Boccaccio

                            Boccaccio

                         (Olasz reneszánsz)

Giovanni Boccaccio (dzsovanni bokaccsó - 1313-1375) is firenzei volt, akárcsak Dante és Petrarca. Apja mint az egyik firenzei bankház utazója és ügynöke Párizsban ismerkedett meg egy vagyontalan francia özveggyel, s tôle született a késôbbi író - törvénytelen gyermekként - valószínűleg már Firenzében. Boccaccio Nápolyban tanult, s közben egy gazdag kereskedô feleségének lett ifjú szeretôje, de Fiammetta - így nevezte kedvesét írásaiban - hamarosan elhagyta. Apja halála után Boccaccio visszatért Firenzébe.

Jó barátja volt a nála alig idôsebb Petrarcának: levelezésük bensôséges viszonyra vet fényt. 1373-ban Firenze városa felkérte, hogy tartson nyilvános elôadásokat Dante Commediájáról, de ezekbôl betegsége miatt csak néhányat tudott megtartani. A Dante-kutatás szempontjából alapvetô fontosságú az általa írt Dante-életrajz. Kiváló tudós humanista is volt: ô fedezte fel a kitűnô latin történetíró, Tacitus (tacitusz - ?55 - ?118) műveit. Saját kora latinul írt irodalmi munkáit becsülte inkább, az utókor az olasz nyelvű Dekameron szerzôjét tiszteli benne.

Dekameron

Fô műve a Dekameron (jelentése: "tíz nap"; 1348-1353), száz novellát tartalmazó gyűjtemény. Az olasz "novella" szó "újdonságot" jelent, érdekes hírt, különös történetet. Boccaccio műfaja a természetesség, a valóság közvetlen visszaadásának látszatát kelti (mindig valóságos hallgatóságnak mesél valaki), s gondosan elôkészíti a fordulópontot.

Az elbeszélések sorozatát külön novella vezeti be és zárja le, s ez keretbe foglalja az egész művet. Az egyes novellák között rövidebb-hosszabb összekötô szövegek - olykor újabb történetek találhatók. - A Dekameron kerete a következô: az 1348-as pestisjárvány idején hét ifjú hölgy és három fiatalember találkozott a firenzei Santa Maria Novella (szanta) templomban, s úgy döntöttek, hogy elmenekülnek a városból a járványhalál elôl egy vidéki villába, s ott szórakozásaikat érdekes történetek elbeszélésével fogják váltogatni. Tíz nap alatt a tíz résztvevô mindegyike naponta egy-egy történetet mesél el az arra a napra megválasztott "királynak" vagy "királynônek" a vezetése alatt és utasítása szerint. A naponta elmondott 10-10 novella egy-egy meghatározott, elôre megadott téma köré csoportosul.

A Dekameronban a szerelmi-erotikus és az ironikus-szatirikus novellák uralkodnak. Boccaccio jókedvű humorral mutatja be kora világát, sajátos erkölcseit. A középkort már-már múltnak tekinti, s a felvilágosult reneszánsz ember szemével nézve mulatságosnak tartja furcsa szokásait, intézményeit. Humanista írói világképének középpontjában a földi élet minél örömtelibb, minél ésszerűbb kihasználása áll. Ebbôl a világból már hiányzik a pokoltól való félelem tudata, a "bűnök" más megítélés alá esnek, mint pl. Danténál. A szerelem a novellákban ôszinte, szabad, a korábbi kötöttségeket nem tűrô és nem ismerô érzelemmé, a boldogság forrásává válik. Az író jókat kacag a vén, babonás, együgyű férjek rovására. A házasfelek hűtlensége, a házasságtörés nem háborítja fel, ha ez érdekházasságot, nem szerelmen alapuló viszonyt szakít szét. Nem tiszteli a cellák, kolostorok lakóit sem: az emberi természet bennük is diadalmaskodik, s talán ôk vágyakoznak legmohóbban a testi örömökre.

Több mulatságos, ízes történetének fôhôse az együgyű városi figura, Calandrino (kalandrinó), akivel kavicsot szedetnek láthatatlanná tevô varázskô gyanánt, akivel elhitetik, hogy állapotos, és gyereket fog szülni, s akivel mindenféle bitangságot művel a két tréfacsináló festô, Bruno és Buffalmacco (buffalmakkó). - A legtöbb novella városi-polgári környezetben játszódik: megjelennek a csalafinta, agyafúrt kereskedôk, a pórul járt jogászok, a felültetett, beképzelt, szipolyozó orvosok, s ott vannak a szegény, babonás certaldói (csertaldó) parasztok is, akiket ugyancsak rászedett a vörös hajú, apró, ravasz barát, Frater Cipolla (csipolla).

Boccaccio elítéli a fösvénységet, a kapzsiságot, az öncélú gazdagságot; szerinte a vagyonnak az életet kell szolgálnia. Sokra becsüli a friss észjárást, a furfangos okosságot, a természetes ügyességet. Hôsei gyakran nehéz helyzetbôl szabadulnak meg egy-egy találó szóval, tréfás ötlettel.

A sólyom feláldozása

A Dekameron darabjai közül az egyik leghíresebb az ötödik nap kilencedik novellája: A sólyom feláldozása (ez nem az író által adott cím). Ezen a napon Fiammetta "uralkodása alatt" olyan szerelmesekrôl beszélnek, "kik kemény és siralmas megpróbáltatások után megnyerték boldogságukat".

Kettôs keretbe foglalja Boccaccio ezt a novellát: maga a Királynô, Fiametta meséli el a történetet, de ô is egy Coppo di Borghese Domenichi (koppó di borgéze domeniki) nevezetű "tisztelendô és nagytekintetű férfiúra" hivatkozik, akitôl mindezt hallotta, aki talán már nem is él, de ha él is, már nagyon öreg. A keretnek ezzel a megkettôzésével az író a valóság illúzióját kívánja megteremteni; azt hangsúlyozza vele, hogy a történet igaz, de már ellenôrizhetetlen.

A Boccaccio-novelláknak nincs címük, de az író afféle címközleményben összefoglalja mindegyik történetének summázatát. Ennek az elbeszélésnek a rövid foglalata - az író szavaival - a következô: "Federigo degli Alberighi (federigó delji alberígi) szerelmes, de nem nyer viszontszerelmet, és az udvarlásban eltékozolja minden vagyonát, csupán egy sólyma marad; mivel pedig egyebe nincs, ezt tálalja fel ebédre hölgyének, ki meglátogatja; ki is mikor ezt megtudja, megenyhül irányában, feleségül megy hozzá, és gazdag emberré teszi."

Az "igaz történet" kivonata arra figyelmeztet, hogy nem maga a cselekmény, annak kimenetele a fontos - hiszen a megoldás már adva van -, hanem valami más. Ez a "más" nagyjából abban foglalható össze, hogy milyen ember és miképpen él Giovanna (dzsovanna) és Federigo, hogyan lehet boldog valaki, mi ennek az ára.

Az elbeszélés során megtudjuk, hogy monna Giovanna erényes férjes asszony, hűséges feleség, szeretô anya, s rá se hederített mindarra, mit Federigo a kedvéért tett, soha még csak egy pillantást sem juttatott neki. Úgy él tehát, ahogy kell. Ezzel szemben Federigo eltér a korabeli társadalom értékrendjétôl: férjes asszonyt ostromol, eltékozolja vagyonát, szegénységbe zuhan, s elrontott életének már csak két szenvedélye maradt: változatlan szerelme monna Giovanna iránt s ragaszkodása sólymához.

Giovanna férje halála után sem méltatja figyelemre az elszegényedett és hírhedtté vált, de a kedvéért mindenre képes Federigót, csak gyermeke kezd barátkozni vele, aki játszadozik a férfi "madarával és kutyáival" (a véletlen folytán Giovanna Federigo kis birtoka közelében nyaral fiával).

Federigót és Giovannát végsô soron a gyermek hozza össze. Az asszonyon gyôz az anyai szeretet, s minden ellenérzése dacára "csak úgy séta örve alatt" elmegy Federigóhoz, hogy beteg gyermeke számára gyógyulást ígérô ajándékként elkérje tôle legféltettebb kincsét, a sólymot. A szerelmes férfi most is "hibásan" cselekszik: elôbb adja oda a madarat, mintsem Giovanna kérné. "Ott a hölgy elôtt sírva fakadt", mivel a szeretett hölgy kérését már képtelen volt teljesíteni.

Boccaccio bizonytalanságban hagy afelôl, hogy a beteg gyermek bánatában halt-e meg vagy nem: "Az pedig, akár bánatában, hogy a sólymot nem kapta meg, akár betegségében, mely talán mindenképpen ily véget ért volna, kevés napok múltán anyjának mérhetetlen fájdalmára elköltözött az életbôl." A hosszas elôkészítés mégis azt sejteti, hogy a beteg kisfiú halála Federigo végzetes hibájából következett be. Mindebbôl logikusan az következnék, hogy az asszony végleg elfordul az ôt hiába ostromló férfitôl. Monna Giovanna azonban ezúttal nem úgy cselekszik, ahogy várnánk tôle. Utolsó lépése eltér addigi viselkedésétôl: bátyjai figyelmeztetései, csúfolódásai ellenére férjhez megy régi hódolójához, s Federigo eléri célját: nemcsak boldog, hanem gazdag is lesz.

A novella egyik tanulsága az lehet, hogy a kitartó, ôszinte és önfeláldozó, igazi szerelem elôtt lehullanak az akadályok, a nagy érzelem megkapja jutalmát. Federigo valóban célhoz ér, de diadalának a férj és a gyermek halála az ára. S ha ebbôl a nézôpontból vonjuk le a tanulságot, akkor azt kell mondanunk, hogy a hűség, a kitartás és az önfeláldozás nem szükségképpen, hanem csak véletlenül, szerencsés esetben kapja meg a magajutalmát.

A novellának jellegzetesen "reneszánsz" vonása, hogy a mesélô Királynô arra figyelmezteti a hölgyeket: szerelmüket a maguk jószántából adják jutalomként arra érdemes férfiaknak, s ne engedjék, hogy csak a vak szerencse vezérelje ôket.

A Dekameron célja elsôsorban az olvasóközönség könnyed szórakoztatása volt, de emellett természetesen egy új, evilági erkölcsi felfogás népszerűsítését is szolgálta.

(A Boccaccio-idézeteket Révay József fordításában közöltük. - A novellaértelmezés alapja Szávai János tanulmánya volt; in: Boccacciótól Salingerig. Tankönyvkiadó, Bp.)