Tóth Árpád (1886-1928)
Aradon született, majd 3 évesen Debrecenbe került, ahol késõbb iskolába is
járt. Apja (kõfaragómester) fiától várja mûvészi ambícióinak kiteljesedését.
Egyetemre Budapesten jár, ahol a Négyesy-szeminárium látogatója - ekkor kezd el
verset írni. Az egyetemet nem fejezi be, ennek egyik oka az egész életét
végigkísérõ szegénység, és korai, súlyos tüdõbaja. Visszatér Debrecenbe, ahol
újságíróként dolgozik. 1907-tõl jelennek meg versei (a Nyugatban is). 1913-ban
jelenik meg elsõ verseskötete Hajnali
szerenád címmel. 1917-ben elveszi Lichtmann Annát. Ebben az évben jelenik
meg második kötete: Lomha gályán címmel.
Az I. világháborúban nem vesz részt, de mély benyomást tesz rá. Gyakran kezelik
szanatóriumokban. A forradalmi eseményekhez nagy lelkesedéssel csatlakozott -
változásokra vágyik a nagy szenvedések láttán. A forradalom után mellõzik,
ekkoriban erõsödik meg én-lírája. Utolsó kötete (életében) 1922-ben jelenik meg
Az öröm illan címmel. (Postumus
kötet: Lélektõl lélekig.)
A betegség és a szegénység rányomta bélyegét
költészetére. Lírája rendkívül egységes, nem túl változatos. Versei egyformának
tûnhetnek a mélabús, rezignált hang miatt, melyekben gyakori a
tehetetlenségérzet, a lemondás, beletörõdés. A halál mélyen beleivódott gondolataiba a testi-lelki
szenvedés miatt. Szinte minden verse elégia (forradalmi ódáit kivéve), noha ezt
a kordivat is indokolja, nála élményekbõl fakad. Versein érezhetõ az erõteljes szeretetvágy,
a költészet menedéket jelent a számára. Az impresszionizmus költõje, jól bánik
a nyelv zenei lehetõségeivel, de szókincs nem túl gazdag. Rövid életében csupán
a szerelem és a családi élet jelenti a boldogságot. Leánya születése oldja
pesszimizmusát.
A Meddõ órán
címû verse egy rövid, néhány jellemzõ vonásra szoríkozó önarckép. Egy vézna,
szánalmas figurát mutat, aki magányos, szegény, tétlen, szenved, szomorú,
beletörõdik a sorsába. Kedvetlenül szöszmötöl, nem tesz semmi értelmeset. Az
írás pótcselekvés - gondosan írja, javítgatja... „Lomhán”: lassan ír, bágyadt,
céltalan. A felmerülõ, végig nem gondolt gondolatok, a rövid mondatok
szaggatottá, erõtlenné teszik a verset. Monoton, a sorok lezártak, ragrímek, a
mély magánhangzók dominálnak. „Én, én, én,” belesikolt a monoton egyhangúságba.
A statikus igék a jellemzõek, nincs mozgás.
A Rímes, furcsa
játék címû verse brilliáns rímtechnikáról tesz tanúbizonyságot (játszadozik
a rímekkel és az olvasóval). Ennek oka, hogy ez a vers ajándék a szerelmének -
valami más helyett. Már a cím is utal a játékosságra. A keretben a kedveséhez
szól a valóságról. A közbensõ szakaszokban azt sorolja, hogy mi mindent
ajándékozna neki, ha tehetné (- végig feltételesmód). Kastélyt adna pompás
estéllyel, gazdagsággal, rókavadászatot, utazást délre, az antik világba... de
ezek az álmok hiábavalóak. Elvágyódik a jelenbõl. Tudja, hogy álmai
hiábavalóak, és csak ámítja magát velük (- önkritika). A rímek megbicsaklásai
is arra utalnak, hogy ezek túl hiú ábrándok. A befejezésben átvált arra a
fátyolos, rezignált hangra, amely jellemzõ Tóth Árpádra. Magukat szegény
árváknak látja, akiknek másuk sincs, csak az álmodozás, és a szerelmük. „Rí” -
fájdalmat idézõ hang, a vers halálvággyal fejezõdik be: most, ebben a
pillanatnyi boldogságban lenne jó meghalni, mert hátha holnapra elmúlik még ez
is. Ez a vers nem pótolhatja a hiányokat, de legalább vígaszt nyújt.
A Lélektõl lélekig
címû versében visszatér a magány témájához, de nem lírai szemszögbõl (E/1)
beszél róla, hanem a világra általánosan jellemzõ állapotként ír róla - az
elidegenedésrõl, az emberi kapcsolatok lehetetlenségérõl. Egy éjszakai képpel
indít, merengõ állapotból - az elsõ sor tárgyilagos. A csillagos eget nézegeti
- reménytelen, ijesztõ, hideg ûr. A csillagfénynek is ugyanaz a sorsa, mint
neki: meghal, elvész. A csillagok közti ijesztõ távolságról ír, majd fokozással
áttér az emberek közötti távolságra. A barátság és a szerelem egy ilyen hideg
világban kivész. Ha nincsenek kapcsolatok az emberek között, akkor az érzelmek
kivesznek.
A Jó éjszakát
címû verse zárja a Lélektõl lélekig címû kötetet. Úgy hat, mint egy búcsúvers,
de létösszegzõ vers is - költõi szerepét latolgatja. Az inga lassú, tétova
mozgásával indul a vers, pihenésre vágyó hangulatban (este). Nem csak egy nap,
hanem az élet végét is jelenti, a pihenés a halálra vonatkozik. Az
álombamerülés egy keservesen végigdolgozott élet végét jelenti - megnyugvást. A
ritmus vontatott (inga mozgása is), álmos hangulat. A 2. szakasz a költõi
alkotómunkára utal, és az abból kivezetõ pihenésre. „Balga fényûzés”: mi
értelme van a költészetnek? A versekkel bíbelõdni luxus, nincs rá szükség,
értelmetlen, buta dolog versírással nyavalyogni. A józan munka más, nem ilyen
megfoghatatlan, nem ilyen haszontalan - abból meg lehet élni, a költészetbõl
nem. A csacska fényûzés megbosszulja magát.
A 3. versszak összefoglalja a költészetét, továbbra is ironikus hangot
használ. A jambusok és spondeusok is az álmosság képzetét keltik. Az utolsó
strófa szaggatott, széttöredezett, a halálba való menekülést kifejezõ
mondatfoszlányaiban visszatér a kezdõkép. Végül megjelenik az örök
költõ-vígasz: az utókor elismerése.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése