Jorge
Luis Borges
(horhe
luisz
borhesz; 1899-1986).
Latin-Amerika prózairodalmának egyik legjelentôsebb és
legnagyobb
hatású alakja az
argentin Jorge Luis Borges
Műveiben a valóság elemei az
álmok, az emlékezet, a szimbólumok szűrôjén
keresztül jutnak
szóhoz.
Sajátos szimbólumrendszerének legfôbb eleme a labirintus, mely a
művészetben eddig is az emberi értelem által
elrendezett káosz jelképeként
szerepelt.
Borges interpretációjában a labirintus az emberi létezés és az
univerzum
metaforájává válik, az
emberlét titokzatosságát jelképezi,
s
ugyanakkor
jellemzôje sajátos írásművészetének is,
amely kűlönös
szimmetriáival és
tükrözésével a kimeríthetetlenség érzését
kelti az
olvasóban. Legjobb elbeszélései a szédülés
egy fajtáját okozzák, amelyet ô
"szent rettenetnek" (sagrado
horror) nevez.
Az elágazó ösvények kertje c.
novellájában (1941) az író
dokumentumnak,
Yu
Csun doktor "tollbamondott, átolvasott és aláírt"
vallomásának tünteti
fel a történetet. Az elsô mondatok azt
sejtetik, hogy az olvasó titokzatos,
gyilkosságokkal fűszerezett bűnügyrôl fog
majd hallani, amely valamiképpen
befolyásolta
az elsô világháboní egyik csatáját. Aztán
egyre sűrűbben
tűnnek fel olyan motívumok, amelyeknek a
bűnügyi
história
alakulásához nincs közük. Yu
Csun gondolatairól olvashatunk,
melyek dédapja, Csui Pen működése s a
labirintus
körül
forognak. A novella fokozatosan
átbillen egy másik világba, s egy
másik történet kezd kibontakozni, majd ez a
kínai
történet
válik uralkodóvá, s az eredeti kémhistóriát építô motívumok
már
csak
elvétve bukkannak föl. A kémtörténet lezárul, de befejezésében olyan
logikai
képtelenség rejlik - a bombázás híre együtt jelenik meg
a kém
üzenetével, a gyilkosságéval -, melynek
következtében az egész kémhistória
hitelét veszti. Megfejtésében akármerre
próbálkozunk, "nincs semmi
kiút", mint ahogy Csui Pen
meggyilkolására sem derül fény, s
az ô fiktív regénye éppúgy zsákutcába viszi
az értelmet keresô
olvasót,
mint Borges novellája.
Bár a kémtôrténet
lineáris-logikai
vonulatába
nem illik bele
a zárás, Csui Pen
felfogása szerint - a
"szétágazó, összefutó és párhuzamos idôk" egymással
nem mindig érintkezô,
egymástól olykor teljesen elkülönülô
síkjaiban - mégis elképzelhetô lesz a
lehetetlen.
A történeti munkaként
induló, vallomással folytatódó
filozófiai
fejtegetésekkel kiteljesedô, de végül is
hangsúlyozottan
fiktív elbeszélés csakis az író ironikus,
játékos felfogásának ismeretében
értelmezhetô.
A novella a
maga többszörösen heterogén
anyagával, az
egymástól
elütô, távoli motívumok összefüggéseinek jelzésével
a világ
egységére utal, s a mű bonyolult
építménye
azt sugallja, hogy a könnyen elérhetônek
és megismerhetônek
látszó jelenségek megértése is mérhetetlenül
nagy
erôfeszítést kíván tôlünk.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése