Gogol

Nikolaj Vasziljevics Gogol

                       (Orosz real.reg.)

  A XIX. század az orosz irodalom fénykora: kiemelkedô tehetségek, íróóriások sora jelzi azt a szinte robbanásszerűen gyors fejlôdést,

amellyel az orosz irodalom betört Európába. S mindenekelôtt az orosz

realizmus - ezen belül is fôként az epika - nôtt fel a francia és az angol

regény mellé és fölé a valóság teljességének ábrázolásában.Oroszországban a társadalom feudális megrekedtsége miatt ugyanúgy nem volt

még erôs, művelt polgári osztály, mint nálunk, Magyarországon. Éppen ezért a

nemesség és a nemességbôl kiszakadt értelmiség sürgette ott is a polgári átalakulást,

a cári önkényuralom megdöntését. Az 1825-ös dekabrista felkelés elfojtása után

szigorú rendôri terror nehezedett az országra, s évtizedekre konzerválta a középkori

társadalmi berendezkedést, a feudalizmust. A jobbágyságot végül is csak 1861-ben

szüntette meg II. Sándor cár rendelete.

  A cári rendszer áttekinthetetlenül bonyolult bürokratizmusa s az

ország siralmas helyzete lett a mind erôteljesebben kibontakozó orosz

realizmus legfôbb témája. Nyugaton a forradalom után berendezkedô kapitalizmus embertelensége, a pénz hatalma, sikerlovagok karrierista

törtetése, a nagyváros áll a regény középpontjában, Oroszországban viszont a vidék csüggesztô sivársága, a közállapotok vigasztalansága,

a feudális jellegű városokban élô kisemberek szánalmas vergôdése.

  Az orosz regényírók fedezték fel és ábrázolták elsônek - szentimentális érzelgôsség nélkül - a szegényeket, az alázatosakat és megalázottakat, a cári rendszer lelkileg deformált kiszolgálóit és kiszolgáltatott áldozatait.

Nyikolaj Vasziljevics Gogol

  Az orosz realizmus egyik legelsô kiemelkedô írója, az ún. kisemberirodalom megteremtôje Gogo1 (1809-1852) volt. Az orosz irodalom az ô

művészetével fordult erôteljesen a verstôl a prózai műfajok, a regény

és az elbeszélés felé. - Puskin fedezte fel, tôle kapott nemcsak bátorítást, ösztönzést, hanem felhasznállható irodalmi témákat is. Puskin ötlete alapján született meg Gogol két legismertebb alkotása, A revizor

s a Holt lelkek.

  Ukrajnai kozák családból származott. 1828-ban került Pétervárra, volt színész,

hivatalnok egyetemi tanár. 1835-tôl alkotó ereje kimerüléséig csak az irodalomnak

élt. 1836-ban elhagyta Oroszországot,kisebb megszakításokkal Itáliában, Rómában tartózkodott, s csak 1848-ban - miután elzarándokolt Jeruzsálembe -

tért véglegesen haza. Meghasonlott lélekkel, súlyos depresszióban töltötte utolsó éveit.

A köpönyeg

  Hivatalnok-novelláiban az életet úgy mutatja be, mint ésszerűtlenségek kusza halmazát. Ezek a furcsa históriák többnyire a kisember tudattalan szorongásait ábrázolják, mint leghíresebb groteszk elbeszélése

  A köpönyeg (1842) is, melyet pályája tetôpontján fejezett be. (A groteszk - mint esztétikai minôség - a komikumnak az a fajtája, amelyben

a legszélsôségesebben ellentétes elemek egybefonódása kelt nevetséges hatást. Ezek közül az egyik minden esetben valamely riasztóan torz,

rút vagy általában félelmet, borzalmat keltô vonás, amely a másik oldalon mulatságos, kedves, bájos vagy kicsinyességében komikus elemekkel ötvözôdik.)

Komikus elôadás, stílushumor

  A köpönyeg elolvasásakor egyrejobban az író stílusának a hatása alá kerülünk. A humort, a komikus hatást az elbeszélés modora váltja ki,

nem a téma: ez önmagában nem is nevetséges. Az elbeszélés nyomtatott szövege mögött mintha egy színész rejtôzne, aki mimikával, gesztusokkal kíséri az elôadást.

  Figyeljük meg, milyen stilisztikai megoldásokkal, fordulatokkal válik komikussá az elbeszélésmód! Sajnos, a gyakran, de leplezve, nem fitogtatva használt szójátékok a magyar fordításban alig élnek, pedig Gogol nyelvében a szó hangburka, hangalakja annyira fontos, hogy egy-egy szó - értelmétôl  függetlenül - új jelentéssel gazdagodik, az akusztikai hatás  kifejezô erôt nyer.

  Hűvös, epikus tárgyilagossággal indul a novella ("Az ügyosztályon történt. . . "), de ez a hangnem hirtelen megszakad, s a túlzott ingerültség, a maró gúny hangja váltja fel. A rögtönzés benyomása keletkezik

az eredeti közlési szándékot kitérôk bontják meg: az író még semmit sem mondott, de már hallottunk egy sebtében, hanyagul odavetett anekdotát (a sértôdékeny rendôrfônökrôl). A pökhendi, izgága rendôrfônök feletti gúnyolódó kacajt csak fölerôsíti a vallás tízparancsolatára utaló nyelvi célzás: "az ô szentséges nevét hiába veszik".("Isten nevét hiába ne végyed!") - Ezután újra visszazökken az elbeszélés a kezdetben megütött hangnembe: "Tehát egy ügyosztályon szolgált egy

hivatalnok." De ezt rögtön egy olyan mondát követi, mely sokszoros halmozásával annyira keresettnek tűnik, hogy az epikus tárgyilagosságból semmi sem marad, s mindezt a végén csak fokozza egy "logikátlan" szókapcsolat: arcának színe - "aranyeres". A hatásos szünet után

(három pont) egy mimikai fintor következik : "Mit csináljunk?" s egy

álszenteskedô, képtelen indoklás: "A pétervári éghajlat az oka!"- A Basmacskin névvel való szójáték után a bizonyító érvelés is kacagtató, különösen a hétköznapi logikával szemben álló túlzás miatt: nemcsak apja, nagyapja (a sor így folytatódna: dédapja stb.), hanem sógora is csizmát viselt.

  Különös, komikus hanghatása van a kereszt- és az apai névnek is :

Akakij Akakijevics (a "k" hangok sűrű közelsége). S jön egy újabb, hosszabb anekdota a név keletkezésének körülményeirôl.

Figyeljétek meg a többi név komikus hangzását is!

  Az anekdota kezdetén az író a mindentudó jólértesültség látszatát kelti fel: "Ez pedig pontosan így történt", de a.következô sorban már

újra játszik, megkérdôjelezi elôzô kijelentését: "ha emlékezetem nem csal". A fontoskodó tudálékosság ironikus illúziójában tetszeleg a teljességgel fölösleges, jelentéktelen részletek aprólékos bemutatásával:

"Az anya még gyermekágyban feküdt, az ajtóvol szemközt, jobb kéz felôl a koma állt, Ivan Ivanovics Jeroskin, igen kiváló ember, aki mint

irodafônök szolgált a szenátusban, mellette pedig Arina Szemjonovna Belobrjuskova, a komaasszony, egy kerületi kapitány felesége, ritka

erényes asszonyság." - A képtelenségek, a kacagtató meglepetések folytatódnak : a gyermekágyas asszonyról azt hihettük eddig, hogy fiatal

menyecske, a végén kiderül, hogy "öregasszony", a gyermek sírni kezdett a keresztvíz alatt, "mintha elôre érezte volna, hogy címzetes tanácsos lesz belôle". - Henye ismétlésnek tűnik a végén ez a mondat is:

"Szóval ez így történt."

  A jelentéktelenségek pedáns részletezésével ellentétben a fontos dolgokról hallgat az iró (Akakij életérôl öreg koráig semmit sem tudunk  meg), s gyakran megjátssza, hogy bizonytalan emlékezete ki-kihagy:

  "Mikor és mely idôben lépett az ügyosztály kötelékébe, ki nevezte ki, erre már senki sem tudott visszaemlékezni."

  Az elbeszélés olykor a bizalmas bôbeszédűség jellegét ölti : "Errôl a szabóról, persze, nem volna szükséges sokat beszélni, de mivel már az

jött a divatba, hogy az elbeszélésben minden személy jellemét teljes

pontossággal meg kell rajzolni, nincs mit tenni, gyerünk, ide azzal a Petroviccsal, hadd fessem le!" A komikum ebben az esetben az, hogy Petrovics "jellemzése" csak annyiból áll, hogy minden ünnepnapon ivott.

  Feleségérôl is csak annyit tudunk meg, "hogy Petrovics felesége, meg

azt, hogy fôkötôt hord és nem keszkenôt", s hogy nem nagyon szép.

  Se szeri, se száma a különbözô szójátékoknak, a képtelen  túlzásoknak, fölösleges részletek kiemelésének, közbeszúrt anekdotáknak, logikátlan szókapcsolatoknak és ellentmondásoknak, a különféle komikus elemeknek. - Keressetek az újraolvasás közben ezekre példákat!

  Néha meg az kelt humoros hatást, hogy a jelentéktelen témához és a hangulathoz egyáltalán nem illô, terjengôs körmondatba zsúfolódik a fölösleges közölnivaló. - Olvassátok el  újra és figyeljétek meg a novella eleje táján a "Még azokban az  órákban is, amikor. . ." kezdetű 30 soros körmondatot! A hivatalnokok kisszerű szórakozásait felsoroló mellékmondatok

  tömegébôl alig tud kikeveredni az elbeszélô, s csak a másodszori kísérlet után ("egyszóval", "szóval") hangzik el nagy nehezen a fômondat: "Akakij Akakijevics semminemű szórakozásnak nem engedte át magát." Egy mondattal késôbb viszont  ezt olvashatjuk : "Amikor kedvére kiszórakozta magát a másolással, aludni tért. . "

  Mindezek a tudatos stilisztikai, nyelvi megoldások azt eredményezik, hogy A köpönyeg elbeszélésmodora sajátos, hanyag és naiv fecsegésnek tűnik. Éppen ezért az élôszóbeli - lényegtelen kitérôkkel terhes - bizalmas rögtönzés hatását kelti. Ez az egész elbeszélést a valóságos történet illúziójával ruházza fel. A történteket az elbeszélô olyan

tényként tolmácsolja, amelynek nem istneri pontosan minden részletét.

  Humánus érzelmesség

  A köpönyeg általános komikus stílusába néhány helyen váratlanul hatol be egy rnásik hangnem: a szentimentális-patetikus érzelmesség, az

ellágyulás. Ezzel a megoldással érte el Gogol, hogy A köpönyeg egyszerű anekdotából groteszkké emelkedett. Az Akakijt gyötrô bosszantások és gúnyolódások felsorolása után hangzik el az a sokat emlegetett

"humánus" részlet, melyet többen az elbeszélés alapeszméjévé avattak.

- Olvassátok el "A fiatal hivatalnokok folyton gúnyolták..." kezdetű részletet a bekezdés végéig (a novella 4-5. lapján)! - A mű elôzô fogalmazványaiban ez még nem szerepelt. Késôbb keletkezett, és

ahhoz a második réteghez tartozik, mely az érzelmes szánalom elemeivel bonyolultabbá tette a kezdeti változatok,merôben anekdotaszerű stílusát.

  Gogolnál a téma csak másodlagos, maga a mese, a cselekmény igen

egyszerű : egy senkitôl meg nem hallgatott, magányos, megnyomorított kisember észrevétlenül meghal bánatában ellopott köpönyege (télikabátja) miatt, amellyel az életet lopták el tôle. Halála után egy ideig

még kísértetként visszajár a túlvilágról, s "rangra és címre való tekintet nélkül mindenkirôl leráncigál mindenféle köpönyeget". A bosszú

e komédiája igazságszolgáltatás Akakij Akakijevicsnek, de egyben az író ítélete is felette : élete nem több egy köpönyeg értékénél.

Eltorzult világ

  A groteszk ábrázolás követeli meg, hogy a leirt esemény az élmények fantasztikusan korlátolt, kicsinyes világába ágyazódjék. Ennek szűk

határai között az írónak módja van elzúlozni a részleteket és megbontani

a mindennapok szokásos arányait. E világ törvényei és arányai szerint

az egyhangú, lélekölô másolás "valami sajátos; változatos és kellemes világ", a "gyönyörűség" forrása, boldogságot, lelki megnyugvást jelentô "szórakozás", egy új kabát készítése pedig nagyszabású esemény.

Akakij egyáltalán nem szenved a maga zárt körében, megnyomorodottságát nem érzékeli. Sôt: boldog, különös izgalomjárja át lelkét, "szüntelenül a jövôbeni köpönyeg örök ideáját hordozta gondolataiban".

A groteszk jellemzô szélsôségei tűnnek fel a képtelen és eltúlzott takarékossági tervek, a "nagy" elhatározások és az általuk kiváltott boldogság, lelki gazdagodás között. "Ettôl kezdve mintha egész élete tartalmasabbá vált volna, mintha megnôsült volna." Tragikomikussá fokozódik az aprócska cél és az ironikusan felnagyitott vágyálmok, a megnövekedett önérzet, emberi méltóság közti ellentét: "Olykor tűz lobbant

fel a szemében, sôt a legvakmerôbb, a legmerészebb gondolatok villantak át agyán : ne tétessen-e nyusztprémet a gallérjára?" Elégedett volt,

elevenebb és szilárdabb jellemű lett, viselkedésébôl eltűnt az ingatag bizonytalanság.

  A kabát elsô viselésekor "belsô gyönyörűséget" érzett, "a legünnepélyesebb hangulatban baktatott a hivatal felé". "Ez az egész nap a

legörvendetesebb diadalünnep volt Akakij Akakijevics számára."  A helyettes irodafônök estélyén a felnagyított boldogság lelkiállapota

kezd visszájára fordulni : vannak drágább, szebb köpönyegek is, s az

övét valaki gondatlanul a földre löki, bepiszkítja. A köpeny elrablása

és a tekintélyes személy durva elutasítása, sértegetése pedig Akakijt a sírba viszi.

  Torz figura az elbeszélésben a rendôrfônök is, aki épp az áldozat bűnösségét akarja bebizonyítani.

  A magas, tábornoki rangú hivatalnok bemutatása újra szójátékok tobzódásával indul: "Tudni kell, hogy ez a tekintélyes személy csak

nemrég lett jelentékeny személlyé, és azelôtt csupán jelentéktelen személy volt. Egyébként az ô állását most sem tekintették jelentékenynek

más jelentékenyebbekéhez viszonyítva. De még mindig akadnak olyan

körök, amelyek számára mégis jelentékeny az, ami mások szemében jelentéktelen."

  A tekintélyes személy alakja világít rá arra, hogy Gogol művében az

emberi jelentéktelenség, a "kisemberség" nem függ közvetlenül a társadalmi rangtól és a hivatali beosztástól. A tábornok gondolat- és érzésvilága épp oly fantasztikusan leszűkített, korlátolt, mint Akakijé.

  Ebben a világban az arányok éppúgy eltolódtak, groteszk módon eltorzultak. A tekintélyes személy s a közbeiktatott anekdota irodafônöke "belsô gyönyörűségét" a hatalmi téboly rögeszméje jelenti, az, hogy képtelenségig eltúlozzák saját jelentéktelen fontosságukat. Életük értelme, vágyálmuk, hogy mások rettegjenek tôlük, s ôk élvezhessék alantasaik fölötti hatalmukat, hivatal adta tekintélyüket.

Fantasztikus befejezés?

  Akakij Akakijevics halálát ugyanolyan groteszk módon meséli el Gogol, mint születését - váltogatva a komikus és a tragikus részleteket.

Száraz tényközlésként jelenti be: "Szegény Akakij Akakijevics végül kilehelte lelkét." Majd az író váratlanul mindenféle apróságra tér át.

Fölöslegesen részletezve a jelentéktelen dolgokat felsorolja a "hagyatékot" : "egy csomó lúdtoll, huszonöt ív kincstári fehér papír, három pár

zokni, két-három gomb, amelyek már rég leszakadtak a nadrágról, no

meg az olvasó elôtt már ismeretes hacuka." Mindez a szokásos gesztussal zárul: "Kié lett mindez, csak az Isten tudja, bevallom, meg se

kérdeztem attól, aki elmondta ezt az esetet." És ezután újabb érzelmes-patetikus szavalás következik, visszatérünk az elbeszélés "humánus"

hangneméhez: "És Pétervár Akakij Akakijevics nélkül maradt, mintha

sohase lett volna benne Akakij Akakijevics. Eltűnt, nyoma se maradt annak a lénynek, akit senki se védett meg soha. ... stb."

  A befejezés is furcsa, groteszk játék; maga az író jegyzi meg tréfásan : "... szerény kis történetünk váratlanul fantasztikus befejezést nyer."

Az írói játéknak sokan hitelt adtak, s azt fejtegették, hogy itt a "romantika" váratlanul és érthetetlenül betört a "realizmusba". Voltaképpen

ez a vég egyáltalán nem fantasztikusabb és nem "romantikusabb", mint az egész elbeszélés. Sôt : a "fantasztikus" kísértet sokkal természetesebben mozog a szokványos tények és körülmények világában,

mint a fôszereplô a maga életében.

  Az elbeszélés végén elôadott anekdota (az éjjeliôrnek öklöt mutató bajuszos kísértet) visszahozza a kezdeti komikus elbeszélésmodort, s a novella nevetésben oldódik fel.

  Gogol humora megkacagtatja, megnevetteti az olvasót, de nem vált ki igazi jókedvet, derűt belôle: a kacaj összefonódik a megdöbbenéssel, a

keserűséggel. Épp ez a groteszk ábrázolás célja. (A feldolgozás Borisz Eichenbaum Hogyan készült Gogol Köpönyege? című tanulmánya felhasználásával készült. B. E.: Az irodalmi elemzés. Gondolat, Bp.1974.)

  "Mindnyájan Gogol köpenyébôl bújtunk ki" - mondta Dosztojevszkij az orosz írókra utalva, s ezzel elismerte A köpönyeg rendkívüli irodalmi jelentôségét.

A revizor

  Gogol leghíresebb vígjátéka A revizor. Elsô ízben 1836-ban mutatták be, de

- szokásához híven - ezen a munkáján is hosszasan dolgozott (1834-1842): átdolgozta, átjavította, jeleneteket cserélt fel és hagyott ki, hogy témáját az események lélektanilag meggyôzô sorozatává tehesse.

  Szinhelye földrajzilag meghatározhatatlan: egy pletykás, elhanyagolt, isten háta

mögötti, jellegzetes orosz kisváros, egy járási székhely. "Három évig vágtathat, aki innen el akar jutni a határig" - mondja a darab polgármestere.

  Váratlan hir zavarja meg a kisváros poshadt életét: a polgármestert egy barátja

értesíti, hogy Pétervárról revizor érkezik - inkognitóban, titkos utasítással. Ez

érthetôen riadalmat okoz a helyi elôkelôségek körében, hiszen itt mindenki - a

polgármestertôl az utolsó közrendôrig - züllött és korrupt, sikkasztó és megvesztegethetô; hivatali kötelességével senki sem törôdik, hatalmával mindenki visszaél, csupán a gyors és bűnös meggazdagodás vágya hajtja valamennyit. Tudnak egymás

gaztetteirôl, s a város vezetôsége valóságos bűnszövetkezetet alkot.

  Megteszik a szükséges óvintézkedéseket: felsöprik az utcákat, a bíróság helyiségeibôl kitelepítik a libatenyészetet, a kórház betegeit megmosdatják, hogy "ne legyenek olyan mocskosak, mint a kéményseprô", megbízzák a postamestert, hogy

minden levelet bontson fel és ellenôrizzen; megfogadják, hogy hallgatnak a kápolnaépítésre kiutalt pénz elherdálásáról stb.

  Pár napja már a városi fogadóban tartózkodik szolgájával együtt Hlesztakov - egyetlen fillér nélkül. 23 éves elegáns pétervári hivatalnok, afféle széltoló aranyifjú, akit apja éppen léha, munkátlan élete miatt nem hajlandó tovább pénzelni, s ezért

hazahívatta. Utközben minden pénzét elkártyázta, s most nem tud fizetni, nem tud

továbbmenni, mert a fogadós börtönnel fenyegeti.

  Az urak bűntudata, rossz lelkiismerete ebben a fiatal léhűtôben fedezi fel a

megfenyítésükre küldött revizort, s az ôsi, jól bevált módszerhez folyamodnak: elhatározzák, hogy "megkenik". - Az események során bontakozik ki a félelem bonyolult rendszere: a kisváros lakossága uraitól fél, azok pedig valami titokzatos, messzi, ismeretlen hatalomtól rettegnek, amelyrôl csak annyit tudnak, létezik valahol, de kiszámíthatatlan, hogy lesújt-e rájuk, s milyen formában.

  Hlesztakov, mikor megérti, hogy összecserélték valakivel, végül is elfogadja új

  szerepét: a polgármester házába költözik, meghallgat mindenkit, s kölcsönt kér

  mindenkitôl. Elfogadja a polgármestertôl megkopasztott kereskedôk ajándékait is,  élvezi a fényűzô életet.

  Hlesztakov nem hivatásos szélhámos, nem akarja becsapni az embereket, csak

  jót mulat az egész fölforduláson, s gátlástalanul kihasználja az ölébe hullott lehetôségeket. Inasának elôrelátó figyelmeztetésére telt erszénnyel még idejében kereket old. Az önmagát ostobán félrevezetô úri társaság épp Hlesztakov csúfondáros

  levelébôl (a postamester természetesen felbontotta) tudja meg a keserű igazságot.

  A felháborodás s a kölcsönös vádaskodás hangzavarában jelenti a csendôr: "...megérkezett Pétervárról a revizor úr! Kéreti a tekintetes urakat a fogadóba!"

  E szavak villámcsapásként hatnak, s az egész társaság mozdulatlanná dermed. Kezdôdhet minden elölrôl.

  Gogol humorának egyik forrása a vígjátékokban hagyományos személycsere.

  De nemcsak Hlesztakovjátssza meg a revizort, ebben a világban mindenki másnak

  akar látszani, mint ami, mindenki szerepet játszik, látszatok mögé bújik. A darabnak nincsenek fôszereplôi, itt mindenki egyformán "hôs". Nincsenek benne erényes,

  pozitív tulajdonságú emberek, s végeredményben a bűnösök sem bűnhôdnek. Talán

  ebben rejlik Gogol keserűsége a kacagtató történet ellenére.

  Gogol nagy regénye, a Holt lelkek, töredékben maradt ránk. 1835-tôl írta haláláig. Elsô kötete - csupán ezt ismerjük -1841-ben jelent meg. Második kötetét elkészülte után - kevéssel halála elôtt - elégette. - Hôse, Csicsikov, hivatásos szélhá mos. Trojkájával megérkezik N. kormányzósági székvárosba, fölkeresi a környékbeli birtokosokat, s "holt lelkeket", meghalt jobbágyokat vásárol. Ezekért ugyanis az új népszámlálásig élôkként adóznak a földesurak, tehát szívesen áruba bocsátják

  ôket. Csicsikov pedig halottak nevével teleírt papirosait elzálogosítja, s így próbál

  meggazdagodni. (Oroszországban a jobbágyok száma szerint állapították meg a  vagyont.)

  A Holt lelkek cselekménye tulajdonképpen Csicsikov kalandjainak a története

  (szerkezete is a kalandregényeké), az ô megjelenése hoz mozgást a vidéki földesurak

  állott életébe. Kísértetiesen ijesztô, groteszk világot tár fel regényében Gogol: a holt

  lelkek mintha élôk, az élôk pedig, a hivatalnokok, az eltorzult lelkű földesurak  mintha holt lelkek lennének.