Hrabal

Bohumil Hrabal ( 1914-)

a modern cseh próza mestereinek

eredményeit  fejleszti tovább. Capeket követi, aki a  kisemberek  világának

bemutatását  emelte  magas  szintre. Míg  azonban  Capek  kívülrôl,  Hrabal

belülrôl közelíti meg szereplôit. Stílusában pedig - Hasekhez hasonlóan - a

beszélt nyelvet tekinti irányadónak.

  Elbeszéléseinek általában nincs központi cselekménye,

nem kerek történetet mesél el, írásai minden értékhierarchia nélkül  egymás

mellé   rendelt  vagy  montázsszerűen  egymásba  fonódó,   egymást   átfedô

helyzetek, pillanatképek, a figurái elôadta történetek sokaságából  épülnek

szerves   egésszé.  A  leírások,  a  szerzôi   közbeszólások,   kommentárok

elmaradnak, az

író a megjelenített poétizált valóságot beszélteti.

  Alakjai  többnyire  félresikerült,  a  társadalom  szélein  vegetáló,   a

kenyérszerzés mechanizmusában, a mindennapi létezés

kisszerű  örömeiben  és  gondjaiban elmerülô  emberek  és  álmodozók,  akik

kárpótlásul  igazi  élményekben szegény életükért egy  másik,  képzeletbeli

életet élnek.

  îrásainak  sajátos, utánozhatatlan atmoszférája, hangulata  van.  Mindaz,

amirôl  ír,  valamelyest  megemelkedik  ugyan,  de  sohasem  annyira,  hogy

elszakadna a köznapok, a kisemberek világától.

  A  Táncórák idôsebbeknek és haladóknak c. 60 oldalas  elbeszélése  (1964)

egyetlen mondatból áll. Az író közvetlenül nem

szólal meg, csak a figura tudatát tükrôzi minden kommentár nélkül. Az  élet

így  kettôs fénytörésben jelenik meg elôttünk, az író  tudatában  megjelenô

központi  szereplô  és  a  fôszereplô  tudatában  megjelenô  valóságkép  az

ôtletek, a humor, a szellem gazdag villódzását teszi lehetôvé.