Charles Baudelair
A
modern francia líra legelsô nagy költôje Charles Baudelaire (1821-1867) volt.
Párizsi polgárcsaládból származott. Amikor megszületett, édesanyja 27,
apja
61 éves volt. Az apa halála után a fiatal,
csinos özvegy feleségül ment egy nagy
karrier elôtt álló katonatiszthez. Az új
házasság a gyermek számára szerencsétlenséget, szakadatlan összeütközést,
rengeteg szenvedést hozott. Késôbb szakított családjával, s a maga ízlése
szerint alakította életét. Bohém, züllött, különc életmódja, különbözô
kábítószerek élvezete, egy mulalt színésznôvel való szerelmi
kapcsolata egyre mélyebb, megalázó
nyomorba taszította. Hitelezôi elôl
menekülve, Belgiumban érte a súlyos betegség, s teljesen elszegényedve halt
meg.
Életét és költészetének témáit is végletes ellentétek jellemzik.
Mesterséges gyönyörök mámorában, bűnben és
szennyben élt, de valójában a tisztaság
megszállottja volt. Egyre mélyebbre hullt a
földi élet poklába, közben lelkea "lét fölött lebegett", "túl a
szférák örök csillagöves határán". Egy fokozatosan elzüllô félvér nôhöz, a
"fekete Vénusz"-hoz láncolták erotikus vágyai, s
ugyanakkor éveken át kereste a biztonságot és
az üdvözülést a tiszta, angyali
szerelemben. Rendetlen és szertelen életet
élt, de folyton a rend, a rendszeresség
után sóvár ott. Egész léte hatalmas lelki
dráma, örökös vergôdés a kiábrárnditó való és a valóság fölé emelô eszmények
között.
Baudelaire a romlottságból a művészet virágait fakasztotta, s ez
magyarázza meg kötete végleges címének kontrasztját. A Romlás virágai
elsô kiadása 1857-ben látott napilágot. Ezt
az egyetlen verskötetet építette, bôvítette újabb és újabb versekkel egészen
haláláig. - Rendkívül
lassan, hihetetlen műgonddal dolgozott.
Készen, tökéletes formában
akart jelentkezni. Megjelent írásait is
folyton javította, csiszolta.
Legmélyebb élynénye lehetett az emberi természet kettôsségének átélése,
hogy az emberben benne él az állat és az angyal is, a romlottság és
a tisztaság is. Sok-sok versében szólaltatja
meg az ember gyarlóságát,
a züllés undorát s a vágyakozó sóvárgást az
"ideál" felé.
E
tragikus sors igazi átélôi és áldozatai a művészek, a költôk, akik
éppen túlfinomult érzékenységük miatt a legotthontalanabbak
az emberi társadalomban. A világ nyers közönségessége és a tiszta ideál
közötti vergôdés Az albatrosz című költemény
témája is.
Az
elsô három strófa epikus jellegű allegorikus képsort mutat be :
a rabul ejtett, a magasságból a mélybe kényszerített
madár szánalmas,
esetlen sutaságát. (Az albatrosz hatalmas
szárnyú, hófehér tollú, kissé
rövid törzsű tengeri madár; mozdulatlan
szárnyaival is gyönyörűen
tud repülni, "vitorlázni".)
A
költemény két végletet állít szembe: a "fenn" és a "lenn"
világát,
a magasságot és a mélységet. Az ellentétet
fokozza, hogy különbözô elôjelű értékek kapcsolódnak mindkét térbeli
tartományhoz. A "fenn"
egyértelműen a kéklô tisztaságot, a
végtelenséget, a korlátok nélküli
szabadságot, a szép kalandokat, a földtôl
való elszakadást: a pozitív
tartalmú értékeket hordozza. Ez az
albatrosznak, a vizek nagy madarának az igazi, éltetô eleme, sajátos közege.
Itt felszabadultan csatangoló, kalandokra szálló utas, "a kéklô lég
ura", "szép csoda", "légi
herceg". A metaforák sokasága a
hangulatkeltés eszközeként az együttérzés kifejezôje. - "Lenn" csak
fásult és unatkozó, durva élcekkel szórakozó matrózok vannak : ez a rabság, a
megalázás, a rút röhögés és
romlottság világa. A "fenn" értékei
"lenn" értéktelenné válnak, visszájukra fordulnak. A kéklô légben
gyönyörűen szálló nagy madár ebben
az idegen közegben "esetlen, bús,
beteg", s éppen magasba emelô szárnyai teszik nevetségessé, félszeggé,
kiszolgáltatottá. Kiválik méltatlan
környezetébôl, más, mint a többiek, s ezért
magányos, védtelen és sehezhetô: csüggedten türi a megalázást és a gúnyolódást.
A
költôi leírás rendkívül érzékletes, s az erôs hangulatiság már az elsô
három strófában is sejteti, hogy a képek
többet és mást jelentenek, mint
csupán egy érdekes jelenet egyszerű közlését.
A képsor túlmutat önmagán : az értékpusztulás tragikus élvnényét, a tisztaság
és a szépség elkerülhetetlen konfliktusát sugallja a durvasággal, a
közönségességgel.
- Baudelaire azonban az utolsó versszakban
még megmagyarázza,
mintegy megfejti a korábbi képsor jelképes
tartalmát: a mélybe kényszerített albatroszhoz hasonlóan gyötrôdik és szenved a
magányos költô is a hozzá méltatlan, ôt megérteni nem tudó durva környezetben.
A szellem embere lenn, a földön "bús
rab", saját világából kiragadva
mások gúnyolódásának, élcelôdésének megvetett
célpontja. - De tovább is léphetünk a vers értelmezésében. Csak a kiemelkedô
szellemóriások, a művészek élhetik át ezt a megalázó élményt?
Baudelaire kötetének verseit témakörök szerint különbözô ciklusokba
csoportositotta. A legterjedelmesebb az elsô,
a Spleen és Ideál: a valóság
unalma és a vágy eszménye közt vergôdô ember
szenvedéseit idézi.
14 költemény szól az albatrosz-sorsról, aztán
55 az élet legnagyobb
drámájaként a férfi és a nô küzdelmes
viszonyát énekli. Ide tartozik az
Oszi ének is. A költemény elsô része az ôsz
és a tél közeledésével a halál
elkerülhetetlenségét, a riadt lélek borzongó,borongó
hangulatát érzékelteti. Annak a pillanatnyi lelkiállapotnak leheletfinom
sugallata a
költemény, amikor a lélek hirtelen rádöbben
az idô gyors múlására
("Tegnap nyár volt; ma ôsz van."),
a közös emberi sors tragikumára.
Ez az elégikus hangulat készíti elô a vers
második részének halk szerelmi vallomását. A szerelem itt nem a férfi és a nô
szenvedélyes párviadala, hanem "édes naplemente", "ôszi
glória", a forró nyarat elsirató "ôszutó szelíd és sárga
sugara". A halál rettenetétôl menekülô
ember a vigaszt, a magány feloldását várja
már csak az öleléstôl, nem
az érzéki gyönyöröket.
Baudelaire a nagy amerikai költôtôl, Edgar Allan Poe-tól (1809-1849)
tanulta
a szépségimádat esztétikáját. Poe szerint a
költészet célja nem az igazság és nem az
erkölcsi tanulság, hanem "a szépség
ritmikus megteremtése". Benne tudatosodott
elôször a tanítástól, politikai,
valláserkölcsi és egyéb eszméktôl mentes "tiszta
költészet" fogalma. A költô feladata e
szerint a "rajongó erôfeszités a felsöbbrendű
Szépség elérésére". Ezt a Szépséget nem
a való világban kell keresni, hiszen a látható, érzékelhetô jelenségek egy
rejtett, titokzatos valóság jelképei csupán; az egész
érzéki valóság (az érzékszerveinkben
tükrözôdô valóság) "jelképek erdeje".
A
jelenségek mögött Baudelaire és az új költôk összefüggéseket sejtenek, s ezt az
"igazabb valót", a "rejtett lényeget" kell a költôknek
megragadniuk, legalábbis erre kell
törekedniük. Ezt az újfajta költôi
látásmódot elsôként Baudelaire
"fogalmazta meg" Kapcsolatok című
szonettjében. A vers nehezen érthetô,
homályos, hiszen csak sejtetni kíván egy "megfogalmazhatatlan",
pontosan fel nem derithetô megérzést.
A szonett elsô metaforája : "templom a
természet" - már misztikus sejtelmességet, vallásos áhítatot áraszt. Ez a
különös hangulat járja át a
templom "oszlopait" is, a
természetjelenségeit, tárgyait: ezek is"élnek",
"szavakat mormolnak", titkos
üzeneteket "súgnak" egymásnak. Az ember útját, életét körülvevô
természet elvesziti korikrétságát, s egy ismeretlen világ jelképeinek erdejévé
válik. A valóság jelképes értelmű tárgyait - logikailag megmagyarázhatatlanul -
"valami titkos és mély egység" kapcsolja össze, egymással
összefüggenek, s a távoli visszhangok nyomán "egymásba csendül a szín és a
hang s az illat". Ebben
az egyetemes összefüggésben elmosódnak a
különbözô érzékterületek
(látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás)
határai. - Benyomásainkban, élményeinkben sem különülnek el ezek, csak a tudat
választja szét ôket
egymástól. - Vannak oboa-édes, zöld szagok -
állapítja meg a költô - s ezekhez még erkölcsi minôségek is kapcsolódhatnak :
lehetnek "gyôzelmesek, romlottak, gazdagok". Ugyanígy tűnik el a
különbség a test
és a lélek között is.
Az új
költészet az "érzékek zűrzavarával", "összekeverésével"
reméli
felnyitni "a végtelen kapuit",
kíván közelebb jutni az ismeretlenhez, a
valóság rejtett lényegéhez. - A modern líra
kedvenc kifejezô eszköze
lett a szinesztézia (a metafora egyik alfaja
: különbözô érzékelési területek benyomásainak összekapcsolása). A korábbi
költôk csak elvétve
használták, most megnövekedett jelentôséget
kapott.
A szimbolizmus
A
"kapcsolatok" tapasztalatilag, logikailag alig vagy egyáltalán nem
indokolhatók, legtöbbször szemben állnak
mindennapi szemléletünkkel, csupán a költôi hangulat teremt szabadon, illetve
érez meg illó
kapcsolatokat, újszerű összefüggéseket a
világ dolgai, jelenségei között. A századvég polgári költészetének ez a
hangulati sejtelmesség
lesz egyik legjelentôsebb vonása, s a
pillanatnyi benyomások, futó
hangulatok rögzítésére, megörökítésére
törekszik az impresszionista
festészet is. Baudelaire Kapcsolatok című
versében is megfigyelhetô ez
az erôs hangulati töltés, s ennek - többek
között - itt is a melléknevek
és a fônevek halmozása a legfôbb eszköze.
Baudelaire-t tekinthetjük a szimbolizmus elindítójának, elôfutárának,
bár maga az elnevezés csak a 80-as évek
közepe táján jelzi az új lírai
törekvéseket. Baudelaire és követôi
(Mallarmé, Verlaine, Rimbaud)
fedezték fel, hogy lelki tartalmakat,
folyamatokat, belsô történeteket a
külvilág sejtetô, többnyire látomásszerű
képeivel ki lehet fejezni.
A
szimbólum vagy jelkép ôsrégi szókép: valamely gondolati tartalom, elvont
eszme, fogalom érzékletes képpel való
kifejezése, helyettesítése. Pl. a lánc a rabság,
a fekete szin a gyász, a lant a költészet
érzéki jele stb. A kapcsolatot, az összefüggést
ezekben a megszokás, a megegyezés, a
hagyomány hozta létre. A szimbólum eredetileg a görögöknél a felismerést
lehetôvé tevô titkos jel volt (pl. kettévágott tárgy;
az ôskeresztényeknél ilyen szimbólum volt a
hal képe, mert a "hal" szó görög
betűit egy keresztény jelszó rövidítésének
fogták fel.).
A
XIX. század végének költészete által használt szimbólumokban
nincs semmiféle szokványos összefüggés az
érzéki kép és a rejtett tartalom között, közéjük hiba volna matematikai
egyenlôségjelet tenni.
A
szimbolista költészetben az érzékletes - többnyire kibontott, továbbvitt - kép
vagy képrendszer önállóvá válik, önmagára irányitja a
figyelmet, s mintegy arra kényszerit, hogy
kutassuk fel a szövegösszefüggésen belül keletkezett jelképes értelmezést. A
kép vagy képrendszer
Őcsak megsejtet, szuggerál valamilyen
pontosan nem tudatosított s éppen
ezért a köznapi nyelven kifejezhetetlen,
megmagyarázhatatlan homályos érzést, hangulatot, lelki tartalmat, belsô
élményt. A kép és a tartalom közötti kapcsolat önkényes és meglepô, többnyire
csak hangulati
összefüggés van közöttük. - A szimbolista
jelrendszer egyes elemei és a
megsejtendô tartalom között nincsenek
részmegfelelések, épp ez különbözteti meg az allegóriától.
A
szimbolista líra képhasználata merészebb és mozgékonyabb lett,
ugyanakkor szubjektívabb, homályosabb is, s
nem is mindig követhetô. A szimbolisták mámorosan keresték az új
szókapcsolatokat, a
nyelvi mágiát. - A világos megnevezést kerülô
sugalmazás szükségképpen együtt járt a homályossággal, a kevésbéérthetôséggel,
de a költôk bátran vállalták ezt a következményt. Ugy vélték, hogy míg a
világosság a hiányzó mélység jele, a homály már önmagában költôi. Ezzel függ
össze a szimbolizmus arisztokratizmusa is: csak kevesekhez, a kiválasztottakhoz
akart szólni.
Szimbolista
vonás a zeneiségre való törekvés is, ez azonban nem
csilingelô csengést-bongást jelent, inkább
azt a hatást, amit a zene gyakorol az emberre. A tiszta rímnél jobban szerették
a lágyabb asszonáncot, s kedvelték az alliterációt.
A
szimbolista líra erôs hangulatisága érintkezik az impresszionista
költészettel, s e két irányzathoz tartozó
alkotásokat nem mindig lehet
egymástól elkülöníteni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése