanságba, a
semmibe. Az orosz állóvíz, a külsô eseménytelenség mélyén Csehov műveiben
megjelenik a "víz alatti áramlás", a tiltakozás a világ egyhangú
mozdulatlansága ellen.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése