Kitekintés az európai irodalmoba

Kitekintés az európai irodalomra

(francia,orosz,angol,német)

Realizmus és naturalizmus

  "Micsoda ember lett volna Balzac, ha írni tudott volna" - így kiáltott fel egyik

levelében Gustave Flaubert (1821-1880), a XIX. század második felének legnagyobb

francia realista regényírója. O ugyanis lassan, legendás kínok között írta, éveken

át csiszolta tökéletessé műveit, alapos megfigyelés, szinte tudományos igényű anyaggyűjtés után.

  A művészeten kívül nem hitt semmiben, a művészetben kereste bajának: az

unalomnak, az undornak, a csömörnek az enyhítését. - Franciaországban a "második császárság" (Bonaparte Lajos, a polgári köztársaság elnöke III. Napóleon

néven császárrá koronáztatta magát 1853-ban) megszilárdította a meggazdagodott

burzsoázia uralmát. A nagypolgárság nyíltan hátat fordított a forradalom eszméinek, a kultúrával sem törôdött, csupán élvezni akarta vagyonát. Flaubert undorodva fordult el korától, megvetette és lenézte azt a társadalmat, amelyben élt, s amelyet

ábrázolt. Nem megváltoztatni, hanem leirni akarta a világot s benne az embert.

Híres regényét, a Bovarynét (1857) úgy fogadták, mint a művészi realizmus legtökéletesebb alkotását, mint forradalmat az irodalom történetében. Az új művészi

törekvések két lényeges követelményét látták megvalósulni benne: a személytelenséget és a szenvtelenséget. Flaubert kivülrôl s hidegen nézi hôseit, megtagad minden

vélernény- és érzelemnyilvánitást. Nem hirdet ilyen vagy olyan elveket; szerinte a

könyv ne legyen szószék, hanem művészi tett.

  A Bovaryné egy házasságtörés tragikus története. Hôse, Emma Bovary, egy falusi

felcser felesége. Megundorodva sorsa és környezete korlátolt középszerűségétôl,

megszédülve romantikus olvasmányaitól, olthatatlan vágyat hordoz magában valami más: egy színesebb, érdekesebb, tartalmasabb élet után. Igy lesz a történet

végén nemcsak a romantikus hôsnôk naiv utánzója, hanem szánalmas áldozata is.

- Flaubert regénye épp olyan szatírája a kimúló romantikának, mint annak idején

Cervantes Don Quijotéja a lovagregények divatjának.

  Kiemelkedô alkotása még az Érzelmek iskolája (1869). Az utókor egyre inkább

ezt a regényt tartja Flaubert fôművének. A legvigasztalanabb, a legreménytelenebb alkotása ez a XIX. századi realizmusnak. Az író saját kiábrándultságát s egy

jobbra hivatott nemzedék életének sivár ürességét szólaltatta meg ebben az alkotásában.

  Flaubert tanítványa Guy de Maupassant (1850-1893). Flaubert arra tanította

hogy "ha van valakiben eredetiség, mindenekelôtt azt kell kibontania; ha nincs

akkor valamiképpen meg kell szereznie". Maupassant türelmesen, gondos alapossággal kereste eredetiségét, egy évtizeden át készült írói hivatására Flaubert mellett

Tíz év alatt, míg alkothatott, írt hat regényt (köztük a legismertebb a Szépirú; 1885),

s 19 kötetnyi elbeszélést. A novella volt igazi műfaja, ennek lett a világirodalomban egyik jeles művésze.

  Mesterétôl tanulta el a rendkivüli műgondot, az író kívülállását és szenvtelenségét

s azt a módszert, hogy csak a legszükségesebb tények közlésére szoritkozzék az ábrázolás. De szűkszavúsága még Flaubert-en is túltett. O már csak azt az egyetlen

szót, igét, fônevet s fôleg jelzôként használt melléknevet kereste, amely a tárgyul

választott jelenséget a lehetô legtökéletesebben kifejezi. Csak a múlhatatlanul fontos mozzanatokat mutatta be, s megelégedett néhány utalással az összefüggések jelzésére. Stílusából száműzött minden külsô hatásosságot, ennek ellenére mégis

rendkívül megragadó. Hol vagyunk már Balzac szélesen hömpölygô, részletes leírásaitól !

  Maupassant élet- és emberábrázolása meglehetôsen pesszimista. Nem érzett sem

hitet az emberben, sem felelôsséget a jövôért. Még a művészetben sem hitt. "Nem

tudunk semmit, nem sejtünk semmit, nem képzelünk semmit" - írta. Az imperializmus szakaszába lépô polgári társadalom válsága fejezôdik ki műveiben.

  Novelláiban legfeltűnôbb a cselekmény végletes sűrítése. Két jó barát című elbeszélése (1883) szemléletes példája művészetének. Egy-két rövid mondattal vázolja csupán a történet keretét: az ostromlott Párizst körülzárták a poroszok (1870).

"Párizst körülvette az ellenség. Párizs rettenetesen éhezett, a végsôket hörögve."

Ezután derűsen, anekdotikusan indul a cselekmény: két jámbor párizsi kispolgár,

Morissot úr, tisztes órásmester és Sauvage rövidáru-kereskedô horgászni megy.

Ismeretségük révén keresztüljutnak a francia elôôrsökön, s boldogan, önfeledten

horgásznak, közben "a szelíd és korlátolt emberek romlatlan érveivel" vitatják meg

a nagy politikai problémákat.

  A németek elfogják és kémeknek tartják ôket. Ez a fordulat - mint más novelláiban is - tragikus távlatot ad a történetnek. Morissot és Sauvage öt percet kap, hogy

megmondják a katonai jelszót, különben kivégzik ôket. Mindketten hallgatnak,

nyilván fogalmuk sincs a jelszóról. A két barát remegve áll, ólomszürke arccal,

értetlenül a kivégzô osztag elôtt, de nem próbálkoznak magyarázkodni, nem könyörögnek életükért. A németek az öt perc leteltével megölik ôket, a porosz tiszt

pedig megsütteti a kifogott halakat, s egykedvűen tovább pipázik.

  Maupassant csak a tényeket közli: nem fejez ki sem rokonszenvet az áldozatok

iránt, sem gyűlöletet az ellenséggel szemben. Ennek ellenére a szöveg mögött ott

rejtözik az érzéketlen, véreskezű gyilkosok megvetése s a két párizsi kispolgár ki

nem mondott tisztelete is. - Maupassant-nak a XIX. század végén kibontakozó

magyar novellairodalomra is nagy hatása volt.

  A valóság feltárásának szenvedélye vezette Émile Zolát is (1840-1902), de ô még

tovább kívánta fokozni a regény hitelességét, mint realista elôdei és kortársai.

A kísérleti orvostan mintájára "kísérleti regényeket" írt, s a társadalom ábrázolásában a korabeli természettudományok módszereit és eredményeit igyekezett érvényesiteni. Szerinte az írónak is természettudóshoz méltó módszerrel kell alkotnia, ezért

nevezték el ezt az irányzatot a francia "naturaliste" (jelentése: természettudós) szó

alapján naturalistának. Regényelméletére hatott a pozitivista filozófia (képviselôi

az okok, az összefüggések keresése helyett csupán a tényeket vizsgálják és rendszerezik), Taine (1828-1893) ún. miliô-elmélete (a szellemi kultúrajelenségeit a faj,

a környezet és a történeti idôpont határozza meg), a biológiai örökléstan, a darwinizmus és az orvostudomány több új eredménye. A naturalizmus követôi szerint az

ember természeti lény, sorsát nem a társadalmi viszonyok, hanem természeti törvényszerűségek (átöröklött ösztönök, hajlamok) s környezeti hatások determinálják. Zola kezdetben azt a véleményt hangoztatta, hogy az öröklôdési determináltság pusztítóbb és könyörtelenebb, mint az ókori sorstragédiákban a végzet vagy

az istenek bosszúja, s ezt az áltudományos hiedelmet próbálta igazolni húsz regénybôl álló ciklusában, a Rougon-Macquart sorozatban két család több nemzedékén át. Az egészséges életösztönű Rougon-nemzetség tagjai fölfelé törnek, s vezetô

helyeket foglalnak el a társadalomban, a terhelt, alkoholizmusra hajlamos Macquart-család pedig egyre mélyebbre züllik.

  A naturalista regényelmélet elveti a realista tipikusságot, s helyette szociológiai,

természeti, biológiai tények sokaságának bemutatásával kíván "hitelességre törekedni". Zola műveinek jelentôs része az irodalom és a tudomány határán mozog,

s egyikük lehetôségét sem tudja kiteljesíteni: a regényvilág az elôre megállapított

tételek illusztrációjává válik.

  Szerencsére legjobb alkotásaiban a művész fölébe kerekedett az elméletírónak, s

a nép züllöttségének reménytelen rajzától Zola eljutott a munkásosztály küzdelmeinek és hivatásának felismeréséig (Germinal című regényében), élete vége felé

pedig baloldali elkötelezettséggel szólt bele a politikai harcokba.

A "polifonikus" regény

(Olvasmány)

  A világirodalomban Flaubert mellett valójában Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

( 1821-1881) életművében kezdôdik el a hagyományos, klasszikus regényforma felbomlása. Nélküle szinte érthetetlen a XX. századi próza kifejlôdése.

  Dosztojevszkij egészen új regénytipust alkotott: a ftlozófiai-ideológiai regényt.

Szakítva a hagyományos realista ábrázolásmóddal, addig ismeretlen lélekábrázoló

eszközöket használ: a formális cselekményrôl a hangsúlyt a hôsök belsô állapotára,

lelkük legmélyebb rétegeinek feltárására, vívódásaikra, összecsapásaikra helyezi át.

Dosztojevszkijnél a reális tér- és idôbeli viszonyok közömbösekké válnak. Regényeiben nem "jellemek", "hôsök", a környezetükhöz kötôdô és a valóságos viszonyok által indokoltan cselekvô figurák mozognak, hanem megszemélyesitett "tiszta tudatok", "eszmehôsök", akiknek a valósághoz csak mint az eszméjükkel való

kísérletezés tárgyához van mély közük. Az olvasó minduntalan választási kénvszert

érez velük szemben, hol az egyik, hol a másik "eszmehôs" szellemi vonzáskörébe kerül. (Bahtyin orosz irodalomtudós Dosztojevszkij regénytípusát "polifonikus", többszólamú regénynek nevezi.)

  Műveinek középpontjában egv-egy nagy, eszme, megváltási kisérlet áll, amelyet

a lázálmok és a valóság határán mozgó, megszállott hôsök rendszerint szélsôséges

bűncselekmények során próbálnak ki.

  Legismertebb regényének, a Bűn és bűnhôdésnek (I866) hôse egy kicsapott egyetemi diák, Raszkolnyikov. Megöl két öregasszonyt, hogy felismerje, valóban zseni-e,

a "Napóleonok", a felsôbbrendű emberek közé tartozik-e, akiknek joguk van átlépni a megszokott erkölcsi normákat. Kísérlete nem sikerült: rá kell döbbennie, hogy

közönséges ember. Örvénylô lelküsmerete nem hagyja nyugodni, kívülrekeszti

magát a társadalmon, tetszetôs teóriája darabokra törik. Raszkolnyikov meghasadó

énjét Szonya, a hivô utcalány és Szvidrigaljov állítják a vezeklés vagy az öngyilkosság tragikus válaszútja elé. Bár nincs ellene bizonyíték, Szonya hatására bevallja

bűnét, vállalja a száműzetést, a szenvedés keserves útját. Szibériába Szonya is elkíséri, "de itt már új történet kezdôdik, egy ember fokozatos megújhodásának és

feltámadásának története".

  Raszkolnyikovnak éppen az ellentétje Miskin herceg, A félkegyelmű (1868) hôse.

Tökéletes jellem, tiszta, naiv ember, aki szeretné megváltani a körülötte levô világot,

törekvései azonban tragikus kudarccal végzôdnek. Közte és az érzékek szabadságának megszállottja, Rogozsin között kell választania a regény hôsnôjének, Nasztaszjának, akit határozatlansága végül Rogozsinnak dob áldozatul. Halálos ágyánál együtt virraszt Miskin és Rogozsin mint az ember széthúzó belsô erôinek megtestesülése.

  Utolsó nagy regénye A Karamazov-testvérek (1880). Története egy apagyilkosság

körül forog. Ezért felelôs elkövetôje, a törvénytelen származású féltestvér, az epileptikus Szmergyakov, a legidôsebb fiú, Dmitrij, aki valóban meg akarta ölni apját, s leginkább Ivan, a középsô, aki kieszelte s szinte sugallta a gyilkosságot Szmergyakovnak. Azt magyarázgatta neki, hogy a lélek nem halhatatlan, tehát erény sincs, s ha nincs erény, akkor "minden szabad". Az elvetemült testvérek közül kiemelkedik a legfiatalabb, a szűzies, szent Aljosa; elôtte a legnagyobb gonoszság is

tisztelettel meghátrál. - Dmitrijt, aki magára vállalta a gyilkosságot, bűntudata,

Aljosát szentsége hajtja Isten felé. Ivánban az Isten ellen értelmével fellázadt, keresô és kételkedô ember természete összpontosul. - A négy testvérben Dosztojevszkij valójában egyetlen embert osztott négyfelé, az embert, amilyennek elképzelte fizikai,

érzelmi, értelmi és erkölcsi léte szerint, fejlôdésének négy fokozatát is megjelölve bennük a testitôl a szellemiig.

Az európai széppróza néhány képviselôje

(Olvasmány)

  Thomas Hardy (1840-1928) a század utolsó évtizedében Tolsztoj, Zola, Flaubert

eredményeihez emelte az angol regényt. Szembeszáll a korabeli képmutató erkölcscsel, s a maradiság, az ellenséges körülmények és társadalmi igazságtalanságok

között vergôdô, tehetetlen hôseivel vállal érzelmi azonosulást. Legjobb műveiben a véletlent, a hagvományos kellékeket halmozó cselekményességet alárendelte az embe-

ri jellem és a társadalom determináló hatásának.

  Két utolsó regénye jelzi regényírói pályájának csúcsát. Egy tiszta nô (1891) hôse

Tess, egy szegény házalókereskedô ritka szépségű, talpraesett, okos lánya.

Apja nagyravágyása miatt egy gazdag család kiszolgáltatottja lesz: megalázzák,

megszégyenítik, megrontják. S mikor igazi, tiszta szerelmét szétzúzza titkolt szégyenének megvallása, Tess, a tiszta nô egy konyhakéssel megöli elcsábítóját. Elfogják, elítélik s felakasztják. Tess végzete társadalmi eredetű, az erkölcsi elôítéletek,

a konvenciók ítélték halálra. - Utolsó regényének, a Lidércfénymek (1896) hôsei a

megrögzött elôítéletek ellen veszik fel a harcot, de ôk is eredménytelenül. Az osztályhelyzete miatt a felemelkedés lehetôségétôl megfosztott Jude-ot az intellektuális éhség, a felvilágosult Sue-t környezetének kiábrándító üressége készteti az erkölcsi

konvenciók elleni lázadásra. Sorsuk a kisemmizettség, a nyomor és a megalkuvás.

- Hardy nagy regénveiben a világegyetem vak eröinek kegyetlenségét, az emberi törekvések iránti közömbösségét ábrázolta, s azt hirdette, hogy a boldogság elérhetetlen

ábránd, nincs hatalmunk a sors fölött.

  Theodor Fontane (1819-1898) a múlt századi német realista prózaírás egyik kimagasló mestere. Számtalan elbeszélést, regényt írt, de legjobb, szinte klasszikusan

tiszta alkotásai öreg korában születtek. Kései írásaiban egyre nagyobb szeretettel

ábrázolta a vidék és a város plebejus alakjait. - Legnépszerűbb regénye a 76 éves

korában írt Effi Briest (1895). A Bovaryné-probléma jelenik meg itt is: a házasság

bilincsei közt, a társadalmi elôítéletek rabjaként vívódó asszonyi lélek rajza. A kislányként férjhez adott hôsnôt, Effit nem a szenvedélyes szerelem sodorja házasságtörésbe, hanem a kibírhatatlan házasság a szenvtelen, rideg, karrierista porosz fôhivatalnok oldalán. Házasságtörése menekülési próbálkozás a magányból. Effi sokkal inkább áldozat, mint bűnös: egy álszent, hazug alapokra épített társadalmi rend

áldozata. Férje a porosz hivatalnok-arisztokrácia jellegzetes típusa, az üres formává

merevült erkölcsi rend, "becsület" megszállottja. Alakjában a porosz úri világ hamis eszményeit, elôítéleteit, lélektelen ürességét leplezi le az író. - A regény széles

társadalmi körképet fest: a Briest-család birtokán a vidéki nemesség világát, a férj

elsô állomáshelyén a kisváros társadalmát, végül a fôváros, Berlin uralkodó köreit

ábrázolja realista módszerekkel Fontane.

  A svájciak és a németek nagy realista elbeszélôje Gottfried Keller (1819-1890).

A nagy író egész életében, műveiben, politikai tevékenységében egyaránt a feltörekvô polgárság eszményeinek, a polgári demokráciának a harcosa volt. - Kiemelkedô műve a Zöld Henrik második változata (1879-1886).

  Legmaradandóbb műve a Zöld Henriken kívül A seldwylai emberek (1856) című novellasorozat. A tíz novellában a képzeletbeli városka bolondos lakóit a humor

és az irónia egybeötvözésével mutatja be. Keller nevelni, oktatni akart minden sorával: a munkát, a becsületes alkotó tevékenységet állította szembe a nyárspolgári

életszemlélettel, kényelemmel. A maga szerencséjének kovácsa című elbeszélése

különösen kedvezô alkalmat nyújt a nyárspolgári életbölcsesség humoros elítélésére. Zürichi novellák (1877) című írásai a svájci történelem, a demokratikus eszmék megbecsülésére tanítanak.

  A korszak német irodalmának egyik legkiválóbb novellistája Theodor Storm

(1817-1888). Korai novelláiban osztályának, a jómódú kereskedô-polgárságnak személyes konfliktusait ábrázolta. Novelláinak sajátosan borongós, homályos,

kissé elmosódott jelleget ad a keretes forma. Elsô mesterműve a lírai ihletésű

Immensee ( 1852). Ez is keretes elbeszélés. Az öreg, magányos Reinhard látomásában megelevenedik Elisabeth iránti gyöngéd szerelmének bánatos története, feltárul a gyermek- és ifjúkor derűs világa s a lány anyjának konoksága miatt szerencsétlenné tett két élet szomorúsága. - Késôbbi novelláiban a társadalmi körülmények miatt tragédiába torkolló sorsok jelennek meg történelmi távlatba helyezve.

E korszaknak, sôt a német novellairodalomnak is egyik csúcsát jelenti utolsó,

1888-ban írt elbeszélése, A viharlovas. Ebben a művében a korábbi elbeszélések

líraiságát a drámai szerkesztés váltja fel.

  A szomszéd népek irodalmából meg kell említeni legalább Wladyslas Stanislaw Reymont (1867-1925) lengyel írót. Pályáját fôként a parasztság nyomoráról szóló

naturalista színezetű elbeszélésekkel kezdte. Fô műve a Parasztok című regény

(1902-1909). A négy évszaknak megfelelôen négy részre tagolódó mű (Osz, Tél, Tavasz, Nyár) egy lengyel falu, Lipce életét mutatja be realista hűséggel. Eleinte egy

parasztcsalád belsô, nemzedéki ellentétei állnak a cselekmény középpontjában: az

öreg, özvegy Boryna, a falu legelsô gazdája és felnôtt, nôs fia, Antek harcolnak a

legszebb lány, Jagna szerelméért. A családi ellentétektôl az osztályellentétek ábrázolásáig jut el Reymont: áradó mesélôkedvvel mutatja be a parasztok földéhségét,

a falu harcát a földesúrral, küzdelmét a földbirtokot védô államhatalommal. A változatos, fordulatokban gazdag eseménysorozat megismertet a falu hétköznapi és ünnepi szokásaival, a parasztok érzelmi világával, szenvedélyeivel, sajátos erkölcseivel.

Reymont életműve meglehetôsen egyenetlen, s a Parasztok sem hibátlan alkotás:

Jagna a falusi környezetbe helyezett "démoni nôt", a férfialakok (Boryna, Antek)

a "paraszti ôserôt" jelképezik. Világirodalmi jelentôségét annak köszönheti, hogy

elsô ízben ábrázolta a kelet-európai társadalmak alapját képezô parasztságot.

A Parasztok a két világháború között Kelet-Európában kibontakozó népies irányzatok elôdje lett.

kidolgozott érettségi tételek, érettségi tételek magyar irodalom