Juhász Gyula élete és munkássága

  A nyugatosok közül Juhász Gyula (1883-1937) sorsa volt a legtragikusabb, a legnehezebb. - A század eleji nagy irodalmi fellendülésnek

egyik vezetô lírikusa volt, a Holnap-mozgalom lelkes szervezôje, de a

Nyugatnak már nem tartozott az élvonalába, s az elsô évek után alig

jelentek meg versei a folyóiratban. - Kettétört életének egyik döntô

oka lehetett örökös vidéki "száműzetése", az eleven irodalmi központtól való távolsága.

  Szegeden született; apja postatiszt volt, s korán meghalt. Az érettségi után a váci

piaristák intézetébe került papnövendéknek, de félév múlva otthagyta a rendházat.

A budapesti egyetem bölcsészkarán folytatta tanulmányait. Tehetségével, műveltségével kitűnt társai közül, tanárai nagy tudományos karriert jósoltak neki. Itt

kötött barátságot Babitscsal és Kosztolányival. Magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett. 1906 ôszén - nagy csalódására - a fôvárostól nagyon távolra, Máramarosszigetre került tanárnak. Majd Léva, Nagyvárad, Szakolca, Makó voltak tanári pályájának következô állomásai. Betegségét, idegbaját egyre súlyosbította a

tanári munka robotja s a száműzöttség érzése. A forradalmak évei (1918-19) kiragadták súlyos lelki depressziójából, s hihetetlenül tevékeny közéleti és publicisztikai szerepet töltött be szülôvárosa életében; a Tanácsköztársaság idején elvállalta

a szegedi színház vezetését. - Szembefordult a gyôztes ellenforradalommal, ezért

megbélyegzett, üldözött lett, tanári nyugdíját is megvonták. Meleg szeretettel karolta fel a fiatal József Attila költôi indulását. - A magány, az elszigeteltség, az egyéni boldogtalanság fokozta súlyos idegbaját.1937-ben - többszöri öngyilkossági kísérlet után - veronállal (altató) megmérgezte magát.

A "jövendô emberekhez"

  "A magyar bánat és az emberi részvét költôje vagyok" - mondta magáról 1925-ben. De a bánat mellett megszólalt költészetében az élet

csodálata és vágya is. Pesszimizmusa csak a forradalmi idôszakokban oldódott fel átmenetileg, s ekkor új hangú, bizakodó költeményei születtek.

  Testamentum című verse (Ez az én vérem című 1919-es kötetébôl) a "jövendô emberekhez", a boldogokhoz szól - reménykedve, miután

meglátta már "a fölpirkadó napot". A költô összefoglalja addigi költészetének jellegzetes motívumait, hangulatait: a könnyes szomorúságot, a csüggedt bánatot, elhibázott életének fájdalmát, s abban bizakodik, hogy az új kor boldogabb fiai már nem fogják megérteni, miért

sírt, "mint az elátkozott". A vers központi gondolata:

Kívánom és ez testamentumom,

Akarom én, ez így is lesz, tudom :

Hogy meg ne értse többé senkisem,

Miért vérzett el lassan a szívem,

  Juhász Gyula költeményei általában rövidek, kompoziciójuk zárt, s

az utolsó sor mondanivalója rendszerint megemeli az egész verset. Kedvenc műformája volt a szigorú szabályokhoz kötött szonett; kb. 300 ilyen verset írt.

  A forradalmak elbukása után a kiábrándult keserűség hangja véglegessé vált lírájában. Ez a tragikus vagy legalábbis rezignált életszemlélet hatja át a nép sorsával való érzelmi azonosulást tükrözô életképeit.

Ezek közül az egyik legjelentôsebb remekműve a Tápai lagzi (1923).

A címmel ellentétben nem a falusi lakodalom vidám örömét, hejehujázó jókedvét mutatja be. - Disszonáns, nyers, durva hangok uralkodnak az

elsô versszakban. "Brummog a bôgô" - ezzel a komorságot sejtetô, alliteráló mondattal kezdôdik a vers, s ez a mondat még kétszer megismétlôdik a strófák elején. A többi is mind ilyen "furcsa hang" : a repedt harang kondulása, a kutyák vonítása, a varjúraj károgása. A groteszk hangutánzó szavak misztikus, babonás hangulatot kölcsönöznek az egész költeménynek.

  A lagzi csupán a nehéz munkában eldurvult emberek életének egy

állomása, nem derűs ünnep. A bôgô brummogásán túl csak egyetlen

tômondat ("asszony lett a lány") utal - már múlt idôben - a házasságra,

a nász dísztelen szomorúságára, természetes szükségszerűségére. Aztán

rögtön a jövôt villantják fel a következô sorok: a nehéz munkát, a keserves asszonysorsot. A lehangoló téli kép, a mozdulatlan csönd az élet

nyomasztó, színtelen egyhangúságát, a vágyak, remények pusztulását sugallja. Különösen sötétté, kietlenné teszi a vers légkörét "az ember medve" metafora, az emberek és a komondorok összekapcsolása. Az

emberi lét a vegetatív ösztönélet szintjére süllyedt le : az emberek és az

állatok közti különbséget csak a "benn" és a "künn" határozószók jelzik; életmegnyilvánulásaik azonosak: alszanak és morognak.

  Az utolsó versszak kiteljesíti az eddigi baljós hangulatot, mintha a

lagzi halotti torrá alakult volna át. A hold "elhervad", a vôfély utolsó

pohara már az élet végét sejteti, s a reménytelen szürke hajnalban valóban megjelenik a halál. A záró sor a kötôszón kívül egyetlen mély magánhangzó rövid és hosszú alakját váltogatja, s külön belsô rímmel

emelkedik szinte fenyegetôen a többiek fölé: "És a határban a Halál

kaszál. . . " Az elgondolkodtató három pont további gondolattársításokat kényszerít ki az olvasóból. Az egész vers a maga komor, vigasztalan hangulatával a népi sors változatlanságát, végzetesnek látszó

voltát hangsúlyozza.

  Ezzel a leverô hangulattal szemben viszont életre hívó érzések robbannak ki az ugyancsak 1923-ban írt Uj vallomás című költeményében.

Himnikus emelkedettséggel vall a költô a munkás és szenvedô nép

iránti "egyetlen és végsô szerelmérôl". Erôteljes sorokban hirdeti "az egyetlen hitet" :

Hogy szent az élet és hogy szent az ember,

Ki jövôt épít, mint korállt a tenger,

Ki a sötét odukból fényre vágyva,

Majd gyôzni fog a földön nemsokára!

  A költemény két szimmetrikusan felépitett strófából áll, s köztük

hatalmas érzelmi ellentét feszül: a szerelem és a gyűlölet. A világot

tudatosan egyszerűsíti le "munkás és szenvedô népre" s a "renyhe jólét párnáin henyélô" gazdagokra.

  Figyeljétek meg a nagyerejű, hosszú mondatok pátoszát kiváltó

nyelvi eszközöket, ezek halmozott használatát (ismétlés, fokozás, ellentét stb.)! - A második versszakban a gyűlölet szinte észrevétlenül vált

át hitvallásba, s újra csak a záró sorok "emelik meg" a verset. Az Uj vallomásban hiánytalanul hangot kap a Tápai lagzi tragikus veszedelmének leküzdésére alkalmas hit és szellemi erô.

"Anna örök"

  Nagyváradon ismerte meg futólag Sárvári Annát, a váradi színház szôke színésznôjét. Anna alig méltányolta a félszeg, zárkózott költô óvatos közeledését, legfeljebb hiúságának tetszett, hogy hozzá verseket írnak. A fiatal tanár szerelme éppoly

viszonzatlan maradt, mint korábbi fellángolásai, s ez a vonzalom is csak a reménytelenséget mélyítette el benne.

  A legszebb Anna-versek (kb. 70 vers szól róla) akkor születtek,

mikor a térbeli és az idôbeli távolság már megszépítette a régi emlékeket. A költemények Annája nem a Váradon megismert színésznô, hanem egy idealizált lény, akit a költô maga teremtett magának az egyre

halványuló régi emlékekbôl. A verseiben felmagasztosított Anna szimbólummá vált számára : a nô, a szerelem, az elmúlt ifjúság s az elveszett

tavasz jelképévé. Anna istennôvé emelt alakja élete végéig elkísérte.

  Anna örök című költeménye a kései versek közül való. - Tudatos műgond, szigorúan zárt kompozíció jellemzô a versre. 18 rímtelen,

10 és 11 szótagos jambusi sorból áll. Logikailag - a három idôsíknak

megfelelôen - három egyenlô részre tagolódik (6-6-6 sor), s mindegyik

szerkezeti egység egy-egy többszörösen összetett mondat: - Az elsô hat sorban a múlt uralkodik : a lírai én a régi emlékek elmosódását,

múlttá válását hangsúlyozza, s mintegy föléjük emelkedve, látszólag nyugodtan számba veszi Anna eltűnt szépségeit. Errôl vall a sorok elsô

jelentésszintje. Ez a nyugalom, kiegyensúlyozottság azonban csak látszólagos : ennek ellene mond a ritmikai és a mondattani egységek

szembenállása. Az elsô mondat-"Az évek jöttek, mentek"- még közömbös kijelentés, de amint Anna emlékeirôl van szó, minden felborul. Az

inverzió megváltoztatja a mondatrészek szokásos rendjét: állítmánnyal

kezdôdnek ezután a mondatok, s ezek az állítmányok - elmaradtál, elfakult, elmosódott, elsuhant - mind sorvégre esnek, s a folytonos sorátlépések szétzilálják a természetes ritmikai egységet, a verssort. A mondatok a sor közepén zárulnak, a sor végén kezdôdnek, mindegyik sor kettészakad, s ez a tettetett közömbösséget titkolt, de rejthetetlen megrendüléssel, takarni szándékolt izgatottsággal aknázza alá.

  A "Ma már. . ." kezdetű szakasz a jelenre vonatkózik. A lélek mintegy legyűrve elôbbi megrendülését, melyeket az emlékek felsorolása

váltott ki belôle, nyugodtabb kijelentésekkel bizonygatja a múlt iránti

közönyét : a mondatok a sorvégeken fejezôdnek be. S mikor már tökéletessé, elhihetôvé válna a régi emlékekre csak legyintô fölény illúziója, akkor robban ki a "ne hidd" kétszeres tiltakozása.

  A harmadik szerkezeti egység már véglegesen elsöpri az eddigi erôltetett nyugalmat: az "és" kötôszó állandó ismétlésével összefűzött

határozók nagyszámú halmozása (befejezett melléknévi igeneves jelzôkkel) és a jövôre vonatkozó "élsz és uralkodol" igék most már a múlt

továbbélését, Anna örökkévalóságát hirdetik. A verset záró imaformula Anna alakját az isteni szféra magasába emeli.

   A  költô életének és munkásságának rövid ismertetése, valamint

néhány   kiemelt  versének ellemzése  után  olvassuk  el  ujra   az

ellemzésre  kiemelt  verseknek,az  összegyüjtött  verskötetnek  a

számitógéppel felolvasott változatát. Aki  beszédszintetizátorral

ellátot számitógéppel dolgozik, az nem csak  a sorokat láthatja a

monitoron, hanem hallgathatja is.