Goethe
A "világirodalom" szót Goethe
(gôte; 1749-1832) alkotta meg, s ô lett ennek az új fogalomnak - a maga korában
- a legnagyobb alakja, "költôfejedelme" - ahogy mondani szokás. A 18.
század végének és a 19. elejének német irodalmát nem lehet egyetlen
stílusirányzathoz kapcsolni. Legtöbbször úgy szokták emlegetni ezt az
idôszakaszt: "Goethe kora".
A 17. és a 18. században Németország nem volt
egységes állam: 300 kis fejedelemségre hullott szét. Ez a széttagoltság és a
társadalmi megkésettség, azaz a polgárosodás fejletlensége lehetett - többek
között - az oka annak, hogy a német irodalomban a felvilágosodás eszméivel
együtt a klasszicizmus késôn, a romantika viszont korán jelentkezett, s ez a
két irányzat itt egymást kölcsönösen áthatotta. Goethe művészi pályájában is
vannak romantikusabb (pl. a Sturm und Drang) és klasszicistább periódusok, s a
kettô nála (is) nehezen választható el egymástól.
Életpályája
Johann Wolfgang Goethe a Majna melletti
Frankfurtban született 1749-ben jómódú, feltörekvô polgárcsaládban. A nagyapa
még iparos (szabómester, késôbb vendéglôs), az apa már jogot végzett, s címet
is szerzett magának: "császári tanácsos" lett. Goethe is jogot tanult
- elôbb a lipcsei, majd a strassburgi egyetemen, s itt szerezte meg doktorátusát.
îróvá válásának fontos állomását jelentette
Strassburg, ez a francia földön épült német város. A "német irodalmi
forradalomnak", irodalomtörténeti elnevezése szerint a "Sturm und
Drang"-nak (kb. 1770 és 1780 között) Strassburg lett egyik központja,
félig-meddig szülôföldje. Itt találkozott a fiatal Goethe Herderrel
(1744-1803), az új mozgalom szellemi vezérével. Bár a Sturm und Drang (szó
szerint: "vihar és elôretörés"; magyarosan: "viharos
elôretörés") forrása is a felvilágosodás volt, az ésszerűséggel szemben
többre értékelte az ösztönökre, a szenvedélyekre alapított életet. A természet
nevében lázadt a társadalom elavult konvenciói, a zsarnokság és a neki behódoló
nyárspolgári erkölcs ellen. Eszményképe a természetellenes béklyóitól
megszabadult ember s a szabályokat megvetô, újat teremteni képes zseni volt.
Irodalmi ideálokként Homérosz, Shakespeare és Osszián lebegett a Sturm und
Drang hívei elôtt. Herder szerint ezek a régi költôk úgy költenek, mint a nép -
képekben, logikán túli összefüggésekben, tehát igazi költészet csak a
népköltészetbôl fakadhat.
A szellemi pezsgésbôl Goethe útja rövid idôre
Frankfurtba (1771), majd 1772 májusában Wetzlarba vezetett. Mindkét helyen
joggyakorlatot folytatott. Bárhol fordult is meg, szerelmek kísérték, szerelmes
lányok és asszonyok vették körül, s valamennyi szerelem irodalmi alkotások
ihletôje lett. Wetzlari élményekbôl épült az a regénye is, mely viharos
sikerekkel meghozta számára a világhírt: Az ifjú Werther szenvedései (1774).
Goethe 1772 nyarán és ôszén gyakran eljárt Buff intézô házába. Szenvedélyesen
beleszeretett az intézô leányába, Lottéba, aki már másnak volt a jegyese.
Ugyancsak itt, Wetzlarban történt, hogy egy fiatal követségi titkár agyonlôtte
magát, mert reménytelen szerelem fűzte egy hivataltársa feleségéhez.
1775 ôszén vendégként érkezett Weimarba, de
hamarosan az uralkodó herceg, Karl August kérésére a nagyhercegség pénzügyeinek
vezetôje, majd (1782-tôl) miniszterelnöke lett. Mint államférfi
felvilágosult-humanista reformok bevezetésére használta fel helyzetét, mint művész
szellemi központtá kívánta tenni a kis várost (hatezer lakosa volt akkor). Nagy
szerelme ekkor egy nála hét évvel idôsebb asszony, több gyermek anyja, Stein
báróné volt.
Reformterveit nem koronázta a kívánt siker,
hivatali teendôi egyre terhesebbé lettek, költôi alkotó erejét pedig a
kiszikkadás veszélye fenyegette az államügyek intézése miatt. Meghasonlott
helyzetével, szerelmével, s 1786-ban valósággal elmenekült - önmaga elôl is -
Itáliába. Ebben a "klasszikus országban" szinte újjászületett: alkotó
ereje visszatért, meglelte önmagában a költôt. Túl volt már a Sturm und Drang
forrongásain, most már az antik művészet által képviselt összhang, a harmónia,
a tökéletes művészi forma s minden emberi érték klasszikus kifejezése lett
vezérlô csillaga. Művészete határozottan a klasszicizmus felé fordult.
Két év múlva, 1788-ban tért vissza Weimarba.
Megôrizte ugyan államférfiúi rangját, tekintélyét, de megszabadult az
államügyek vitelétôl: csupán a kulturális intézményeket irányította. Klasszikus
szépség-áhítatát teljesítette be az új szerelem: belépett életébe a 23 éves
üde-szép Christiane Vulpius, az egykori művirágkészítô leány.
"Lelkiismereti házasságban" élt vele, törvényesen csak 1806-ban vette
feleségül. 1789-ben tôle született Goethe egyetlen gyermeke (1830-ban halt
meg).
1794-ben kezdôdött barátsága Friedrich
Schillerrel (fridrih siller; 1759-1805). A két különbözô természetű és
világnézetű költôt szoros szövetség és irodalmi program fűzte össze. 1799-ben
Schiller is áttelepedett Weimarba. Kettejük együttműködése teremtette meg a
német irodalom minden tekintetben klasszikus korszakát, a német klasszikát. -
Baráti ösztönzésre Goethe 1796-ban befejezte két évtizeddel korábban megkezdett
"fejlôdésregényét", a Wilhelm Meister tanulóéveit. A mű folytatása, a
Wilhelm Meister vándorévei, több mint húsz évvel késôbb látott napvilágot
(1821). Újra elôvette a szintén jóval korábban elkezdett Faustot is. A nagy
drámai költemény elsô részének végleges formája 1808-ban jelent meg; a második
rész csak 1832-ben készült el.
A goethei klasszikával, antik
szépségeszményével és harmóniájával a századfordulón, a 19. század elején egy
új, fôleg a szomszédos Jenából kiinduló mozgalom, a romantika álomvilága,
középkor-kultusza fordult szembe. Goethe támadást indított ugyan a romantika
jenai központja ellen, de maga is sok mindent hasznosított az új irányzatból, a
romantikusok nagy része pedig példaképének tekintette ôt. - Egy új szerelem
(Marianne von Willemer) és az arab-perzsa költészettel, a keleti világ
bölcseletével való megismerkedés az ihletforrása hatalmas versgyűjteményének,
melynek címe: Nyugat-keleti diván (1819; a "diván" jelentése: versgyűjtemény,
antológia).
A 10-es és a 20-as években gyakran töltötte
nyarait csehországi fürdôhelyeken, Karlsbadban és Marienbadban. Itt
(Marienbadban) ismerkedett meg a több mint 70 éves költô utolsó nagy
szerelmével, az akkor még csak 17 éves Ulrike von Levetzowval. Házasságra
készülôdött (felesége 1815-ben meghalt), de a fiatal lányt visszariasztotta a
hatalmas korkülönbség s a félelem az örökségre váró irigyektôl. Goethe kényszerűen
lemondott a szerelem vigaszáról, s ezután csak a költészetnek élt.
Jóllehet Weimar már régen zarándokhellyé lett
ômiatta, Goethe a sok látogató közt fokozatosan magára maradt. Herder,
Schiller, Christiane már nem élt, meghalt Steinné s nagy pártfogója, Karl
August herceg, végül saját szerencsétlen fia is. - Haláláig folyamatosan
dolgozott. Örökké nyugtalan szelleme Faustéhoz hasonlóan nem ismert
megnyugvást. 1832-ben (március 22-én) halt meg pár napos betegeskedés után -
karosszékben ülve.
Az ifjú Werther szenvedései
Goethe életművének "önéletrajzi
jellegét" szokták emlegetni, mivel nála költészet és élet
elválaszthatatlan egységbe ötvözôdött. Különösen lírai alkotásaira áll ez,
hiszen csaknem minden verse valóságos élményben fogant. De ez az életrajzi
jelleg érvényes - láttuk már - a Wertherre is.
Az ifjú Werther szenvedései (1774) a költô
Sturm und Drang korszakának alapműve, a szentimentalizmus irányzatának
legnagyobb sikere. Levélregény ez is, mint az Új Héloise, de a cselekmény nem a
szereplôk kölcsönös levélváltásából derül ki. A regény fôként Werther
leveleibôl áll. Ezeknek túlnyomó többségét egy barátjához, Wilhelmhez írta,
csak egy-két levél címzettje Lotte. Hátramaradt leveleit, iratait - a
kerettörténet szerint - egy barátja gyűjtötte össze szorgalmas munkával, s
tárta az olvasók elé, hogy vigaszt meríthessenek szenvedéseibôl. Az utolsó
napok történetét a "kiadó" elbeszélése tartalmazza - idézve a
megtalált elszórt feljegyzésekbôl s a búcsúlevélbôl.
A Werther egy jobb sorsra termett, értelmes
és művelt fiatalember negatív fejlôdéstörténete. Az ifjú fôhôs a tevékeny
életbôl kiszakadva gáttalan szerelmi szenvedélyének megbéklyózott foglya lesz,
s érzelmi zűrzavarában, belsô meghasonlásában csak egyetlen megoldást talál: az
öngyilkosságot.
A külsô történet szinte semmi. Az ifjú
Werther egy terhesnek látszó szerelem elôl menekül Wahlheim kies völgyébe. Egy
táncmulatság alkalmával megismerkedik a tiszttartó bájos leányával, Lottéval,
aki csupa szív, szorgalom s derűs kedélyével házának és a környéknek valóságos
védôangyala. Hat árva kistestvérét neveli, ellátja a háztartást, betegeket
ápol. Werther tudja, hogy egy derék fiatalembernek, Albertnek a jegyese, de míg
a vôlegény távol van, nemigen törôdik ezzel. Nem tarthat jogot a leányra,
mégsem tud lemondani róla. - Egy ízben mégis megpróbálja kiszakítani magát a
lehetetlenné váló helyzetbôl: állást vállal, elhagyja Wahlheimet, egy követ
mellett dolgozik. Itt azonban az arisztokrata társaság megalázza, vérig sérti
polgári származása miatt, ezért benyújtja lemondását. Visszatér Lottéhoz, aki
idôközben Albert felesége lett.
Werther szerelme s szenvedése egyre
fokozódik, s észre kell vennie, hogy ô sem közömbös Lotte számára. Úgy érzi,
Lotte vele boldogabb lehetett volna, mint Alberttel. Mégis, hogy megmentse
Lotte házasságának nyugalmát, önmagát ítéli halálra - forró szerelembôl. A
halált okozó fegyvert - tudtán kívül - Lotte nyújtja át Werther inasának. A
búcsúlevélben errôl ez olvasható: "Lotte, te magad nyújtod nekem az
eszközt, te, akinek kezébôl kívántam és ah! most kapom a halált... îme, Lotte!
nem borzadok megragadni a hideg, borzalmas poharat, amelybôl a halál szédületét
kell innom! Te nyújtottad nekem és én nem késlekedem... Bár részesültem volna
abban a boldogságban, hogy érted haljak meg! Lotte, érted adni oda magamat!
Bátran, örömmel halnék meg, ha visszaszerezhetném vele életed nyugalmát,
gyönyörűségét. De ah! csak kevés nemesnek adatott meg, hogy övéiért ontsa
vérét, és halálával új, százszoros életet lobbantson a barátaiban." (Szabó
Lôrinc fordítása)
Werther útját a lelki bénaságig, a teljes
passzivitásig szórakozásainak, olvasmányainak megváltozása is jelzi. Kezdetben
még derűs és vidám, boldogan táncol Lottéval, Wilhelm figyelmeztetésére újra
meg újra hozzáfog a rajzoláshoz, eredetiben olvassa (tud görögül) Homérosz
Odüsszeiáját. Késôbb egyre jobban elkomorodik, lemond művészi becsvágyáról, Homéroszt
pedig Osszián sötét, tragikus világa váltja fel. Legutolsó találkozásukkor
Werther saját fordításában olvassa fel Lotténak Osszián néhány énekét.
"Lotte szemébôl könnyek árja szakadt elô és megkönnyítette a szívét,
félbeszakította Werther énekét. Werther eldobta az írást, megragadta Lotte
kezét és keservesen zokogott. Lotte a másik kezére dôlt és szemét kendôjébe
rejtette. Mindkettôjükben félelmes indulat háborgott. Saját nyomorúságukat
érezték a nemes hôsök sorsában, együtt érezték, és könnyeik egyesültek."
Werther tragikus végzetének elôképe fedezhetô
fel a gazdasszonyába reménytelenül szerelmes, ezért gyilkosságot elkövetô és
halálra ítélt fiatal béres esetében. Ez az epizód jól bizonyítja, hogy a
bonyolult lelki élet, a túltengô érzelmektôl fűtött kétségbeesés, az
érzelmeknek a hideg ész fölé kerekedése nem csak a kifinomultan művelt emberek
kiváltsága.
A regény valóságos cselekménye Werther
lelkében viharzik. Az elsô levelekben még a gyönyörű táj, a falusi idill
szépsége, a derűs élmények friss benyomása és az ébredô szerelem ujjongása áll
a beszámolók középpontjában. Késôbb elkomorodik a hangnem, a világszemlélet
elsötétül. A külsô történet jelentéktelenné válik, s helyette a felerôsödô
szenvedélyek szüntelen háborgásában vergôdô lélekre fordul a figyelem. Werther
figyeli önmagát, a lelkében lejátszódó viharokat, belsô ziláltságát. Keresné a
megoldást, de ellentétes végletek közt hányódik. Kétségbeesett állapotában még
olyan visszataszító gondolatok is felbukkannak, hogy talán meg kellene ölnie Albertet.
Saját boldogtalanságának mélységébe hullva tudomásul kell vennie, hogy puszta
jelenléte Lotte boldogságát is lassan tönkreteszi.
Mindezzel párhuzamosan több elszórt utalás ad
hírt mások kisiklott életérôl, arról a tapasztalatról, hogy "ami az ember boldogságát
alkotja, nyomorúságának kútfejévé válik". A vetélytársát megölô szerelmes
béreslegény már említett esete mellett megjelenik a télen virágot keresô,
szerencsétlen tébolyodott, akit Lotte iránti szenvedélye taszított ôrületbe. Az
elsô levelek még megható idillnek mutatják be annak a háromgyerekes
fiatalasszonynak életét, akinek férje Svájcba utazott egy nagybácsi
örökségéért. Az utolsó híradásokból tudjuk meg, hogy ennek a családnak a sorsa
is gyászosra fordult: a legkisebb gyermek meghalt, a férj pedig örökség nélkül,
koldusalamizsnára szorulva tért vissza Svájcból. De Lotte és barátnôje is
ismerôseik, barátaik betegségeirôl, haldoklásáról suttognak egy ízben, s ezt
Werther is hallja. Még a természet is elveszti - mintegy a lélek dúltságával
összhangban - meghitt szelídségét, vonzó szépségét: az öreg pap kertjének
gyönyörű diófáit kíméletlenül kivágják; a téli áradás elpusztította Wahlheim
"drága völgyét"; víz alá került a tisztás, ahol egy forró séta után
egy fűzfa alatt Lottéval megpihent", kedvelt lugasukat összerombolta a
sodró zuhatag. - Keserű végkövetkeztetés vonható le a regény végén: tragikus az
emberi sors, az élet a boldogságból a boldogtalanság felé tart. - Werther sorsa
beteljesedett, de a halálhírre ájultan összeesô Lotte sem lehet már sohasem
boldog: hiábavaló lett Werther önfeláldozása.
A Werther hatása szinte felmérhetetlen:
valóságos Werther-láz fogta el Európát (hirtelen megnôtt az öngyilkosságok
száma) és irodalmát. Számtalan Werther-utánzat keletkezett.
A másik "fejlôdésregény", a Wilhelm
Meister tanulóévei (1796) fókuszában már a pozitív irányú fejlôdés gondolata
áll. Wilhelm Meister cselekvô hôs, keresi élete értelmét, megpróbál kitörni a
német valóság által rákényszerített helyzetbôl. Orvos lesz, s élete értelmét
mások szenvedésének enyhítésében találja meg.
Vándor éji dala
Goethe ezt a méltán híres kis dalt egy
kirándulás alkalmával a Gickelhahn hegycsúcsán egy vadászkunyhó deszkafalára
írta 1780. szeptember 6-án este (más források szerint 1783-ban; a kunyhó
1870-ben leégett). Magyarra többen lefordították, mégis érdemes ezt a nyolc
sort németül idézni (az olvasása okozhat gondot), a műfordítások ugyanis
sohasem képesek visszaadni tökéletesen az eredeti mű hangulatát, hatását.
"Über allen Gipfeln
Ist Ruh,
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch,
Die Vôgelein schweigen im Walde.
Warte nur balde
Ruhest du auch."
Szó szerinti fordítása: Minden hegytetôn
nyugalom van, a facsúcsokon (minden facsúcson) alig érzel egy fuvallatot, a
madárkák hallgatnak az erdôben. Várj csak, nemsokára megpihensz te is.
Ha így, prózára áttesszük a pontos szöveget,
láthatjuk, hogy pl. nincs az eredetiben egyetlen jelzô sem: hétköznapi
megállapításokból áll. De ha a német verset hallgatjuk, olvassuk, a ritmus, a
sorok hosszúságának változásai, a csilingelô tiszta rímek, a tompábban konduló
belsô asszonáncok révén kialakul egy olyan megejtô verszene, mely nemcsak
elbűvöl, hanem arra is késztet, hogy a szöveg puszta grammatikai jelentésén túl
megsejtsük a mélyebb mondanivalót.
A vers hangsúlyos ritmikájába beleszövôdik
némi trochaikus lejtés is. A rímelhelyezésben a keresztrímeket ölelkezô rímek
követik: a b a b c d d c. A sorvégi rímek ugyanígy jelentkeznek a magyar
tolmácsolásokban is, de egyik sem adja vissza a halkabb belsô rímeket (kaum -
Hauch: warte - balde), pedig az utolsó elôtti sorban ennek poétikai szerepe van
(várj - nem): hangsúlyozottan emeli ki az önmegszólításban a megnyugtatást.
Ritmust visz még a vers szövegébe a hosszabb és a rövidebb sorok váltakozása:
szabályosat az elsô négy sorban, kevésbé következeteset az utolsó négyben. Az
elsô hat sor a természeti jelenségekkel kapcsolatos, az utolsó kettô a
természetben jelen lévô emberre vonatkozik, de a rímek kapcsa egybefűzi -
szinte elválaszthatatlanul - a természetet és az embert.
Egymástól távolesô és egymástól különbözô
szemléletet és érzékelést villant össze a vers háromnegyedét kitevô hat sor: a messzi
hegyormokat és a közeli fák csúcsait, a bércek és a völgyek erdejének
tágasságát és a parányi madarakat. A távolban a mozdulatlanság, a közelben a
csend köti le az ember figyelmét (illetve a "dalolóét", aki egyes
szám 2. személyben beszél önmagáról); a szellô, a fuvallat hiánya egyszerre
kelti fel bennünk a mozdulatlanság és a csend képzetét: a falevelek sem
mozdulnak, vagy csak alig rezdülnek, s alig hallható valami gyönge nesz,
zizegés.
A nyugalom és a csend összefonódása
felébresztheti bennünk az alkonyi erdô békés és vonzó idilljét, de a
mozdulatlanság és a némaság a halál élettelenségét is. Ugyanígy legalább
kétféleképpen lehet értelmezni az utolsó két sor figyelmeztetését is:
jelentheti a "vándor" természetes éjszakai pihenését a napi vándorlás
után, de vonatkozhat arra is, hogy az életútban megfáradt vándor vágya szólal
meg a végsô nyugalomra. - A befogadó életkorától is függhet az értelmezés, a
szöveg megfejtése. Ha az elmúlás nyugalmát érezzük ki a vers zárósoraiból,
akkor még további érzelmek, gondolatok társíthatók ehhez a változathoz: a halál
az élet természetes lezárása; a halál nem félelmetes és riasztó, hanem a végsô
pihenést nyújtó, álomba ringató alkonyat csupán, nem kell félni tôle, de tudni
kell, hogy elkerülhetetlen.
Goethe a német dal műfajnak, a Lied-nek (lid)
a legnagyobb mestere.
A Lied az "a 18. század vége felé
kialakuló daltípus, amelynek fô vonásai az egyszerűség, népiesség,
bensôségesség, világias érzelemvilág, valamint az erôs zeneiség, amely szinte
igényli a megzenésítést". (Világirodalmi lexikon)
Faust
Goethe leghatalmasabb műve a Faust című
kétrészes drámai költemény.
Ez a műfaj a romantika terméke, s benne
elmosódnak a líra és a dráma műnemének határai. A drámai költemény (vagy más
elnevezéssel: lírai dráma) valójában lírai alkotás, a párbeszédes drámai forma
csupán külsô burok: a költôien megfogalmazott filozófiai eszmék mellett
háttérbe szorulnak a dráma, a színház megszokott követelményei. Maga az író sem
gondolt műve színpadi bemutatására, s ez hatalmas terjedelme miatt - teljes
egészében - nem is lehetséges. Éppen ezért csak az olvasónak tárulnak fel a
drámai költemények igazi értékei és szépségei, kevésbé a színi elôadás
nézôjének. Mivel ezek a művek rendszerint az emberiség s a filozófia nagy,
végsô kérdéseivel foglalkoznak (pl. mi az értelme az emberi létnek?),
"világdrámáknak", "emberiség-drámáknak" is szokták nevezni.
Goethe szinte egész életén át dolgozott a
Fauston: életének részévé vált, nem tudott meghalni addig, míg be nem fejezte.
Ezt igazolja legutolsó levelének következô részlete: "Több mint hatvan
esztendeje, hogy a Faust koncepciója ifjúkorom óta elôttem lebegett, elejétôl
fogva világosan, csupán a rendbe fűzés dolgában nem egészen részletesen."
(Öt nappal halála elôtt írta Humboldtnak.)
Doktor Faustus valóságos történeti személy,
1540 táján halt meg valamelyik Rajna menti német városkában. A reneszánsz kor
jellegzetes alakja volt: tudós, varázsló, jós, mágus s vásári mutatványos egy
személyben. Igen hamar, már 1587-ben megjelent a ponyván a Faust-könyv, mely a
monda elsô, kerek, írásos változata. E szerint Faust ég és föld titkait kívánta
kifürkészni, az élet örömeit akarta megismerni; céljai elérése érdekében
szövetséget kötött az ördöggel, s ezért - a reformáció szigorú vallásos hite
szellemében - szörnyen megbűnhôdött, kárhozatra ítéltetett.
Már a népmondában is benne rejlik a tudásra
és a szépségre szomjazó emberi vágy csírája, s a felvilágosodás századában
Goethe ezt a vonást erôsíti fel. Az ô Faustját a csillapíthatatlan tudásvágy
jellemzi, de ez már nem lehet kárhoztatandó bűn, hanem éppen a legfôbb erény,
ezért Faust már nem lesz a pokol martaléka, az ördög áldozata.
A mű elsô része a meghasonlott és kiábrándult
fôhôs panaszos monológjával indul. Végigtanult már minden tudományt, szerzett
címet, doktori rangot, mégis úgy érzi, valójában semmit sem tud, sôt élete is
sivár, örömtelen, hiszen nincs se pénze, se vagyona, se hatalma. Az élet
legrejtettebb titkait, csodáit szerette volna kifürkészni, ezért fordult a
mágiához, de ebben is csalódnia kellett. A Föld szellemének felidézésével sem
elégíthette ki tudásvágyát, ezért kétségbeesésében az öngyilkosságra gondol.
Már-már az ajkához emeli a méreggel teli kelyhet, mikor megszólalnak a
feltámadást hirdetô húsvéti harangok, s a régi, boldog gyermekkori emlékek visszatartják
a végzetes lépéstôl.
Faust tanítványával, Wagnerrel együtt
elvegyül ugyan a városkapu elôtt nyüzsgô ünneplô sokaságban, a népünnepély
vidámságában, de nem szabadulhat gyötrô gondolataitól, életundorától. Séta
közben egy fekete uszkár szegôdik a nyomába. Ez a kutya Faust dolgozószobájában
Mefisztóvá változik, s az ördög az elfásult, kiábrándult tudósnak felajánlja,
hogy teljesíti minden kívánságát, hűségesen szolgálni fogja az életben, de a
túlvilágon lelke az övé lesz. A kiégett Faust belemegy az alkuba - vérével
pecsételi meg a szerzôdést -, de csak azzal a feltétellel, ha Mefisztó valóban
boldoggá, megelégedetté tudja tenni. Ezért mondja neki:
"Ha nyugton valaha heverôágyon érnél,
Átkos legyen a pillanat!
...
Ha a perchez szólnék esengve:
Szép vagy! Maradj! Tied vagyok!
Akkor verj engem rabbilincsbe,
Akkor akár meghalhatok!"
(SÁRKÖZI GYÖRGY FORDîTÁSA)
Faust nem tud hinni egy ilyen pillanatban;
meggyôzôdése, hogy nyughatatlan tudásvágyát semmi sem elégítheti ki, ezért
nyugodtan aláírja a szerzôdést. "A naiv ördög, a kisszerűen materialista,
kedélyes Mefisztó" (Szerb Antal) kicsinyes érzéki örömökbe vonja a
megfiatalított tudóst, de ezek voltaképpen nem jelentenek kísértést Faust
számára, nem tehetik boldoggá.
Az elsô rész történésének gerincét a fiatal
és szép polgárlány, Margit tragédiája adja. Faust - Mefisztó biztatására és
segítségével - elcsábítja a szerelmes kislányt, de a házasság nem jelenthet
neki (ti. Faustnak) megoldást, végsô boldogságot. Margit szégyene kitudódott,
anyja a tôle kapott álomitaltól hal meg, újszülött gyermekét elemészti, s ezért
halálra ítélik. Faust Mefisztó erejével megmenthetné a halálbüntetéstôl, de
Margit nem fogadja el az ördög segítségét. Bűnhôdni akar, inkább a vérpadot
választja. Faust kétségbeesve hagyja el ôt, miközben égi szózat adja hírül,
hogy Margit "megváltatott": lelke az égbe jutott.
Az elsô rész "kisvilága" után Faust
a második rész kezdetén a közéletbe, a "nagyvilágba" lép. A császári
udvarban nagy lehetôségek nyílnak meg elôtte, vágyai azonban itt sem
teljesednek be. Az antik szépség és harmónia utáni vágya viszi el az ôsi
Hellász földjére, s elnyeri Heléna szerelmét. Faust és Heléna csodálatos
nászából fiú születik, az isteni szépségű Euphorion (euforion), az ifjúság, a
költészet és a szabadság jelképe. Euphorion a korlátokat nem ismerô
szabadságvágytól űzve nem akar rabként a földön élni; repülni szeretne,
szertecikázni fönn a szelekkel. Egy sziklacsúcsról fölveti magát a levegôbe, de
a mélybe zuhan, s halála véget vet a varázslatnak: Heléna elenyészik, követi
fiát az alvilágba.
Faust a klasszikus szépségeszmény és
humanitás értékeivel gazdagon tér vissza a múltból saját korába, a jelenbe.
Megmenti a császárt, aki szolgálataiért megjutalmazza: a tengerpart mocsaras,
elhagyatott vidékét ajándékozza neki. Faust hatalmas munkába kezd: gátakat
építtet, csatornázza a tengertôl elhódított területeket, s szorgos, teremtô
munkálkodás közepette éri utol az öregség. De megrokkantan, vakon is elbűvöli a
jövô látomása:
"Ha láthatnám a síkon át
e nyüzsgést, szabad nép szabad honát,
a pillanathoz esdve szólnék:
Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!
Nem mossa el megannyi millió év
halandó-életem nyomát. -
E boldogság sejtelme elragad,
s már üdvözít a legszebb pillanat."
(KÁLNOKY LÁSZLŰ FORDîTÁSA)
A nem remélt boldogság pillanatának elérése -
az alku szerint - Faust életének végét jelenti. Mefisztó szolgái megragadnák,
de angyalsereg űzi el ôket. Goethe megváltja Faustját, nem engedi elkárhozni:
az isteni kegyelem megsemmisíti a szerzôdést, "rászedi" az ördögöt.
(A "póruljárt ördög" a középkori misztériumjátékok gyakori motívuma
volt.)
A Faust tehát nem végzôdik tragikusan: a
fôhôs nem lett az ördög martaléka, mert mindig nagy és nemes célokért küzdött,
s ha néha megbotlott is, nem tért le az igaz útról.
A világ titkainak kutatása helyett, az
elérhetetlen célok kergetése helyett Faust végül is a közösségért végzett
alkotó munkában találta meg élete értelmét. Önmagában s a jövô polgári
fejlôdésében bízva hirdette:
"Millióknak nyitok tért, hol nem éppen
biztos a lét, de szabad és tevékeny."
Faust az "örök ember"
megszemélyesítôje, aki soha sincs megelégedve önmagával, hanem folyton újabb
meg újabb célokra tör, akinek vágya és akarata nem ismer szűkös határokat. -
Goethe nagy művében az ördög sem olyan, mint a monda ördöge. Mefisztó, akinek
"a tagadás a lényege", szüntelen szembeszegülésével akaratlanul is
segítôje Faustnak, s a világrend elôrelendítô erejévé válik: Mefisztó maga is
tisztában van ezzel, mikor Faustnak arra a kérdésére, hogy kicsoda is ô, ilyen
választ ad: "Az erô része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót
mível." A tagadás démoni szelleme nem hagyja az embert belesüllyedni a
megelégedettség tétlenségébe, hanem örökké új célok elérésére sarkallja.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése