google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 2., vasárnap

Márai Sándor



     Márai Sándor
(1900-1989)

  Márai  (eredeti  nevén:  Grosschmid)  Sándor  Kassán  született   polgári
értelmiségi családban. Ősei szász polgárok voltak.
Középiskolai tanulmányait szülővárosában, Eperjesen és Budapesten  végezte.
18  évesen már tárcákat írt a Budapesti Naplóba, majd rendszeres  újságírói
tevékenységet   fejtett  ki.  1919-tôl  1923-ig  Németországban,   1923-tól
Párizsban élt. Lipcsében, Frankfurtban és Berlinben egyetemi  tanulmányokat
folytatott.  A  Frankfurter  Zeitung  gyakran  közölte  cikkeit.   1926-ban
hosszabb utat tett a Közel-Keleten. Európa polgárának hitte magát, annak  a
liberális polgári szellemnek a szolgálatát vállalta, mely ifjúságában vette
körül.

  1928-tól  Magyarországon  kapcsolódott  be  az  irodalmi  életbe.  Hitler
hatalomra jutása és a németországi események azt a
meggyőződést  keltették  benne, hogy a polgári liberalizmus  halálos  sebet
kapott. Egyre szenvedélyesebben igyekezett olyan
szellemi magatartást kialakítani, mely alkalmas a barbár korszellemtől és a
technikai civilizációtól fenyegetett európai kultúra védelmére.  Cikkeiben,
könyveiben, Naplójában (1943-44)
megfogalmazta    szembenállását    a   háborúval,    az    antidemokratikus
törekvésekkel.

  1945  után  bizalmatlanul  figyelte  a  változásokat,  nem  azonosult   a
megújulásnak azzal a lázas várakozásával, mely a hatalom birtokába  törekvő
rétegeket  jellemezte.  1948-ban  Svájcba  távozott,  1950  és  52   között
Olaszországban élt, aztán
az   Egyesült  államokban  telepedett  le.  A  kaliforniai  San   Diegóban,
otthonában maga vetett véget életének.

  Az első olyan könyve, amelyet a későbbiekben is magáénak
vallott,  az Istenek nyomában c., közel-keleti  tapasztalatairól  beszámoló
útirajza  (1927). Némi szkepszissel szemléli az ősi világot, melyet  már  a
maga  képére kezdett formálni az elgépiesedő civilizáció.  Asszociációi  az
idő különböző rétegeiben
csaponganak,  s  ezáltal  ér el olyan lebegést, mely  belső  hullámzást  ad
szövegének.

  Márai önéletrajzi hajlamú író. Felfedezi önmagában, hogy
az ember "titokzatos lény", megértése után is marad benne
egy  kifürkészhetetlen  mag. Fiatalkori regényei  önismereti  útját  tárják
elénk.

  A  zendülők  c. regény (1930) a világháborúról és  a  kamaszkorról  szól.
Mindkettő  kilépés  a  bizonyosságból  a  bizonytalanságba,  a  rendből   a
zűrzavarba,  elmozdulás, melynek következtében a bensőséget  otthontalanság
váltotta  fel. Az író egymás tükörképeként értelmezi a felnőttek  háborúját
és a kamaszok céltalan játékait. A "zendülés" ésszerűtlensége egyszerre
felfokozott  gyerekkor  és a háború kicsinyített mása. A  "zendülők"  olyan
fiúk, akik fellázadtak apáik törvényei ellen.
A megjelenített feszültségnek több vetülete van: nemzedékek
szembenállása, s ennyiben lélektani jellegű, mivel a felnőtté
válás  kérdéseit érinti; történeti jellegű, hiszen a háború előtti s  utáni
élet ellentétére is vonatkozik; ugyanakkor művész és
polgár viszonyára is utal. A gyakori nézőpontváltás lehetővé
teszi, hogy mindkét fél igaza érvényesüljön. A regény nagy
belső átéléssel fejezi ki a kamaszok képzelőerejének öntörvényűségét, végső
soron mégis az apák értékrendjét tünteti föl magasabb rendűnek.

  Az  Idegen  emberek c. kétkötetes regény (1930)  az  emigráns  életérzést
jeleníti meg. Egy magyar fiatalember hányódik a
háborút  követő  zűrzavarban, egészen áthatja az  idegen  lét  törvényeinek
szédülete, az idegenséget a meghitt szerelmes
együttlét sem oldja fel.

  A  sziget c. regény (1934) főalakja neurózisának égő fájdalmát a  bűn,  a
gyilkosság útján akarja föloldani. Gyilkosságát
úgy  értelmezi,  mint  a legmagasabb rendű művészi  tettet,  melynek  révén
kinyílt   előtte  az  idő.  A  kétségbeesett  boldogságkeresésének   ez   a
szélsőséges, a társadalmi normákat elvető útja
sem  vezet  a  teljes  szabadsághoz,  hiszen  átélőjének  lelki  egyensúlya
megrendül, a társadalom pedig a "szigeten" is utánanyúl szabályaival.


Egy polgár vallomásai

  Márait  már  hosszabb  ideje izgatta a vállalkozás,  hogy  könyvet  írjon
szülővárosáról,  gyermekkoráról,  első élményeiről. Hét év  kellett  hozzá,
hogy a témát megérlelje.

  Az Egy polgár vallomásainak (1934-35) első kötete a kitörésről, a második
pedig az elszakadás hiábavalóságáról, lehetetlenségéről számol be. Az első,
önmagában  is  megálló  kötet a magyar széppróza  legjava  remeklései  közé
tartozik.  A  második  kötet  műfaji tekintetben  is  különbözik  tőle,  és
esztétikai szinten is alább esik.

  A  könyv  címe - kivált I. kötete - joggal foglalja  magában  a  vallomás
megjelölést.  A  beszélő  a  maga  emberré  válásáról  vall:  a  jellem,  a
magatartás kibontakozását minden oldalról erősen meghatározó társadalmi  és
művelődési körülmények közül indul el, s egészen máshová érkezik meg,  mint
a  meghatározó tényezők ezt várhatóvá tennék. Ebben az egyedi  úteltérésben
azonban  mély lelki, gondolati, művelődési, történeti logika érvényesül,  s
éppen ennek a mesteri ábrázolása emeli ezt a könyvet remekművé.

  Márai könyvét az emlékirat legfontosabb vonásai is
jellemzik. Márai is, mint a nagy emlékírók, azt mondja
el, mi történt vele, mit élt át élete nagy sorsfordulóin.
Ám  a történteket a fikció felé tágítja, s így egybevonja a "vallomás",  az
"emlékirat" és a "regény" néhány fontos
műfaji  jellegzetességét.  Márai  azonban nemcsak  saját  életútját,  saját
családját   rajzolja   meg,   egy  réteg   helyzetének,   kultúrájának   és
magatartásának  változásait is bemutatja, mint azt az  ún.  családregények,
szociálpszichológiai  ábrázolások, művelődéstörténeti korrajzok is  teszik.
Mindezt  olyan  módon  jeleníti  meg,  hogy  a  megjelenítő  -   örökségén,
környezetén,  kapcsolatain  keresztül - szembenéz  saját  emberi  lényének,
szituációjának, értékrendjének és céljainak kérdéseivel is.

  Az  első  kötet a szülői ház részletes megjelenítésével kezdődik,  ám  az
állóképszerűség e leírás befejeztével sem szűnik meg: időbeli  előrehaladás
helyett  afféle keresztmetszetet kapunk. Az elbeszélő hosszú  időtartamokat
összegez,  és  ez az életképszerűség a célelvű, valamilyen  irányba  mutató
folyamatok  hiányát  jelzi. Ez az időszemlélet csak az  első  kötet  utolsó
negyedében  veszíti el korlátlan érvényét a harmadik fejezet  végszavaival,
melyek   váratlanul,   hirtelen   jelentik  be   az   addigi   folytonosság
megszakadását: "Míg egy napon ez az idill felrobbant. Tizennégy éves voltam
akkor, s egy reggel elszöktem hazulról."
                                                                                  
  Az  első  kötet  zárlata  - egy Péter Pál  napján  tartott  uzsonnának  a
rendkívül szűkszavú megelevenítése - egyszerre irányítja vissza az  olvasót
a  kiindulóponthoz, állóképpé merevítve a történetmondást, és a  szökést  a
legtágabb  értelemben vett otthontalanság előzményévé fokozza le,  teljesen
új  helyzetet  jelentvén  be  ("Megölték  a  trónörököst"),   végérvényesen
folytathatatlannak nyilvánítván az addig elbeszélteket.

  Az emlékező jómódú, szigorú erkölcsű, német származású családban nő  fel.
Folyékonyan  beszél  németül, bár anyanyelve magyar, s  büszke  arra,  hogy
németségüket  őrző ősei milyen nagy számban vettek részt az 1848-as  magyar
szabadságharcban.

  Ez a kassai polgárfiú szociális szempontból is nyitott
szemmel jár, látja a társadalmi igazságtalanságokat, az
úri-polgári   lét  különállását,  ösztönös  rideg  önzését.   Különösen   a
cselédsors háborítja fel, úgy érzi, "minden emberi méltóságon esett sérelem
megaláz minden embert".
De neki e megaláztatáson túl semmi baja. S akkor 14
évesen kiszalad a gondoskodó családi közösségből, napokig vándorol, bujkál,
míg  a  riasztott  csendőrök  el nem fogják.  Ezt  a  gyermekkori  szökését
elemezve  eljut az általánosításig: "Nem tartozom senkihez. Nincs  egyetlen
emberem,  barát, nő, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig bírnám,  nincs
olyan  emberi  közösség,  céh,  osztály,  amelyben  el  tudok  helyezkedni;
szemléletemben,  életmódomban,  lelki  magatartásomban  polgár  vagyok,   s
mindenütt hamarabb érzem otthon magam, mint polgárok
között" (I. k. IV. 3.). Később megszokta ezt az állapotot,
az állandó otthontalanság természetes volt számára, az
egyedüllétben, a magányban érzi magát szabadnak.

  A  regény  egyik legfontosabb rétege a polgárság  rendjének,  biztonságos
nyugalmának,  szilárd és megkötő hagyományrendszerének képét  adja.  Biztos
kiérlelt tudás,
szerény,  de nem szegényes életvitel, szívós munkavégzés, az  alkotó  munka
szeretete jellemezte ezt a réteget.
A  fiatal  Márai fellázadt apái rendje ellen, de a kitörésnek a  módja  nem
haladta  meg  a  polgárság hagyományvilágát: Márai soha nem  szakadt  ki  a
polgári rendből.
Művében a polgártól való elszakadásának és a polgári
életeszményhez való hűségének történetét írta meg.

  Márai  egy  nagyon is tagolt polgárfogalommal  dolgozik.  Távolabbi  ősei
szorgalmas mesterember-polgárok,
a közelebbiek feladatukat értő hivatalnok-polgárok, a
közvetlen  családtagok egy része viszont már széles tájékozottságú  polgári
értelmiségi.  Az  író nemcsak történeti, hanem  társadalmi,  mentalitásbeli
tekintetben is
biztosan ismeri és tagolja a polgárság világát. Körképet
ad róla, s minden rétegét egy-egy rokona vagy ismerőse
egyéni és családi sorsa köré rajzolva mutatja be.

  Márai  nemcsak nagyfokú pontossággal és árnyaltsággal rajzolja  alakjait,
hanem mesteri módon felidézi,
megteremti az őket körülvevő milliô- és sorshangulatot,
ugyanakkor önmagát is folytonosan reflektálja. Teljes
elszántsággal, de egyben tárgyias méltányossággal kívánt szembenézni  azzal
a világgal, amelyben immár
nem találta otthonát.

  Bensőséggel, bizonyos nosztalgiával jelenítette meg a
polgári világot, de ehhez a nosztalgikus együtt énéshez
mindig társul egy határozott distancia, távolságtartás is.
A megértő beleélés s az elhatároló distancia minőségét,
fokát és módját kifejező eszközeinek csodálatos bőségű
tárháza  nyújtja,  s  ezzel egyben a társadalmi,  a  lélektani,  az  etikai
kapcsolódásokat  és ítélkezéseket, választásokat és döntéseket is  gazdagon
bemutatja. Dezsőt, aki
mészárosnak állt, meleg humorral rajzolja, Ernőt, a
nagy zenész karrierről álmodozó lokálzongoristát groteszk tragikummal, Zsüli
tantit, a regényírót gyöngéd
iróniával,    a   bécsi   operettcsaládot   burleszk    pikantériával,    a
szobaszocialista  morva-osztrák  főméltóság rokont  együtt érző  komikummal,
Gizellát,  aki  a folyamőrrel "megcsinálta  élete  szerencséjét",  bohózati
tréfával, az
ortodox zsidó család nyüzsgését kedves mulatsággal, a
szélhámos  ezredesfi  Bercit  megvető  szatírával,  a  kongregációt  vezető
paptanár harcát a gyerekek szeretetéért
borzongóan  émelygôs megértéssel, a fölkapaszkodó zsidó család  életvitelét
odavetett csípős gúnnyal, a híres
jogtudós nagybácsi szuverenitását csodálva, megértve,
megítélve és elhárítva mutatja be.

  Márai  úgy vélte, hogy az európai polgárság teremtette meg a  lehetőséget
arra, hogy az ember szabadon kérdezhessen és kételkedhessék. ám a polgárság
eltömegedésével,    hatalombirtoklásával    elkényelmesedett,    eltompult.
Megelégszik öröklött, kész feleletekkel vagy üres,
hiányérzet nélküli kétkedéssel. Ezért a távolságtartás.
A vallomástevő ugyanakkor az egykori polgárságnak, a
lehetőségek létrehozóinak utódaként vállalta a polgár
nevet, minden distancia mellett is. A polgári jogrend államánál, a  polgári
társadalom kezdeményező készségű
munkarendjénél, a polgári humánum szociál-liberális
magatartásánál jobbat nem látott, nem tapasztalt. Ezért
nem  csatlakozott egyik demagóg utópiákat ígérő csoporthoz  sem.  Világosan
állt előtte, hogy biztonságot
csak  az európai múlt által teremtett értékekre lehet építeni.  Sajnálja  a
régi polgári közösségek széthullását, de
tudja,  hogy ez a világ a teljes individualizáció felé halad vagy  pedig  a
tömeggé süllyedés felé.

  Az individuum méltóságát, a független egyéniséget a
hagyományos életstílust kialakító polgárság is elismerte
és  tisztelte. A nagybácsik, a független jogászok, kereskedők életmódja  és
szemlélete  erősen hatott a vallomástevőre, aki az íróságban találta meg  a
függetlenséget, s
különbözni   tudásával  alakította  ki  magának  azt  a  helyzetet,   amely
érintetlenné  tette  az  irodalom  harcaitól,  s  szembefordította   minden
pártpolitikával.

  Az önálló egyéniség egyik legjellemzőbb vonása az
önálló, független gondolkodásmódra való törekvés. Az
író  finom  iróniával jeleníti meg a kor vallásos nevelésének  korlátait  s
vele szemben a polgár önállóságra való
törekvését. Ezt mutatja az a nagy összecsapás, melynek
során az ifjú Márai szakított lelkiatyjával, a "lélekhalász
Fókával", s a kiválasztottság langyos állapotából kitaszított, bűnös  lett.
Az intézetben idegenkedett az egyformaságtól, nem akart beilleszkedni  ebbe
a közösségbe,
lázadás nélkül őrizte függetlenségét. Az iskola sem individuumokat  nevelt,
nem tette lehetővé, hogy ki-ki tehetségét és legjobb hajlamait kifejlessze.

  A vallomás egy nemzedék életérzésének is kifejezője.
E generáció tagjai kiszakadtak a polgári életből, átélték
a háborút, a forradalmakat, felismerték, hogy a rend és
biztonság kora véget ért. A fiatalok védekezési módja
az individuum jogának sajátos örzése és kialakítása: a
bandákba  verődés,  a  konvenciók  elleni  lázadás,  a  "sértődött  magány"
állapota.  Hagyományos  polgári családok bomlottak föl,  magányos  fiatalok
rótták Európa országútjait, hogy megismerjék az álmaikban még  érintetlenül
élő  igazi szabadságot, de amerre néztek "sötétség gomolygott", előttük  az
"értékek átértékelésének" gyanús időszaka, "a jelszavak divatja".

  Márai számára az egyéniség megőrzésének lehetőségét az irodalom  kínálta:
előbb  az  újságírás változatossága, majd maga az írás,  a  "munka",  amely
visszaidézte az apák nemzedékének életvitelét. Az állandó otthontalanságban
így talált otthonra, s így jutott közelébe az "egész"-nek, mely  felbomlott
e korban, de az irodalom, az írás által mégis megismerhető.

  A következő években Márai nagyfokú termékenységgel írja
műveit.

  A  féltékenyek  c.  regényében (1937) élesen elválnak  egymástól  az  idő
különféle síkjai: a fizikai, a nagy tömbökben telő,
korszakokat alkotó történelmi és a személyes, az egyéni. A hatalmas léptékű
időzónába, a város idejébe, amely voltaképp a
polgári liberális életforma hagyományait jelenti, ágyazódik
bele a szereplők személyes ideje, amely már sok változatot
mutat.

  A regényben fontos szerephez jut a végzet, az eleve elrendelés,  valamint
a Biblia mint előkép. A bibliai rájátszások az írói
eltávolítás  eszközei  is. Bibliai a helyzet is, melyet a  regény  Várossal
foglalkozó  része  állít elénk: az idegen hódítók leigázzák  a  "választott
népet", mely azonban szívósan és kitartóan őrzi a Városhoz való tartozással
egyenértékű hitét és küldetéstudatát.

  A féltékenyek Márai leglíraibb műve. A szavak áradata, az
alá- és mellérendelések egymásutánja, a hatalmasra növesztett
hasonlatok  fellazítják szerkezetét, a nagy terjedelmű monológokat szó-  és
gondolatismétlések  szövik  át. A folytonos kitérők,  a  leírásokban  rejlő
megjelenítő erő Thomas Mann írói módszerére utal vissza.

  A Szindbád hazamegy c. regényben (1940) Márai átlép a
nosztalgia illúziós világába: mély beleéléssel kelti fel Krúdy
világát,  lebegő, zenei stílusának hatását. A Krúdy-legenda  atmoszferikus-
imitációs túltelítésével azonban nemcsak vállalja
nosztalgiáját, de elmenvén a paródia határáig, búcsút is vesz
tôle.

  A Vendégjáték Bolzanóban (1940) Casanova bolzanói kalandját meséli el.  A
főhős megszökik, új csínyekre készül.
A  hatalom  és  az erőszak nem tud mit kezdeni  vele,  az  egyszerű  emberi
érzések,  a szerelem a diktatúra által sem fékezhetôk. A  jelen  kalandjába
belejátszik a múlté is, s mindez azt
igazolja, hogy az emberi élet kiszámíthatatlan, mindig adott a
sorssal való "bajvívás" lehetősége. A kaland maga az élet. Casanova azonban
nemcsak kalandor, hanem sztoikus gondolkodó is, aki tudja, hogy végzetünket
önmagunkban hordjuk.

  Márai ekkorra már kialakította a maga jellegzetes előadásmódját,  melynek
lényege  az  egymást követő monológokból álló párbeszéd. Ezt  a  regényírói
technikát mesterien alkalmazza
A gyertyák csonkig égnek c. művében (1942). Két régi barát - a
tábornok  és Konrád - évtizedek után újból találkozik, s  végigbeszélik  az
éjszakát, keresik három összefonódó élet titkát és végzetét. Egyikük  annak
idején elárulta, sőt majdnem megölte
barátját, elcsábította feleségét. A regény a lélek mély világának
zajlását rögzíti, analízisében jelen és múlt szövődik egymáson
át. A beszélgetőtársak végül menthetetlenül és végzetesen magukra  maradnak
életük megoldhatatlan kérdéseivel.

  Márai nem volt igazi színpadi szerző, de amikor a helyzet
fenyegetővé   vált,  a  színpad  szavát  választotta,  hogy  az   erőszakos
hatalommal  szemben  védje  az egyén, a szabad  emberi  társulás  jogát  és
méltóságát.  A Kassai polgárok (1942) a polgárerkölcs  himnusza.  Gyönyörű,
képekben  gazdag  nyelven  szól  a polgári  tisztességről,  a  városhoz,  a
munkához, a feladathoz hű magatartásról.

  írónk itthoni munkásságát a Sértődöttek c. regény (1947-
48) zárja. Garren Péter, az egyes szám elsô személyben megnyilatkozó  főhős
úgy érzi, hogy megsértették, mert a Hang,
Hitler hangja behatolt az ô személyes valóságába, veszélyeztette a "művet",
amit elődei teremtettek meg. Európát csak
írói menthetik meg. Az igaziak a magányba menekülnek, mely
művüket sértetlenné teszi, s megőrzi az irodalom rangját. írni
beavatottság, titokzatos kapcsolat létesítése az anyanyelvvel, a
nemzettel és a legyőzhetetlen művészettel.

  Márai elsô korszakában írt művei megteremtették a
folytonosságot Kosztolányi, Krúdy és a harmadik nemzedék írói között.


Az emigrációban

  Márai idegennek érzi magát a megváltozott világban, virtuális  magyarság-
és  kultúreszménye: "Nincs más haza, csak az anyanyelv." Halotti beszéd  c.
verse  (1950) az emigráns életérzés hiteles megszólaltatása, a  hazátlanság
és kivetettség kivételesen nagy vallomása.

  Az emigrációban írt regényeiben elsősorban azt vizsgálja,
milyen  az, amikor egy világ, egy kép összeomlik. Regényvilágának  központi
motívumai: a rosszat az emberiség kezdettől
fogva magában hordja, és csak a mítosz sugárzásában vagy a
művészetben  oldhatja  fel; a tiszta, nagy eszményeket  a  hétköznapi  élet
megcáfolja és bepiszkítja, de ezeket kiküzdhetjük
magunknak egy virtuális világban (Béke Ithakában, 1952; San
Gennaro vére, 1955; ítélet Canudosban, 1970; Rómában történt
valami, 1971; Az erősitő, 1975; Judit... és az utóhang, 1980;
Harminc ezüstpénz, 1946; 1983).

  A Naplót (1943-1976) Márai még Budapesten kezdte
írni;   1944-ben,  a  német  megszállás  után   leányfalusi   menedékhelyén
folytatta, majd egészen 1975-ig írta tovább
feljegyzéseit.  Az  első kötetben, 1943-44 szorongattatásairól  számol  be,
azután azt bizonyítja, hogy a háború
utáni világ is rossz és értelmetlen, az író a fegyelmezett
magatartás, a józan távolságtartás, az irodalom idejébe,
a lélek "mélyeibe" való visszahúzódás útján őrizheti
azokat az értékeket, amelyek majd egy eszmélő világnak pillérei lehetnek.

  Márai Sándor figyelő és boncoló, mérlegelő és ítélő intellektus,  írásait
tárgyias hűvösség és szenvtelenség
mögé  húzódó,  sorsot és világot analitikusan rögzítő előadás  jellemzi.  A
legtöbb termékeny íróhoz hasonlóanő
is  egyenetlen  életművet  hozott  létre, de  legjobb  írásaiban  a  magyar
önéletírás  és  regény  (Egy polgár  vallomásai,  A  féltékenyek,  Szindbád
hazamegy,  ítélet Canudosban), az esszé és az eszmélkedő tárca  (Bolhapiac,
1934;
Füves  könyv,  1943;  Föld, föld!...,  1972)  egyik  legnagyobb  mesterének
bizonyult.

  Márai  a  teremtô képzelet tevékenységét, a kifejezést tartotta  a  végsô
értéknek. Ezért feszegette egy hosszú
életen át a magyar nyelv titkait, s ezért tudott anyagának fölényes ura,  a
nyelvnek  is  egyik  legjobb hazai ismerôje  lenni.  Arany  és  Kosztolányi
tisztelôje  és  tanítványa e tekintetben: a saját  nyelvébôl  merít,  abból
kever  ki  minden  egyedi  és rétegnyelvet, és  így  érezteti  a  különbözô
szociológiai és műveltségi szinteket, lelki rétegeket.

  Szövegének sajátos ritmusa van, asszociációi az idô
különféle rétegeiben csaponganak, s ezáltal ér el olyan
lebegést,  mely  belsô  hullámzást ad szövegének.  îrásaiban  gyakoriak  az
ismétlések, és felbukkannak bennük
olyan kulcsszavak, melyek szinte vonzzák maguk köré a
leírás szétágazó gondolatait. Látszólag egymás mellé
nem   illô   fogalmak   összekapcsolásával,   sejtelmes    elhallgatásokkal
érzékelteti a kimondatlan lényeget. Stílusa
választékos,  leírásaiban, hasonlataiban és jelzôs szerkezeteiben  nagyfokú
hangulatteremtô és megjelenítô erô rejlik.

  Figyeljük meg Márai stílusának néhány sajátosságát az
alábbi idézetekben!

  "S látni napfölkeltéket, mikor a táj sárga önkívületben kezd
énekelni,  a  trópusi  hajnal minden színével és  hangjával,  hogy  befogad
szemed  és egy pillanatra érzed, mit vesztettél el  városaidban."  (Istenek
nyomában)

  "Az  árus  fekete pamutpapucsaiban,  fehér  gyapjúharisnyáiban,  szürkére
kopott,  fekete  ördögbôrnadrágjában s karcsú felsôtestén  derékig  leomló,
vörös sujtással kivarrott rövidujjú zekében, oly nesztelenül járt és  kelt,
együgyű  és  választékos  szomorúsággal, mintha  valamilyen  különös  gyász
szertartásában vett
volna részt." (A sziget)

  "Edit nincs most itt, s hiányát valahogy természetesnek érzem. Edit  soha
nem  volt  ott, ha nagyon kellett. A neve két magánhangzója  világoskék  és
szürkésfehér, mint egy labdajáték-
egylet kissé piszkos jelvénye." (Féltékenyek)

  "A  köd  fölött tiszta volt a táj, éles rajzú, szende és  üde,  mint  egy
vízfestékkel színezett vizsgarajz." (Féltékenyek)


       A  szerzô életének és munkásságának részletes  bemutatása,
valamint számos művének ismertetése és elemzése után számitógépes
feldolgozásban  olvassuk  el a mellékletben  a  kiemelt  rövidebb
irásokat,illetve  nagyobb  művek részleteit.  szakitsunk  idôt  a
szerzô  minél több művének elolvasására, valamint a Magyar  Rádió
Hangarchivumának a segitségével a szerzô műveinek  rádiószinházi,
illetve elbeszélö műveinek rádióváltozatait!

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése