Lator László (1927-)
ha nem volt is az Újhold közvetlen
munkatársa,
költészetére
az a szikár,
fegyelmezett, mégis feszült
formálás a
legjellemzôbb, mely e
kör lírikusait is
jellemzi. Hosszú idôn
át
műfordítóként
ismerték, s csak 1969-ben jelent meg Sárangyal,
majd Az
egyetlen
lehetôség (1976) és Fellobban,
elhomályosul (1986) c.
kötete.
Költeményeiben a
mindennapi látványt a
létezés drámaiságát összegzô
szimbólummá
tudja fejleszteni. Nyelve
választékos, emelkedett, minden
köznapi esetlegességtôl megtisztított,
lecsupaszítva felfokozott nyelv.
Költészetében a körülötte áradó roppant anyagi világ,a
mindenség rejtett áramainak tárgyiasítására
törekszik. Ennek az áramlásnak
nemcsak
a felemelô, sugaras sodrását
érezte, hanem az egész létküzdelem
görcsös, szilaj, veszedelmes tartalmait,
örvényeit is. Világa ellentétekben
felfogott
világ: szerves és szervetlen, kô és hús sivatag és
éden. Az
utóbbi
az újszülött korábbi "vak
paradicsoma" az anyaméhben, máskor
az
ifjúság tája, megint másszor a váratlan,
kegyelemteljes ráébredés a létezés
teljességére.
Ide kapcsolódik a héj, a burok és
a velük
rokon képzetek
(Kagylóba, héjba,1947-49).
Fa a sziklafalon
c. verse (1956-67)
a létezés drámaiságát
képes
éreztetni, azt, hogy az "üdvözült
gyönyör s az iszonyat" közös tartalmai
a
létnek.
A fa "mondhatatlan
szépsége-árva-sága" a kivetettség
közepette
kiküzdött
szépség értelmét hangsúlyozza. A
látványt élesrajzú
tárgyiassággal állítja
elénk, de a rajzos elemeket
expresszív élettel
telíti, érezteti a látvány kiváltotta
döbbenetet.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése