Herbert

  Zbigniew Herbert (1924-)

 a mai lengyel irodalomban az

újklasszicizmust képviseli. Az európai kultúra fonásaihoz és

értékeihez nyúl vissza, az ember és a világ harmonikus kapcsolatát szeretné

megteremteni. Lírai látását a háború tapasztalata és a történelem határozza

meg. A múltban a jelen analóg helyzeteit keresi, különösen a hatalom és  az

emberi érték

viszonya foglalkoztatja.

Guillaume Apollinaire

(1880-1918)

  Guillaume  Apollinaire  (gijóm  apolliner) költészetét  az  újítás  és  a

hagyományôrzés egysége jellemzi. Érezte, hogy a

szimbolista  költészet  eszközei már nem alkalmasak a  kialakuló  új  világ

megszólaltatására,   az   ember  új  világérzésének   kifejezésére,   ezért

szenvedélyesen   kutatta  a  költôi  megújulás  lehetôségeit.   Úttörésének

merészsége  mégsem  jelentette  a klasszikus költészet  és  a  szimbolizmus

értékeinek megtagadását.

A szimbolistáktól azonban elválasztotta nagy életszeretete, a

külvilág felé fordulása, bizalma a jövôben, a technikai civilizációban.

  Rómában született egy olasz katonatiszt és egy emigráns

lengyel nemes lányának törvénytelen gyerekeként. Egy ideig

Párizsban hivatalnok volt, majd 1901-ben nevelôi állást vállalt

egy Rajna menti kastélyban. Az itt töltött egy év két jelentôs

élménnyel gazdagította: az egyik a rajnai táj és népélet megismerése  volt,

a  másik  pedig reménytelen romantikus szerelme az  angol  nevelônô,  Annie

Playden (eni pléjdn) iránt.

  Visszatérve Párizsba bekapcsolódott az irodalmi életbe, és

hamarosan a párizsi művészvilág egyik központi szereplôje

lett. Megismerkedett Picassóval és a modern festészet több

képviselôjével,   köztük  Marie  Laurencin  (mári  loranszen)   festônôvel,

legnagyobb szerelmével. Kapcsolatuk öt évig tartott,

1912-ben szakadt meg végleg. Apollinare az új festészet, a kubizmus  lelkes

híve és szószólója lett. Felvette a kapcsolatot az

olasz futuristákkal is.

  1914-ben  önként jelentkezett katonának, úgy élte át a háborút, mint  egy

izgalmas kalandot. 1916-ban egy gránátrepesz

átütötte a koponyáját, sebesülésének következményei haláláig

elkísérték. Legyöngült szervezete a spanyolnáthának már nem

tudott ellenállni.

  Legjelentôsebb  két  verseskötete  a Szeszek  (1913)  és  a  Kalligrammák

(1918).

Szeszek

  A  Szeszek  c. kötetben tizenöt év alatt  keletkezett  verseit  gyűjtötte

össze. Ezek nagyrészt életének eseményeihez kapcsolódnak, stílusuk  szerint

pedig három réteget,

három fejlôdési szakaszt képviselnek: a korai versek a

szimbolista hangulatlírát folytatják; a rajnai versekben

a  költô  az  egyszerű dalformát kelti új életre,  visszanyúlva  a  francia

trubadúrok, Villon, a romantika, a német

Lied (líd; dal), Heine, Verlaine örökségéhez; a versek

harmadik  csoportját  a modern szintézisre  törekvô,  kubista-szimultanista

szerkesztésű költemények képezik.

  A meglehetôsen heterogén összetételű kötetet egy jelentéktelennek látszó,

egyszerű újítás teszi egységessé:

az írásjelek elhagyása. Ezzel az eljárással már mások is

kísérleteztek,  de  Apollinaire  volt  az  elsô,  aki  egy  egész  kötetben

következetesen alkalmazta. îgy az írásjelek

nem gátolják a versek melódiájának szabad áramlását,

mintha mindegyik verset egyetlen dallam lebegtetné,

egységes  hangulati-érzelmi  összefüggés  jön létre köztük.  "A  ritmus,  a

verssor  tagolása, ez az igazi központozás" - írja a költô, aki  tudta  azt

is, hogy "a központozás

elhagyása rugalmasabbá teszi a szavak Iirai jelentését" is,

azaz többértelműbbé teszi a verset, gazdagítja jelentését.

  A Kikericsek(1902) valószínűleg még az Annie-versek

közé  tartozik. Oldott, kötetlen, szabad versépítés jellemzi. Az  ôszi  rét

jelenségei,   események  töredékes  képekben  villannak  fel   a   szerelmi

motívummal együtt. A két

téma kölcsönösen idézi fel egymást, kapcsolatuk szinte

álomszerű. A költô mintha az értelem működésének kikapcsolásával jelenítene

meg  lelki  tartalmakat,  a külvilág jelenségei  az  érzelmek  tükörképének

tűnnek fel.

A  valóságos élmény a vers megejtô zenéjében szinte elpárlódik, és  szabad,

részben a dallamtól is sugallt asszociációkba oldódik.

  A méreg, megmérgezôdik, halnikészülô motívumsor általánosabb jelentést is

sugall: a világban méreg van, a

dolgok, az emberi élet szükségszerűen romlanak és múlnak el.

  1. Milyen motívumokból épül fel a vers világa?

  2. Hogyan keveredik, hogyan olvad össze a két téma egy

homogén egésszé?

  3.  Hogyan  éri el a költô, hogy a külvilág jelenségei  az  érzelmi  élet

jelképeivé váljanak?

  4. Hogyan helyettesíti a költô a logikát analógiával?

  5.  Mibôl  adódik a versnek a sajátos melankolikus, álmatag  és  elégikus

hangulata?

  A Mirabeau-hid (1912) a Marie Laurencinnel való

kapcsolat  megszakadása idejében született. A költô  bánatát,  szomorúságát

sanzonszerű dalban oldja fel.

  A vers központi motívuma az idô múlása. A szerelmi

csalódás az elmúlás érzetét váltja ki, és ennek fájdalma

lesz a költemény alaphangja. A híd alatt áramló víz egyszerre jeleníti  meg

az idô futását, a halál közeledését, a

szerelem elmúlását. Egyre ereôsebben érezhetôvé válik

a búcsúzás hangulata is.

  A  költemény  könnyen futó sorai a víz folyását is érzékeltetik.  A  vers

zenéjének folyamatos áramlása hangulati-érzelmi összefüggést teremt a  vers

motívumai, képei

között. A jelképeknek és a verszenének ez az egysége

Apollinaire költészetének egyik legjellegzetesebb vonása.

1. A vers 1912-ben ilyen formában jelent meg:

"A Mirabeau-hid alatt fut a Szajna.

S szerelmeink emléke mért zavar ma?

Mi volt az öröm ? Ráadás a jajra. "

(Vas István fordítása)

  Miben  tér  el  ettôl a kötetben közölt  változat?  Mit  eredményezett  a

változtatás?

  2. Hogyan mélyíti el a vers dalszerűségét a refrén?

  3. A verset nehéz más nyelvre lefordítani. Talán éppen

ezért  Apollinaire legtöbbször lefordított költeménye. Hasonlítsuk össze  a

szöveggyűjteményünkben szereplô fordításokat!

  Az idô, a mulandóság központi motívuma a Szeszeknek.

A Búcsú című vers is ezt és a költô fájdalmát szólaltatja meg.

  1. Próbáljuk megfogalmazni, mibôl fakad ennek a rövid, de

gazdag jelentésű versnek a varázsa!

  2 Hogyan nyilatkozik meg benne Apollinaire idôszemlélete?

  A Szeszek nyitó verse, az Égöv (1912) összegzô és

programadó  költemény:  számadás  a költô eddigi életérôl  és  egy  újfajta

világszemlélet  kifejezése.  A  költô a régi világtól  unottan  fordul  el,

egykori hitét elvesztette, új

hitek, új lehetôségek után sóvárog.

  A  költemény  idôbeli kerete egy hajnaltól hajnalig tartó séta.  A  költô

ebben a keretben éli át felmerülô emlékképekben

életének   elmúlt  eseményeit,  miközben  fantáziája  abszurd   látomásokba

ragadja. A költôi tudat idôben és térben szabadon

csapong,   így  a  versben  egymás  mellé  kerülnek  egymástól  távol   esô

jelenségek: a modern élet, a technikai civilizáció, a

nagyváros  motívumai  keverednek  a  múlt,  a  történelem,  a  vallások  és

mitológiák elemeivel, fantasztikus álomképekkel.

A kubista festészethez bizonyos mértékig hasonló módszer ez:

az  alkotás  tárgyát  a  művész elemeire  bontja,  és  ezeket  az  elemeket

valamennyi  oldalukról  megelevenítve új egységbe helyezi.  Apollinaire  is

szimultán együttlátásban, egy enciklopedikus látomásban egyesíti a széttört

világ darabjait, a külsô és

a belsô világ jelenségeit együtt, valóságos összefüggéseikben

tárja elénk, úgy, ahogy azok a lelki élet folyamatában valóban

együtt  vannak. "Arra kell szoktatnunk a szellemet, hogy egyidejűleg  fogja

fel a verset, mint az életnek egy jelenetét" - írja.

A nagy költemény elemeit az élet "lángoló szesz"-ének, az új

mámorok átélésének heve, líraisága fogja össze. A személyes

élményekhez   világnézeti  kérdések  kapcsolódnak,  a  kor  képének   rajza

történelemfilozófiai problémákat vet fel. A költô a

vers nagy részében önmagához beszél, de az önmegszólítást

idônként felváltja az elsô személyű elôadás.