Márai Sándor
(1900-1989)
Márai (eredeti nevén:
Grosschmid) Sándor Kassán
született polgári
értelmiségi családban. Ősei szász polgárok
voltak.
Középiskolai tanulmányait szülővárosában,
Eperjesen és Budapesten végezte.
18
évesen már tárcákat írt a Budapesti Naplóba, majd rendszeres újságírói
tevékenységet fejtett
ki. 1919-tôl 1923-ig
Németországban, 1923-tól
Párizsban élt. Lipcsében, Frankfurtban és
Berlinben egyetemi tanulmányokat
folytatott.
A Frankfurter Zeitung
gyakran közölte cikkeit.
1926-ban
hosszabb utat tett a Közel-Keleten. Európa
polgárának hitte magát, annak a
liberális polgári szellemnek a szolgálatát
vállalta, mely ifjúságában vette
körül.
1928-tól Magyarországon kapcsolódott
be az irodalmi
életbe. Hitler
hatalomra jutása és a németországi események
azt a
meggyőződést
keltették benne, hogy a polgári
liberalizmus halálos sebet
kapott. Egyre szenvedélyesebben igyekezett
olyan
szellemi magatartást kialakítani, mely
alkalmas a barbár korszellemtől és a
technikai civilizációtól fenyegetett európai
kultúra védelmére. Cikkeiben,
könyveiben, Naplójában (1943-44)
megfogalmazta szembenállását a háborúval, az
antidemokratikus
törekvésekkel.
1945 után bizalmatlanul
figyelte a változásokat,
nem azonosult a
megújulásnak azzal a lázas várakozásával,
mely a hatalom birtokába törekvő
rétegeket
jellemezte. 1948-ban Svájcba
távozott, 1950 és
52 között
Olaszországban élt, aztán
az
Egyesült államokban telepedett
le. A kaliforniai
San Diegóban,
otthonában maga vetett véget életének.
Az
első olyan könyve, amelyet a későbbiekben is magáénak
vallott,
az Istenek nyomában c., közel-keleti
tapasztalatairól beszámoló
útirajza
(1927). Némi szkepszissel szemléli az ősi világot, melyet már a
maga
képére kezdett formálni az elgépiesedő civilizáció. Asszociációi
az
idő különböző rétegeiben
csaponganak,
s ezáltal ér el olyan lebegést, mely belső
hullámzást ad
szövegének.
Márai
önéletrajzi hajlamú író. Felfedezi önmagában, hogy
az ember "titokzatos lény",
megértése után is marad benne
egy
kifürkészhetetlen mag. Fiatalkori
regényei önismereti útját
tárják
elénk.
A zendülők c. regény (1930) a világháborúról és a
kamaszkorról szól.
Mindkettő
kilépés a bizonyosságból a
bizonytalanságba, a rendből
a
zűrzavarba,
elmozdulás, melynek következtében a bensőséget otthontalanság
váltotta
fel. Az író egymás tükörképeként értelmezi a felnőttek háborúját
és a kamaszok céltalan játékait. A
"zendülés" ésszerűtlensége egyszerre
felfokozott
gyerekkor és a háború
kicsinyített mása. A
"zendülők" olyan
fiúk, akik fellázadtak apáik törvényei ellen.
A megjelenített feszültségnek több vetülete
van: nemzedékek
szembenállása, s ennyiben lélektani jellegű,
mivel a felnőtté
válás
kérdéseit érinti; történeti jellegű, hiszen a háború előtti s utáni
élet ellentétére is vonatkozik; ugyanakkor
művész és
polgár viszonyára is utal. A gyakori
nézőpontváltás lehetővé
teszi, hogy mindkét fél igaza érvényesüljön.
A regény nagy
belső átéléssel fejezi ki a kamaszok
képzelőerejének öntörvényűségét, végső
soron mégis az apák értékrendjét tünteti föl
magasabb rendűnek.
Az Idegen emberek c. kétkötetes regény (1930) az
emigráns életérzést
jeleníti meg. Egy magyar fiatalember hányódik
a
háborút
követő zűrzavarban, egészen
áthatja az idegen lét törvényeinek
szédülete, az idegenséget a meghitt szerelmes
együttlét sem oldja fel.
A sziget c. regény (1934)
főalakja neurózisának égő fájdalmát a
bűn, a
gyilkosság útján akarja föloldani.
Gyilkosságát
úgy
értelmezi, mint a legmagasabb rendű művészi tettet,
melynek révén
kinyílt
előtte az idő.
A kétségbeesett boldogságkeresésének ez a
szélsőséges, a társadalmi normákat elvető
útja
sem
vezet a teljes
szabadsághoz, hiszen átélőjének
lelki egyensúlya
megrendül, a társadalom pedig a
"szigeten" is utánanyúl szabályaival.
Egy polgár vallomásai
Márait már hosszabb
ideje izgatta a vállalkozás, hogy könyvet
írjon
szülővárosáról, gyermekkoráról, első élményeiről. Hét év kellett
hozzá,
hogy a témát megérlelje.
Az
Egy polgár vallomásainak (1934-35) első kötete a kitörésről, a második
pedig az elszakadás hiábavalóságáról,
lehetetlenségéről számol be. Az első,
önmagában
is megálló kötet a magyar széppróza legjava
remeklései közé
tartozik.
A második kötet
műfaji tekintetben is különbözik
tőle, és
esztétikai szinten is alább esik.
A könyv címe - kivált I. kötete - joggal
foglalja magában a
vallomás
megjelölést.
A beszélő a
maga emberré válásáról
vall: a jellem,
a
magatartás kibontakozását minden oldalról
erősen meghatározó társadalmi és
művelődési körülmények közül indul el, s
egészen máshová érkezik meg, mint
a
meghatározó tényezők ezt várhatóvá tennék. Ebben az egyedi úteltérésben
azonban
mély lelki, gondolati, művelődési, történeti logika érvényesül, s
éppen ennek a mesteri ábrázolása emeli ezt a
könyvet remekművé.
Márai
könyvét az emlékirat legfontosabb vonásai is
jellemzik. Márai is, mint a nagy emlékírók,
azt mondja
el, mi történt vele, mit élt át élete nagy
sorsfordulóin.
Ám a
történteket a fikció felé tágítja, s így egybevonja a
"vallomás", az
"emlékirat" és a "regény"
néhány fontos
műfaji
jellegzetességét. Márai azonban nemcsak saját
életútját, saját
családját
rajzolja meg, egy
réteg helyzetének, kultúrájának és
magatartásának változásait is bemutatja, mint azt az ún.
családregények,
szociálpszichológiai ábrázolások, művelődéstörténeti korrajzok
is teszik.
Mindezt
olyan módon jeleníti
meg, hogy a
megjelenítő - örökségén,
környezetén,
kapcsolatain keresztül -
szembenéz saját emberi
lényének,
szituációjának, értékrendjének és céljainak
kérdéseivel is.
Az első kötet a szülői ház részletes megjelenítésével
kezdődik, ám az
állóképszerűség e leírás befejeztével sem
szűnik meg: időbeli előrehaladás
helyett
afféle keresztmetszetet kapunk. Az elbeszélő hosszú időtartamokat
összegez,
és ez az életképszerűség a
célelvű, valamilyen irányba mutató
folyamatok
hiányát jelzi. Ez az időszemlélet
csak az első kötet
utolsó
negyedében
veszíti el korlátlan érvényét a harmadik fejezet végszavaival,
melyek
váratlanul, hirtelen jelentik
be az addigi
folytonosság
megszakadását: "Míg egy napon ez az
idill felrobbant. Tizennégy éves voltam
akkor, s egy reggel elszöktem hazulról."
Az első kötet
zárlata - egy Péter Pál napján
tartott uzsonnának a
rendkívül szűkszavú megelevenítése -
egyszerre irányítja vissza az olvasót
a
kiindulóponthoz, állóképpé merevítve a történetmondást, és a szökést
a
legtágabb
értelemben vett otthontalanság előzményévé fokozza le, teljesen
új
helyzetet jelentvén be
("Megölték a trónörököst"), végérvényesen
folytathatatlannak nyilvánítván az addig
elbeszélteket.
Az
emlékező jómódú, szigorú erkölcsű, német származású családban nő fel.
Folyékonyan
beszél németül, bár anyanyelve
magyar, s büszke arra,
hogy
németségüket őrző ősei milyen nagy számban vettek részt az 1848-as magyar
szabadságharcban.
Ez a
kassai polgárfiú szociális szempontból is nyitott
szemmel jár, látja a társadalmi
igazságtalanságokat, az
úri-polgári
lét különállását, ösztönös
rideg önzését. Különösen
a
cselédsors háborítja fel, úgy érzi,
"minden emberi méltóságon esett sérelem
megaláz minden embert".
De neki e megaláztatáson túl semmi baja. S
akkor 14
évesen kiszalad a gondoskodó családi
közösségből, napokig vándorol, bujkál,
míg
a riasztott csendőrök
el nem fogják. Ezt a
gyermekkori szökését
elemezve
eljut az általánosításig: "Nem tartozom senkihez. Nincs egyetlen
emberem,
barát, nő, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig bírnám, nincs
olyan
emberi közösség, céh,
osztály, amelyben el
tudok helyezkedni;
szemléletemben, életmódomban,
lelki magatartásomban polgár
vagyok, s
mindenütt hamarabb érzem otthon magam, mint
polgárok
között" (I. k. IV. 3.). Később megszokta
ezt az állapotot,
az állandó otthontalanság természetes volt
számára, az
egyedüllétben, a magányban érzi magát
szabadnak.
A regény egyik legfontosabb rétege a polgárság rendjének,
biztonságos
nyugalmának,
szilárd és megkötő hagyományrendszerének képét adja.
Biztos
kiérlelt tudás,
szerény,
de nem szegényes életvitel, szívós munkavégzés, az alkotó
munka
szeretete jellemezte ezt a réteget.
A
fiatal Márai fellázadt apái
rendje ellen, de a kitörésnek a
módja nem
haladta
meg a polgárság hagyományvilágát: Márai soha
nem szakadt ki a
polgári rendből.
Művében a polgártól való elszakadásának és a
polgári
életeszményhez való hűségének történetét írta
meg.
Márai egy nagyon is tagolt polgárfogalommal dolgozik.
Távolabbi ősei
szorgalmas mesterember-polgárok,
a közelebbiek feladatukat értő
hivatalnok-polgárok, a
közvetlen
családtagok egy része viszont már széles tájékozottságú polgári
értelmiségi.
Az író nemcsak történeti,
hanem társadalmi, mentalitásbeli
tekintetben is
biztosan ismeri és tagolja a polgárság világát.
Körképet
ad róla, s minden rétegét egy-egy rokona vagy
ismerőse
egyéni és családi sorsa köré rajzolva mutatja
be.
Márai nemcsak nagyfokú
pontossággal és árnyaltsággal rajzolja
alakjait,
hanem mesteri módon felidézi,
megteremti az őket körülvevő milliô- és
sorshangulatot,
ugyanakkor önmagát is folytonosan
reflektálja. Teljes
elszántsággal, de egyben tárgyias
méltányossággal kívánt szembenézni azzal
a világgal, amelyben immár
nem találta otthonát.
Bensőséggel, bizonyos nosztalgiával jelenítette meg a
polgári világot, de ehhez a nosztalgikus
együtt énéshez
mindig társul egy határozott distancia,
távolságtartás is.
A megértő beleélés s az elhatároló distancia
minőségét,
fokát és módját kifejező eszközeinek
csodálatos bőségű
tárháza
nyújtja, s ezzel egyben a társadalmi, a
lélektani, az etikai
kapcsolódásokat és ítélkezéseket, választásokat és döntéseket
is gazdagon
bemutatja. Dezsőt, aki
mészárosnak állt, meleg humorral rajzolja,
Ernőt, a
nagy zenész karrierről álmodozó
lokálzongoristát groteszk tragikummal, Zsüli
tantit, a regényírót gyöngéd
iróniával,
a bécsi operettcsaládot burleszk
pikantériával, a
szobaszocialista morva-osztrák
főméltóság rokont együtt érző komikummal,
Gizellát,
aki a folyamőrrel
"megcsinálta élete szerencséjét", bohózati
tréfával, az
ortodox zsidó család nyüzsgését kedves
mulatsággal, a
szélhámos
ezredesfi Bercit megvető
szatírával, a kongregációt
vezető
paptanár harcát a gyerekek szeretetéért
borzongóan
émelygôs megértéssel, a fölkapaszkodó zsidó család életvitelét
odavetett csípős gúnnyal, a híres
jogtudós nagybácsi szuverenitását csodálva,
megértve,
megítélve és elhárítva mutatja be.
Márai úgy vélte, hogy az európai
polgárság teremtette meg a lehetőséget
arra, hogy az ember szabadon kérdezhessen és
kételkedhessék. ám a polgárság
eltömegedésével, hatalombirtoklásával elkényelmesedett, eltompult.
Megelégszik öröklött, kész feleletekkel vagy
üres,
hiányérzet nélküli kétkedéssel. Ezért a távolságtartás.
A vallomástevő ugyanakkor az egykori
polgárságnak, a
lehetőségek létrehozóinak utódaként vállalta
a polgár
nevet, minden distancia mellett is. A polgári jogrend államánál, a polgári
társadalom kezdeményező készségű
munkarendjénél, a polgári humánum
szociál-liberális
magatartásánál jobbat nem látott, nem
tapasztalt. Ezért
nem
csatlakozott egyik demagóg utópiákat ígérő csoporthoz sem.
Világosan
állt előtte, hogy biztonságot
csak
az európai múlt által teremtett értékekre lehet építeni. Sajnálja
a
régi polgári közösségek széthullását, de
tudja,
hogy ez a világ a teljes individualizáció felé halad vagy pedig
a
tömeggé süllyedés felé.
Az
individuum méltóságát, a független egyéniséget a
hagyományos életstílust kialakító polgárság
is elismerte
és
tisztelte. A nagybácsik, a független jogászok, kereskedők életmódja és
szemlélete
erősen hatott a vallomástevőre, aki az íróságban találta meg a
függetlenséget, s
különbözni
tudásával alakította ki
magának azt a
helyzetet, amely
érintetlenné
tette az irodalom
harcaitól, s szembefordította minden
pártpolitikával.
Az
önálló egyéniség egyik legjellemzőbb vonása az
önálló, független gondolkodásmódra való
törekvés. Az
író
finom iróniával jeleníti meg a
kor vallásos nevelésének korlátait s
vele szemben a polgár önállóságra való
törekvését. Ezt mutatja az a nagy
összecsapás, melynek
során az ifjú Márai szakított lelkiatyjával,
a "lélekhalász
Fókával", s a kiválasztottság langyos
állapotából kitaszított, bűnös lett.
Az intézetben idegenkedett az egyformaságtól,
nem akart beilleszkedni ebbe
a közösségbe,
lázadás nélkül őrizte függetlenségét. Az
iskola sem individuumokat nevelt,
nem tette lehetővé, hogy ki-ki tehetségét és
legjobb hajlamait kifejlessze.
A
vallomás egy nemzedék életérzésének is kifejezője.
E generáció tagjai kiszakadtak a polgári
életből, átélték
a háborút, a forradalmakat, felismerték, hogy
a rend és
biztonság kora véget ért. A fiatalok
védekezési módja
az individuum jogának sajátos örzése és
kialakítása: a
bandákba
verődés, a konvenciók
elleni lázadás, a
"sértődött magány"
állapota.
Hagyományos polgári családok
bomlottak föl, magányos fiatalok
rótták Európa országútjait, hogy megismerjék
az álmaikban még érintetlenül
élő
igazi szabadságot, de amerre néztek "sötétség gomolygott",
előttük az
"értékek átértékelésének" gyanús
időszaka, "a jelszavak divatja".
Márai
számára az egyéniség megőrzésének lehetőségét az irodalom kínálta:
előbb
az újságírás változatossága, majd
maga az írás, a "munka", amely
visszaidézte az apák nemzedékének
életvitelét. Az állandó otthontalanságban
így talált otthonra, s így jutott közelébe az
"egész"-nek, mely felbomlott
e korban, de az irodalom, az írás által mégis
megismerhető.
A
következő években Márai nagyfokú termékenységgel írja
műveit.
A féltékenyek c.
regényében (1937) élesen elválnak
egymástól az idő
különféle síkjai: a fizikai, a nagy tömbökben
telő,
korszakokat alkotó történelmi és a személyes,
az egyéni. A hatalmas léptékű
időzónába, a város idejébe, amely voltaképp a
polgári liberális életforma hagyományait
jelenti, ágyazódik
bele a szereplők személyes ideje, amely már
sok változatot
mutat.
A
regényben fontos szerephez jut a végzet, az eleve elrendelés, valamint
a Biblia mint előkép. A bibliai rájátszások
az írói
eltávolítás
eszközei is. Bibliai a helyzet
is, melyet a regény Várossal
foglalkozó
része állít elénk: az idegen
hódítók leigázzák a "választott
népet", mely azonban szívósan és
kitartóan őrzi a Városhoz való tartozással
egyenértékű hitét és küldetéstudatát.
A
féltékenyek Márai leglíraibb műve. A szavak áradata, az
alá- és mellérendelések egymásutánja, a
hatalmasra növesztett
hasonlatok
fellazítják szerkezetét, a nagy terjedelmű monológokat szó- és
gondolatismétlések szövik
át. A folytonos kitérők, a leírásokban
rejlő
megjelenítő erő Thomas Mann írói módszerére
utal vissza.
A
Szindbád hazamegy c. regényben (1940) Márai átlép a
nosztalgia illúziós világába: mély
beleéléssel kelti fel Krúdy
világát,
lebegő, zenei stílusának hatását. A Krúdy-legenda atmoszferikus-
imitációs túltelítésével azonban nemcsak
vállalja
nosztalgiáját, de elmenvén a paródia
határáig, búcsút is vesz
tôle.
A
Vendégjáték Bolzanóban (1940) Casanova bolzanói kalandját meséli el. A
főhős megszökik, új csínyekre készül.
A
hatalom és az erőszak nem tud mit kezdeni vele,
az egyszerű emberi
érzések,
a szerelem a diktatúra által sem fékezhetôk. A jelen
kalandjába
belejátszik a múlté is, s mindez azt
igazolja, hogy az emberi élet kiszámíthatatlan,
mindig adott a
sorssal való "bajvívás" lehetősége.
A kaland maga az élet. Casanova azonban
nemcsak kalandor, hanem sztoikus gondolkodó
is, aki tudja, hogy végzetünket
önmagunkban hordjuk.
Márai
ekkorra már kialakította a maga jellegzetes előadásmódját, melynek
lényege
az egymást követő monológokból
álló párbeszéd. Ezt a regényírói
technikát mesterien alkalmazza
A gyertyák csonkig égnek c. művében (1942).
Két régi barát - a
tábornok
és Konrád - évtizedek után újból találkozik, s végigbeszélik
az
éjszakát, keresik három összefonódó élet
titkát és végzetét. Egyikük annak
idején elárulta, sőt majdnem megölte
barátját, elcsábította feleségét. A regény a
lélek mély világának
zajlását rögzíti, analízisében jelen és múlt
szövődik egymáson
át. A beszélgetőtársak végül menthetetlenül
és végzetesen magukra maradnak
életük megoldhatatlan kérdéseivel.
Márai
nem volt igazi színpadi szerző, de amikor a helyzet
fenyegetővé
vált, a színpad
szavát választotta, hogy
az erőszakos
hatalommal
szemben védje az egyén, a szabad emberi
társulás jogát és
méltóságát.
A Kassai polgárok (1942) a polgárerkölcs
himnusza. Gyönyörű,
képekben
gazdag nyelven szól a
polgári tisztességről, a
városhoz, a
munkához, a feladathoz hű magatartásról.
írónk
itthoni munkásságát a Sértődöttek c. regény (1947-
48) zárja. Garren Péter, az egyes szám elsô
személyben megnyilatkozó főhős
úgy érzi, hogy megsértették, mert a Hang,
Hitler hangja behatolt az ô személyes
valóságába, veszélyeztette a "művet",
amit elődei teremtettek meg. Európát csak
írói menthetik meg. Az igaziak a magányba
menekülnek, mely
művüket sértetlenné teszi, s megőrzi az
irodalom rangját. írni
beavatottság, titokzatos kapcsolat létesítése
az anyanyelvvel, a
nemzettel és a legyőzhetetlen művészettel.
Márai
elsô korszakában írt művei megteremtették a
folytonosságot Kosztolányi, Krúdy és a
harmadik nemzedék írói között.
Az emigrációban
Márai
idegennek érzi magát a megváltozott világban, virtuális magyarság-
és
kultúreszménye: "Nincs más haza, csak az anyanyelv." Halotti
beszéd c.
verse
(1950) az emigráns életérzés hiteles megszólaltatása, a hazátlanság
és kivetettség kivételesen nagy vallomása.
Az
emigrációban írt regényeiben elsősorban azt vizsgálja,
milyen
az, amikor egy világ, egy kép összeomlik. Regényvilágának központi
motívumai: a rosszat az emberiség kezdettől
fogva magában hordja, és csak a mítosz
sugárzásában vagy a
művészetben
oldhatja fel; a tiszta, nagy
eszményeket a hétköznapi
élet
megcáfolja és bepiszkítja, de ezeket
kiküzdhetjük
magunknak egy virtuális világban (Béke
Ithakában, 1952; San
Gennaro vére, 1955; ítélet Canudosban, 1970;
Rómában történt
valami, 1971; Az erősitő, 1975; Judit... és
az utóhang, 1980;
Harminc ezüstpénz, 1946; 1983).
A
Naplót (1943-1976) Márai még Budapesten kezdte
írni;
1944-ben, a német
megszállás után leányfalusi
menedékhelyén
folytatta, majd egészen 1975-ig írta tovább
feljegyzéseit. Az
első kötetben, 1943-44 szorongattatásairól számol
be,
azután azt bizonyítja, hogy a háború
utáni világ is rossz és értelmetlen, az író a
fegyelmezett
magatartás, a józan távolságtartás, az
irodalom idejébe,
a lélek "mélyeibe" való
visszahúzódás útján őrizheti
azokat az értékeket, amelyek majd egy eszmélő
világnak pillérei lehetnek.
Márai
Sándor figyelő és boncoló, mérlegelő és ítélő intellektus, írásait
tárgyias hűvösség és szenvtelenség
mögé
húzódó, sorsot és világot
analitikusan rögzítő előadás
jellemzi. A
legtöbb termékeny íróhoz hasonlóanő
is
egyenetlen életművet hozott
létre, de legjobb írásaiban
a magyar
önéletírás
és regény (Egy polgár
vallomásai, A féltékenyek,
Szindbád
hazamegy, ítélet Canudosban), az esszé és az eszmélkedő tárca (Bolhapiac,
1934;
Füves
könyv, 1943; Föld, föld!..., 1972)
egyik legnagyobb mesterének
bizonyult.
Márai a teremtô képzelet tevékenységét, a kifejezést
tartotta a végsô
értéknek. Ezért feszegette egy hosszú
életen át a magyar nyelv titkait, s ezért
tudott anyagának fölényes ura, a
nyelvnek
is egyik legjobb hazai ismerôje lenni.
Arany és Kosztolányi
tisztelôje
és tanítványa e tekintetben: a
saját nyelvébôl merít,
abból
kever
ki minden egyedi
és rétegnyelvet, és így érezteti
a különbözô
szociológiai és műveltségi szinteket, lelki
rétegeket.
Szövegének sajátos ritmusa van, asszociációi az idô
különféle rétegeiben csaponganak, s ezáltal
ér el olyan
lebegést,
mely belsô hullámzást ad szövegének. îrásaiban
gyakoriak az
ismétlések, és felbukkannak bennük
olyan kulcsszavak, melyek szinte vonzzák
maguk köré a
leírás szétágazó gondolatait. Látszólag
egymás mellé
nem
illô fogalmak összekapcsolásával, sejtelmes
elhallgatásokkal
érzékelteti a kimondatlan lényeget. Stílusa
választékos,
leírásaiban, hasonlataiban és jelzôs szerkezeteiben nagyfokú
hangulatteremtô és megjelenítô erô rejlik.
Figyeljük meg Márai stílusának néhány sajátosságát az
alábbi idézetekben!
"S látni napfölkeltéket, mikor a táj sárga önkívületben kezd
énekelni,
a trópusi hajnal minden színével és hangjával,
hogy befogad
szemed
és egy pillanatra érzed, mit vesztettél el városaidban." (Istenek
nyomában)
"Az árus fekete pamutpapucsaiban, fehér
gyapjúharisnyáiban, szürkére
kopott,
fekete ördögbôrnadrágjában s
karcsú felsôtestén derékig leomló,
vörös sujtással kivarrott rövidujjú zekében,
oly nesztelenül járt és kelt,
együgyű
és választékos szomorúsággal, mintha valamilyen
különös gyász
szertartásában vett
volna részt." (A sziget)
"Edit nincs most itt, s hiányát valahogy természetesnek érzem.
Edit soha
nem
volt ott, ha nagyon kellett. A
neve két magánhangzója világoskék és
szürkésfehér, mint egy labdajáték-
egylet kissé piszkos jelvénye."
(Féltékenyek)
"A köd fölött tiszta volt a táj, éles rajzú, szende
és üde,
mint egy
vízfestékkel színezett vizsgarajz."
(Féltékenyek)
A szerzô életének és munkásságának
részletes bemutatása,
valamint számos művének ismertetése és
elemzése után számitógépes
feldolgozásban olvassuk
el a mellékletben a kiemelt
rövidebb
irásokat,illetve nagyobb
művek részleteit. szakitsunk idôt a
szerzô
minél több művének elolvasására, valamint a Magyar Rádió
Hangarchivumának a segitségével a szerzô
műveinek rádiószinházi,
illetve elbeszélö műveinek rádióváltozatait!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése