Radnóti Miklós (1909-1944)
Radnóti
Miklós költő, műfordító, a magyar antifasiszta líra kiemelkedő művelője.
1909 május 5-én született Budapesten polgári család
gyermekeként. Anyját születésekor, apját pedig tizenkét évesen vesztette el.
Ezt követően gazdag anyai nagybátyja nevelte. Az elemit és a középiskolát
Budapesten végezte, majd a csehszlovákiai Liberecben textiltechnikai főiskolán
tanult. 1930-ban beiratkozott a szegedi egyetem magyar-francia szakára. A
haladó baloldali mozgalmakkal már az 1920-as évek végén kapcsolatba került.
Bekapcsolódott a szegedi fiatalok falukutató munkájába, s kapcsolatban volt az
illegális kommunista pártszervezettel is. Később ledoktorált, disszertációja
Kaffka Margit művészi fejlődése címmel jelent meg. Ekkor írásaiból,
fordításaiból, tanításból élt. 1937-ben irodalmi munkásságának elismeréseként
Baumgarten-díjat kapott. Párizsi útjain a modern irodalommal és művészettel
ismerkedett. Figyelte a spanyol szabadságharc eseményeit, részt vett a FKP
mellette szervezett akciójában is. A magyarországi fasizmus térhódítása azonban
egyre nehezebbé tette életét. 1940-től kezdve kisebb megszakításokkal
munkaszolgálatos volt. 1944-ben a szerbiai Borba hurcolták, majd a menekülő
hitleristák kegyetlen erőltetett menetben vitték Németország felé. Az
agyongyötört költőt a győri Abda határában valószínűleg 1944 november 9-én
agyonlőtték. Amikor holttestét exhumálták, viharkabátja zsebében találták meg
utolsó, halála előtt írt verseit (Bori notesz).
Az
avantgárd vonzásában
Fiatalon
kezdett verseket írni, ekkor még erősen érződik Ady ill. Babits hatása. Ezt
követően lassan kezdett elszakadni attól az irodalmi örökségtől, amit
elsősorban a Nyugat s általában a szimbolista-impresszionista hagyomány
jelentett számára. Az új formák keresésében támogatták az avantgárd irányzatai:
legerőteljesebb mértékben az expresszionizmus s kevésbé a szürrealizmus.
Meglehetősen bő verstermésből a pályájának kezdeti
szakaszát jelző első három kötetbe meglehetősen kevés költeményt válogatott.
Ezek mind az avantgárd vonzásában születtek: a hagyományos ritmust, strófákat
és a rímet elvető szabad versek. Az előző nemzedéktől való függetlenségüket
hangsúlyozó, fiatal, lázongó lírikusok formája volt akkor az ún. szabad vers,
amely a formai kötetlenséget merész, kihívó, olykor mesterkélt képek zsúfolt
halmozásával kapcsolta össze. S újszerű volt sok esetben a versmondattan is:
több költeménye egyetlen mondat, mely lélegzetnyi szünet és megállás nélkül a
sorhatárokat eltüntetve rohan a záró képig.
A Radnóti által előszeretettel alkalmazott ún.
klasszicizált szabad vers egyszerre kötött és kötetlen művészi alakzatáról
beszélhetünk.
Az első három kötet legfőbb tárgyköre egyfajta, jórészt
napfénnyel teli, bár időnként el-elborongó természetélmény s a természetben
otthont találó ujjongó szerelmi érzés. A versek többségét a reneszánszra
emlékeztető derűs, pogány életöröm szövi át, mely friss, fiatalos szinte már
hivalkodó erotikájával fittyet hány a morózus tekinteteknek. A Pogány köszöntő
és az Újmódi pásztorok éneke címek is az élet szépségeinek élvezését s
lírájának az antik bukolikus költészettel való kapcsolatát hangsúlyozzák.
Verseiben nyomon követhető a Fanni iránti érzelem fokozódása, kiteljesedése.
A bukolikus idillek mellett kiseb számban ugyan, de jelen
vannak a halkabb hangú elégiák is. Szomorúságának forrása az ember
kedélyállapotának természetes ingadozásán kívül a szegénység volt,
költői elismertségének késése s az a tudat, hogy csak vidéki, szegedi költőnek
tartották. Az első három kötet verseit a költő ciklusokba osztotta, s mind a
háromban találunk borongós hangulatról, levertségről hírt adó verscsoportokat.
Keserűségének politikai indokai is voltak. A fiatal
Radnóti költészetének egyik jelentős szólama a közösségi felelősségtudatból, a
szociális elégedetlenségből fakad. A szegényekkel való együttérzés, a munkások
iránti szolidaritás hangjai szólalnak meg az első kötet Sirálysikoly című
ciklusában legtöbbször áttételesen, költői képekbe rejtve.
Költészetének
leegyszerűsödése
Újhold (1935)
kötetében változást, elsősorban stílusváltozást
figyelhetünk meg. A versek jó része még a rímtelen formákhoz tartozik, de a
stílus határozottan leegyszerűsödik, elmarad az olykor egymásra torlódó merész
és mesterkélt képek zuhataga, s a költemények közérthetőbbek, világosabbak.
Megjelennek már a meghatározott számú sorokból álló, rímekkel ellátott
strófaszerkezetek: a költemény egyharmada már kötött vers.
Lehet, hogy e
változásokat nem csupán tudatos esztétikai megfontolások idézték elő: a világ,
a történelem megváltozott, s közben a költő is felnőtté érett, bölcsebbé,
elmélyültebbé vált. Hitler hatalomra kerülése, a fajüldöző nemzeti szocialista
eszmék térnyerése egy embertelen világ rettenetét keltette fel benne.
A nyitóvers címe: Mint
a bika (1933). A költemény rímtelen
szabad vers. Az egész vers egy részletesen kibontott homéroszi (eposzi) hasonlat. Három idő(sík) követi egymást: a múlt,
a jelen és a jövő. A múltat idézi a férfierejét kamaszosan fitogtató fiatal
bika fölösleges, öncélú mozgása is: magabiztos, gondtalan játék volt ez. A
legelő rémületének forrása nem a félelem, hanem a tehenek ámulata, a bika
fölényes diadalainak elismerést kiváltó csodálata. A múlt patetikus
jellemzésébe jó adag önirónia is vegyül.
A hasonlat második része a verset indító sor némileg
módosult ismétléseivel kezdődik. A "mostan"
határozószó s a jelen idejű ige hangsúlyozza az új idődimenziót. Az előző rész
mozgalmas zsúfoltságával szemben itt a mozdulatlanság dominál: a bika
megtorpan, fölszagol, fülel, s kifejezetten emberi cselekvésre utaló igék
kapcsolódnak hozzá: érzi a közeledő veszélyt, majd elgondolja a farkascsorda
képével megjelölt történelmi helyzetet s az ebből fakadó kétféle magatartás
lehetőségét. Vagy menekülnie kell vagy vállalja a harcot. A fogalmi és a képi
sík szinte azonosult már: a költő jutott el a fenyegetettség, a rá váró halál
felismeréséig, s erre agy új életprogram eltervezésével válaszol. Az utolsó két
sor már áttételek nélkül, egyes szám első személyben szól. A bátor, morális
gyökerű hős helytállás gondolata - a jövőre vonatkozólag - a kollektív reménység hitében oldódik fel: halála példaképül
szolgál majd a későbbi nemzedékek számára.
Végső következtetését tekintve hasonló az Újhold
záróverse, a Kortárs útlevelére (1934). Rímtelen szabad vers
ez is. A költő a kötet végén még egyszer el akarja mondani mindazt, amit az
ellenállás erkölcséről és végső diadaláról az élet kiismerhetetlen útjaira
induló társainak szeretett volna adni - útravalóul, figyelmeztetésül. A vers
három olyan lehetőséget említ, amely szerint az elkövetkezendő jellempróbáló
időkben a kor embere berendezheti életét. Az egyik az ügyes és éber önvédelem.
a másik lehetőség az elaljasodás, a szolgaságba való önkéntes beletörődés. Ez
megment ugyan az üldözéstől, biztosíthatja a szolgai nyugalmat, de egyet jelent
az önbecsülés, az emberi méltóság feladásával. Végül a harmadik megoldás a
lázadás, a szembeszegülés a mocskoló korral. Ez a magatartás majd a távoli
jövőben nyeri el igazolását: az utódok, a kései fiatal korok emberei fogják
igazán értékelni az áldozatot. A költemény lezárásában az a meggyőződéses hit
fogalmazódik meg, hogy az emberiség túl fogja élni a rázúduló történelmi
csapásokat, s vállalni fogja a költő hagyatékát.
Költészetének
klasszicizálódása
Következő
köteteiben folytatódott és ki is teljesedett az a művészi-stílusbeli
átalakulás, mely már az Újholdban megkezdődött. Visszatért a kötött formákhoz,
a szabályos strófaszerkezethez s a nyugat-európai verselés többé-kevésbé
szabatos használatához. A Járkálj csak,
halálraítélt (1936) és a Meredek út
(1938) szinte kivétel nélkül szabályos, rímes jambusokban irt verseket
tartalmaz. Ez a fajta klasszicizálódás a kor legtöbb avantgárd költőjénél
megfigyelhető: többsége egymás után elfordult az izmusoktól, s visszatért a
humánum értékeit örző veretes formákhoz. A képek természetesebbek, könnyen
érthetők lettek, jobban szolgálták a mondanivalót.
Radnóti klasszicizmusát az antifasiszta küzdelem etikája
határozta meg. A Járkálj csak,
halálraítélt (1936) ismét hangsúlyos helyen, a kötet legvégén szerepel -
szerkesztésével is kiemelve a jelentéstőségét. A címet nem csupán afféle költői
jóslat magyarázza, sokkal inkább az a történelmi tudatosság, mely tisztában
volt a fasizmus természetével. A fasizmus hatalomra jutásától kezdve Radnótinak
kétszeresen is halálraítéltnek kellett magát tudnia: a világnézete és a
származása miatt is. 1933 óta nem lehetett kétsége saját sorsa felől, éppen
ezért a haláltudat beépült mindennapjaiba, költészetébe.
A kötet címadó versében jelképesen értelmezi élethelyzetét:
a táj leírása és megjelenítése ad alkalmat az értékek pusztulásának
kiáltásszerű hangsúlyozására. Az ősz, a tél hagyományosan alkalmas a pusztulás
érzékeltetésére. Az önmegszólító vers címe (és az első sor) a siralomházat, a
siralomházi világot asszociálja, melyben az elitélt rab szorongva várja a
biztos véget. Ez a szorongás kiterjed az édenen kívüli világra is: a táj
megtelik riadt félelemmel, rémülettel, fenyegetettséggel.
Két indulatos felkiáltó mondatban robban ki a keserűség
dühe: pusztuljon el hát a rettentő világ! Az ősz természet is ellenségessé
lett, kipusztult belőle a szépség, a meghittség, az egykori idill: az égről nem
a nap melege árad, a selymes fűszálak rozsdás tőrökké változnak át, menekülnek
az állatok is.
A költemény befejező része a borzasztó valóság, a
zsugorodó emberség ellenében a lélek
belső erkölcsi tartalékainak mozgósításáról
vall: a halálraítéltnek tisztának és bűntelennek kell maradnia, ugyanakkor
keménynek, hajlíthatatlannak is. A közmondásos egyszerűséggel megfogalmazott
életmagatartást az újszerű, egyéni hasonlatok emelik a művészet magasába. A
vers szövegösszefüggésében új értelmet kap a "farkas"-motívum.
Míg a Mint a bika című művében a "farkascsorda" a humánum
értékeit pusztító erők jelképe volt, itt a lélek szabadságát a végsőkig
védelmező ellenállásé.
Radnóti költészete a háborús évek alatt jutott el a maga
csúcsaira. A kötött formák társaságában már az antikvitás sorfajai is
megjelennek. A versformák megválasztásának világnézeti jelentése is volt abban
a korban: a zárt és tiszta forma fegyelme és rendje szembekerült a bomló
értékrenddel, az általános zűrzavarral, a fasizmus zavaros eszméivel, s eleve a
klasszikus humanizmus hagyományának vallását és folytatását fejezte ki. A költő
hónapokig csiszolta verseit.
Az egymás után következő munkaszolgálatos hónapok
megalázó szenvedései, keserves élményei elmélyítették benne a halálraítéltség
gondolatát, a haláltudat azonban még inkább fokozta a költőben az élet
szeretetét, felnagyította a meghitt otthoni idill és a boldog, harmonikus
szerelem értékeit. Ez jelentette számára a legembertelenebb körülmények között
is támaszt, és sohasem hagyta kihunyni a túlélés makacs reményét.
Tétova
óda
A hitvesi szerelem legkitűnőbb alkotásai a negyvenes
években születtek. A személyes élet intimitása és a történelem tragikuma emeli
ódai magaslatra ezeket a verseket. Közülük is talán legszebb a Tétova óda
(1943).
A vers címében szereplő jelző bizonytalanságot,
határozatlanságot fejez ki, melyben ott rejlik az esetleges kudarc lehetősége,
a kísérlet sikertelensége is. A költő valójában lehetetlen feladatra
vállalkozik: szerelmének lényegét szeretné egyetlen képben, egyetlen
hasonlatban megragadni. A versből többször is kiderül, hogy többszöri
próbálkozás előzte meg a mostanit, hiszen versek sokaságában énekelte meg hol
játékos, hol himnikus hangon azt az érzelmet, melyet Fanni iránt érzett. Ez a
szerelem a diákkori kamaszos érzésektől a felnőtt és a háború rémségeitől
létében fenyegetett férfi áhítatos rajongásáig egyre gazdagodott, oly
bonyolultan összetetté vált, hogy érthető a verset indító töprengő megtorpanás.
Ritkaság számba megy az a szerelmi líra, melynek mindvégig egyetlen nő az
ihletője, a vers forrása tehát nem pillanatnyi fellángolás. Óriási végleteket
akart összefogni egyetlen képben ill. egyetlen hasonlatban: a szerelem
bejárhatatlan és beláthatatlan végtelensége, a világmindenség nyüzsgő és áradó
mozgalmassága mellett a változatlan mozdulatlanságról valamint a szerelem
biztos és örök voltáról, halhatatlanságról
ír. A legtökéletesebb, a legpontosabb kifejezés megtalálása számára
nemcsak szakmai becsvágy, hanem erkölcsi helytállás, élet-halál kérdése. Ezért
kerül a vers első részének lezárásába a költői elszántságot kifejező ars
poetica.
A mű következő egysége az esti otthon meghitt
intimitásába, a nehéz nap után hazatérő asszony közvetlen világába vezet. A
szerelmi érzés hallatlan gyöngédségét érzékelteti, hogy az átlelkesült tárgyak
is a szeretett nőt dicsérik. Az emberi jövőben reménykedő költői tervezgetés
után a fáradtságtól lassan elszenderedő asszony törékeny testi valójának
szépsége lesz a csodálkozó ámulat tárgya. Az elalvásnak, az álomba merülésnek
apró mozzanatai közvetítik most a testi-lelki vágyakozásból fakadó
meghatottságot. Az eddigi keresztrímes jambikus verssorok sora a költemény
befejezésében rímtelen szabad versbe megy át: a vallomás túlcsorduló érzése
szétfeszítette a formai kötöttséget. A versben beszélő már nem kívülről figyel,
hanem mindenestül azonosul a másikkal: egyek a szerelemben, benne alszik ő is,
hiszen a kedves a világ. Az utolsó három sor sejtelmessége valami érzékek
feletti szférába emeli a verset - így vallva a hitvesi rajongás kiismerhetetlen
titkairól.
Utolsó éveiben Radnóti lírájának tartalma és
lényege: küzdelem a költészet eszközeivel a megtébolyult embertelenség ellen.
Egy sajátos antik műfajt újit fel és honosit meg a háborús esztendőkben: az eklogát.
Radnóti eklogái afféle "háborús idillek":
a háború borzalmai között őrzik a békés élet szépségét. Az emberi méltóságot
megsemmisíteni akaró barbársággal szegül szembe bennük a
megsemmisíthetetlen: a művészet és a
szellem ereje.
Az Első ecloga (1938) közeliti meg
legjobban a vergiliusi mintát: párbeszédes hexameteres költemény. A pásztor és
a költő folytat párbeszédet a versben, de valójában a költő énje kérdez és
válaszol, töpreng és kínlódik, keresi a választ: mi lesz a költő sorsa ebben az
embertelen világban? Bukolikus idillként indul a költemény: a rigók szava, a
zajjal teli erdő az ébredő természet, a kikelet szépségét ígéri: a derűt, a
nyugalmat, a szerelem boldogságát. Ezt a reménykedést cáfolja meg a csalódás: a
kiábrándulás hangja már az elején. Nem igazi, hamis tavasz ez, bolond április.
Az említett természeti képekben ott remeg az embertelenség, a kegyetlen
megsejtése, a rettenet az eljövendő szörnyűségtől. A szomorúságnak, a világtól
való undorodásnak az okait a pásztor kezdi felfejteni, s a közelmúlt eseményei
a holnap döbbenetét idézik elő. A spanyol polgárháborúra utaló sorok a
vérengzés iszonyatát festik: hontalanná vált emberek és állatok riadt hada
menekül, felettük állandóan ott kering a halál. A tömeges sorsát felmutató
dermesztő képre az egyén sorsa következik: a polgárháború vezetőjének halála a
költők - s egyúttal Radnóti - pusztulásának előképe. S a halál tudatánál is
kegyetlenebb az a sejtelem, hogy velük együtt pusztul művük is, a kíváncsi
utódokra nem marad belőle semmi. József Attila emlegetése már közvetlen
személyes kapcsolatokat jelez, s a figyelem az én, a költő életének és
művészetének jelenére és jövőjére terelődik. Az elődök példájának követése s a "mindvégig"
erkölcsi parancsa szabja meg a költő
magatartását: a halálraítéltség tudatában is a halál pillanatáig új levelet
hajtó, erős tölgyként kell élnie. A végső következtetés levonása után - immár
az egyéni sors fölé emelkedve - a vihardúlt lélek visszanyeri nyugalmát, s ez a
csendes megbékélés idilli hangulatával telíti a vers lezárását. Az utolsó sor
szépségét és elbűvölő dallamát az ősi hexameter hibátlan lüktetése mellett az
alliteráció és a mély s a magas magánhangzók szabályos váltakozása, ritmusa
adja.
Eklogáinak írását majd csak három év után folytatja. A
második 1941 áprilisában keletkezett. A számozás szerint nyolc eklogát irt, de
a hatodik hiányzik: vagy elveszett vagy el sem készült. Minden valószínűség
szerint - Vergiliusz nyomán - tíz eklogából álló versciklust tervezett, ezt
azonban korai halála lehetetlenné tette.
Az 1944 május 19-ei költeménye cím nélkül maradt ránk,
ennek később a Töredék címet adták.
(Egyesek ezt tartják a hiányzó hatodik eklogának.) A befejezetlenség
megdöbbenést okoz és várakozást kelt. A vers mégsem hat töredékesnek, az utolsó
strófa tökéletes lezárást, csattanószerű befejezést jelent: az elaljasodott kor
jellemzésére szegényesek a költő nyelvi eszközei, szavai elfogytak: A költő
elhallgatott, hiszen ennek a kornak borzalmához méltó átkot csupán a bibliai
átkokat szóró Ézsaiás próféta mondhatna. A mű kezdete azt a benyomást kelti,
hogy a költő újra meg újra nekigyürkőzik a feladatnak, hogy pontosan tudósítsa
a jövőt, az utána következő nemzedéket saját koráról. Végig múlt időben szól a
vers: a bevégzettség tudata nemcsak önmagára, hanem a korra is vonatkozik.
Precíz, hiteles leltért kíván készíteni arról a korról, ahol helyet cserélt a
jog és a jogtalanság, az erény és a bűn, az igazság és a hazugság, ahol minden érték a visszájára fordult.
Metaforikus képeket mellőzve, áttételek nélkül robban ki a költőből az indulat.
Csak tényeket közöl, az elképzelhetetlen elaljasodás, az embertelen iszonyat
tényeit. Hiányzik ebből a versből az ellenpont, a békés élet idillje. Még a
remény is - hogy "a költő talán megszólal újra" - csak nagyon
haloványan csillan fel a vers végén.
Az ótestamentumi próféták alakja többször is megjelenik
költészetében. A biblikus motívumok
feltűnése - az antik görög-római örökség mellett - az európai kultúra egy másik
pillérére, a zsidó-keresztyén hagyományokra utal, hangsúlyozottan szembeállítva
ezeket a kor zavaros eszméivel.
A bori lágerben irt első költeménye a Hetedik ecloga (1944 július). Leginkább
dialógusnak, párbeszédszerű monológnak szokás tekinteni. Valójában meghitt,
bizalmas beszélgetést folytat a költő feleségével, akit a képzelet maga elé
varázsol. ötször szólítja meg közvetlenül, mintha a távoli-közeli kedvesnek
mutatná be életét, vele osztaná meg gondjait, érzelmeit. A vers szerkesztő elve
a különböző valóságsíkok váltakozása:
a rideg valóság és az álom, a tábor és az otthon, a jelen és a múlt mosódik
össze, fonódik együvé.
A vers indításakor már megkezdődik ez a folyamat:
esteledik, s az egyre sűrűsödő sötétben eltűnik, láthatatlanná válik a
szögesdróttal beszegett, vad tölgykerítés. Ez - ha átmenetileg is - a
szabadság, a bezáratlanság illúzióját kelti fel, de közbeszól a tudat: az ész
azért tudja a drót feszülését. Hasonlóképpen szabadul fel a képzelet is: a
megtöretett testű foglyok az álom szárnyain repülve hazaindulnak a búvó otthoni
tájak fele. Az otthon álombeli képe azonban megtelik aggódó félelemmel:
létezik-e még a hazaváró otthon menedéke? A vers egy kérdő mondatában a nyugtalan
szorongás a veszélyeztetett magyarságra irányul, s egy gondolattársítással a
költészet értelmére is rákérdez: érdemes-e egyáltalán verseket írni, ha nincs
már, aki megértse őket?
A költői
kötelességteljesítés erkölcsi parancsát a tábor embertelen világa sem
függeszthette fel. A költemény születésének, leírásának körülményei nemcsak az
alkotás akadályait, hanem az alkotó megalázottságát is már-már naturalisztikus
hitelességgel közvetítik.
A verset író költő és a fogolytársak között csupán annyi
a különbség, hogy míg ő ébren virraszt, a többiek a fáradtságtól elgyötörve már
elaludtak. Egyébként egy életet élnek, állati sorban. A szörnyű valóság nyomasztó élményével az álom és az álmodozás kerül
ellentétbe. Mindannyiukban az otthon, a szép asszonyi szó, a szabad emberi
sors emléke és reménye tartja még a lelket, s a méltatlan halál tudatát az
irreális csodavárás próbálja megcáfolni.
Az álmokat és a csodákban bízó ábrándozást kegyetlenül
szétzúzza a nyers valóság tapasztalása, látványa. A hibátlan hexameterek
alkotójában még fájdalmasabban tudatosul, hogy nemcsak a fogság, hanem az élet
is rövidebb lett egy nappal. A derengő holdfényben újra láthatóvá válik a
drótok feszülése, a fegyveres őrszemek árnya, s ez megsemmisíti
a verset indító illúziót, fokozza a rabság kínzó érzését. Panaszosan emeli ki,
hogy számára az enyhet adó álom sem tud megnyugvást hozni. Éberen virraszt a
társak suhogó álma felett, s a csókok izének feledhetetlen emléke fakasztja fel
a múlhatatlan szerelem megindító
vallomását. A műfaj (ecloga) és a versforma (hexameter) mellett az
antikvitás örökségére utal a Hetedik ecloga utolsó sorában egy Horatius-vers
visszhangja is.
A XX.század talán legszebb hazafias alkotása a Nem tudhatom. A vers fájdalmas hitelét
és szépségét az biztosítja, hogy nem nagy szavakat használ, hanem apró,
személyes lírai képekben vall arról, mit jelent számára a haza: olyan intim
világként festi le a hazát, melybe a komondor, a szöcske és Vörösmarty egyaránt
beletartozik. Tudja, hogy a hatalom terrorja és az áruló urak ellenére élnek
még dolgozók, tiszta emberek, költők és gyermekek - ők a jövő igazi
letéteményesei és urai, értük könyörög isteni irgalomért. A vers hitvallás a
hazához, amely a költőt kitagadta, amelyhez még elgyötörten is ragaszkodik. A
megalázó faji megkülönböztetés ellenére is magyarnak vallja magát. A
legönzetlenebb hazaszeretet bizonysága az is, hogy a hazai föld pusztulása fájt
neki akkor, amikor az ellenséges bombázókötelékek az ő személyes szabadulásáért
harcoltak, egyedüli reménységet láthatott volna bennük halálos
fenyegetettségében. Mintegy kijelöli helyünket a felelősök és az áldozatok
között úgy, ahogy a történelmi igazságszolgáltatás szellemében mindmáig
érvényes. A vers utolsó sora aggodalmat, a nemzetért érzett felelősséget
árasztva borul a költeményre.
Kettős ellentét tölti meg feszültséggel. Az egyik
ellentét a perspektíva váltáson alapul. A pilóta fentről. távolról, a költő
lentről, közelről néz. Ebből következőleg a pilóta szemlélete külső,
tárgyilagos, a költőé pedig belső, érzelmi: számára a táj apró képek sokasága,
népe és saját szülőhazája. Először nagy kulturális örökséget idéz, a Szózat
szavait fogalmazza meg. Ezután idillikus, bensőséges képekben tárul fel mindaz,
amit a "látcsőn" nem látható, az élet apró emberi mozzanatai sorakoznak,
az elmúlt ifjúság felvillanó emlékei.
Ehhez a szemléleti ellentéthez társul egy gondolati
ellentét. A háború pusztítás embertelenségével a költő szembeállítja az építő
embert a jövő nemzedéket, amelyben "felnő az értelem". Nem hallgatja
el a nemzeti felelősséget ("hisz bűnösök vagyunk mi akár a többi
nép") de a végső mondanivaló az erkölcsi felelősség vállalása a haladás
híre.
Radnóti legkimagaslóbb költői erényeit egyesíti a vers. A
dialektikus szemlélet, ódai pátosz (a Szózat idézése) ill. az idill és az
elégikus borongás összhangját.
Egyik legjelentősebb eljárás az idősíkok váltogatása. A
régmúlt (Vörösmarty kora) valamint egyéni múltja (iskoláskori mozzanatra
emlékezés) a jelen és a jövő szembeállítása kifejezésben.
Nem a kitaszított ember bosszúálló dühével hazájával,
hanem a jövőt féltő, a jövőben bízó hazafi gondjával.
Hexameterekben írta 1944 augusztus 17-én A la recherche ... című művét. Az
eltűnt időt, az emlékké vált idillt, a régi barátokat keresi, kutatja - a
francia Prousthoz hasonlóan - a magyar költő is.
Még csak 35 éves, s már számba veszi a múltat, leltárba szedi a régi emlékeket. A jelen
szenvedései és a közeljövő még iszonyúbbnak ígérkező rémségei kényszerítik
erre. Nem egyszerűen az eltűnt idő, a megszépítő messzeség teszi oly vonzóvá a
régi, szelíd estéket, a költői eszmecseréket, a bölcs borozásokat, a fiatal
feleségek vonzó körét: a halál közeléből visszatekintve nyernek ezek új
értelmet, nő meg a jelentőségük. A régi
idill értékeit növeli az a tudat, hogy akkor még szabadok voltak a foglyok,
éltek a holtak. Feltör a fájdalom azokért, akiket elragadott és szétszórt a
háború.
A további strófák számvetése - az előző gondolatot
folytatva - arra a kérdésre keresi a választ: hová tűntek a drága barátok?
Számba veszi a harcra kényszerített katonákat, akik akaratuk ellenére lettek a
háború eszközeivé és áldozataivá.
A következő versszak úgy indul, mintha folytatni akarná a
reménytelen számvetést, de egy lemondó gesztussal megszakad a mondat
folytatása, hiszen végeredményben szinte "mindegy"
hogyan tűntek el a régi, vidám barátok. A háború pusztításai nyomot hagytak az
élőkön is. a szép mosolyú fiatal nők, a tündérléptű leányok is megváltoztak: az
aggodalom, a szomorúság megtörte szépségüket.
A múltat egyre türelmetlenebbül idéző kérdéssora a válasz
kétségbeesetten kiábrándító. A régi
idill a borzalmak elmúlása után sem
ismételhető meg: a meghalt barátok emléke be fogja árnyékolni a jövőt. Ez
is bizonyíték arra, hogy még a legtragikusabb körülmények között is élt benne a
hazatérés reménye.
Az
utolsó stáció
A munkatábor foglyai állandóan a kétségbeesés és a remény
végletei között hányódtak. Ez a lelkiállapot jelenik meg az Erőltetett menetben is (1944 szeptember
15.). Maga a forma, a szünettel kettétört sorok
tartalmi mondanivalót hordoznak: az el-elbukó, összeeső, majd feltápászkodó
foglyok vánszorgását érzékeltetik.
A költemény drámai feszültségű párbeszéd, belső vita: a költő két énje kerül egymással szembe.
Az egyik én még reménykedik, a másik
inkább ott maradna az árok szélén, s
várná a szenvedésektől megváltó halált.
A vers négy mondatból áll. Az elsőben a józan, keserű
bölcsesség, a kiábrándult pesszimizmus
szólal meg: értelmetlen dolog továbbra is ragaszkodni az élethez, az összeesés
után újra vonszolni a vándorló fájdalmat. Ehhez a biztatást a hazaváró asszony
és egy bölcsebb, szép halál illúziója adja.
A második szerkezeti egységben (mondatban) a végletes kétségbeesés szétzúzza a
reménykedés érveit: a vers szétbombázott otthonokat láttat, mindent átszövő félelmet,
védtelenséget, kiszolgáltatottságot érzékeltet: nincs már hova hazatérni. A
harmadik mondat a vers érzelmi-hangulati
fordulópontja: a nyers, durva realitást az álmokat szövő ábrándozás váltja
fel. Az egyes szám első személyében megszólaló énben felébred az irreális
remény, s a feltételes mellékmondatok tétova bizonytalanságába zuhanó
részképekből áll össze a béke, a vágyott otthon vonzó idillje. A hazatérés
ábrándja impresszionista képsort
teremt, s a lelassult idő nyugalmában békésen szemlélődik a képzelet. Felidézi
a nyár végi, őszi kertet, a szilvalekvárfőzés családias hangulatát, a szerető
hitves törékeny alakját, a pihentető csöndet. Az igék mozdulatlanságot vagy
alig észlelhető mozgást érzékeltetnek, s a festői és zenei elemek
(szinesztéziák, alliterációk, megszemélyesítések) teszik kifejezővé a szöveget.
Az ész persze tudja, hogy mindez nem létezik már, csupán az önámító fantázia
vágyálmaiban született újjá. A harmadik mondat logikailag nem zárul le: a mellékmondatok mellől hiányzik a
befejező főmondat.
A negyedik, záró egy felkiáltásszerű kérdő mondat jelzi a
csüggedésen végül is diadalmaskodó elszántságot. A kétségbeesett, ésszerűtlen
remény most a telihold épségébe kapaszkodik: mindent mégsem rombolt szét a
háború. Az utolsó sor már a túlélés határozott szándékát sugározza, s a
pesszimista én azonosul a reménykedő "bolonddal".
A Razglednicák
a költő Golgotájának egyes állomásait örökítették meg. Ezek a művek már
szenvtelen szembenézések az elkerülhetetlen halállal és hűvös híradások a barbár
embertelenségről. A címszó délszláv eredetű, magyarul levelezőlapot jelent. Ez
esetben ez az eszköze a költő tömörítésnek, a tárgyilagosságnak.
Az első
Razglednica még 1944 augusztus 30-án született útban a bori központi tábor
felé. A páros rímű, nyolcsoros vers első fele a front közeledéséből fakadó
riadalmat, a fejvesztett menekülés zűrzavarát festi le. A már-már kozmikus
méretűvé nőtt általános pánikot egy szürrealista kép fejezi ki a
leghatásosabban. Az utolsó négy sor a mozgó zűrzavarral a hitvesi szerelem
fénylő szépségét, mozdulatlan örökkévalóságát állítja szembe. A hasonlatban az
angyal (őrangyal) valószínűleg a veszélyektől óvó természet feletti erő s az
emberi jóság megtestesítője, a temetkező bogár pedig a dermedt tehetetlenség
képe (lehet). Az ágyúk okozta hangzavart a második részben a néma szemlélődés
csöndje váltja fel.
A második
Razglednica (1944 október 6) is a háború fenyegető közelségét villantja
fel, de az eseményeket nemigen értő "pórok"
riadtságát itt a még érintetlen béke bukolikus képe ellensúlyozza. A félrímek
pontosak, hibátlanok, mint az előző vers sorvégi összecsengései. Az első két
razglednica szimmetrikusan szerkesztett
alkotás.
A harmadik a
legművészibb s egyben a legmegrendítőbb (1944 október 24.). A létezés már
vegetálásnak is alig nevezhető: ember és állat egyaránt szenved, agonizál, az
emberek már csak a biológiai lét elemei, az állatok alá süllyednek. Mindenki
tehetetlen sorsával szemben, ami csak a halál lehet. A munkaszolgálatos század
sem emberek csoportja. Az alliterációk a borzalom érzetét fokozzák. A forma fegyelme, harmóniája ebben a
versben már megtörik. Az első két sor rímtelen marad, annál erősebb
nyomatékot kap a gondolatilag is összekapcsolható rímpár: "vad
csomókban áll - a förtelmes halál". Az embertelen iszonyat a költemény
tárgya, a költészet hatalma azonban ezt is a szépség szférájába emeli. Az
utolsó sor maga a poétikai megformáltságával - pontosan kimért hangsúlyos
ritmusával, hármas alliterációjával, a magas és a mély magánhangzók szavankénti
következetes váltakozásával, az alany és az állítmány fogalmi tartalmának
újszerű összekapcsolásával - a gondolati tartalom borzalma ellenére is szép,
képes esztétikai élményt nyújt.
Az utolsó, a negyedik
(1944 október 31.) arról a halálnemről, a tarkólövésről szól, amely nemsokára a
költővel is végzett. A közvetlen élmény is szerepet játszott a vers
megszületésében: barátja, Lorsi Miklós hegedűművész halála, aki október 6-án
ölte meg egy német katona. A hegedű elpattant húrja a második, a végzetes
golyóra utal. A véget, a teljes reménytelenséget sugallják a kemény, rövid
mondatok s a kegyetlenség német szavai. A versben megszólaló lírai én (a költő)
barátja helyzetébe éli bele magát. A harmadik sor pontos, önáltatás nélküli
magállapításaiból következik, hogy nincs értele már az árok széléről való
fölkelésnek. A közismert közmondás - "a türelem rózsát
terem"
- keserű, ironikus megváltoztatása, visszájára fordítása mindenfajta logika,
ősi igazság tagadását, reménytelenségét rejti magában. Az utolsó sor kijelentése már a halál végtelen csöndjére vonatkozik. - A
meghalás tragikumát közvetíti a jambikus lejtést lassító spondeusok igen nagy
száma s az alig-alig hallható verszene. - Igy ért véget a költő passiójának
utolsó stációja. A borzalmak miatt a vers szerkezete fellazul, szaggatottá,
tömörré válik, öt sorra hét gondolatjel jut. A gondolatjelekbe tömörül az
elmondhatatlan fájdalom.
A körülmények csak némi haladékot adnak a költőnek, és
ezt tudva saját halálát is belefesti a képbe.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése