google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 7., péntek

Tóth Árpád versek


TÓTH ÁRPÁD (1886-1928)


Meddô órán

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok e föld kerekén.

1913


Rímes, furcsa játék

1. Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Ó, zokog, bár negédes,
Fogadd szivedbe, édes!

2. Mert csupa szívbe vert seb
Vérszinezi e verset,
Mint halvány ôszi rózsa
Szirmát az ôszi rozsda.

3. De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked,
Csak ily borús zenéket.

4. Szebb volna büszke kastély
Termén egy fényes estély,
Vagy lágy keréken zajló
Kocsidba drága pejló...

5. Vagy elrobajló fülke
Ringó pamlagján dülve
Elnézni, merre foszlott
A sok táviró-oszlop...

6. Vagy űzni falka fürtjét,
Hallani hallali kürtjét,
Míg elfakul porosra
A frakk vidám pirossa...

7. Vagy tán az volna szebb lét:
Nézni istennôk keblét,
Hol antik ívek árnyán
Mereng sok régi márvány...

8. Vagy Svájcban lenni vendég:
Csodálni naplementét,
Vagy vinne halk fedélzet,
Hol a banános dél szebb...

9. Ó, mind e rím mi kába,
Ó, mind e vágy hiába,
Nekünk, két árva rabnak,
Csak sóhajok maradnak...

10. De hallgasd most e verset,
E torz kedvvel kevertet,
Zsongítson furcsa hangja,
Mint füstös képü banda:

11. Itt flóta, okarína
S hegedűk soka rí ma,
Száz hangszer, minden rím más,
S vén bánatom e prímás.

{Flóta: fuvola; okarína: agyagból égetett, tojásdad alakú kis fúvós hangszer}


12. Izzék a dal duhajjá,
Csattanjon vad csuhajjá,
Majd haljon el sohajtón,
Fejem öledbe hajtom.

13. Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
îgy, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma...

1916


Elégia egy rekettyebokorhoz

1. Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szivembôl míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

2. Boldog, boldog hajók, vidám lengôk a gazdag
Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
A lomha óriás, hisz oly borús szegény.
Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
Ti nem tudjátok azt, mily mondhatatlan nyomor
Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy - ember!

{Rekettye: a hüvelyesek családjához tartozó, sárga virágú cserje
Viheder: bányabeli sújtólég}


3. Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
S a sűrű napsugár forró arany verése
Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,
Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;
Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát
Gyűjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

4. Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
A kínok vasszöge szorítja össze testté,
S melyet a vad hajós ôrült utakra visz szét,
Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,
Bár fájó szögeit már a létentúli lét
Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:
A néma szirteken békén omolni szét
S nem lenni zord utak hörgô és horzsolt roncsa.

5. És hát a többiek?... a testvér-emberek,
E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek
Rettentô sodra visz: kalózok s könnyes árvák -
Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve
Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:
Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,
Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.

6. Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva
A fájó ôsanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyilik egy lótusz szÓzi ajka,
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.

{Delej: mágneses erô
Noé a Biblia szerint Ádám 10. utóda. Az egész emberiséget elpusztító vízözönbôl csak ô menekült meg családjával. Bárkája - a bibliai történet szerint - az örmény hegyláncok kimagasló csúcsán, az Ararát hegyén állt meg.
Lótusz: trópusi vidékeken honos, rózsaszín, sárga vagy fehér tündérrózsa}


1917


Körúti hajnal

1. Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kôvidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

2. Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

4. A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendô; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

5. Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

1923


Esti sugárkoszorú

Elôttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ô lelke reszket?

{A bibliai történet szerint Isten a Hóreb hegyén egy égô csipkebokorban láng alakjában jelent meg Mózesnak, ôt jelölve ki arra, hogy Izrael népét kiszabadítsa az egyiptomi szolgaságból.}


Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetôdtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zubogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

1923


Lélektôl lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegô sugarát.

Billió mérföldekrôl jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekrôl ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnôdve figyelem,
Mily ôs bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság? -
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

7. Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Szíriusz van tôlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

{Szíriusz: az égbolt legfényesebb csillaga}


8. Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektôl lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

1923


Jó éjszakát!

1. Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülônek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kônek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

2. Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rimek.
Megsimogatom ôket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényüzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velô.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a késônkelô.

3. Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
A tollra dôlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.

4. Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb idôkben...
Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költô-vigasz,
Majd jô a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szive... Tik-tak... Igaz... Igaz...
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át...
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek... bolondság... szép jó éjszakát!

1924


Álarcosan

1. Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.

2. Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.
Ibolyákkal a téli Riviérát.
Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,
Boldog órát.

3. De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergôdô és fénytelen harcokon
El kell kopni.

4. Az Antikrisztus napjai ezek,
Csillog a világ szörnyű arany-szennye.
Röhögô senkik, balkörmű gazok
Szállnak mennybe.

5. S én lent vergôdöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.

6. Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
Váró révem, virágos menedékem.
Most álarc van rajtam, zord és hideg,
De letépem,

7. Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden
Mindhalálig.

1927


Isten oltó-kése

Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az elsô mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Śj szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És gyôztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.

1928

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése