MIKES KELEMEN (1690-1761)
Törökországi levelek
(Részletek)
37. levél
Rodostó, 28. Maji, 1720.
Már mi itt derék házastüzes emberek vagyunk,
és úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. De tréfa nélkül,
édes néném, mi itt igen szép kies helyt vagyunk. A város elég nagy és elég
szép, a tengerparton lévô kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy
Európának éppen a szélén vagyunk. Lóháton innét Konstancinápolyban két nap
könnyen el lehet menni, tengeren pedig egy nap. A bizonyos, hogy suhult a
fejedelemnek jobb lakóhelyt nem adhattak volna. Akármely felé menjen az ember,
mindenütt a szép mezô, de nem puszta mezô, mivel itt mindenütt a földet jól
megmívelik, a faluk mellett lévô mezôk nem puszták, és ennek a városnak a
földje olyan mívelt, valamint egy jól megmívelt kert - kivált mostanában
gyönyörűséggel nézi ez ember itt a szántóföldeket és a szôlôköt és a sok
veteményes kerteket. Itt pedig annyi szôlôhegyek vannak, hogy másutt egy
vármegyében elég volna. Azokot pedig igen jól mívelik, és azokban a sok
gyümölcsfák úgy tetszenek, mintha mind kertek volnának. Itt pedig meg nem
karózzák a szôlôt, mint nálunk, azért is az ágak mind le vannak hajolva; a
szôlôgerezdet a levelek béfedvén a földet is árnyékban tartják, e pedig
szükséges ezen a meleg földön, ahol nyárban igen kevés esô jár. îgy a föld nedvesen
marad, és a szôlô sem szárad el.
Itt, a való, sok veteményes kertek vannak, az
idevaló szokás szerént mívelik, de nem lehet a miénkhez hasonlítani. Gyapotat
pedig sohult annyit nem vetnek, mint itt, és a gyapotból való kereskedés itt
igen nagy: Torda vármegyében, gondolom, hogy megteremne, de a mi kokány
földünkön elegendô melege nem volna. Itt az asszonyoknak egész esztendô által
csak az dolgok, hogy a gyapotat elvessék, megszedjék, eladják vagy megfonják.
Májusban vétik el, és októberben szedik meg. Való, hogy sok bíbelôdés vagyon a
gyapottal, de minthogy itt az asszonyoknak semmi más külsô munkájuk nincsen,
azért arra reá érkeznek.
{Kokány: girbegurba, hegyes-völgyes}
A város felôl azt mondhatom, hogy ezen a
földön elmondhatni egy szép városnak, amely nem olyan széles, mint hosszú. De
akármely szép házak legyenek itt a városokon, nem tetszhetnek szépeknek, mivel
az utcára nem hagynak ablakokot, kivált a törökök azért, hogy a feleségek ki ne
láthassanak. Micsoda szép dolog az irigység! A piaca a városnak igen bôv. A
sokféle szárnyas állat, gyümölcs, kerti vetemény itt olcsó, amég ide nem
jöttünk, még minden olcsóbb volt. De ha egy kis drágaságot okoztunk is, de a
való, hogy csendességet is okoztunk, mert a lakosok magok mondják, hogy amég
ide nem jöttünk, ahol most vagyunk szállva, ott az utcákon nappal is félve
jártanak az asszonyok és leányok; estvefelé pedig akit kívül találhattak, azt
elragadták, és gondolja el kéd, mint bocsátották el? Még gyilkosságok is
estenek, ezeket pedig a jancsárok, görögök és örmények követték, de már most
legkisebbet sem hallani. Estve kiki sétálhat az utcákon, semmitôl nem tarthat.
A való, hogy mink is sokan vagyunk, de legkisebb dolog ha történnék, a kapunkon
lévô harminc jancsár megtanyítaná azokot, akik valamely garázdát akarnának
indítani. Nem is lehet már csendesebb hely, mint ahol mi lakunk. Estve idegen
jancsárt, se görögöt nem látunk, noha a szép idôkben tizenegy óráig is kint
vagyunk. Csak ilyen hamar is már micsoda hasznára vagyunk a városnak, hát még
ezután. Csak azt bánom, hogy messze vagyon Bercsényi úr tôlünk: ô nem bánja,
mert ritkábban megyünk hozzája, és annyival kevesebb lesz a költség. De mit
tudunk tenni, ha messze is, csak oda kell menni - hát hogy töltsük az idôt? Még
az asszonyok sem szeretik aztot, de mit tehetnek velünk együtt róla? A való,
hogy a nem nekik alkalmatlanabb, hanem nekünk; mert csak el kell hozzájok
menni, valamint az úr dolgára.
Már eleget beszéltem a városról és a
földjérôl; hanem már a mi házunknál lévô szokásról kell szólni és az idô töltésérôl.
A való, hogy egy klastromban nincsen nagyobb rendtartás, mint a fejedelem
házánál. Ezek pedig azok a rendtartások: Reggel hatodfél órakor a dobot
megütik, akkor a cselédeknek fel kell kelni, és készen kell lenni hat órára.
Hat órakor dobolnak, és akkor a fejedelem felöltözik, azután a kápolnába
megyen, és misét hallgat. Mise után az ebédlôházban megyen, ott kávét iszunk és
dohányozunk. Amikor az óra háromfertály nyolcra, akkor elsôt dobolnak misére,
nyolc órakor másodikát, és kis idô múlva harmadikot dobolnak. Akkor a fejedelem
misére megyen, mise után a maga házába megyén, és kiki oda megyen, ahová
tetszik. Tizenegyedfél órakor megütik a dobot ebédre, és tizenkét órakor
asztalhoz ülünk, és törvényt teszünk a tyúkokra. Harmadfél órakor a fejedelem
csak magányosan a kápolnába megyen, és ott vagyon három óráig. Mikor az óra
háromfertály ötre, akkor elsôt dobolnak estvéli imádságra, öt órakor másodikát,
és egy kevés idô múlva harmadikát. Akkor a fejedelem a kápolnába megyen, és
azután kiki eloszlik. Vacsorára hetedfél órakor dobolnak. A vacsora nem tartván
sokáig, nyolc órakor a fejedelem levetkezik, de leggyakortább le nem fekszik
még akkor, és reggel ha szinte hat órakor öltözik is fel, de éjféli két órakor
felkél. Azt pedig ne gondolja kéd, hogy legkisebb változás is legyen
mindezekben. Ha szinte a fejedelem beteg volna is, akkor is mind egyaránt
folynak a rendek. Hatodfél órakor felkelni nem kicsiny dolog, de el nem mulatom
azért, hogy kedvit találjam, és mindenkor jelen vagyok, mikor öltözik. A hivatalom
is azt hozza magával, hogy vigyázzak a cselédekre.
Ezek tehát a mi klastromunkbéli
rendtartásink. Ami pedig a mulatságot és az idôtöltést illeti, a sokféle, és
kiki a maga hajlandóságát követi. A fejedelem minden héten lóra ül kétszer, és
estig oda vadászunk, mert itt igen sok fogoly és nyúl vagyon; veres fogoly több
vagyon, mint szürke. Mikor pedig vadászni nem megyen a fejedelem, akkor csak a
sok írásban tölti az idôt. Mink is jobban töltenôk, ha lehetne, mert az ember
nem mehet örökké sétálni, nem lehet mindenkor a mezôn vándorlani: az idevaló
emberekkel pedig nem lehet társalkodni. Itt az idegen senki házához nem mehet.
Kivált az örmények inkább féltik feleségeket, mintsem a törökök. Még nem
láthattam a szomszédasszonyomot. Napjában tízszer is a kapuja elôtt kell
elmennem, és ha a kapuban talál lenni, úgy szalad tôlem, mint az ördögtôl, és
bézárja a kapuját. Nem törôdöm rajta, mert közönségesen az örmény asszonyok
olyan fehérek, mint a cigánynék. Ebbôl elítélheti kéd, hogy itt a lakosokkal
semmi ismeretség nem lehet. Nem is vesztünk semmit, mert itt ki szôcs, ki
szabó, valami fôrenden lévô emberek itt nincsenek, akikhez mehetnénk. Török
urak vannak, de unadalmas dolog törököt látogatni: egyik a, hogy tôrökül nem
tudok, másik a, hogy ha az ember hozzájok megyen, elsôben: no ülj le, azután
egy pipa dohányt ád, egy findzsa kávét, hatot vagy hetet szól az emberhez,
azután tíz óráig is elhallgatna, ha az ember azt elvárná. ők a beszélgetéshez,
nyájassághoz éppen nem tudnak. Minden mulatságunk tehát abban áll, hogy
Bercsényi úrhoz megyünk vagy ebédre, vagy vacsorára - ott mégis nevetünk a kis
Zsuzsival; mert az asszonnyal reá kell az embernek tartani magát, valamint a
kompodi nemesasszonynak. A már csak a régi dolgokot szereti beszélni, hogy
leánykorában micsoda mulatsági voltanak. Azt jól tudja kéd, hogy nekem ahhoz
semmi kedvem nincsen. Énnekem amicsodás természetem vagyon, elhallgathatom az
embert három óráig is, hogy egyet ne szóljak, de azután kérdje meg kéd tôlem,
mit beszéltek nekem? Egy szót sem tudnék megmondani belôle. îgy vagyok azzal az
úriasszonnyal. Két óráig sem szólok egyet. Ha nevet, én is nevetek, de sokszor
nem tudom mit - azt gondolja, hogy én azokot mind nagy figyelmetességgel
hallgatom. Ugyanis, ha én régi dolgokkal akarom az idôt tölteni, a Nagy Sándor
históriáját olvasom, az elég régi.
{Kôszeghy Zsuzsi; Mikes feleségül akarta
venni, de végül is 1723-ban Bercsényi Miklós felesége lett.}
Mindezekbôl megláthatja kéd, hogy micsoda
városban telepítettenek le bennünket; annak micsodás lakosai vannak, micsoda
környéke; itt micsodás szokást tartunk. De azt még nem mondottam kédnek, hogy
én micsodás szokást tartok. Az én szokásom a, hogy tíz órakor lefekszem, és a
szemeimet bézárom, és rend szerént azokot fel nem nyitom másnap hatodfél óráig.
Ezt a dicséretes szokást mind télben, mind nyárban megtartom. Azért ez a levél
olyan hosszú, hogy már tíz óra, aludjunk hát, édes néném! De az egészségre kell
vigyázni, ha azt akarja kéd, hogy gyakran írjak. Másszor többet vagy
kevesebbet. Ihon azt majd elfelejtettem megírni, hogy az a veszett köszvény az
urunkra jött alkalmatlankodni.
112. levél
Rodostó, 8. aprilis 1735.
Amitôl tartottunk, abban már benne vagyunk.
Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és
atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a
földi atyáinknak halálokot kell siratnunk. Az Isten mára halasztotta halálát
urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma
megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy
megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk bôvséggel
könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságosan reánk szállott. De ne azt a
jó atyánkot sirassuk, mert ôtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei
lakodalomba vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek poharából itatja, hanem
mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani,
micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk még csak a legalábbvalón
is. îtéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet, de mivel tudom,
hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind
könnyhullatásimmal leírom, ha szinte azáltal megszaporítom is keserűségemet.
{"Még ma velem leszel a paradicsomban.":
Idézet Lukács evangéliumából. Jézus a keresztfán a bűneit megbánó egyik
latornak válaszolta.}
Śgy tetszik, hogy az utolsó levelemet az
elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy
bágyadtságokot érzett, igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt
végben, abban a gyengeségiben is az esztergájában dolgozott elsô aprilisig.
Aznap pedig a hideg erôsen jött reá, és annál inkább meggyengíttette. Másnap
jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban,
hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte
neki a szentelt ágat, térden állva vette el kezébôl, mondván, hogy talám több
ágat nem fog venni. Hetfűn jobbacskán volt, kedden hasonlóképpen, még a dohánt
is megkívánta, és dohányzott. De azt csudálta mindenikünk benne, hogy ô semmit
halála órájáig a háznál való rendben el nem mulatott, se meg nem engedte, hogy
ôérette valamit elmulassanak. Mindennap szokott órában felöltözött, ebédelt, és
lefekütt, noha alig volt el, de mégis úgy megtartotta a rendet, mint egészséges
korában. Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett, és csak mindenkor alutt.
Egynehányszor kérdeztem, hogy mint vagyon, csak azt felelte: én jól vagyok,
semmi fájdalmat nem érzek. Csütörtökön igen közel lévén utolsó végihez,
elnehezedék, és az urat magához vette nagy buzgósággal. Estve a lefekvésnek
ideje lévén, kétfelôl a karját tartották, de maga ment a hálóházában. A szovát
igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette
voltunk. A pap kérdette tôle, ha akarja-é felvenni az utolsó kenetet? Intette
szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket és vigasztalásokat
mondván neki, nem felelhetett reája, noha vettük észre, hogy eszin van. Azt is
láttuk, hogy az intéskor a szemeibôl könnyhullatások folytanak. Végtire
szegény, ma három óra után reggel, az Istennek adván lelkét, elaluvék, mivel
úgy holt meg, mint egy gyermek. Szüntelen reá néztünk, de mégiscsak azon vettük
észre általmenetelit, amidôn a szemei felnyíltak. ő szegény árvaságra hagya
bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sírás, rívás vagyon közöttünk.
Az Isten vigasztaljon meg minket.
{Virágvasárnap a húsvétot megelôzô vasárnap:
Jézus ezen a napon vonult be Jeruzsálembe, s a tömeg pálmaágakkal üdvözölte.}
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése