Kazinczy Ferenc : A magyar felvilágosodás
Bessenyei korai visszavonulása, Kármán
váratlan halála s Batsányi idegenbe sodródása után Kazinczy Ferenc (1759-1831)
lett irodalmi életünk legtekintélyesebb vezéregyénisége. A 19. század elsô két
évtizedében az ô szervezô tehetsége nyomán született meg az igazán modern
magyar szépirodalom. Bessenyei örökségét szélesebb szépirodalmi alapon,
tudatosabb ízléssel fejlesztette tovább, de Kármán törekvéseihez képest visszalépést
jelentett programja az eredetiség kérdésében: az "originálok" helyett
többre értékelte "a nálunknál szerencsésebb nemzetek remekjeinek"
fordításait.
Kelet-magyarországi református nemesi család
gyermeke volt: 1759 októberében született Érsemlyénben (Nagykároly közelében;
ma Romániához tartozik). Gyermekéveit hétéves koráig anyai nagyapja házában
töltötte. Apja otthonában, Alsóregmecen kezdett latint és németet tanulni, majd
1769-tôl Sárospatakon járt iskolába, s itt fejezte be fôiskolai tanulmányait 1779-ben
(filozófiát, jogot és teológiát hallgatott). Több városban végzett
joggyakorlatot (Kassán, Eperjesen, Pesten) 1779 és 1784 között, majd megyei
szolgálatba lépett: zempléni, késôbb abaúji aljegyzô lett. Ezekben az években
komoly világnézeti válságon ment át: elfordult a tételes vallástól, a deista
felfogást tette magáévá, s felvilágosodott világszemléletét erôsítette
szabadkôműves meggyôzôdése is (1784-ben lett tagja a titkos társaságnak). Pesti
évei idején (1782-83) vált "jozefinistává": II. József hívévé.
1786-tól 1790-ig állami hivatalt vállalt Kassán: a kerületi fôigazgató mellett
az állami iskolák felügyelôjeként dolgozott.
îróként elég késôn, harmincéves korában
lépett csak a közönség elé. A Kassán 1788-ban meginduló Magyar Museum egyik
társszerkesztôje, de Batsányival való irodalmi és politikai nézeteltérései
miatt hamarosan otthagyta a Museumot, és Orpheus címmel (ez volt szabadkôműves-neve)
új folyóiratot indított (1790-1791; nyolc szám jelent meg belôle).
1791-ben elbocsátották hivatalából. Ebben az
évben kezdte el kis birtokán kúriájának építkezését a Sátoraljaújhely közelében
lévô Bányácskán, melyet késôbb Széphalomnak nevezett el. 1794 nyarán
csatlakozott a Martinovics-mozgalomhoz, s terjesztette ismerôsei között a
Reformátorok Titkos Társaságának kátéját. 1794 decemberében letartóztatták, s
pallos általi halálra és jószágvesztésre ítélték. A halálos ítéletet néhány hét
múlva a királyi kegyelem bizonytalan ideig tartó börtönbüntetésre változtatta.
Spielberg, Kufstein és Munkács voltak rabságának fontosabb színhelyei.
Börtönévei alatt is állandóan írt, tanult, fordított; néha a rozsda oldatát
vagy saját vérét használta tinta helyett.
2387 nap után 1801 júniusában szabadult.
Anyagilag tönkrement, széphalmi birtoka elvadult, családja elidegenedett tôle.
1804-ben feleségül vette - 45 éves korában - Török Sophie-t, a nála húsz évvel
fiatalabb és szegény grófkisasszonyt, aki mindvégig hű társa maradt. 1806-ban
költöztek Széphalomra. Innen irányította és szervezte újjá a halódó irodalmi
életet: a magyar irodalom központja ekkor Széphalom volt. Roppant levelezésével
(23 kötetben gyűjtötték késôbb össze) kapcsolatot teremtett mindenkivel, akinek
a szellemi élethez valami köze volt, s íróvá majdnem két évtizedig csak az
lehetett, akit Kazinczy íróként ismert el. Dicsért és bírált, tanácsot adott és
irányt mutatott, harcolt a maradiság ellen, egy kifinomultabb ízlést kívánt
meghonosítani; vezette és diadalra vitte a nyelvújítási harcot. Közben anyagi
gondok szorongatták, mert birtoka jövedelmét nagyrészt az irodalomra
fordította: saját pénzén jelentette meg a maga és mások műveit. Helyzetén nem
változtatott az sem, hogy az Akadémia 1830-ban tagjává választotta. Nehezen
nevelte hét gyermekét. Pörei saját és felesége családjával szinte koldussá
tették. 1831. augusztus 23-án halt meg: az északi megyékben dúló
kolerajárványnak esett áldozatul. A háza elôtti kertben temették el.
Irodalmi programja és munkássága
Kazinczy legfôbb műveinek a fordításokat
tartotta: ezeket, a nagy példaképek követését többre értékelte, mint az
eredetiség követelményét, az "originál" alkotásokat.
Elsô "műfordításai", átdolgozásai
még a szentimentalizmus irányába tett lépéseit jelzik. 1788-ban jelent meg
Kassán Gessner-fordítása Geszner Idylliumi címmel. - Gessner (geszner;
1734-1788) svájci-német író idilljei rendkívül népszerűek voltak a maga
korában: kb. húsz nyelvre lefordították. Ezekben egy boldog álomvilágot
teremtett: szereplôi gondtalan pásztorok és kecses nimfák, akik csodálatos
természeti környezetben élnek. - A következô évben (1789) látott napvilágot
szintén Kassán másik "magyarrá tett románja": Bácsmegyeynek
öszve-szedett levelei. Ez egy Kayser (kájzer 1756-1811) nevű német regényíró
gyönge Werther-utánzatának átdolgozása, magyarítása: Kazinczy nem pontos
fordítást készített. A levelek a hôsnek Surányi Nincsi (Mantzi) iránt érzett
reménytelen szerelmérôl, csalódásairól s pusztulásáról szólnak. - Ezeket a
munkáit az író az elôkelô kassai szalonok hölgytagjainak szánta: az ízlést
kívánta velük csiszolni, a társalgási nyelvet finomítani, választékossá tenni.
Az elsô magyar színtársulat megalakítása
drámafordításokra ösztönözte. Fogsága elôtt tizenhárom külföldi drámát tolmácsolt
magyarul: Goethétôl négyet, Shakespeare-tôl (németbôl) kettôt (Hamlet,
Macbeth), Lessingtôl is kettôt - többek között. Lelkesedett a színházért, mert
a színjátszásban nemcsak az új eszmék terjesztését, hanem a nyelv- és ízlésművelés
szolgálatát is látta. A börtönben régebbi munkáit újra átdolgozta, s elkezdte
fordítani Moliére-t is. Kilenc kötetben megjelent fordításainak nagy hatása
volt, fôleg a fiatalabb írókra, mivel sokféle műfajt szólaltatott meg - sokféle
hangnemben (idilli, érzelmes, tragikus, humoros, patetikus). - Még vagy hat
kötetnyi fordítása maradt kiadatlan.
Börtönévei alatt Kazinczy ízlése
megváltozott: a szentimentális érzelmességtôl határozottan a klasszicizmus felé
fordult. A klasszikus minták átültetése, követése azonban megkövetelte a nyelv,
a stílus alkalmassá formálását is. Éppen ezért került a széphalmi mester művelôdési-irodalmi
programjának középpontjába az ízlésújítás, a stílusreform: egy olyan egységes
és hajlékony irodalmi nyelv, a "fentebb stil" megteremtése, amely a
művelt olvasókhoz szóló magas (művészi) irodalom eszköze lehet. Különbséget tett
ugyanis a "fentebb nem" és a "mindenhez szóló", az egyszerű
népnek, a kevésbé művelt embereknek szánt irodalom nyelve között.
Kazinczy tehát szépirodalmi szempontú stílus-
és ízlésreformot követelt, s ennek szolgálatába állította a nyelvújítást, a
szókincs bôvítését is - akár új szavak mesterséges létrehozásával. Ez a program
egyúttal egy fejlettebb, modernebb polgári ízlés meggyökereztetését is célozta,
s erélyesen szembefordult mindazzal, ami a régi, maradi, provinciális és
patriarkális szokásokhoz, gondolkodásmódhoz, életvitelhez tapadt.
1811-ben tudatosan - provokatív céllal -
robbantotta ki a nyelvújítási harcot, hogy felébressze,
"elektrifikálja" az alélttá vált szellemi életet. Már 1811 elôtt is
szemben álltak egymással az ortológusok és a neológusok. Az ortológusok a
nyelvújítás - és mindenféle más (társadalmi) újítás - ellenfelei voltak;
szerintük a nyelvben a legfôbb törvény a szokás: tehát tilos a nyelvbe, a
nyelvfejlôdésbe erôszakosan beavatkozni, új szavakat gyártani és meghonosítani.
A neológusok ezzel szemben azt vallották, hogy éppen a nyelv elmaradottsága,
szókészletének szegénysége miatt és esztétikai célok érdekében nemcsak lehet,
de szükséges is változtatni a nyelven, szókészletén, néha még szabályain is.
"A nyelv dolgában nem a szokás a fô törvény, hanem a nyelv ideálja, hogy a
nyelv az legyen, aminek lennie illik: hív, kész és tetszô magyarázója
mindannak, amit a lélek gondol és érez" - írta Kazinczy
Báróczi-életrajzában.
1811-ben két, hadüzenetnek szánt munkája
jelent meg: a Tövisek és virágok című kis kötet, mely 43 verset tartalmaz (nagy
többségében epigrammákat) s a Poétai episztola Vitkovics Mihály úrhoz.
Az epigrammagyűjteménynek már a címe is sokat elárul a tartalomról:
töviseket, gunyoros és szatirikus támadásokat sejtet az ortológusok ellen, s az
elismerés virágait nyújtja át az újítóknak. - Támadja a tudás és ízlés nélküli,
a szokáshoz makacsul ragaszkodó írókat (Szokott és szokatlan; Epigrammai morál;
A kész írók). Többször használja a dialógus eszközét is - elsôsorban epigrammái
élén -, de pl. a Kisfaludy Sándor ellen irányuló kritika disztichonja végig
pergô párbeszédbôl áll (Himfy). Néhány epigrammatikus virága az új
ízléseszményt fogalmazza meg hatásos tömörséggel (A nagy titok; îrói érdem; Az
iskola törvényei).
A maró szatíra csúcsa a Vitkovicshoz írt
episztola. A mátészalkai Hôgyészi Hôgyész Máté fiktív bohózati figurájában az
ostoba, tudatlan, az új irodalomtól makacsul elzárkózó fűzfapoéta beképzelt
nagyképűségét és dühödt provincializmusát teszi nevetségessé. Hôgyész Máté
"hitvallása" szerint csak az magyar és költô, aki:
"Magát a nyelv urának nem hiszi,
Nem szab törvényt és új szót nem farag,
De a régit érti s tiszteli a szokást;
Úgy ír, ahogy beszél - egyszóval: aki
Köztünk lett, köztünk nôtt, köztünk maradt
meg."
Kazinczy támadásainak meglett a hatása:
sértve érezte most már magát nemcsak a nagy ellenfél, Debrecen, hanem Szatmár
megye meg a Dunántúl is.
Ellenfelei, az ortológusok Mondolat címmel
1813-ban összetákoltak egy gúnyiratot, s egy terjedelmes szójegyzéket is
mellékeltek hozzá - megadva az újonnan alkotott szavak régi, illetve latin vagy
német jelentését. Ezzel szerették volna bizonyítani a nyelvújítás képtelenségét
s azt, hogy majd ezután csak szótár segítségével fognak tudni a magyarok
egymással beszélgetni.
Erre válaszul Kazinczy barátai, Kölcsey
Ferenc és Szemere Pál 1815-ben kiadták Felelet a Mondolatra című vegyes
tartalmú pamfletjüket (gúnyirat). Kazinczy maga is belelendült a vitákba, de
túlzó hívei sokat ártottak neki, még tisztelô barátját, Berzsenyi Dánielt is
elidegenítették tôle. Támogatói közül többen is óvták a szélsôségektôl,
józanságra intették, sôt Kölcsey 1817-ben szembe is fordult vele. Most már
Kazinczy is hajlott a megbékélésre, s 1819-ben gyôztesként úgy zárta le a
nyelvújítási harcot, hogy békejobbot nyújtott az ortológusoknak, s
kiegyenlítôdést sürgetett. A Tudományos Gyűjteményben jelent meg (1819) fontos
tanulmánya: Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél. Értekezése
befejezô szakaszában írta le a következô álláspontját, mely egyezséget
teremtett a két szemben álló fél között: "Jól és szépen az ír, aki tüzes
ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van
önmagával. Hamisan lépni a táncban csak annak szabad, aki táncolni igen jól
tud, és akit a grácia látatlanul lebeg körül. S mi szabad az írónak ezen iskola
értelme szerint? A fentebb nemben mindaz, amit a minden nyelvek ideálja
megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem
tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a
szükség múlhatatlanul parancsol. Azon nemben, ahol az író mindenhez szól, az szabad,
amit minden olvasó javalhat."
A nyelvújító mozgalom kb. tízezer új szót
alkotott. Ezek egy része nem gyökeresedett meg a nyelvhasználatban, de ha
kiiktatnánk a megmaradtakat, ma szinte lehetetlen lenne a mindennapi
gondolatközlés (társalgás) is.
A nyelvújítók a szókészlet bôvítésének
sokféle módjával éltek. Ilyenek: régi, elavult szavak felújítása (pl.
aggastyán, év, fegyelem, hon, lomb, folyam stb.); tájszavak általánosítása (pl.
betyár, bitó, bojtár, hulla, páholy stb.); idegen szavak lefordítása (pl.
elôítélet, hangverseny, pincér, ellenszenv, rokonszenv, vaspálya stb.); szavak
összerántása (pl. csô+orr: csôr; híg+anyag: higany; könnyű+elméjű: könnyelmű;
rovátkolt+barom: rovar; levegô+ég: lég; tanítás+árasztó: tanár; csípó+eszköz:
csipesz stb.); ezeken kívül a szóösszetételeknek, a szabályos és a szabálytalan
képzésnek, a szórövidítésnek igen sokféle lehetôségét is használták.
Kazinczy pályája vége felé "originál
munkákat" is írt. Jelentôs ezek közül az önéletrajzból emlékirattá és
korrajzzá nôtt Pályám emlékezete. Házasságáig tekinti át életét, íróvá
nevelôdésének, szellemi gazdagodásának folyamatát, de saját életének eseményeit
és a megújuló irodalom kibontakozásának történetét nem az idôrend szigorú
egymásutánjában adja elô, hanem a szinte csapongó emlékezet fonalát követi. A
Pályám emlékezete élete vége felé is csak részletekben jelent meg.
Hasonlóan kitűnô alkotás a Fogságom naplója.
A börtönökben írt és megôrzött rövid feljegyzések alapján 1828-ban fogott hozzá
fogsága történetének megírásához. A lazán szerkesztett műben olykor
naplószerűen tömör részletek, olykor hosszabb elbeszélések, drámai feszültséggel
megalkotott jelenetek s frappáns külsô és belsô leírások, alakrajzok
olvashatók. A Fogságom naplója csak Kazinczy halálának százéves évfordulóján,
1931-ben jelent meg nyomtatásban.
A véletlen játéka ugyan, mégis érdekes, hogy
éppen abban az esztendôben (1819), amikor Kazinczy diadalra vitte a
nyelvújítási harcot, s befejezte, amiért világra jött, a székesfehérvári
színészek zajos pesti sikere egy fiatal írót emelt ki az ismeretlenségbôl,
Kisfaludy Károlyt (1788-1830). 1819 után Kazinczy vezérszerepe halványulni
kezdett, személye fokozatosan háttérbe szorult. A fiatal írók Kisfaludy Károly
és évkönyve, az Aurora köré csoportosultak, s Széphalom helyett Pest lett az
irodalmi élet központja. - Mégis: Kazinczy igazi gyôzelmét az jelentette, hogy
az új, romantikus írónemzedék (Kölcsey, Vörösmarty, Bajza József, Kisfaludy
Károly stb.) már a megújított magyar nyelven alkották meg műveiket.
Kazinczy
Ferenc életutjának, és
munkásságának nagyonrövid
ismertetése
után olvassunk el néhány
rövid alkotást a nagy
nnyelvuiitótól.Nagyonsokat tudunk
meg Kazinczy Ferencrôl, ha:
Fogságom naplója cimü kötetével foglalkozunk.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése