Hölderlin
Friedrich Hölderlin (1770-1843) a német
költészet és az egyetemes világirodalom egyik legnagyobb lírikusa, a
legtisztább eszményekért rajongó költô. Míg élt, kevés elismerésben volt része,
igazi nagyságát csak az utókor ismerte fel. Életében verseinek szórványos
közlése mellett csak a Hüperión című, regénynek nevezett műve jelent meg.
Tragikus sorsú ember volt: élete utolsó
negyven évét elborult elmével élte le; alkotásra alig egy évtizedet
fordíthatott.
Lauffenban született kispolgári család gyermekeként. Apja is, mostohaapja
is korán meghalt, anyja, az érzékeny lelkű papleány, négy gyermekét vesztette el, s a
családnak ez a gyászos komorsága nyomasztóan hatott a fiatal Hölderlin
kedélyvilágára is. Az anya papot szeretett volna nevelni belôle. A tübingeni
egyetemen végezte teológiai tanulmányait (1788-1793), itt szerzett doktorátust,
de mégsem a lelkészi hivatást választotta. Jobban érdekelte a filozófia és a
költészet. Ezt a vonzalmát erôsítették fel tübingeni diák- és szobatársai,
Schelling (1775-1854) és Hegel (1770-1831), a kor kiváló filozófusai és
esztétái. Velük együtt lelkesedett Rousseau-ért és Kantért, a francia
forradalom eszméiért, amelyekhez hű maradt a forradalom eltorzulása ellenére is.
Több helyen házitanítóskodott, szomorú sorsa
kezdetben ide-oda vetette. Életének legboldogabb szakasza az a pár év volt,
amelyet a gazdag frankfurti Gontard bankár házában töltött a négy gyermek
nevelôjeként (1795-1798). Itt szeretett bele élete egyetlen szerelmébe, a
bankár még fiatal, törékeny alkatú, görögösen szép arcélű feleségébe, Susette
Borkensteinba (szüzett), akit műveiben a Platón Lakomájából kölcsönzött Diotima
névvel szerepeltet.
Diotima a költô számára a természet
harmóniájának foglalata, maga a megvalósult eszmény, a tökéletes szépség, az
emberi és az isteni világ harmonikus egységének megtestesülése volt. Susette
számára viszont Hölderlin az öntudatra eszmélést, a szellemi világ feltárulását
jelentette a kisszerű polgári környezetben. Elragadtatott éveket töltöttek
együtt a kölcsönös szerelem sugárzásában, amelyben egyébként nyoma sem volt a
testi vonzalomnak: szerelmük mély lelki kapcsolattá nemesült.
Frankfurtból - két évre - Hamburgba
költözött: költeményein és Empedoklész című drámáján dolgozott. 1800-ban
Svájcba indult - ismét házitanítónak. Innen 1801-ben Franciaországba,
Bordeaux-ba (bordó) ment Meyer konzul házába nevelônek.
A századforduló táján törés következett be
Hölderlin pályáján. Elszakadása nagy szerelmétôl, magánya, sikertelensége,
kortársai közönye egyre érzékenyebbé, sebezhetôbbé tették ezt az egyébként is
sérülékeny embert. Lelki élete csupa konfliktus: a túlcsorduló érzelmi
telítettség és az elsivárosodás közt vergôdve küzdött a harmóniáért.
1802-ben tért haza Franciaországból, s ekkor
jelentkeztek rajta a megbomlott lelki egyensúly elsô tünetei. Ugyanebben az
évben halt meg Diotimává eszményült bálványa, Susette is. A kórházi kezelések
nem tudtak segíteni rajta, s 1807-ben barátai súlyos elmebetegként egy
tübingeni asztalosmester gyámságára bízták, aki élete végéig becsülettel
gondozta. Közel negyven évig járt fel-alá nyughatatlanul Zimmer mester házának
"tornyában", fennhangon deklamálva a Hüperiónt s hangosan beszélve,
vitatkozva önmagával. Néha-néha verset is írt, ha ritka látogatói megkérték
erre, de nem vállalta többé az azonosságot önmagával: ekkori pár soros
költeményeit Scardanelli (szkardanelli) néven írta alá. - Verseinek 1826-ban
megjelent kötetét nem vette tudomásul, összes műveinek 1846-os kiadását nem
érte meg. 1843-ban teste is meghalt.
Hölderlin világa
Költészete a klasszika és a romantika határán
foglal helyet, de közelebb járunk az igazsághoz, ha művészetében a
klasszicizmus kiteljesedését és lezárását látjuk. A német klasszika óriásai
azonban - Goethe és Schiller - a nyugodt fenséget és a kiegyensúlyozottságot
hiányolták benne, a középkorért lelkesedô romantikusok pedig - közöttük Novalis
- sajátos antikvitását, "görögségét" tartották idegennek.
Hölderlin rajongott az antik görögökért, a
görög tájakért, a csodás szigetekért (pedig sohasem járt Görögországban). Saját
kora polgári világából a hajdani athéni demokrácia eszményeihez, héroszaihoz,
isteneihez menekült, s elmerült a Természet minden ellentmondást feloldó misztikumába.
Számára valóban léteztek Hellász istenei, akik valaha még együtt éltek az
emberekkel. Sôt: úgy látta, az eltűnt s visszasóvárgott aranykorban ember és
isten között nem is volt különbség, hiszen "az ember, mihelyt ember -
isten már; s ha isten, akkor szép". Felfogása szerint "az emberi, az
isteni szépség elsô gyermeke a művészet; benne ifjodik és újul meg az isteni
ember".
A hölderlini líra lényege: "harc az
ünnepért, sóvárgás Héliosz fénye, az aranykor, a gyermekkor fénye, a szerelem,
a görögség fénye után, s a jelen és a múlt kiáltó ellentétébôl fakadó
fájdalom" (Szabó Ede, Világirodalmi lexikon).
Hüperión
"Görögségét", az antik világ utáni
sóvárgását Hüperión vagy a görögországi remete (1797-1799) című művében
bontotta ki a legsokoldalúbban. A frankfurti boldog években a Diotima-élmény
hatására alakult ki véglegesen ez a legfontosabb prózai munkája.
Műfaja alig meghatározható, a hagyományos
keretek egyikébe sem illik bele. Szokták lírai fejlôdésregénynek,
lírai-elégikus levélregénynek is nevezni, epikus értelemben azonban nem igazi
regény. Valójában egyetlen nagy belsô monológ, prózában írt lelkesült himnuszok
sorozata: "bölcselet és líra, ábránd és vallomás, stilizált önéletrajz és
megható utópia" is egyszerre.
Hüperión a görög mitológiában titán, Uranosz
és Gaia egyik gyermeke, akit a napistennel, Héliosszal azonosítottak. Homérosz
mint a napisten atyját említi.
Hölderlin művének fôhôse, Hüperión, nem a
mítosz titánja, csupán rokonszenves, rajongó újgörög ifjú, aki a szolgaság
földjén a régi aranykorról álmodik, s ezt az aranykort szeretné feltámasztani
népe javára a jelenben. A névazonosság azonban nem véletlen: a Nap fénye ragyog
benne is, népe világító Héliosza kíván lenni; ô a magasba növô, a Végtelenbe
törô Ember.
Leveleiben német barátjának, Bellarminnak
idézi fel múltja emlékeit: ifjúkora ábrándjait, lázas vágyakozásait. Elsô
barátja, Adamasz a görög istenek és héroszok csodálatos világába vezeti be,
Alabanda pedig - késôbbi barátja - azt a vágyat erôsíti meg benne, hogy közösen
szabadítsák meg hazájukat a szolgaságtól és a nyomortól.
Egyik kirándulása alkalmával Kalaurea
szigetén megismerkedik Diotimával, "aki Egy és Minden", akinek
"a neve: Szépség". Ez az istenek közé emelô szerelem új emberré
formálja a vívódó Hüperiónt. Épp Diotima ébreszti rá arra is, hogy nem
zárkózhat be önzô módon a szerelem egébe, hanem népéért kell élnie. Az eszményi
leány így oktatja kedvesét: "Be akarsz zárkózni szerelmed egébe, és hagyod
elszáradni, kihűlni a világot, amelynek szüksége van rád? Alá kell szállnod,
mint a fénysugár, mint a mindent megfrissítô esô, alá kell szállnod a
halandóság országába. Apollónként világítanod kell s Juppiterként életet adnod,
megremegtetned a földet, különben nem vagy egedre méltó." (Szabó Ede
fordítása)
Hüperión az antik világot szeretné hazájában
újra megteremteni, "ki akarja emelni gyalázatából népét, s vissza akarja
vezetni az anyai szépséghez, melybôl származott". Földereng elôtte "a
jövendô szabad állam büszke látomása". A törökök ellen 1770-ben kitört
felkelés élére áll Alabandával együtt. Néhány gyôztes ütközet után azonban a
görög harcosok méltatlanokká válnak a nemes eszményekhez: fosztogatnak,
gyilkolnak válogatás nélkül, lemészárolják testvéreiket, az ártatlan görögöket
is.
A szabadságharc elbukik, Hüperión súlyosan
megsebesül. Kiábrándultan és megtörten úgy érzi, hogy már nem méltó Diotimára.
Kedvese távollétében a leányt is elpusztítja sorvasztó bánata. Halála
kétségbeejti Hüperiónt. A reményvesztett Alabanda is elhagyja, s a fôhôs
teljesen magára marad. Hogy önmagát bátorítsa, elôveszi rég elfeledett lantját,
s dalt zeng a sorsról (Hüperión sorsdala). Ebben az örök derű közönyös,
sorstalan fényében élô istenek világát állítja szembe a kínlódva élô halandók
szirtrôl szirtre hulló sors-folyamával.
Hazáját el kell hagynia. Fásult bolyongása
közben elvetôdik Németországba, s kíméletlen bírálatban ostorozza a németek
"barbárságát": "Eleitôl fogva barbárok, akiket a szorgalom, a
tudomány s a vallás is csak barbárabbá tett, teljességgel képtelenek minden
isteni érzésre, csontjuk velejéig romlottak, a szent gráciák boldogságára
érdemetlenek..." (Szabó Ede fordítása).
Hüperión végül a Természetben találja meg
nyugalmát, s a Természet misztikus harmóniájában újra felleli Diotimáját:
"Mi sem, mi sem váltunk el, Diotima, s aki könnyet sír érted, nem érti
ezt. Eleven hangok vagyunk mi, harmóniádban, Természet, összecsendülünk - s ez
széttéphetetlen! ki választhatná el a szerelmeseket?"
Menón panasza Diotimáért
A Hüperión záró akkordjaival cseng össze
egyik leghíresebb s legbonyolultabb szerelmes verse, a Menón panasza Diotimáért
(1800), ez a kilenctételes, himnuszba forduló, disztichonokban írt elégia.
Életrajzi háttérként szolgálhat a költô elválása Susette Borkensteintól, de
szoros kapcsolatban van a vers a Hüperiónnal is, hiszen a "regény"
cselekménye folyamán Diotima meghal.
A költemény az elhagyatottság leverô
állapotából indul ki: Menón magányosan, sebzett vadként bolyong, mint valami
szomorú álomban. Eltűnt kedvese nyomait kutatja a régi tájakon enyhülést
keresve, de nyugalmat nem talál, sebe nem gyógyul be (1.). Śgy érzi, még a
halál iszonyú éjjelében is ôt kutatná, s kínjai közepette is boldog (2.),
hiszen a szerelem aranyfénye, az emlékek ragyogása besugározza az éjszakát.
Korszakok zúgnak el, évek múlnak az évekre, tavaszoknak nyoma vész, de a
szerelem fölötte áll az örökös változásnak: a szerelem le tudja gyôzni az idô
gyilkos hatalmát (3.).
A fényben úszkáló szerelmes hattyúk tündéri
képében idézi meg az elsuhant szerelmi boldogság önfeledtségét, meghittségét, s
ennek roppant érzelmi gazdagságát állítja szembe a sivár, fénytelen léttel
(4.). Ünneptelen az élet egyedül, s aki ennyire magányos, abból kihal minden
isteni tűz. Csak érzéketlenül, bénán, sírva ül naphosszat, s búsítja a madárdal
meg a bimbózó virág is. Az életadó nap hűvösen alkonyul borongós lelkében, az
ég pedig sivár és üres, akár a börtönfal (5.). Visszazokogja Menón hajdani
drága vidékét, ifjúságát, melyet csak a lélekkel telô ünnep csodája tudna
feltámasztani (6.).
Az istenek gyermeke, Diotima, akit oly
embertelenül régóta keres, mintha újra megjelenne elôtte: hallja köszönését,
"a rég-csengett égi, igaz szavakat" (7.). Él még, s olyan, mint rég,
az athéni lány: halk lebegéssel jön, teste hibátlan, örök. Derűs és bölcs
homloka fényt áraszt a halandókra, s egész lénye azt igazolja:
"»hogy: sem a düh, sem a gond, az öröm
tart csak ki örökké,
s
hogy: majd alkonyidôn jönnek aranynapok is."« (8.)
Mindezért köszönet jár az égieknek; s a költô
lelkébôl is felszáll a hálaima. A költemény utolsó tétele (9.) ujjongó himnusz:
az élet újjászületését, ifjúság, remények, szerelmek visszatérését ünnepli
mámoros zengéssel. Az új aranykor látomásába belesimul a hésziodoszi Boldogok
szigeteinek emléke is: létezik "egy föld"; a hôsök, múzsák és
szeretôk hona:
"»s ott, vagy emitt, e sziget hűsén
egymásra találunk,
ott,
hol kedveseink élnek a kertek ölén,
ott, hol a vers igazabb, s a tavasz lassúbb
vonulású,
s új
évszázadokat kezdhet el újra szivünk.«"
(BERNÁTH ISTVÁN FORDîTÁSAI)
Az élet fele
Az élet fele (1802) című költemény írásakor a
32 éves költô már a felbomló tudat szakadékának szélén állt, mégis rendkívüli
erejű és szépségű remekművet alkotott. Számvetésnek, léte összegzésének
tekinthetjük ezt a pár soros verset. Ez után már a negyvenéves sötétség
következett.
Az elsô szakasz megkapó természeti képe: a
vadrózsákkal telehintett és sárga, érett gyümölcsökkel megrakott part az élet
tavaszának és nyarának bôségét, örömét, a boldogság beteljesülését sejteti. Ezt
dúsítja fel s egészíti ki - a költészet és a szerelem motívumával - a csókmámoros
hattyúk boldog, játékos enyelgése a tó "szentjózan" vizében.
A "jaj nekem" riadt kiáltása az
emberre, a versben megszólalóra irányítja a figyelmet. A lét fenyegetettségérôl
jajong a költemény: a lopva közeledô tél sivárrá teszi a világot és a didergô lelket;
nem lesznek virágok, kihuny a fény, eltűnnek az árnyak.
Az utolsó három sor fagyos némasága, rideg
merevsége és a kellemetlen hanghatás már a megsemmisülés rémületét árasztja.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése