google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 7., péntek

Radnóti Miklós élete és munkássága


Radnóti Miklós (1909-1944)

            Radnóti Miklós költő, műfordító, a magyar antifasiszta líra kiemelkedő művelője.
            1909 május 5-én született Budapesten polgári család gyermekeként. Anyját születésekor, apját pedig tizenkét évesen vesztette el. Ezt követően gazdag anyai nagybátyja nevelte. Az elemit és a középiskolát Budapesten végezte, majd a csehszlovákiai Liberecben textiltechnikai főiskolán tanult. 1930-ban beiratkozott a szegedi egyetem magyar-francia szakára. A haladó baloldali mozgalmakkal már az 1920-as évek végén kapcsolatba került. Bekapcsolódott a szegedi fiatalok falukutató munkájába, s kapcsolatban volt az illegális kommunista pártszervezettel is. Később ledoktorált, disszertációja Kaffka Margit művészi fejlődése címmel jelent meg. Ekkor írásaiból, fordításaiból, tanításból élt. 1937-ben irodalmi munkásságának elismeréseként Baumgarten-díjat kapott. Párizsi útjain a modern irodalommal és művészettel ismerkedett. Figyelte a spanyol szabadságharc eseményeit, részt vett a FKP mellette szervezett akciójában is. A magyarországi fasizmus térhódítása azonban egyre nehezebbé tette életét. 1940-től kezdve kisebb megszakításokkal munkaszolgálatos volt. 1944-ben a szerbiai Borba hurcolták, majd a menekülő hitleristák kegyetlen erőltetett menetben vitték Németország felé. Az agyongyötört költőt a győri Abda határában valószínűleg 1944 november 9-én agyonlőtték. Amikor holttestét exhumálták, viharkabátja zsebében találták meg utolsó, halála előtt írt verseit (Bori notesz).
                        Az avantgárd vonzásában
            Fiatalon kezdett verseket írni, ekkor még erősen érződik Ady ill. Babits hatása. Ezt követően lassan kezdett elszakadni attól az irodalmi örökségtől, amit elsősorban a Nyugat s általában a szimbolista-impresszionista hagyomány jelentett számára. Az új formák keresésében támogatták az avantgárd irányzatai: legerőteljesebb mértékben az expresszionizmus s kevésbé a szürrealizmus.
            Meglehetősen bő verstermésből a pályájának kezdeti szakaszát jelző első három kötetbe meglehetősen kevés költeményt válogatott. Ezek mind az avantgárd vonzásában születtek: a hagyományos ritmust, strófákat és a rímet elvető szabad versek. Az előző nemzedéktől való függetlenségüket hangsúlyozó, fiatal, lázongó lírikusok formája volt akkor az ún. szabad vers, amely a formai kötetlenséget merész, kihívó, olykor mesterkélt képek zsúfolt halmozásával kapcsolta össze. S újszerű volt sok esetben a versmondattan is: több költeménye egyetlen mondat, mely lélegzetnyi szünet és megállás nélkül a sorhatárokat eltüntetve rohan a záró képig.
            A Radnóti által előszeretettel alkalmazott ún. klasszicizált szabad vers egyszerre kötött és kötetlen művészi alakzatáról beszélhetünk.
            Az első három kötet legfőbb tárgyköre egyfajta, jórészt napfénnyel teli, bár időnként el-elborongó természetélmény s a természetben otthont találó ujjongó szerelmi érzés. A versek többségét a reneszánszra emlékeztető derűs, pogány életöröm szövi át, mely friss, fiatalos szinte már hivalkodó erotikájával fittyet hány a morózus tekinteteknek. A Pogány köszöntő és az Újmódi pásztorok éneke címek is az élet szépségeinek élvezését s lírájának az antik bukolikus költészettel való kapcsolatát hangsúlyozzák. Verseiben nyomon követhető a Fanni iránti érzelem fokozódása, kiteljesedése.
            A bukolikus idillek mellett kiseb számban ugyan, de jelen vannak a halkabb hangú elégiák is. Szomorúságának forrása az ember kedélyállapotának természetes ingadozásán kívül a szegénység volt, költői elismertségének késése s az a tudat, hogy csak vidéki, szegedi költőnek tartották. Az első három kötet verseit a költő ciklusokba osztotta, s mind a háromban találunk borongós hangulatról, levertségről hírt adó verscsoportokat.
            Keserűségének politikai indokai is voltak. A fiatal Radnóti költészetének egyik jelentős szólama a közösségi felelősségtudatból, a szociális elégedetlenségből fakad. A szegényekkel való együttérzés, a munkások iránti szolidaritás hangjai szólalnak meg az első kötet Sirálysikoly című ciklusában legtöbbször áttételesen, költői képekbe rejtve.
                        Költészetének leegyszerűsödése
            Újhold (1935) kötetében változást, elsősorban stílusváltozást figyelhetünk meg. A versek jó része még a rímtelen formákhoz tartozik, de a stílus határozottan leegyszerűsödik, elmarad az olykor egymásra torlódó merész és mesterkélt képek zuhataga, s a költemények közérthetőbbek, világosabbak. Megjelennek már a meghatározott számú sorokból álló, rímekkel ellátott strófaszerkezetek: a költemény egyharmada már kötött vers.
             Lehet, hogy e változásokat nem csupán tudatos esztétikai megfontolások idézték elő: a világ, a történelem megváltozott, s közben a költő is felnőtté érett, bölcsebbé, elmélyültebbé vált. Hitler hatalomra kerülése, a fajüldöző nemzeti szocialista eszmék térnyerése egy embertelen világ rettenetét keltette fel benne.
            A nyitóvers címe: Mint a bika (1933). A költemény rímtelen szabad vers. Az egész vers egy részletesen kibontott homéroszi (eposzi) hasonlat. Három idő(sík) követi egymást: a múlt, a jelen és a jövő. A múltat idézi a férfierejét kamaszosan fitogtató fiatal bika fölösleges, öncélú mozgása is: magabiztos, gondtalan játék volt ez. A legelő rémületének forrása nem a félelem, hanem a tehenek ámulata, a bika fölényes diadalainak elismerést kiváltó csodálata. A múlt patetikus jellemzésébe jó adag önirónia is vegyül.
            A hasonlat második része a verset indító sor némileg módosult ismétléseivel kezdődik. A "mostan" határozószó s a jelen idejű ige hangsúlyozza az új idődimenziót. Az előző rész mozgalmas zsúfoltságával szemben itt a mozdulatlanság dominál: a bika megtorpan, fölszagol, fülel, s kifejezetten emberi cselekvésre utaló igék kapcsolódnak hozzá: érzi a közeledő veszélyt, majd elgondolja a farkascsorda képével megjelölt történelmi helyzetet s az ebből fakadó kétféle magatartás lehetőségét. Vagy menekülnie kell vagy vállalja a harcot. A fogalmi és a képi sík szinte azonosult már: a költő jutott el a fenyegetettség, a rá váró halál felismeréséig, s erre agy új életprogram eltervezésével válaszol. Az utolsó két sor már áttételek nélkül, egyes szám első személyben szól. A bátor, morális gyökerű hős helytállás gondolata - a jövőre vonatkozólag - a kollektív reménység hitében oldódik fel: halála példaképül szolgál majd a későbbi nemzedékek számára.
            Végső következtetését tekintve hasonló az Újhold záróverse, a Kortárs útlevelére (1934). Rímtelen szabad vers ez is. A költő a kötet végén még egyszer el akarja mondani mindazt, amit az ellenállás erkölcséről és végső diadaláról az élet kiismerhetetlen útjaira induló társainak szeretett volna adni - útravalóul, figyelmeztetésül. A vers három olyan lehetőséget említ, amely szerint az elkövetkezendő jellempróbáló időkben a kor embere berendezheti életét. Az egyik az ügyes és éber önvédelem. a másik lehetőség az elaljasodás, a szolgaságba való önkéntes beletörődés. Ez megment ugyan az üldözéstől, biztosíthatja a szolgai nyugalmat, de egyet jelent az önbecsülés, az emberi méltóság feladásával. Végül a harmadik megoldás a lázadás, a szembeszegülés a mocskoló korral. Ez a magatartás majd a távoli jövőben nyeri el igazolását: az utódok, a kései fiatal korok emberei fogják igazán értékelni az áldozatot. A költemény lezárásában az a meggyőződéses hit fogalmazódik meg, hogy az emberiség túl fogja élni a rázúduló történelmi csapásokat, s vállalni fogja a költő hagyatékát.
                        Költészetének klasszicizálódása
               Következő köteteiben folytatódott és ki is teljesedett az a művészi-stílusbeli átalakulás, mely már az Újholdban megkezdődött. Visszatért a kötött formákhoz, a szabályos strófaszerkezethez s a nyugat-európai verselés többé-kevésbé szabatos használatához. A Járkálj csak, halálraítélt (1936) és a Meredek út (1938) szinte kivétel nélkül szabályos, rímes jambusokban irt verseket tartalmaz. Ez a fajta klasszicizálódás a kor legtöbb avantgárd költőjénél megfigyelhető: többsége egymás után elfordult az izmusoktól, s visszatért a humánum értékeit örző veretes formákhoz. A képek természetesebbek, könnyen érthetők lettek, jobban szolgálták a mondanivalót.
            Radnóti klasszicizmusát az antifasiszta küzdelem etikája határozta meg. A Járkálj csak, halálraítélt (1936) ismét hangsúlyos helyen, a kötet legvégén szerepel - szerkesztésével is kiemelve a jelentéstőségét. A címet nem csupán afféle költői jóslat magyarázza, sokkal inkább az a történelmi tudatosság, mely tisztában volt a fasizmus természetével. A fasizmus hatalomra jutásától kezdve Radnótinak kétszeresen is halálraítéltnek kellett magát tudnia: a világnézete és a származása miatt is. 1933 óta nem lehetett kétsége saját sorsa felől, éppen ezért a haláltudat beépült mindennapjaiba, költészetébe.
            A kötet címadó versében jelképesen értelmezi élethelyzetét: a táj leírása és megjelenítése ad alkalmat az értékek pusztulásának kiáltásszerű hangsúlyozására. Az ősz, a tél hagyományosan alkalmas a pusztulás érzékeltetésére. Az önmegszólító vers címe (és az első sor) a siralomházat, a siralomházi világot asszociálja, melyben az elitélt rab szorongva várja a biztos véget. Ez a szorongás kiterjed az édenen kívüli világra is: a táj megtelik riadt félelemmel, rémülettel, fenyegetettséggel.
            Két indulatos felkiáltó mondatban robban ki a keserűség dühe: pusztuljon el hát a rettentő világ! Az ősz természet is ellenségessé lett, kipusztult belőle a szépség, a meghittség, az egykori idill: az égről nem a nap melege árad, a selymes fűszálak rozsdás tőrökké változnak át, menekülnek az állatok is.
            A költemény befejező része a borzasztó valóság, a zsugorodó emberség ellenében a lélek belső erkölcsi tartalékainak mozgósításáról vall: a halálraítéltnek tisztának és bűntelennek kell maradnia, ugyanakkor keménynek, hajlíthatatlannak is. A közmondásos egyszerűséggel megfogalmazott életmagatartást az újszerű, egyéni hasonlatok emelik a művészet magasába. A vers szövegösszefüggésében új értelmet kap a "farkas"-motívum. Míg a Mint a bika című művében a "farkascsorda" a humánum értékeit pusztító erők jelképe volt, itt a lélek szabadságát a végsőkig védelmező ellenállásé.
            Radnóti költészete a háborús évek alatt jutott el a maga csúcsaira. A kötött formák társaságában már az antikvitás sorfajai is megjelennek. A versformák megválasztásának világnézeti jelentése is volt abban a korban: a zárt és tiszta forma fegyelme és rendje szembekerült a bomló értékrenddel, az általános zűrzavarral, a fasizmus zavaros eszméivel, s eleve a klasszikus humanizmus hagyományának vallását és folytatását fejezte ki. A költő hónapokig csiszolta verseit.
            Az egymás után következő munkaszolgálatos hónapok megalázó szenvedései, keserves élményei elmélyítették benne a halálraítéltség gondolatát, a haláltudat azonban még inkább fokozta a költőben az élet szeretetét, felnagyította a meghitt otthoni idill és a boldog, harmonikus szerelem értékeit. Ez jelentette számára a legembertelenebb körülmények között is támaszt, és sohasem hagyta kihunyni a túlélés makacs reményét.
                        Tétova óda
            A hitvesi szerelem legkitűnőbb alkotásai a negyvenes években születtek. A személyes élet intimitása és a történelem tragikuma emeli ódai magaslatra ezeket a verseket. Közülük is talán legszebb a Tétova óda (1943).
            A vers címében szereplő jelző bizonytalanságot, határozatlanságot fejez ki, melyben ott rejlik az esetleges kudarc lehetősége, a kísérlet sikertelensége is. A költő valójában lehetetlen feladatra vállalkozik: szerelmének lényegét szeretné egyetlen képben, egyetlen hasonlatban megragadni. A versből többször is kiderül, hogy többszöri próbálkozás előzte meg a mostanit, hiszen versek sokaságában énekelte meg hol játékos, hol himnikus hangon azt az érzelmet, melyet Fanni iránt érzett. Ez a szerelem a diákkori kamaszos érzésektől a felnőtt és a háború rémségeitől létében fenyegetett férfi áhítatos rajongásáig egyre gazdagodott, oly bonyolultan összetetté vált, hogy érthető a verset indító töprengő megtorpanás. Ritkaság számba megy az a szerelmi líra, melynek mindvégig egyetlen nő az ihletője, a vers forrása tehát nem pillanatnyi fellángolás. Óriási végleteket akart összefogni egyetlen képben ill. egyetlen hasonlatban: a szerelem bejárhatatlan és beláthatatlan végtelensége, a világmindenség nyüzsgő és áradó mozgalmassága mellett a változatlan mozdulatlanságról valamint a szerelem biztos és örök voltáról, halhatatlanságról  ír. A legtökéletesebb, a legpontosabb kifejezés megtalálása számára nemcsak szakmai becsvágy, hanem erkölcsi helytállás, élet-halál kérdése. Ezért kerül a vers első részének lezárásába a költői elszántságot kifejező ars poetica.
            A mű következő egysége az esti otthon meghitt intimitásába, a nehéz nap után hazatérő asszony közvetlen világába vezet. A szerelmi érzés hallatlan gyöngédségét érzékelteti, hogy az átlelkesült tárgyak is a szeretett nőt dicsérik. Az emberi jövőben reménykedő költői tervezgetés után a fáradtságtól lassan elszenderedő asszony törékeny testi valójának szépsége lesz a csodálkozó ámulat tárgya. Az elalvásnak, az álomba merülésnek apró mozzanatai közvetítik most a testi-lelki vágyakozásból fakadó meghatottságot. Az eddigi keresztrímes jambikus verssorok sora a költemény befejezésében rímtelen szabad versbe megy át: a vallomás túlcsorduló érzése szétfeszítette a formai kötöttséget. A versben beszélő már nem kívülről figyel, hanem mindenestül azonosul a másikkal: egyek a szerelemben, benne alszik ő is, hiszen a kedves a világ. Az utolsó három sor sejtelmessége valami érzékek feletti szférába emeli a verset - így vallva a hitvesi rajongás kiismerhetetlen titkairól.
                        Utolsó éveiben Radnóti lírájának tartalma és lényege: küzdelem a költészet eszközeivel a megtébolyult embertelenség ellen. Egy sajátos antik műfajt újit fel és honosit meg a háborús esztendőkben: az eklogát.
            Radnóti eklogái afféle "háborús idillek": a háború borzalmai között őrzik a békés élet szépségét. Az emberi méltóságot megsemmisíteni akaró barbársággal szegül szembe bennük a megsemmisíthetetlen: a művészet és a szellem ereje.
               Az Első ecloga (1938) közeliti meg legjobban a vergiliusi mintát: párbeszédes hexameteres költemény. A pásztor és a költő folytat párbeszédet a versben, de valójában a költő énje kérdez és válaszol, töpreng és kínlódik, keresi a választ: mi lesz a költő sorsa ebben az embertelen világban? Bukolikus idillként indul a költemény: a rigók szava, a zajjal teli erdő az ébredő természet, a kikelet szépségét ígéri: a derűt, a nyugalmat, a szerelem boldogságát. Ezt a reménykedést cáfolja meg a csalódás: a kiábrándulás hangja már az elején. Nem igazi, hamis tavasz ez, bolond április. Az említett természeti képekben ott remeg az embertelenség, a kegyetlen megsejtése, a rettenet az eljövendő szörnyűségtől. A szomorúságnak, a világtól való undorodásnak az okait a pásztor kezdi felfejteni, s a közelmúlt eseményei a holnap döbbenetét idézik elő. A spanyol polgárháborúra utaló sorok a vérengzés iszonyatát festik: hontalanná vált emberek és állatok riadt hada menekül, felettük állandóan ott kering a halál. A tömeges sorsát felmutató dermesztő képre az egyén sorsa következik: a polgárháború vezetőjének halála a költők - s egyúttal Radnóti - pusztulásának előképe. S a halál tudatánál is kegyetlenebb az a sejtelem, hogy velük együtt pusztul művük is, a kíváncsi utódokra nem marad belőle semmi. József Attila emlegetése már közvetlen személyes kapcsolatokat jelez, s a figyelem az én, a költő életének és művészetének jelenére és jövőjére terelődik. Az elődök példájának követése s a "mindvégig" erkölcsi parancsa szabja meg a költő magatartását: a halálraítéltség tudatában is a halál pillanatáig új levelet hajtó, erős tölgyként kell élnie. A végső következtetés levonása után - immár az egyéni sors fölé emelkedve - a vihardúlt lélek visszanyeri nyugalmát, s ez a csendes megbékélés idilli hangulatával telíti a vers lezárását. Az utolsó sor szépségét és elbűvölő dallamát az ősi hexameter hibátlan lüktetése mellett az alliteráció és a mély s a magas magánhangzók szabályos váltakozása, ritmusa adja.
            Eklogáinak írását majd csak három év után folytatja. A második 1941 áprilisában keletkezett. A számozás szerint nyolc eklogát irt, de a hatodik hiányzik: vagy elveszett vagy el sem készült. Minden valószínűség szerint - Vergiliusz nyomán - tíz eklogából álló versciklust tervezett, ezt azonban korai halála lehetetlenné tette.
            Az 1944 május 19-ei költeménye cím nélkül maradt ránk, ennek később a Töredék címet adták. (Egyesek ezt tartják a hiányzó hatodik eklogának.) A befejezetlenség megdöbbenést okoz és várakozást kelt. A vers mégsem hat töredékesnek, az utolsó strófa tökéletes lezárást, csattanószerű befejezést jelent: az elaljasodott kor jellemzésére szegényesek a költő nyelvi eszközei, szavai elfogytak: A költő elhallgatott, hiszen ennek a kornak borzalmához méltó átkot csupán a bibliai átkokat szóró Ézsaiás próféta mondhatna. A mű kezdete azt a benyomást kelti, hogy a költő újra meg újra nekigyürkőzik a feladatnak, hogy pontosan tudósítsa a jövőt, az utána következő nemzedéket saját koráról. Végig múlt időben szól a vers: a bevégzettség tudata nemcsak önmagára, hanem a korra is vonatkozik. Precíz, hiteles leltért kíván készíteni arról a korról, ahol helyet cserélt a jog és a jogtalanság, az erény és a bűn, az igazság és a hazugság, ahol minden érték a visszájára fordult. Metaforikus képeket mellőzve, áttételek nélkül robban ki a költőből az indulat. Csak tényeket közöl, az elképzelhetetlen elaljasodás, az embertelen iszonyat tényeit. Hiányzik ebből a versből az ellenpont, a békés élet idillje. Még a remény is - hogy "a költő talán megszólal újra" - csak nagyon haloványan csillan fel a vers végén.
            Az ótestamentumi próféták alakja többször is megjelenik költészetében. A biblikus motívumok feltűnése - az antik görög-római örökség mellett - az európai kultúra egy másik pillérére, a zsidó-keresztyén hagyományokra utal, hangsúlyozottan szembeállítva ezeket a kor zavaros eszméivel.
            A bori lágerben irt első költeménye a Hetedik ecloga (1944 július). Leginkább dialógusnak, párbeszédszerű monológnak szokás tekinteni. Valójában meghitt, bizalmas beszélgetést folytat a költő feleségével, akit a képzelet maga elé varázsol. ötször szólítja meg közvetlenül, mintha a távoli-közeli kedvesnek mutatná be életét, vele osztaná meg gondjait, érzelmeit. A vers szerkesztő elve a különböző valóságsíkok váltakozása: a rideg valóság és az álom, a tábor és az otthon, a jelen és a múlt mosódik össze, fonódik együvé.
            A vers indításakor már megkezdődik ez a folyamat: esteledik, s az egyre sűrűsödő sötétben eltűnik, láthatatlanná válik a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerítés. Ez - ha átmenetileg is - a szabadság, a bezáratlanság illúzióját kelti fel, de közbeszól a tudat: az ész azért tudja a drót feszülését. Hasonlóképpen szabadul fel a képzelet is: a megtöretett testű foglyok az álom szárnyain repülve hazaindulnak a búvó otthoni tájak fele. Az otthon álombeli képe azonban megtelik aggódó félelemmel: létezik-e még a hazaváró otthon menedéke? A vers egy kérdő mondatában a nyugtalan szorongás a veszélyeztetett magyarságra irányul, s egy gondolattársítással a költészet értelmére is rákérdez: érdemes-e egyáltalán verseket írni, ha nincs már, aki megértse őket?
            A költői kötelességteljesítés erkölcsi parancsát a tábor embertelen világa sem függeszthette fel. A költemény születésének, leírásának körülményei nemcsak az alkotás akadályait, hanem az alkotó megalázottságát is már-már naturalisztikus hitelességgel közvetítik.
            A verset író költő és a fogolytársak között csupán annyi a különbség, hogy míg ő ébren virraszt, a többiek a fáradtságtól elgyötörve már elaludtak. Egyébként egy életet élnek, állati sorban. A szörnyű valóság nyomasztó élményével az álom és az álmodozás kerül ellentétbe. Mindannyiukban az otthon, a szép asszonyi szó, a szabad emberi sors emléke és reménye tartja még a lelket, s a méltatlan halál tudatát az irreális csodavárás próbálja megcáfolni.
            Az álmokat és a csodákban bízó ábrándozást kegyetlenül szétzúzza a nyers valóság tapasztalása, látványa. A hibátlan hexameterek alkotójában még fájdalmasabban tudatosul, hogy nemcsak a fogság, hanem az élet is rövidebb lett egy nappal. A derengő holdfényben újra láthatóvá válik a drótok feszülése, a fegyveres őrszemek árnya, s ez megsemmisíti a verset indító illúziót, fokozza a rabság kínzó érzését. Panaszosan emeli ki, hogy számára az enyhet adó álom sem tud megnyugvást hozni. Éberen virraszt a társak suhogó álma felett, s a csókok izének feledhetetlen emléke fakasztja fel a múlhatatlan szerelem megindító vallomását. A műfaj (ecloga) és a versforma (hexameter) mellett az antikvitás örökségére utal a Hetedik ecloga utolsó sorában egy Horatius-vers visszhangja is.
            A XX.század talán legszebb hazafias alkotása a Nem tudhatom. A vers fájdalmas hitelét és szépségét az biztosítja, hogy nem nagy szavakat használ, hanem apró, személyes lírai képekben vall arról, mit jelent számára a haza: olyan intim világként festi le a hazát, melybe a komondor, a szöcske és Vörösmarty egyaránt beletartozik. Tudja, hogy a hatalom terrorja és az áruló urak ellenére élnek még dolgozók, tiszta emberek, költők és gyermekek - ők a jövő igazi letéteményesei és urai, értük könyörög isteni irgalomért. A vers hitvallás a hazához, amely a költőt kitagadta, amelyhez még elgyötörten is ragaszkodik. A megalázó faji megkülönböztetés ellenére is magyarnak vallja magát. A legönzetlenebb hazaszeretet bizonysága az is, hogy a hazai föld pusztulása fájt neki akkor, amikor az ellenséges bombázókötelékek az ő személyes szabadulásáért harcoltak, egyedüli reménységet láthatott volna bennük halálos fenyegetettségében. Mintegy kijelöli helyünket a felelősök és az áldozatok között úgy, ahogy a történelmi igazságszolgáltatás szellemében mindmáig érvényes. A vers utolsó sora aggodalmat, a nemzetért érzett felelősséget árasztva borul a költeményre.
            Kettős ellentét tölti meg feszültséggel. Az egyik ellentét a perspektíva váltáson alapul. A pilóta fentről. távolról, a költő lentről, közelről néz. Ebből következőleg a pilóta szemlélete külső, tárgyilagos, a költőé pedig belső, érzelmi: számára a táj apró képek sokasága, népe és saját szülőhazája. Először nagy kulturális örökséget idéz, a Szózat szavait fogalmazza meg. Ezután idillikus, bensőséges képekben tárul fel mindaz, amit a "látcsőn" nem látható, az élet apró emberi mozzanatai sorakoznak, az elmúlt ifjúság felvillanó emlékei.
            Ehhez a szemléleti ellentéthez társul egy gondolati ellentét. A háború pusztítás embertelenségével a költő szembeállítja az építő embert a jövő nemzedéket, amelyben "felnő az értelem". Nem hallgatja el a nemzeti felelősséget ("hisz bűnösök vagyunk mi akár a többi nép") de a végső mondanivaló az erkölcsi felelősség vállalása a haladás híre.
            Radnóti legkimagaslóbb költői erényeit egyesíti a vers. A dialektikus szemlélet, ódai pátosz (a Szózat idézése) ill. az idill és az elégikus borongás összhangját.
            Egyik legjelentősebb eljárás az idősíkok váltogatása. A régmúlt (Vörösmarty kora) valamint egyéni múltja (iskoláskori mozzanatra emlékezés) a jelen és a jövő szembeállítása kifejezésben. 
            Nem a kitaszított ember bosszúálló dühével hazájával, hanem a jövőt féltő, a jövőben bízó hazafi gondjával.
           
                        Hexameterekben írta 1944 augusztus 17-én A la recherche ... című művét. Az eltűnt időt, az emlékké vált idillt, a régi barátokat keresi, kutatja - a francia Prousthoz hasonlóan - a magyar költő is.
            Még csak 35 éves, s már számba veszi a múltat, leltárba szedi a régi emlékeket. A jelen szenvedései és a közeljövő még iszonyúbbnak ígérkező rémségei kényszerítik erre. Nem egyszerűen az eltűnt idő, a megszépítő messzeség teszi oly vonzóvá a régi, szelíd estéket, a költői eszmecseréket, a bölcs borozásokat, a fiatal feleségek vonzó körét: a halál közeléből visszatekintve nyernek ezek új értelmet, nő meg  a jelentőségük. A régi idill értékeit növeli az a tudat, hogy akkor még szabadok voltak a foglyok, éltek a holtak. Feltör a fájdalom azokért, akiket elragadott és szétszórt a háború.
            A további strófák számvetése - az előző gondolatot folytatva - arra a kérdésre keresi a választ: hová tűntek a drága barátok? Számba veszi a harcra kényszerített katonákat, akik akaratuk ellenére lettek a háború eszközeivé és áldozataivá.
            A következő versszak úgy indul, mintha folytatni akarná a reménytelen számvetést, de egy lemondó gesztussal megszakad a mondat folytatása, hiszen végeredményben szinte "mindegy" hogyan tűntek el a régi, vidám barátok. A háború pusztításai nyomot hagytak az élőkön is. a szép mosolyú fiatal nők, a tündérléptű leányok is megváltoztak: az aggodalom, a szomorúság megtörte szépségüket.
            A múltat egyre türelmetlenebbül idéző kérdéssora a válasz kétségbeesetten kiábrándító. A régi idill a borzalmak elmúlása után sem ismételhető meg: a meghalt barátok emléke be fogja árnyékolni a jövőt. Ez is bizonyíték arra, hogy még a legtragikusabb körülmények között is élt benne a hazatérés reménye.
                        Az utolsó stáció
            A munkatábor foglyai állandóan a kétségbeesés és a remény végletei között hányódtak. Ez a lelkiállapot jelenik meg az Erőltetett menetben is (1944 szeptember 15.). Maga a forma, a szünettel kettétört         sorok tartalmi mondanivalót hordoznak: az el-elbukó, összeeső, majd feltápászkodó foglyok vánszorgását érzékeltetik.
            A költemény drámai feszültségű párbeszéd, belső vita: a költő két énje kerül egymással szembe. Az egyik én még reménykedik, a másik inkább ott maradna az árok szélén, s várná a szenvedésektől megváltó halált.
            A vers négy mondatból áll. Az elsőben a józan, keserű bölcsesség, a kiábrándult pesszimizmus szólal meg: értelmetlen dolog továbbra is ragaszkodni az élethez, az összeesés után újra vonszolni a vándorló fájdalmat. Ehhez a biztatást a hazaváró asszony és egy bölcsebb, szép halál illúziója adja.
            A második szerkezeti egységben (mondatban) a végletes kétségbeesés szétzúzza a reménykedés érveit: a vers szétbombázott otthonokat láttat, mindent átszövő félelmet, védtelenséget, kiszolgáltatottságot érzékeltet: nincs már hova hazatérni. A harmadik mondat a vers érzelmi-hangulati fordulópontja: a nyers, durva realitást az álmokat szövő ábrándozás váltja fel. Az egyes szám első személyében megszólaló énben felébred az irreális remény, s a feltételes mellékmondatok tétova bizonytalanságába zuhanó részképekből áll össze a béke, a vágyott otthon vonzó idillje. A hazatérés ábrándja impresszionista képsort teremt, s a lelassult idő nyugalmában békésen szemlélődik a képzelet. Felidézi a nyár végi, őszi kertet, a szilvalekvárfőzés családias hangulatát, a szerető hitves törékeny alakját, a pihentető csöndet. Az igék mozdulatlanságot vagy alig észlelhető mozgást érzékeltetnek, s a festői és zenei elemek (szinesztéziák, alliterációk, megszemélyesítések) teszik kifejezővé a szöveget. Az ész persze tudja, hogy mindez nem létezik már, csupán az önámító fantázia vágyálmaiban született újjá. A harmadik mondat logikailag nem zárul le: a mellékmondatok mellől hiányzik a befejező főmondat.
            A negyedik, záró egy felkiáltásszerű kérdő mondat jelzi a csüggedésen végül is diadalmaskodó elszántságot. A kétségbeesett, ésszerűtlen remény most a telihold épségébe kapaszkodik: mindent mégsem rombolt szét a háború. Az utolsó sor már a túlélés határozott szándékát sugározza, s a pesszimista én azonosul a reménykedő "bolonddal".
                        A Razglednicák a költő Golgotájának egyes állomásait örökítették meg. Ezek a művek már szenvtelen szembenézések az elkerülhetetlen halállal és hűvös híradások a barbár embertelenségről. A címszó délszláv eredetű, magyarul levelezőlapot jelent. Ez esetben ez az eszköze a költő tömörítésnek, a tárgyilagosságnak.
            Az első Razglednica még 1944 augusztus 30-án született útban a bori központi tábor felé. A páros rímű, nyolcsoros vers első fele a front közeledéséből fakadó riadalmat, a fejvesztett menekülés zűrzavarát festi le. A már-már kozmikus méretűvé nőtt általános pánikot egy szürrealista kép fejezi ki a leghatásosabban. Az utolsó négy sor a mozgó zűrzavarral a hitvesi szerelem fénylő szépségét, mozdulatlan örökkévalóságát állítja szembe. A hasonlatban az angyal (őrangyal) valószínűleg a veszélyektől óvó természet feletti erő s az emberi jóság megtestesítője, a temetkező bogár pedig a dermedt tehetetlenség képe (lehet). Az ágyúk okozta hangzavart a második részben a néma szemlélődés csöndje váltja fel.
            A második Razglednica (1944 október 6) is a háború fenyegető közelségét villantja fel, de az eseményeket nemigen értő "pórok" riadtságát itt a még érintetlen béke bukolikus képe ellensúlyozza. A félrímek pontosak, hibátlanok, mint az előző vers sorvégi összecsengései. Az első két razglednica szimmetrikusan szerkesztett alkotás.
            A harmadik a legművészibb s egyben a legmegrendítőbb (1944 október 24.). A létezés már vegetálásnak is alig nevezhető: ember és állat egyaránt szenved, agonizál, az emberek már csak a biológiai lét elemei, az állatok alá süllyednek. Mindenki tehetetlen sorsával szemben, ami csak a halál lehet. A munkaszolgálatos század sem emberek csoportja. Az alliterációk a borzalom érzetét fokozzák. A forma fegyelme, harmóniája ebben a versben már megtörik. Az első két sor rímtelen marad, annál erősebb nyomatékot kap a gondolatilag is összekapcsolható rímpár: "vad csomókban áll - a förtelmes halál". Az embertelen iszonyat a költemény tárgya, a költészet hatalma azonban ezt is a szépség szférájába emeli. Az utolsó sor maga a poétikai megformáltságával - pontosan kimért hangsúlyos ritmusával, hármas alliterációjával, a magas és a mély magánhangzók szavankénti következetes váltakozásával, az alany és az állítmány fogalmi tartalmának újszerű összekapcsolásával - a gondolati tartalom borzalma ellenére is szép, képes esztétikai élményt nyújt.
            Az utolsó, a negyedik (1944 október 31.) arról a halálnemről, a tarkólövésről szól, amely nemsokára a költővel is végzett. A közvetlen élmény is szerepet játszott a vers megszületésében: barátja, Lorsi Miklós hegedűművész halála, aki október 6-án ölte meg egy német katona. A hegedű elpattant húrja a második, a végzetes golyóra utal. A véget, a teljes reménytelenséget sugallják a kemény, rövid mondatok s a kegyetlenség német szavai. A versben megszólaló lírai én (a költő) barátja helyzetébe éli bele magát. A harmadik sor pontos, önáltatás nélküli magállapításaiból következik, hogy nincs értele már az árok széléről való fölkelésnek. A közismert közmondás - "a türelem rózsát terem" - keserű, ironikus megváltoztatása, visszájára fordítása mindenfajta logika, ősi igazság tagadását, reménytelenségét rejti magában. Az utolsó sor kijelentése már a halál végtelen csöndjére vonatkozik. - A meghalás tragikumát közvetíti a jambikus lejtést lassító spondeusok igen nagy száma s az alig-alig hallható verszene. - Igy ért véget a költő passiójának utolsó stációja. A borzalmak miatt a vers szerkezete fellazul, szaggatottá, tömörré válik, öt sorra hét gondolatjel jut. A gondolatjelekbe tömörül az elmondhatatlan fájdalom.
            A körülmények csak némi haladékot adnak a költőnek, és ezt tudva saját halálát is belefesti a képbe. 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése