Dante
(Olasz középkor)
Dante Alighieri (aligiéri - 1265-1321) költô,
tudós és politikus volt. Firenzében született, s olaszos szenvedéllyel vetette
bele magát városa, "az Arno-parti Athén" pártküzdelmeibe. Firenze a
középkori Itália egyik leggazdagabb városa volt. Virágzó kézműipara s
kereskedelme tette messze földön híressé; kereskedôi már ekkor hatalmas
banküzleteket kötöttek, s fél Európát ôk látták el pénzzel.
A 12-14. században a városállamokra
töredezett Itáliát két nagy "párt" elkeseredett küzdelmei is
megosztották. A guelfek (gvelfek) - nagyobbrészt a polgárság tagjai - a pápát,
az egyházfô világi törekvéseit támogatták, a ghibellin (gibellin) párt viszont
- amely fôleg nemesekbôl állt - a németrómai császár hatalmától remélte Itália
egységének megteremtését, a régi legendás Római Birodalom feltámasztását.
Dante ifjúsága idején a várost a polgár
guelfek irányították. Meggyôzôdéses guelfként Dante maga is bekapcsolódott
szülôvárosa mozgalmas közéletébe. Harcolt 1289-ben a ghibellin Arezzo ellen a
campaldinói (kampaldinó) csatában, részt vett a Pisa (piza) elleni ütközetben,
jelen volt Caprona (kaprona) ostrománál. Felvétette magát az orvosok céhébe
(ide tartoztak a festôk is, köztük Dante barátja, Giotto - dzsottó), a város
alkotmánya szerint ugyanis csak az vállalhatott közhivatalt, aki a hét
mesterség valamelyikének tagja volt. 1300-ban elérte a legnagyobb méltóságot,
amit a köztársaságban el lehetett érni: Firenze priorja lett (a 6 prior
kéthavonként váltotta egymást).
Igazságos és higgadt politikus volt,
igyekezett csökkenteni a párton belül fellángoló ellentéteket. A guelfek
ugyanis két szárnyra szakadtak, fehérekre és feketékre. A kisebb céhek a
mérsékeltebb fehérek oldalán álltak - velük tartott Dante is -, a túlzó feketék
viszont a pápai udvarhoz fordultak segítségért. A pápa kérésére a francia
király fivére seregével elfoglalta a várost. A fehérekkel együtt a költôt is
száműzték (1302), s mivel nem jelentkezett a bíróságon, távollétében tűzhalálra
ítélték, házát pedig lerombolták. îgy lett Dantéból az események logikája
szerint ghibellin: Itália egységének megteremtését most már a császártól várta.
Mikor az új német-római császár, VII. Henrik 1310-ben seregei élén megindult
Itália elfoglalására, Dante bizakodva sietett hozzá. A hadjárat azonban
szerencsétlenül végzôdött, a császár váratlanul meghalt. A költô reményei
megsemmisültek. - Soha nem térhetett vissza hazájába, s hosszú bujdosás után
halt meg Ravennában.
Beatrice
A politikai megrázkódtatások mellett másik
meghatározó élménye volt életének, hogy kilencéves korában szerelemre gyulladt
egy nyolcesztendôs kislány iránt. Egy firenzei templomban pillantotta meg
elôször Beatricét (beatricse), s többé nem felejthette el: szívében
megszületett a szerelem, s ez eldöntötte életét. "A legnemesebb színű
öltözetben jelent meg, alázatosan és illedelmesen, égôpirosban, melynek öve és
díszítése zsenge korához leginkább illett. Abban a pillanatban, hitemre mondom,
az élet szelleme, mely a szív legtitkosabb kamrájában lakik, olyan hatalmas
reszketésbe kezdett, hogy iszonyú ereje elsugárzott a legparányibb ütôérbe is;
s reszketvén e szavakat mondta: îme, a nálam erôsebb Isten, aki eljött, hogy
uralkodjék rajtam" - így számolt be Dante szerelmi önéletrajzában a
találkozásról (Az új élet. Jékely Zoltán fordítása). - Boccaccio (bokaccsó), a
költô elsô életrajzírója jegyezte meg: Beatrice lett "érett évei perzselô
szenvedélyének s gyakorta keserű könnyeinek fájdalmas okozója".
Ezt a nagy szerelmet Beatrice legfeljebb csak
sejthette; a szerelem inkább Dante lelkében élt, mint a valóságban: a költônek
egy-egy véletlen találkozással kellett beérnie. Mivel a valódi lányt alig
ismerhette, teremtett magának egy új Beatricét, ki "a bonyodalmas,
érthetetlen és zavaró külsô világból, mely körülvette, egy nem kevésbé gazdag
és csodálatos, de zenével, fénnyel, harmóniával telt érzelmi világba"
emelte (Babits Mihály). - A hagyomány szerint Beatrice Portinari valóban élt, s
késôbb egy gazdag firenzei polgárhoz ment feleségül, de nagyon fiatalon, 24
éves korában meghalt.
Beatricének szentelte Dante elsô költôi művét,
Az új életet (1294), ezt a verses-prózai lírai "regényt". Az égi
lánykához írott verseit gyűjtötte össze benne, összesen 31-et. A költemények
elôtt prózai magyarázat áll, hogy az olvasók is megértsék, milyen élmény
váltotta ki ôket, a versek után pedig tudós elemzés következik. A gyermekkori
szerelem tündérálmáról szól a könyv, s benne Beatrice - a "Boldogító"
- egyszerre valóságos földi lény és elvont jelkép, akárcsak a trubadúrok
elérhetetlen hölgye. A Dante által teremtett és megálmodott Beatrice a
földöntúli szépségnek, a lelki tisztaságnak és nemességnek, a középkori vallás
által ihletett tökéletességnek lett egy életen át vezérlô szimbóluma.
Isteni színjáték
Az új élet lezárta Dante ifjúságát. A költô a
férfikor küszöbét egy nagy fogadalommal lépte át: úgy fog írni Beatricérôl,
ahogyan még nôrôl nem írtak soha.
Ez a Beatricéhez méltóbb ének az Isteni
színjáték, hiszen az ô dicsôségét is ünnepelte ebben a hatalmas költeményben. -
Az 1307 és az 1320 közötti idôt kell az Isteni színjáték keletkezési idejének
tartanunk. Kitűnô magyar fordítását Babits Mihály készítette.
A mű eredeti címe: Komédia (Commedia). A
középkori poétikák értelmezésének megfelelôen Dante azért nevezte így
költeményét, mert viszontagságosan kezdôdik, de szerencsés megoldással ér
véget, s a legváltozatosabb hangnemek - az alantastól a fenségesig - ötvözôdnek
benne. Csak az utókor csatolta a címhez az elragadtatott "isteni"
(divina) jelzôt.
Dante "firenzei nyelven", toszkánai
nyelvjárásban írta meg Komédiáját, s ezzel megteremtette az olasz irodalmi
nyelvet. Azt az "édes új stílust" emelte a nagy költészet magasába,
amely korábban csak az itáliai trubadúrlíra szerelmi témáit szolgálta.
Az Isteni színjátékot joggal nevezik a
középkor enciklopédiájának: az egész korszak szinte lexikálisan teljes
tudástömegét foglalja magában. Dante, a tudós beledolgozta művébe az akkori
kultúra egész birodalmát a természettudományok korabeli ismereteitôl kezdve az
antik filozófián át a középkori teológia nagyszabású összegezéséig. Mindezt a
roppant anyagbôséget Dante, a költô, saját lelkén átszűrve, egyéni élménnyé
avatva, egységes világképpé formálta, szigorúan zárt, logikus művészi
kompozícióba építette, s tökéletesre csiszolt, csengô rímekkel könnyített lírai
versformában adta elô. (Az olasz szövegben csak tiszta rímek fordulnak elô.)
Túlvilági látomás
A Komédia témája a lírai én túlvilági
"utazása": nagyszabású vízió keretében járja be a keresztény vallás
túlvilági tartományait, a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot. Dante, a
mélyen vallásos ember saját maga és az emberi nem boldogságát keresi, azt az
allegorikus utat mutatja be, hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűnöktôl,
hogyan juthat el a Poklon és a Purgatóriumon keresztül a legfôbb jóhoz és
tökéletességhez, az Istenhez az égi Paradicsomba.
Az Isteni színjáték valójában egyedülálló
alkotás a világirodalomban, jóllehet a középkorban gyakoriak voltak a
túlvilágot bemutató misztikus látomások. Műfaját - a korábban kialakult
fogalmakkal - pontosan nem is lehet meghatározni. Különbözô műnemek
sajátosságai egyesülnek benne: tulajdonképpen epikus keretbe foglalt lírai,
filozófiai költemény, melyben - a sok párbeszéd, vita következtében - fontos
szerepük van a drámai elemeknek is.
A hatalmas, 14233 sorból álló mű
szerkezetében határozott rend uralkodik. Száz énekbôl áll, s ez a száz ének úgy
oszlik három nagy egységre (Pokol, Purgatórium, Paradicsom), hogy a bevezetésen
kívül mindegyik rész 33-33 (összesen tehát: 99) éneket foglal magában. Az egyes
másvilági birodalmak szintén háromszor három részbôl épülnek fel: 9 körbôl, 9
gyűrűbôl (erkélybôl) és 9 égbôl (szférából).
Három rímmel összefogott háromsoros
tercinákból fonódik össze a költemény úgy, hogy egy-egy strófa középsô sora
rímel a következô versszak elsô és harmadik sorával (rímképlete: aba - bcb -
cdc és így tovább).
A hármas és a kilences számnak misztikus
értelme van: a 3 a Szentháromságra (Atya, Fiú, Szentlélek), a 9 pedig
Beatricére utal. Dante Az új élet 29. fejezetében Beatrice haláláról írva
megjegyzi, hogy immár égi szerelmének "barátja volt a kilences szám",
s "ez a szám végeredményben ô maga". Majd így folytatja: "...ezt
a hölgyet a kilences azért kísérte, hogy megértesse miszerint ô maga is egy
kilences volt, azaz olyan csoda, mely csodának gyökere a csodálatos
Háromság" (Jékely Zoltán fordítása).
Dante műve ugyan misztikus látomás, mégis az
egyes túlvilági tartományok - különösen a Pokol - nagyon is konkrétnak tűnô,
pontosan körülhatárolt, elképzelhetô, "feltérképezhetô" részei a
térnek. A geocentrikus világképnek megfelelôen az Isteni színjátékban leírt
hármas birodalom a Föld középpontján áthaladó függôleges világtengely körül
helyezkedik el. Ez a képzeletbeli tengely az északi féltekén (itt található az
élôk által lakott szárazföld) Jeruzsálem városánál lép be a föld alá, s a Pokol
lefelé egyre szűkülô körei tölcsérszerűen veszik körül. A Pokol feneke
egybeesik a Föld középpontjával. A túlsó, a déli félgömbön a világtengely
keresztülhalad a tengerbôl kiemelkedô Purgatórium hegyének csonka kúpján
(fennsíkján helyezkedik el a bibliai Édenkert), majd pedig elhagyva a Földet az
égi Paradicsom koncentrikus köreinek középpontján át az ég legfelsô csúcsán
eljut ahhoz a trónushoz, ahol a mindenséget megteremtô Istenség létezik.
Az Isteni színjáték egyúttal a legteljesebb
emberi színjáték is: a költôben földi gondok és szenvedélyek izzanak. A
túlvilági tájakat a 13. és a 14. századi Itália s a történelem emlékezetes szereplôi
népesítik be, Dante politikai meggyôzôdése szerint a Pokolban bűnhôdve vagy a
Paradicsomban megdicsôülve.
Az eltévedt ember
Dante műve nehéz olvasmány, a maga korában is
már tudós magyarázatokra szorult. Legelsô kommentátorai között találjuk Boccacciót,
aki az elsô Dante-életrajz szerzôje is. Különösen a Purgatórium és a Paradicsom
megértése igényel nagy tudományos felkészültséget, a korabeli tudomány,
mindenekelôtt a teológia alapos ismeretét. A mai ember számára a legkönnyebben
felfogható része a nagy műnek a Pokol, bár ez is tele van a korabeli
eseményekre való utalással, rejtett célzásokkal, allegorikus jelentéssel.
Az Isteni színjáték hôse az emberélet útjának
felén, 35 éves korában eltévedt az élet "nagy sötétlô erdejében",
ebben a sűrű, kusza, vad vadonban, mivel elvesztette s elhagyta Beatricét, a
tökéletességet. Fel szeretne jutni az erény dombjára, de három allegorikus
vadállat állja útját: a kéjvágy foltos bôrű párduca, a gôg és az erôszak
oroszlánja s a kapzsiság vézna, örökké éhes nôstényfarkasa. Erre a hűtlen és
méltatlan állapotra utal a Purgatórium XXX. énekében Beatrice is, mintegy
összefoglalva a költô jelképes életrajzát:
Egy darabig csak jött amerre mentem,
fiatal
szemem igaz útra vonta,
míg
földi arcommal elôtte lengtem.
De amikor második korszakomba
elértem én és életet cseréltem:
elvált
és tôlem máshoz tért naponta.
* * *
Oly mélyre süllyedt: láttam, íme nincsen
eszköz
üdvére más mint megmutatni
a
veszett népet az örök bilincsben.
Ezért kellett érette látogatni
holtak
határát, s arra ki idáig
fölhozta, könnyel könyörögve hatni.
(121-126., 136-141.)
A halott mennyei szerelmes, Beatrice,
leszállt az égbôl a Pokol tornácára megkérni a nagy római költôt, a középkorban
csaknem szentként tisztelt Vergiliust, hogy legyen segítségére az utat
tévesztett, sírva kesergô léleknek. (Vergilius egyben a császárság képviselôje
is, az ókorban ugyanis Augustus birodalmi céljait szolgálta.) A nagy római
költô kalauzolja végig a mű fôszereplôjét a Poklon át, s ô lesz a kísérôje a
Purgatóriumban, a tisztulás hegyének meredélyein. Vergilius azonban csak a
földi Paradicsomig kísérheti el, itt már Beatrice veszi át az ô szerepét, s
vezeti ezután a mennyei Paradicsomba földi szerelmesét az Isten látásáig.
Dante pontosan tudósít nemcsak az indulás
idôpontjáról (1300 nagycsütörtökének éjjele), hanem a túlvilágon való
tartózkodás óráiról is, és az égi Paradicsomba való megérkezésrôl (1300, húsvét
hetének szerdája).
A Pokol
A Pokol kapujának zord felirata Isten
Hatalmát, az ôs Szeretet és a fô Okosság örök érvényességét hirdeti. A földi
bűnök, gonoszságok itt nyerik el méltó büntetésüket, így ez a világ a földön
megbomlott erkölcsi rend igazságos helyreállítását szolgálja. Bár a Pokol tele
van fantasztikusnak tűnô szenvedéssel, a büntetés legelképesztôbb kínjaival,
mégis a Szeretet alkotása. A borzalmak láttán gyakran felzokogó költônek
Vergilius feddôn magyarázza:
Itt akkor él a jóság, hogyha meghal;
jajgatni az ellen, mit Isten intéz,
lehet-e nagyobb bűn és bűnösebb jaj?
(Pokol XX. 28-30.)
A "kínnal telt hazában" sűrű köd,
örökös alkony vagy fekete éjszaka honol, az iszonyat és a szenvedés ijesztô
hangjai hallatszanak: sikolyok, jajveszékelések, káromlások, s kibírhatatlan
bűz terjeng. Meghalt bűnösök szenvednek itt, bár valódi testük fent, a földben
maradt. De hogy szenvedni tudjanak, Dante látszattesttel ruházza fel a
lelkeket. Ez a "test" mozog, érez, beszél, a halottak emlékeznek a
múltra, és ismerik a jövôt. A kárhozottaknak csak a jelenrôl nincs tudomásuk:
ezért is ostromolják a legtöbben ámulattal a valódi testben közöttük járó
embert hírekért: hazájuk s rokonaik sorsáról akarnak hallani.
Maga a mű hôse is érdeklôdéssel,
elfojthatatlan kíváncsisággal járja a kárhozottak birodalmát. Mindent tudni
szeretne, tudásvágya örökös kérdésekkel árasztja el Vergiliust is. Keresve
kutatja a híres embereket, de itt is a honvágy dolgozik benne: elsôsorban honfitársaival,
"latinokkal" szeretne találkozni. Hírt akar vinni róluk az élôknek,
hogy figyelmeztesse földi kortársait a bűnök riasztó következményeire. Elismeri
ugyan a büntetés jogosságát, Isten bölcs igazságát, de gyakran mély részvétet,
ôszinte szánalmat, megdöbbenést kelt szívében a sokfajta szenvedés, torkát
olykor a sírás fojtogatja. Paolo és Francesca (francseszka) történetét hallva
pl. ájultan esik össze. A nagy emberekre meghatott tisztelettel tekint:
ifjúkori mesterét, Brunetto Latinit mélyen meghajolva üdvözli, a tűzesôben égô
firenzeieket ölelni szeretné, a hírnevet szerzettekkel illemtudóan beszél,
politikai ellenfeleit azonban megvetéssel sújtja. A ghibellinné lett Dante
különösen a züllött, gonosz, kapzsi pápákat gyűlöli, a VIII. kör 3. bugyrát
szinte teljes egészében velük tölti meg.
A Pokol lakói tisztában vannak bűneik
súlyosságával, egy részük szégyenkezik, átkozza és vádolja önmagát,
ostobaságát, de vannak olyan lelkek is, kik büszkén és önérzettel viselik
sorsukat, a Pokolban sem adják fel gôgjüket. Nem törtek meg, mintha tudomásul
sem vennék a szenvedést. Farinata degli Uberti (farináta delji uberti), a
Firenzébôl száműzött nagy ghibellin vezér (1260-ban az arbiai csatában döntô
vereséget mért a guelf Firenzére) pl. kiemelkedik lángoló sírjából,
.. felnyúlt mellével, homlokával,
minthogyha mélyen megvetné a poklot. (X.
35-36.)
Capaneus (kapaneusz), a Thébait ostromló hét
király egyike, ki annak idején Zeuszt káromolta, gôgösen mondja: "Ki élve
voltam, az vagyok ma halva!" A görög mitológiából ismert Jázon arcáról is
királyi fenség sugárzik, "és nem sír, míg a többi kínban ázik".
A kárhozottak szenvedése - amelyrôl az Isteni
színjátékban olvashatunk - csak átmeneti állapot. Az utolsó ítéletkor a lelkek
újra egyesülnek valódi, feltámadt testükkel, s kínjaik akkor válnak örökké és
még teljesebbé.
A Pokol beosztása
Dante, a teológus tudásának
"csalhatatlan" mércéjével rangsorolja a bűnöket, és szabja ki az
értük járó szenvedéseket. Rend és hierarchia uralkodik a Pokolban is. A vétkek
súlya szerint helyezkednek el a Pokol egyre mélyebb köreiben a bűnösök
aszerint, hogy milyen mértékben sértették meg az isteni és a természeti
törvényeket.
A XI. énekben magyarázza el Vergilius - a
középkori teológia alapján - a mindent tudni akaró költônek a bűnök
természetét, az egyes vétkek súlyosságát, a törvénysértés fokát.
"Minden égben-gyűlölt bűn célja dôre
bántás" - mondja Vergilius. A bűnöket kétféleképpen lehet elkövetni:
csalárdsággal és erôszakkal. Mivel a csaláshoz csupán az ember ért, az Śr
jobban gyűlöli a csalókat, mint az erôszaktevôket. Bűn mindenfajta
mértéktelenség is, de ez kevésbé bántja Istent, s éppen ezért enyhébben bánik a
mértéktelenekkel. A bűnösök a következô öt nagy csoportra oszthatók:
mértéktelenek, eretnekek, erôszakosak, csalók és árulók.
A Pokol kapuja közelében, még az egyik
alvilági folyón, az Acheronon (akheron) innen szenvednek a közönyösök,
"mert ôket a pokol is szégyenelte: nem kellettek sem égnek, sem
pokolnak".
Az Acheronon túl - Charón (kharón), a révész
szállítja át a lelkeket a folyón - az I. körben, a Pokol "tornácán"
kín nélküli fájdalomban "lebegnek" azok, akiknek a szívében nem volt
semmi vétek, de mivel a kereszténység elôtt születtek s nem voltak
megkeresztelve, nem juthattak az égi Paradicsomba. - Az ókor nagy költôivel
találkozik itt Dante, s boldog, hogy Vergilius, Homérosz, Horatius, Ovidius és
Lucanus (lukánusz) beveszik maguk közé hatodiknak.
A tulajdonképpeni kárhozottak elsô nagy
csoportját a mértéktelenek alkotják, akik nem tudták fékezni magukat
szerelemben, ételben-italban, pénzben és indulatban. Négy kört töltenek meg
(II-V.); az ô bűnük és büntetésük a legenyhébb a Pokolban.
A II. körben szenvednek a szerelem bűnösei,
kik vétkeztek a húsban és kéjt kerestek - köztük Paolo és Francesca
(francseszka) -; a Pokol szörnyű szélviharában sohasem lelnek nyugalmat.
A III. kör a tivornyázóké, a torkosoké és
falánkoké; "vaskos jég, piszkos víz és hó pörög le" rájuk, nyakig a
piszkos vízben állnak.
A IV. kör ôre Plutusz (a görögöknél a
gazdagság istene volt). Ez a fösvények és uzsorások, illetve a tékozlók helye;
gomolygó csapatban ütôdnek egymáshoz és verôdnek vissza hátra, miközben kemény
szavakkal vagdalkoznak, egymást szidják (nagyon sok pápa és kardinális van
köztük).
A Pokol V. körének bűnösei, a haragosok a
Styx (sztix) "tavának" sáros vizében állva ütik-verik egymást.
A Styx folyón túl - Flégiász szállítja át
Vergiliust és a költemény hôsét a túlsó partra - magasodnak Dis (disz)
városának falai. Dante Lucifert, a bukott angyalt azonosítja Disszel, az
Alvilág antik istenével. A falakon belül vezekelnek a súlyosabb bűnben
vétkesek.
A VI. kör eretnekei lángoló sírban égnek. A
szenvedésnek ezt a helyét a Flegeton, a vérfolyó választja el a Pokol mélyebb
köreitôl.
A VII. kör három gyűrűje (alköre) az
erôszaktevôk örök bűnhôdésének színhelye:
1. Forró vérpatakban nyögnek, akik vétkeztek
felebarátjaik, hozzátartozóik személye és birtoka ellen (gyilkosok, rablók,
zsiványok). Ha kiemelkednek a vérfolyóból, kentaurok nyilazzák ôket.
2. Az eleven ligetben sötét színű fákká,
elvadult bokrokká lett szenvedôk az öngyilkosok (önmagukkal szemben voltak
erôszakosak). Hárpiák (a görög mitológiában Zeusz szárnyas kutyái) legelik
lombjukat: letört ágaik lángolnak, véreznek, jajgatnak.
3. Az istenkáromlók (Isten személyével
szemben voltak erôszakoskodók) és az uzsorások, a természetellenes kéjelgôk (az
Isten által teremtett természet törvényeit sértették meg) meztelenül -
különbözô testhelyzetekben - tűzesôben égnek, még a puszta homok is lángol
körülöttük.
A következô két mélyebb kör a csalók pokla.
Egy mély szakadék tátong a VII. és a VIII. kör között, s ez akadályozza Dantéék
útját. Geryon, a szörnyállat szállítja ôket a mélybe.
A bűnök dantei hierarchiájában a csalásnak
összesen 14 fokozata, változata van.
A VIlI. kör tíz bugyrában, völgyében azok a
csalók bűnhôdnek, akikben eleve nem lehet megbízni. (Babits a VIII. kört -
sajátos szóval - Rondabugyrodnak fordítja; az olasz eredetit inkább így lehetne
visszaadni: Rondabugyrok.)
Az egyre mélyebben elhelyezkedô tíz bugyorban
a következô csalók nyerték el méltó büntetésüket:
1. kerítôk, csábítók - meztelen testüket
ördöghad ostorozza;
2. hízelgôk - emberi ürülékben fulladoznak;
3. simóniákusok (akik pénzért
árulják-vásárolják az egyházi méltóságokat) - a földbe fúrva egy lyukban fejjel
lefelé szenvednek;
4. varázslók, jósok - kicsavart testtel
(arcuk a hátukat látja) zokogva könnyeznek;
5. nyerészkedôk, sikkasztók (közönséges
csalók) - sűrű, forró szurokban fônek, s az ördögök vasvillával szorítják ôket
a bugyborékoló folyadékba;
6. képmutatók - ólomcsuklya és ólomcsuha
terhe alatt nyögve szenvednek, mozdulni is alig tudnak;
7. rablók, tolvajok - hatalmas kígyótömegben
futkosnak meztelenül, s kígyók csomózzák össze testüket;
8. rossz tanácsadók - tűzköpenyben lángokként
lobognak;
9. viszályszítók - ördögök hasítják fel
testüket, sebük azonban összeforr, s újra szörnyű sebet vágnak rajtuk;
10. hamisítók (alkimisták, pénzhamisítók) -
rühes testüket örökké vakarják, körmükkel tépik.
A gigászok kútja után következik a IX. kör.
Ez a Pokol legszűkebb köre: itt gyötrôdnek az árulók, akik a bennük bízókat
csalták meg; a Cocitus (kocitusz) folyó jegébe fagyva szenvednek. Mivel az
árulásnak is vannak fokozatai, a IX. kör is négy lejjebb és lejjebb
elhelyezkedô alkörbôl áll:
1. Kaina: rokonaik, hozzátartozóik
elárulóinak, a testvérgyilkosoknak pokla;
2. Antenóra: a hazaárulók vezekelnek itt örök
idôre;
3. Ptolomea: vendégeik elárulói bűnhôdnek
ebben az alkörben;
4. Judecca (judekka): jótevôik elárulói
kínlódnak itt.
A Pokol legmélyebb helyén, a Föld
középpontjában áll félig jégbe fagyva Lucifer. A legszebb angyal volt, most a
legrútabb sátán, mert fellázadt Isten ellen. Hatalmas bôrszárnyait verdesi, s az
így keletkezett szélviharban fagyott be a Cocitus vize. Három feje van, s három
szájával zúzza-tépi a három legfôbb árulót. Leginkább Júdást gyötri, ki Jézust
árulta el. Másik két szájában szenved Brutus és Cassius (brutusz, kassziusz),
Julius Ceasar gyilkosai. A ghibellin Dante a császársás árulóinak is ugyanazt a
büntetést mérte ki, mint Jézus elárulójának. - (A Pokol keresztmetszete jól
szemlélteti Dante elképzelése alapján az Alvilág beosztását, a bűnösök
szenvedésének helyét, egyúttal a bűnök hierarchiáját - rangsorát - is.)
Paolo és Francesca
Dante az Isteni színjátékban a középkori
vallás dogmái alapján szabja ki a halottak túlvilági sorsát: az örök büntetést
vagy az örök üdvösséget. A Pokol köreiben azonban többször is találkozik olyan
bűnösökkel, akik ugyan összeütközésbe kerültek a középkori felfogással,
elbuktak, elkárhoztak, mégsem tartja ôket igazán vétkesnek, szánja sorsukat,
sôt némelyiket hôsként magasztalja.
A Pokol második köre fogadta magába a
szerelem bűnöseit, kik "vétkeztek a húsban", házasságtörôk voltak,
kéjt kerestek (V. ének). A költô maga is érezte a szerelem gyötrô kínjait, s
ezért megértô lélekkel, szánakozva nézi ôket: nincs egyetlen elítélô szava sem,
szemében részvétkönny remeg. Különösen egy gerleként keringô pár vonja magára
figyelmét. Most sem tudnak egymástól elszakadni, a szerelem itt is megôrizte bűvös
hatalmát.
Francesca da Rimini (az ô unokája adott
menedéket Danténak száműzetése utolsó idejében Ravennában) meséli el tragikus
végű szerelmüket. Férje fivérével, Paolóval együtt olvasták a középkor egyik
híres lovagregényét. A történet felgyújtotta bennük az édes vágyat, s aznap már
nem olvastak többet. A férj azonban bosszút állt rajtuk, s mindkettôjüket
megölte. ž most a testvérgyilkosok poklában, Kainában szenvedi méltó
büntetését.
Francesca ajkáról háromszor jajdul fel a
"szerelem" szó, hiszen ez volt csupán a bűnük. A költôt annyira
meghatotta a zokogó szerelmesek sorsa, annyira együtt érzett velük, hogy elhalt
egész valója, s mint valami holttest, összeesett.
Találkozás Odüsszeusszal
Odüsszeusszal a VIII. kör 8. bugyrában, a
rossz, hamis tanácsadók között találkozik a pokoljáró utas (XXVI. ének).
Odüsszeusz bűnét (Trója elfoglalását a faló segítségével) meg sem említi: benne
a világot megismerni vágyó hôst, a tudás és a haladás bajnokát csodálja.
A költô ismeri a homéroszi eposz hôsének
tetteit, kalandos hányódását a tengeren egészen addig, míg hazatért Ithakába,
de most életének további sorsa és halála érdekli. Szinte esdekelve kéri nagy
kísérôjét, engedje meg, hogy beszélhessen vele. Vergilius maga szólítja meg -
görögül - a lobogó tűzben égô Odüsszeuszt, nem engedi Dantét megszólalni,
nehogy olasz nyelvéért a görög megvesse.
Az a történet, amelyet Odüsszeusz itt
hazatérése utáni életérôl és haláláról kellô büszkeséggel elmesél, nem egyezik
meg Teiresziász alvilági jóslatával (Odüsszeia XI. 121-137.). Dante minden
bizonnyal egy másik hagyományt dolgozott fel.
Húsz évi távollét után Ithakába hazatérve,
Odüsszeusz képtelen volt nyugodtan és megelégedetten élvezni az otthoni jómódot
és kényelmet. Régi szenvedélye erôsebbnek bizonyult szerelménél is: a világ
megismerésének vágya újra útra kényszeríti. Társaival együtt ezúttal nyugatra
indul, ismeretlen földrészek fölfedezésére, hiszen az ember arra született,
hogy tudását gyarapítva folytonosan elôbbre jusson.
Az antik felfogás szerint Herkules oszlopa
Gibraltárnál a világ végét jelezte, azon túl tilos volt hajózni. Odüsszeusz
mégis túlmegy a szoroson, s a földnek egy másik féltekéjére jut ki. Az a hegy,
amelyet a messzeségbôl megpillantottak, a Purgatórium hegye lehetett, oda
azonban - a dantei világelképzelés szerint - nem lehet élô embernek tengeren
eljutni. Ezért pusztítja el a vihar Odüsszeusz hajóját.
Érdemes megfigyelni, hogy a költemény
keletkezési idejétôl távol esô Odüsszeusz milyen hosszasan, részletesen beszéli
el halála körülményeit. Más szereplôkkel a Pokolban - olaszokkal, firenzeiekkel
- csak pár kurta mondatot vált a költô, néhány célzásból, utalásból is megértik
egymást.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése