KÖLCSEY FERENC
(1790 - 1838)
ÉLETE ÉS
MUNKÁSSÁGA
A reformkor
politikai fellendülése mindenek előtt az értekező próza korszerűsítését tette
szükségessé. Ennek a feladatnak a teljesítésére először Kölcsey Ferenc
vállalkozott, kinek életműve átmeneti jellegű: a romantikus elemek klasszicista
vonásokkal s az érzékenység kultuszával keverednek benne.
1790.
augusztus 8-án született Sződemeteren. (Ez a falu akkor Középszolnok megyéhez
tartozott, ma Románia ÉNY-i részén fekszik.) A szülővidék elmaradottsága is szerepet
játszott abban, hogy Kölcsey rendkívüli fogékonyságot mutatott a társadalmi
egyenlőtlenségek s a politikai fejlődés kérdései iránt. Szülei a magyar
köznemességnek igen régi, vagyonos, református felekezetű rétegéből származtak.
Ő maga a debreceni református kollégiumban tanult.
Már
diákkorában verselt, előbb Csokonai, majd Kazinczy hatására. Eredeti költészete
jogi tanulmányainak befejeztével bontakozott ki. 1812-ben birtokára vonult
vissza gazdálkodni. Magányában érezte a feszültséget a felvilágosodás polgári
műveltsége és nemesi életmódja között. 1814-ben barátjával, Szemere Pállal
együtt Feleletet írt a Mondolat c. röpiratra, melyet az előző
évben adtak ki a Kazinczy vezette nyelvújítás ellen.
Életében döntő
változás volt, amikor 1829-ben tisztséget kapott Szatmár megye vezetőségében.
1832-ben a megye követeként a pozsonyi diétára utazhatott, hol a szabadelvű
ellenzéknek egyik szónokává lett. 1835-ben, amikor megyéjében a szabadelvű
irány a maradiakkal szemben megbukott, lemondott tisztségéről. Kölcsey éppen a
korábban perbe fogott Wesselényi Miklós védőiratán dolgozott, amikor 1838.
ugusztus 24-én, a Szatmár megyei Cseke községben egy hirtelen jött betegségnek
áldozatul esett.
ÉRTEKEZŐ
PRÓZÁJA
Kölcsey
jelentékeny költő volt, de értekező prózája terjedelemben és minőségben
egyaránt felülmúlja lírai verseit. Költészetét könnyebb levezetni értekező
műveiből. Magyar nyelven ő hozott létre először maradandót e műfajban.
Első alkotó
korszakában, az 1810-es években főként bírálatokat írt. A Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetések (1815) és a
Berzsenyi Dániel versei (1817)
műhelytanulmánynak tekinthető. A bennük megfogalmazott, rendkívül szigorú
értekezést az indokolja, hogy közvetlen költőelődei példájától el kíván
rugaszkodni, mert új stílus megteremtésére törekszik. Felfogása ekkor még
ellentmondással terhes: túl akar lépni az előző nemzedék eredményein, de
klasszicista neveltetése még gátolja abban, hogy mindazt észrevegye elődeinek
műveiben, ami előre mutat. Csokonai népiességét pallérozatlan vidékiességnek
látja, és értetlenül áll szemben Berzsenyi metaforákat teremtő képzeletével,
amely pedig döntő módon előkészítette a magyar nyelvű romantikus versírást.
Kölcsey
második alkotó korszakát az 1820-as évekre tehetjük, amikor is a romantikus
nemzetfelfogás került érdeklődése középpontjába. Ekkor írta legjelentősebb
tanulmányait. A romantikus történelembölcselet és nemzetjellemtan segítségével
a nemzet és az emberiség viszonyát éppen az ellenkező oldalról gondolta át,
mint korábban. Kazinczy tanítványaként, a tízes évek elején még a
világpolgárságnak következetes szószólója volt. A húszas évek közepére messze
eltávolodott e korábbi felfogásáról. A német romantikusok hatására ekkor már
minden nemzetnek egyedi értéket tulajdonított, s ezt a nyelvek és szokások
sokféleségével indokolta. Mohács (1826) c. tanulmányában elkerülendő
veszélyként írt annak a lehetőségéről, hogy az emberiség egyetemes fejlődése a
nemzetjellemekben rejlő gazdagság eltűnését eredményezheti. A nemzetek
egyenrangúságáról szóló tétele szabadelvű világképének szerves alkotórésze
lett.
Nemzeti
hagyományok
A
klasszicisták világpolgár szemléletének romantikus ellentézisét
legkövetkezetesebben Nemzeti hagyományok (1826) c. értekezésében fejtette ki. "Egész nemzeteknek, szintúgy mint egyes embereknek
megvannak az ő különböző koraik" - így szól a tanulmány alaptétele. Ez a gondolat az 1820-30-as években
már hazánkban is több munkában előfordul. Feltételezhető, hogy Kölcsey után
másodiknak Széchenyi István gróf írt kinyomtatott szövegben a nemzetek
életkoráról, de ugyanő Naplójában már
1816-tól foglalkozott a témával, melynek eredetét a történészek a római
császárság koráig vezették vissza. Kölcsey akkor is Széchenyi nyomában járt,
mikor azt állította, hogy a kezdeti hőskor a nemzet történetének egészét
meghatározza, ez az időszak teremti meg a nemzet jellemét, hagyományát. Ez az
álláspont azt a feltevést rejti magában, mely szerint a kultúra lényegét a
folytonosság adja. Ha elszakadunk saját múltunktól, létünket veszélyeztetjük.
Kölcsey érdeme a hagyomány irodalmi vonatkozásainak kifejtésében van: "Ahol az ősi hagyomány vagy éppen nincsen, vagy
igen keskeny határokban áll, ott nemzeti poesis nem származhatik; az ott
születendő énekes vagy saját lángjában sűlyed el, vagy külföldi poesis
világánál fog fáklyát gyújtani; s hangjai örökké idegenek lesznek
hazájában."
A Nemzeti
hagyományok szerzője a fejlődésnek két válfaját különbözteti meg. Görög
típusúnak mondja azt a szerves, belső kezdeményezésből kiinduló fejlődést,
amely a fa növekedésére emlékeztet. Ezzel a lényegében romantikus gondolattal
olyan fejlődésnek az eszméjét állítja szembe, melynek külső ösztönzés az
értelmi szerzője. Idegen példa követését látja a római, a középkori
keresztény és a humanista reneszánsz kultúrákban. Mivel a görög-latin ókort
példaként tisztelő klasszicizmus a fejlődésnek csak ezt a második típusát
ismerte, Kölcsey okfejtése egyértelmű szakítás a művelődésnek klasszicista
eszményével.
Kölcsey volt
az első azoknak a magyar íróknak a
sorában, akik a magyarság múltjának elfogulatlan mérlegelésében a nemzeti
önismeret elengedhetetlen feltételét láttak. Szerinte a magyar kultúrának, a
költészetnek, belső kezdeményezésből kiinduló fejlődésre lett volna szüksége.
Ez nem tudott létrejönni, s így a magyarság mindig külső ösztönzésnek van
kiszolgáltatva. E borúlátó végkifejlet előtt akad egy megjegyzés a Nemzeti
hagyományokban, amely később hatással volt Erdélyi János, Petőfi és Arany által
képviselt népiességre. Ez az utalás pórdalainkra vonatkozik, amelyekben Kölcsey
nemzeti kultúránk kibontakozásának lehetséges ösztönzőjét látta.
Kölcsey a
nemzet visszamaradottságáért saját rétegét, a magyar uralkodó osztályt okolta,
s ebben a vonatkozásban az 1848-as polgári forradalom előkészítője volt. "Ez a nép atyáinak bűneiért szenved" - írta egy 1834-es levelében.
Történetfelfogására
döntően hatott bekapcsolódása a politikai életbe. Túljutott az elvont
nemzetjelleg fogalmán, s történetibb szemléletet alakított ki. Országgyűlési Naplójának 1833-ban írt
részei s ugyanekkor keltezett levelei tanúsítják, hogy felismerte: egységes
nemzetről mindaddig nem lehet beszélni, "míg
a népérdek név alatt legalább három különböző érdek él, miket egymással
megegyeztetni (...) nem tudunk, meg nem is akarunk: a nemesség, a polgárság és
a parasztság érdeke"; sőt még a nemesség sem egységes. A sajátságos történeti adottságok
alapján így fogalmazta meg a korszellemet: "Hétszázezer
nemes, és - tízmillió nemtelen ! (...) még adhatunk, várván köszönetet: de
megtörténhetik, hogy adni fogunk kénytelen, köszönet nélkül."
Kölcsey
kortársaival egyidőben távolodott el a rendi-nemesi szemlélettől, s vált a
szabadelvű polgári felfogás hívévé. Wesselényi Miklós hatott rá közvetlenül, ki
Balítéletekről c., 1831-ben
befejezett könyvében a nemességnek és a parasztságnak az érdekegyesítéséről,
valamint a jobbágyi sors megszüntetését célzó örökváltságról úgy írt, mint a
forradalom nélküli szerves fejlődés egyetlen lehetséges módjáról. Amikor
Kölcsey azt látta, hogy a magyar nemesség többsége nem hajlandó a Wesselényi által
kijelölt úton járni, visszavonult a közélettől, és utolsó éveit cselekvő
rezignációban töltötte.
KÖLTÉSZETE
A versek
Kölcsey életművének mennyiségileg nem számottevő és minőségileg kevésbé
jelentős részét alkotják.
Elfojtódás
(1814)
Kölcsey a
felépítés tudatos kísérletezőjének bizonyult, a költői mondattan megújítására
törekedett. Első jelentős versében, az Elfojtódásban
az állítmányt sokáig késleltetve, bizonytalanságban hagyta olvasóját afelől,
hogy az egymás után következő sorok milyen szerepet fognak betölteni a mondat
egészében:
"Ó sírni,
sírni, sírni,
Mint sem sírt
senki még
Az elsűlyedt
boldogság után;
Mint nem sírt
senki még
Legfelsőbb pontján
fájdalmának,
Ki tud? ki
tud?"
A
várhatóságnak ennyire alacsony mértéke, az olvasó figyelmének ilyen erős
felcsigázása a romantika fő újságai közé tartozott. 1814-ben Kölcsey még csak
belefogott a kísérletezésbe, és csak félsikerig jutott el: az Elfojtódás a felütéstől lényegében
különböző, de esztétikai hatásában vele egyenrangú középrész után szokványos és
a vers eddigi részétől elütő retorikus kérdéssel fejeződik be, amelyet
Berzsenyi joggal marasztalt el.
A vers Kölcsey
egyéniségének tükre, s így önértelmező tartalmú. Esztétikai hibája, hogy belső
egysége nem teljes. Az utolsó három sor, bár a vers lezárását, kiteljesedését
biztosítja, kilóg a versből.
A vers
kiáltás, amit a boldogság elvesztése vált ki. Lelkiállapota is megnyilvánul, de
érzelmi egyhangúság van jelen. A vers ellentétekre (vágy - valóság, teljesség-
teljesíthetetlenség) és az ismétléssel ill. késleltetéssel előidézett
feszültségre épül.
Kölcsey az
ellentétek pólusai között helyezkedik el. Ezzel magyarázható romantikussága.
A mű
befejezése késleltetés: "Ki tud? ki
tud?". Ez formailag
kérdés, de tartalmilag felkiáltás és megállapítás, ill. válasz: senki nem tud
sírni. A harmadik részben elfojtja a sírást, s mintegy "agyoncsapja"
a verset ezzel a három sorral.
Himnusz (1823)
A műfajt a cím
is jelzi. A könyörgés tárgyát már az első versszak megfogalmazza. A reformáció
korának jeremiádjai a nemzeti történelem tragikus fordulatait azzal
magyarázták, hogy Isten bűnei miatt ostorozza a magyarságot. S ez a bűnhődés az
indok is egyben: "Megbünhödte
már e nép a / a múltat s jövendőt!". Az első versszak egyben a keret része is, s így a vers végén kis
változtatással megismétlődik.
A kereten
belül a II. és III. versszakban a múlt pozitív történelmi képeinek leírása
történik. Ezek: a honfoglalás, az Árpád-ház felvirágzása, magyarországi
természeti képek, a Hunyadiak győzelmei a török ellen, Mátyás uralkodás és Bécs
elfoglalása. Ezt a boldog múltat Kölcsey a versben Isten adományaként
értelmezi, s így ez Isten dicséretévé válik egyben.
A IV. és V.
versszakban a történelmi negatívumok és ezek oka jelenik meg. A történelmi
negatívumok (tatárjárás, törökök, belső viszályok, a nemzeti egység hiánya)
bűnhődésként jelennek meg, melynek oka a magyarság bűnössége.
A VI. versszak
képe elsősorban Rákóczit jelenti, de bárkit, akit üldöztek a magyarság melletti
kiállása, s tettei miatt. Ez a negatív múlt: bujdosás, elnyomás.
A VII.
versszakban a múlt és jelen ellentétpárokkal történő szembeállítása következik
(jelen - értékhiányos; múlt - értékesebb ,jobb). A történelem folyamán a magyar
nép, a nemzet a szabadságot vesztette el. A kérését a bűnhődés részletes
leírásával indokolja.
A VIII.
versszakban már csak szánalmat kér Istentől. A szenvedést (bűnhődést)
hangsúlyozza ki. Már a múltat megbűnhődtük korábban a történelemben, ezért a jövőt most, a
jelenben bűnhődjük.
A vers
hiányolja a nemzetből a nemzettudatot,
ugyanakkor a himnuszból hiányzik az önbizalom, hiszen Kölcsey pesszimista, s
ezt a pesszimizmust a vers trocheikus (H - R) lejtése fejezi ki, ami
pesszimistább, mint a jambikus (R - H).
A Himnuszban
is megfigyelhető Kölcsey szándéka költői nyelv megújítására. A mondat
felépítésének bonyolítására irányuló törekvés megnyilvánul például az első
versszakban:
"Isten, álld
meg a magyart
Jó kedvvel,
bőséggel,
Nyújts feléje védő
kart,
Ha küzd
ellenséggel;
Balsors a kit
régen tép,
Hozz rá víg
esztendőt,
Megbünhödte már e
nép
a múltat s
jövendőt!"
Az ötödik sor
az első sor tárgyát értelmezi, miközben állandó határozói tagmondatként a
hatodik sorhoz kapcsolódik. A mondattani kidolgozottságnak ilyen fokát a
klasszicizmus nem engedte meg.
ÚJ VERSTÍPUSOK
A húszas évek
elejétől Kölcsey rendhagyó szerkesztésű mondatait már szerves versegészbe tudta
építeni, s néhány művével a magyar romantikus líra verstípusait teremtette meg:
a Zrínyi dalával a párbeszédbe
kivetített monológot, a Vanitatum vanitasban
a vele rokon önmegszólító verset, Csolnakon
(1822) c. költeményével s egy-két más szövegével pedig az 1770-es évek német
irodalmi mozgalma, a Sturm und Drang által kialakított dal (Lied) magyar
változatát. Ezekben a magyar nyelven új verstípusokban teljes művészi hatású
költeményeket írt, amelyek döntően hatottak a késői magyar költészetre -
dalainak elégikus hangneme alap volt a lírikus Arany számára.
Vanitatum
vanitas (1823)
A cím
jelentése hiúságok hiúsága. Az írás, amelyre a versindítás hivatkozik: a
Prédikátor könyve az Ószövetségből. A mulandóságról szóló tanítás a rezignált
bölcsességet dicséri, visszatérő sora: minden hiábavaló.
Az elmélkedés
innen indul, a tételt a történelemre alkalmazza: a hódítók, az erény és
önfeláldozás példái, a filozófia és a művészet nagyjai minden tettükkel és
alkotásukkal a hiábavalóság példáivá törpülnek. A tudomány, a történelem és a
filozófia hiábavalóságával az emberiség értelmét tagadja. Az ellentétekben
mozgó szerkesztés, a paradoxonok és oximoronok (értelmileg látszólag egymást
kizáró ellentéteknek stilisztikai, rendszerint humoros összekapcsolása a beszéd
során) sor a vívódó keserűség hangnemét teszi uralkodóvá. A gyors mulandóság
képei az egyéni élet szintjén sem a biblikus belenyugváshoz, hanem a teljes
tagadáshoz vezetnek az önmegszólítás zárlatában. Az ember végső célja a
boldogság, de a halállal ez is hiábavaló lesz. Jó tanácsa az életre vonatkozik,
mely szerint: érzelem, életcél nélkül közömbösen kell élnünk. A műből hiányzik
a megoldás, a feloldás.
Kölcsey
prózája és versei között szoros a kapcsolat. Élete végén, politikai reményeinek
szertefoszlása után unokaöccse számára Parainesis
Kölcsey Kálmánhoz (1837) címmel összefoglalta intelmeit. A kiábrándultság
az intelmekben is megnyilvánul. E műben azonban az erényes életet önértéknek tekinti
a szerző, s a sztoikus magatartás mellett foglal állást. A természet és az
emberiség sors szabta fejlődésének a gondolatát fejti ki. Ez összefügg
kálvinista neveltetésével, az isteni eleve elrendelés hitével. A végzetszerűség
elfogadása ellenére önismeretre, önnevelésre, haza és emberiség tevékeny
szeretetére szólítja olvasóját.
Zrinyi dala
(1830), Zrinyi második éneke (1838)
Kölcsey
értekező prózájában lesújtó véleményt alkotott a magyar nemességről. Ez az
ítélete késztette arra, hogy nemzethalál gondolatát fejezze ki prófétáló
verseiben, a Zrinyi dalában és a Zrinyi második énekében.
A Zrinyi dala eredeti címe "Szobránci
dal" volt, a cenzúra miatt változott. A második költeményben az elsőhöz
hasonlóan párbeszédes formában vetíti ki sötét látomását. De míg a Zrinyi dalában a belső vívódást
egyenrangú felek, a költő és a vándor kérdés-felelet sorában fejezi ki, itt a
megszólított a könyörtelenül ítélő Sors. A Zrínyivel azonosult beszélő
könyörgése és a végzet elutasító szava váltakozik, s az utóbbi zárja a verset.
Zrinyi dala
A mű
kérdés-felet formában írt párbeszéd. A kérdező a vándor, a válaszoló a költő
(esetleg Zrínyi). A vándor visszatér, s keres valamit, amit nem talál meg.
Keresésének tárgyai: a hon - a magyar haza azonban megváltozott, negatív
lett, nem hordozza már a dicső múlt értékeit; a bérc, ami a hősi hazát
mentő török elleni harcok jelképe - ez azonban a válaszban nincs meg, az utókor
(Kölcsey jelene) elfordult a múlttól; a nép, a magyarság - a magyarság
itt van még, de ez már elvesztette mindazt, amiért magyarnak nevezhető: "Névben él csak, többé nincs jelen.".
A mű ostorozó
vers. Az értékes nemzet = a múlt és az
értéktelen jelen ellentétére épül. A magyar romantika visszatérő gondolata
fogalmazódik meg: a nemzethalál, ami itt nem konkrét képben jelenik meg.
A vers
formailag párbeszéd, tartalmilag azonban a költő monológja; párbeszédbe
kivetített monológ.
Zrinyi második éneke
A mű a Sors és
a költő "párbeszéde". A költő könyörög, hiszen a Sors magasabb rendű.
Köztük alárendeltségi viszony van.
A vers
kérés-felelet (elutasítás) formában íródott. Az I. versszak vészhelyzetet tár
fel, melyek belső problémák is lehetnek, s a nemzet pusztulását okozhatják.
Ezért a költő a Sors segítségét kéri. A Himnuszhoz
hasonló kérések is megtalálhatók a műben.
A II.
versszakban a Sors válasza következik: egy "épkézláb" nemzetnek
egyedül kell harcát vívnia. A Sors indokai, amiért szembefordul a magyarokkal:
a magyarok gyávasága, a Sors korábbi segítségeinek elpazarlása. Ez már
elutasítást sejtet.
A III.
versszakban a kérés intenzitása fokozódik. Kölcsey kéri a Sorsot, hogy a hazát
(Magyarországot) őrizze, de a magyarságot pusztíts el bűnei miatt, hátha a
jövőben megszületik egy új magyarság, mely jobb lesz.
A IV. versszak
a Sors ítéletét hozza, amely kegyetlen és kategorikus: "Törvényem él". Ez nem enged további kérést, így nem folytatódhat a vers sem. Az ítélet
szerint eltűnik a magyarság, s helyét új nép vesz át, mely kihasználja
lehetőségeit (amiket a magyar nép elmulasztott). Kölcsey nemzethalálában a
magyar hon a magyarok bűnei miatt szűnik meg.
A vers hasonló
a Himnuszhoz (kérés), de itt megvan a
válasz is. Erősebb az önostorozás és a nemzeti bűnök felsorolása általános
(belső egység hiánya, külső segítség várása).
Rebellis vers
Rebellis =
lázadó. Történelmi példákat hoz fel, olyan személyeket, akik a magyarság
szabadságáért harcoltak. Az utókor azonban nem követte őket. Akkor még
lehetőség volt a szabadságunk kivívására, de később nem éltünk vele. Ezért a
költő a rabság átkát mondja ki. Itt nem tényként jelenik meg a nemzethalál, nem
a sors hozza, hanem a költőnek kell megtennie a nemzet elátkozását. Ez a verse
is nemzetostorozó (átok, romantikus jellemzők), amellyel a nemzetet próbálja
meg felrázni.
A vers egy
fordított imához hasonlít, melynek végkifejlete az, hogy a magyarság csak akkor
él, ha szenved.
Huszt
Kölcsey egyik
optimista verse. A nemzet számára van tanácsa, ezt az utolsó sor írja le. A
vers agitatív, cselekvésre szólító mű, mely szerint: az alapvető érték a jelen;
cselekedni kell, s el kell vetni a múltat.
Versformája
epigramma (disztichonokból álló verses költemény). Az első verssor hexameter, a
második verssor pentameter. A versforma klasszicizálódó. A műben a hexameter ötödik és hatodik
verslába kötelezően daktilus (H - R - R) és spondeus (H - H).
Végkövetkeztetésünk:
Kölcsey munkáiban a felvilágosult klasszicizmus és a romantika kettős hatása
érvényesült. A legmaradandóbb írásaiban az ember s a nemzetsors végső céljáról
értekezik. A Vanitatum vanitas és nagy prózai vallomásai belső vívódást
fejeznek ki. Első volt a magyar értekezők sorában, akit következetesen elméleti
igény vezérelt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése