google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 7., péntek

Zrínyi Miklós : Szigeti veszedelem


ZRÍNYI MIKLÓS (1620-1664)


Szigeti veszedelem
(Részlet)

Témamegjelölés és segélykérés
(I. 1-6.)

Én az ki azelôtt ifiú elmével
Játszottam szerelemnek édes versével,
Küszködtem Viola kegyetlenségével:
Mastan immár Mársnak hangasabb versével
{Zrínyi elsô költeményei szerelmes versek voltak; ezeket leendô feleségéhez írta, akit verseiben Violának nevezett.
Márs (római hadisten) hangasabb verse: eposz, hôsköltemény}

Fegyvert, s vitézt éneklek, török hatalmát,
Ki meg merte várni Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,
Az kinek Európa rettegte szablyáját.

Múzsa! te, ki nem rothadó zöld laurusbul
Viseled koszorúdat, sem gyönge ágbul;
Hanem fényes mennyei szent csillagokbul,
Van kötve koronád holdból és szép napbul;

Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat,
Az ki örökkén volt, s imádod fiadat
Úgy mint Istenedet és nagy monárchádat:
Szentséges királyné! hívom irgalmadat.
{Laurus: babér, babérlevél, babérág
Monarcha: uralkodó, fejedelem}

Adj pennámnak erôt, úgy írhassak, mint volt,
Arról, ki fiad szent nevejért bátran holt,
Megvetvén világot, kiben sok java volt;
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.

Engedd meg, hogy neve, mely mast is köztünk él,
Bűvüljön jó hire, valahol nap jár-kél,
Lássák pogány ebek: az ki Istentôl fél,
Soha meg nem halhat, hanem örökkén él.

A magyarság bűnei
(I. 7-11., 20-24.)

Az nagy Mindenható az földre tekinte,
Egy szemfordulásból világot megnézé:
De leginkább magyarokat eszben vette,
Nem járnak az úton, kit Fia rendelte.

Látá az magyarnak állhatatlanságát,
Megvetvén az Istent hogy imádna bálvánt:
Csak az, eresztené szájára az zablát,
Csak az, engedné meg, tölthetné meg torkát;
{"Csak az": csak az a vágya. - Szájára ereszti a zablát: nem fékezi, szabadjára ereszti a lovat. - A magyarok azt szeretnék, ha Isten szabadjára engedné ôket.}

Hogy ű szent nevének nincsen tiszteleti,
Ártatlan Fia vérének böcsületi,
Jószágos cselekedetnek nincs keleti,
Sem öreg embernek nincsen tiszteleti;

De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás,
Irigység, gyülölség és hamis tanácslás,
Fertelmes fajtalanság és rágalmazás,
Lopás, emberölés és örök tobzódás.

Megindult ezekért méltán ű haragja;
Azért Mihály arkangyalt magához hivá,
És kemény haragjában így parancsolá,
ś szentsége elôtt arkangyal áll vala:

...

"Eredj azért, arkangyal, szállj le pokolban,
Válassz egyet az haragos furiákban,
És küldjed el aztot szultán Szulimánban,
Juttassa magyarokra való haragban.
{Fúriák: a bűnök, különösen a gyilkosság félelmetes külsejű, kígyófürtű megtorlói, a bosszú megszemélyesítôi; az Alvilágban élnek.}

Én penig töröknek adok oly hatalmat,
Hogy elrontja, veszti az rossz magyarokat,
Mindaddig töri iga kemény nyakokat,
Míg nem esmerik meg elhagyták urokat.

Kiáltnak énhozzám, s nem hallom meg üket,
Hanem fogom nevetni nehéz ügyöket;
Az ű panaszira nem hajtom fülemet,
Ü nyavalyájokra nem tészem szememet.

Ez mindaddig lészen, míg bosszút nem állok,
Harmad-negyed ízig büntetés lesz rajtok;
És ha idején eszben nem veszik magok,
Örök átkom, haragom lészen ürajtok.

De ha hozzám térnek, megbánván bünöket,
Halálról életre ismét hozom üket,
Jaj, török, néked, haragom vesszejének!
Te vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek."

A szultán jellemzése
(II. 44-50.)

Igazat kell írnom, halljátok meg mastan,
Noha ellenségünk volt szultán Szulimán,
Csak aztot kivészem, hogy hiti volt pogán,
Soha nem volt ily úr törökök közt talán.

De talán nélkül is bátran azt mondhatom,
Pogányok közt soha nem volt ez földháton
Ilyen vitéz és bölcs, ki ennyi harcokon
Lett volna gyôzödelmes, és sok országon.

Vitézség s okosság egyaránt volt benne,
Hadbéli szorgosság nagy szorult übenne;
Ha kegyetlenség szűvében jelt nem tenne,
Talán keresztyén közt is legnagyobb lenne.

De fiát, Musztafát mikor megöleté,
Akkor felettébb magát megesmérteté;
Sôt maga nemzetivel meggyűlölteté,
Roxa szerelméjért eztet cselekedé.
{Musztafa II. Szulejmán kedvelt fia volt, a szultán mégis kegyetlenül kivégeztette felesége, Roxolane (Roxa) fondorkodásai következtében.}

Szerencse űvéle nem játszott mint mással;
Ha ijeszteni is akarta csapással,
Vagy had veszésével, vagy más kárvallással,
Mindenkor állandó volt okosságával;

Nem hajlott mint az ág, mint kôszikla állott,
Tenger habjai közt, mert magában szállott,
Ha szerencse neki valami jót adott,
Nem bízta el magát, föl nem fuvalkodott.

Ilyen úr s ilyen had jüve országunkra,
S ily ártalmas fölyhô szálla le kárunkra,
Mely nemcsak magyarnak elég romlására
Lett volna; de elég világ rontására.

Az Isten vértanúsággal tiszteli meg Zrínyit
(II. 78-86.)

Így az Isten elôtt Zrini esedezett;
Azért meghallgatá az ô könyörgését.
Háromszor láttatott Zrininek, feszület
Hogy hozzá lehajlott, felelvén ezeket:

"Ím az te könyörgésedet meghallgattam,
Az te buzgó szüvedet mind általláttam,
Atyai kedvemben ügyedet fogadtam,
Ne félj, mert nem héában érted megholtam.

Örülj, én jó szolgám, mert jól kereskedtél,
Mert öt talentomodra még ötöt nyertél,
Világon magadnak koronát kötöttél,
Melyet aranyasan Atyámhoz viszed fel.
{Talentom vagy talentum: görög súlymérték és pénzegység. Utalás egy bibliai példabeszédre. Jelentése: "érdemeidet gyarapítottad".}

Ottan az angyalok téged készen várnak,
Rendelt seregekben cherubinok állnak,
Téged jobb kezére Atyámnak állatnak,
Veled együtt örökkén vigadni fognak.

Hozzám vészem immár az te szép lelkedet,
Magad is kívánod, s így jobbnak esmerted;
De hogy még fényesebb korona fejedet
Tisztelje, ím néked adok ily kegyelmet:

Mártiromságot fogsz pogántul szenvedni,
Mert az én nevemért fogsz bátran meghalni.
Zrini, hallgasd meg most, mit fogok mondani,
Ím te jövendôidet fogom számlálni.

Szulimán haddal jün az Magyarországra,
És legelôször is fog jünni váradra;
Lesni, mint éh farkas, fog te halálodra,
Hatalmát, erejét veszti Szigetvárra.

De ô nem fogja te romlásodat látni,
Mert vitéz kezeid miát fog meghalni,
Sok ezer töröknek kell ottan meghalni,
Akkor az te lelked fog hozzám szállani.

De az te fiad, György támasztja nemedet,
Felserkenti fénnyel tündöklô nevedet,
Mint phoenix hamuból költi nemzetségét:
Śgy okossággal ez megtartja híredet."
{Phoenix (fônix): a görög mitológia csodás madara; minden 500 évben elégeti magát fészkében, s hamvából új életre kel.}

Zrínyi szózata vitézeihez
(V. 23-28., 34-38.)

"Elôbb elfogy éltem, oh, erôs vitézek,
Hogysem kimondhassam kegyelmét Istennek.
Most sem hágy el nagyhatalmú keze tiktek;
Ti is ô szent nevéért serénkedjetek.

Mindenfelôl ránk néz az nagy keresztyénség,
Mi vitéz kezünkön van minden reménség;
Soha még mireánk nem jütt rút szégyenség;
Azért rakva hírünkkel föld, tenger és ég.

Mostan megnevelnünk kell az mi hírünket.
Avagy tisztességgel végeznünk éltünket;
El nem rontja üdô cselekedetünket,
Valamíg világ lesz, és lát ember eget.

Az is minekünk nagy tisztességünkre van,
Hogy maga ellenségünk szultán Szulimán;
Kit mi ha meggyôzünk, mint reménségünk van,
Világbíró császárt meggyôztük az harcban.

Harcolnunk peniglen nem akarmi okért
Kell, hanem keresztény szerelmes hazánkért,
Urunkért, feleségünkért, gyermekinkért,
Magunk tisztességéért és életünkért.

Elôbb halva lássa pogány eb testünket,
Hogysem elveszessük megszámlált kéncsünket,
Hogysem ô pórázon hordozzon bennünket,
Szabadságunkkal együtt rontván hírünket.

...

Ez a hely s ez az vár légyen dicsôségünk,
Avagy madár gyomra mi koporsóhelyünk.
Mindenképpen emberek s vitézek legyünk,
Śgy marad meg örökkén az mi szép hírünk.

Fejem fennálltáig lészek én veletek,
Esküszem seregek élô Istenének!
Kívánom, hogy ti is így cselekedjetek,
Éles szablyát kézben tartván esküdjetek!"

Vitéz Zrini szavával megbátorodtak,
Az egész szigetvári vitéz leventák
Elôtte megrendelt seregben állottak,
Mezételen fegyvert kezekben tartottak.

Mint mikor az fölszél Késmárkbul kiszakad,
Ama sűrű fenyôs erdô közben akad,
Támaszt zúgást nagyot, nem reked s nem lankad,
Hajol elôtte lágy, és kemény ág szakad:
{Késmárk: vár a régi Szepes vármegyében, a történelmi Magyarország északi részén; fölszél: északi szél.}

Ilyen nagy zöndülés esék ô közikbe,
Mert fölforr az haragos vér mindenikbe,
Kívánja mindenik: ellenség vérébe
Hamar kezét fösthesse, és az szüvébe.

Farkasics Péter elsiratása
(VII. 37-48.)

Így Farkasics Péter végezé életét,
Az Istenhez küldé vitéz tiszta lelkét.
Siratja jó Zrini ô kimenetelét;
Így nagy fohászkodva elkezdé beszédét:

"Ó, forgó szerencse, átkozott, kegyetlen!
Miért ragadád el ez vitézt hertelen?
Az mi nyavalyánknak ez volt hea szintén,
Hogy ne légyen Farkasics mostan eleven.

Ó, élet, mely hamar ez világbul kitünsz!
Ó, rövid élet, tülünk mely gyorsan röpülsz!
Mikor inkább kellenél, akkor te megszünsz,
És, mint harmat nap elôtt, egyszersmind eltünsz.

Mint harmat nap elôtt, mint hó az tűz elôtt,
Mint álom elôttünk, mint füst az szél elôtt;
Vagy sebes forgószél mint hajtja az fölyhôt,
Śgy tünsz el elôttünk s kívánságunk elôtt.

Csúsz haszontalanul rút kígyó az réten,
Semmit nem törôdik unalmas vénségén;
ś megifiadik, mikor jün kedvében,
Elveti vén bôrét s megifjul testében:

Ember penig, az ki isteni formára
Meg van ékesítve, isten-ábrázatra,
Hogyha elérkezik utolsó órára,
Nem tér s meg nem újul, de mégyen halálra.

Megvénheszik az föld, elveszti szépségét,
De újul, ha éri kikelet idejét;
Az nap elvégezi estve ô menését,
De megújul reggel, kihozván szekerét:

Csak maga egyedül az nyomorult ember,
Az ki gyors vénségérül soha meg nem tér;
Örök folyásban van az friss forrású ér;
Emberben peniglen soha nem újul vér.

Víz, tűz, föld és nagy ég tartanak sokáig:
Ember, ezek ura, egy szempillantásig;
Kűfalok, nagy tornyok sok száz esztendeig:
Ember, ki csinálta ezeket, óráig.

Csak egy van, ki megmarad koporsó után,
Az mely megmutatja magát világ fogytán:
Jószágos cselekedet, nagy öröksége van:
Újul mindenkoron halhatatlan voltán.

Újul hát, Farkasics, az te vitéz neved,
Noha az nehéz föld befödi testedet,
Cselekedeteddel az halált meggyôzted;
Most Isten jobb kezén van gyönyörködésed.

Ottan fizetôdik most világi munkád,
Vígan nézik angyalok sebeid nyomát;
Ottan, mely véredet hazádért hullattad,
Örök boldogságodra szentek fordétják."

A szigeti hôsök vértanúsága
(XV. 54-64., 96-108.)

Zrini jól esmérvén életének végét,
Ötszáz bátor vitézt számlál maga mellett;
Minthogy nem tűrheti immár égô tüzet,
Kiviszi magával azért mind ezeket.

És az várbul kimegyen nagy bátor szűvel,
Elôtte törökök futnak szerte-széllel;
Az piacon megáll, és szörnyű szemével
Nézi, hogy hon vagyon pogány sok sereggel.

Ily kegyetlenül jün oroszlány barlangbul,
És ily szörnyen fénlik cometa magasbul;
Ez nagy országokra kár nélkül nem fordul,
Szörnyű jüvendôket hordoz hatalombul.

Így félnek törökök Zrini látásátul,
Mert tudják, nagy veszélyekre rájok burul.
Zrini piacon is nem maradhat lángtul,
Azért lassan ballag az külsô kapubul.

Hon vagytok ti mostan világrontó népek?
Hon vagytok földemésztô szörnyű seregek?
Hon török, hon tatár, sötét szerecsenek?
Hon vagytok három világrul kevert népek?

Ihon elôttetek Zrini áll fegyverben,
Hon van az török Márs vakmerô szüvében,
Delimán? hon száz más ebben az seregben,
Kik Zrini vérét szomjúzták békességben?
{Cometa (kométa): üstökös csillag
Delimán: a török sereg egyik kiváló vitéze}

Édes az vitézség az ember szájában,
De nagy s rettenetes halálos próbában:
Ezt rettegve nézi vakmerô Delimán,
Mint nyárlevél, úgy reszket szultán Szulimán.

Messzi dombrul nézi ô kijüvetelét,
De mégsem tarthatja rettegéstül szüvét.
Ó, hányszor megbánta, szállotta Szigetet!
Hány átokban keverte megôszült fejét!

De nem csinál pompát Zrini törököknek,
Nem mutatja vesztég sokáig ezeknek
Ő vitéz fegyverét; de mégyen ellenek;
Ötszáz halál megyen háta után ennek.

Itt fegyver fegyverrel találkozik öszve,
Vitéz is vitézzel kapcsolódik közbe;
Vér, jajgatás és por megy égben keverve,
Törik dárda, kopja, szablya elegyedve.

Halál formára jár bán törökök között;
Mint az lángos harap, ha nádban ütközött,
Mint az sebes vízár, ha hegybül érkezett:
Oly kegyetlenségben Zrini most öltözött.
{Lángos harap: a "harap" szó itt nem ige, hanem fônév, jelentése: "harapás, marás"; a szószerkezet értelme: lángos, tüzes harapás; a tűz belemarása valamibe}

...

Mert nem mér állani senki eleiben,
Senki nem mér nézni vitéz szemeiben;
Százat egymás után ô megöl egy helyben,
Még más százra viszen halált kéméletlen.

Szulimán jó lóra ülni igen siet,
De bán gyorsasága már régen ott termett,
Tizet ottan levág császár segítségét,
Így császárnak osztán Zrini szólni kezdett.

"Vérszopó szelendek, világnak tolvaja,
Telhetetlenségednek eljütt órája;
Isten bűneidet tovább nem bocsátja,
El kell menned, vén eb, örök kárhozatra."

Így mondván, derekában ketté szakasztá,
Vérét és életét az földre bocsátá;
Átkozódván lelkét császár kiindítá,
Mely testét éltében oly kevélyen tartá.

Ez volt vége az nagy Szulimán császárnak,
Ez az ô nagy híres hatalmasságának.
Az Isten engedte gróf Zrini Miklósnak
Dicséretit ennek hatalmas próbának.

Mikor bán visszanéz, meglátja távulrul
Elmaradt serege török kard miát hull,
Mint pásztor nyájához, ô hamar megfordul,
És így szól hozzájok nagy hangos torkábul:

"Eddig éltünk vitézek, tisztességéért
Annak, ki körösztfán holt szabadságunkért:
Ma meghaljunk örömest és jó hírünkért
Vitézül meghaljunk azért mindezekért.

Ahon nyitva látom Istennek országát,
Ahon jól esmérem nagy Eloim fiát!
Esmérem, esmérem az Isten angyalát,
Rothatatlan ágbul tart nékünk koronát."
{Eloim: Isten}

De török számtalan körülvék sereget,
Messzirül jancsárság lüvik vitézeket;
Nem merik próbálni mert karddal ezeket,
Senki várni nem meri az ô kezeket.

Mind ennyi között is egy jajgatás nincsen,
Mert nagy vigassággal s örömmel hal minden.
Az mely helyen állnak, ugyanazon helyben,
Bocsátják lölköket Isten eleiben.

Nem mér az nagy bánhoz közel menni senki,
De jancsár-golyóbis Zrinit földre veti:
Mellyében ez esett, más homlokát üti,
Vitézivel együtt az földre fekteti.

Angyali légió ott azonnal leszáll,
Dicsérik az Istent hangos muzsikával,
Gábriel bán lelkét két tized magával,
Földrül felemeli gyönyörű szárnyával.
{Gábriel: arkangyal, fôangyal}

És minden angyal visz magával egy lelket,
Isten eleiben így viszik ezeket.
Egész angyali kar szép muzsikát kezdett,
És nékem meghagyták, szómnak tegyek véget.

Peroratio
{Peroratio (peroráció): berekesztés, záróbeszéd}

1. Véghöz vittem immár nagyhirü munkámat,
Melyet irigy üdô, sem tüz el nem bonthat,
Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat,
Sem az nagy ellenség, irigység nem árthat.

2. És mikor az a' nap eljün, melly testemen
Csak uralkodhatik, fogyjon el éltemen
Hatalma: magamnak ugyan nagyobb részem
Hordoztatik széjjel az magas egeken.

3. S honnan Scitiábul kijütt magyar vitéz,
Merre vitézséget látta világ nagy rész,
Azokrul helyekrül minden szem reám néz,
Hirrel, böcsülettel, valamig világ lész.

4. De hiremet nemcsak keresem pennámmal,
Hanem rettenetes bajvivó szablyámmal:
Mig élek, harcolok az ottomán hóddal,
Vigan burittatom hazám hamujával.
{Scitia (szcitia): a magyarok feltételezett ôshazája
Ottomán hód: török félhold}


Ne bántsd a magyart. Az török áfium ellen való orvosság

avagy Az töröknek magyarral való békessége ellen való antidotum
(Részletek)
{Áfium: ópium, keleti bódítószer
Antidotum: ellenszer}

Cyrus király mikor Cresusra Sardis várasát vítatta volna, azt írja a história, a városnak megvételekor egy vitéz magára Cresus királyra akadván, s nem tudván, ki légyen, meg akarja vala ölni. Cresus király fia, aki egész életében néma vala, és soha egy szót nem szólhatott vala, ott találkozván lenni akkor az atyja mellett, látván veszedelmét atyjának, megszólala a vitézhez, mondván neki: Ne bántsd a királyt! Vajon nem hasonló-e az én mostani felkiáltásom, édes Nemzetem, te hozzád? Látok egy rettenetes sárkánt, mely méreggel dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli a magyar koronát; én csaknem mint egy néma, kinek semmi prófessióm [hivatásom] a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkánt, kiáltván: Ne bántsd a magyart! Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden? hogy senkinek ne keseredjék meg szíve romlásodon? hogy senki utolsó halállal való küszködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül legyek-e én ôrállód, vigyázód, ki megjelentsem veszedelmedet? Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az isten az hazámhoz való szeretetet reám tette, ímé kiáltok, ímé üvöltök: hallj meg engem, élô magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztô tűz! Íme tudománt tészek elôtted, nagy isten, mindent, akit tudok, kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd elôl, amint megfenyegettél az nagy Ezekhiel prófétával: Venientem gladium nisi annunciaverit speculator, animarum quae perierint sangvinem de manu ejus requiret dominus. [Ha az ôrálló a közeledô kardot (fegyvert, veszedelmet) nem jelzi, a fegyvertôl elveszettek vérét az ô kezébôl kéri számon az úr.)
{Cyrus (círusz), görög nevén Kürosz (i. e. 558-529), a Perzsa Birodalom megalapítója. - Cresus (krészusz vagy krôzusz), görög nevén Kroiszosz, Lüdia (Kis-Ázsia) utolsó királya (uralkodott: 560-546). I. e. 546-ban foglalta el birodalmát és fôvárosát, Sardist (szardisz, görög nevén Szardeisz) Kürosz perzsa-babiloni uralkodó.
Tudományt teszek: vallomást teszek, megvallom
Ezekhiel: zsidó próféta az i. e. 6. század elsô felében. A babiloni fogságba hurcolt zsidóság körében működött.}
De mi dolog ez, magyarok, hogy nemcsak az ôrállótok jelenségét hallván, hanem magatok szemével a veszedelmet látjátok, s mégis fel nem serkentek mély álmotokbul? Úgy hallom, a tengeri medve oly bátorságos és gond nélkül való a mennykô félelmétôl, hogy mikor legjobban dörög is az ég, az mentül magasabb kôsziklára felhág és ott édesden aluszik. Avagy talám ilyen securitással [biztonságban] vagytok ti is? Úgy vagyon. Az borostyánfának is írják a naturalisták [természettudósok] mennykô ellen való bizodalmát; úgy vagyon, azért is adtuk magunkat ennek a laurusnak [babérnak] árnyéka alá, hogy megmaradhassunk. De félek rajta, hogy a fatum ennek a nemes ágnak az erejét megtompította csak a mi veszedelmünkre is, vagy hogy hervad belsô titkos okokbul gyökere. Ha azért okvetetlen bizodalmat nem találunk csak az mezítelen reménységben, szükséges, hogy oltalmat nézzünk magunknak magunk emberségében és vigyázásunkban isten után. A pacsirták példája adjon okot nekünk a mi magunk bizodalmában, mely ha nem lesz, héjában reménljük szomszédoktul s más idegen barátinktul segítséget. De még az istentül is tunyán kérni segítséget, vétek és bolondság, amint bölcs Démoszthenész néha mondja vala: Nam non modo deus, sed ne amicus quidem rogandus est, ut dormitanti cuiquam aut desidi praesidio sit. [Mert nemhogy az istent, de még a barátot sem szabad kérni arra, hogy az alvónak vagy renyhének segítségére legyen.] Magyarok, tinéktek szólok. Ez a rettenetes sárkány, a török, Váradot, Jenôt tôlünk elvette, sok ezer magyar lelket rabságba vitt, sokat a kardnak élivel emésztett meg; Erdélyt, koronánknak egy legszebbik boglárát, felprédálta, zavarta, fejedelmét eltiporta, gázolja nemzetünket, országunkat, mint egy erdei kan a szépen plántált szôlôt. Kérdezkedjetek mostan egymástul, kit illet ez a veszély, kit fenyeget ez a háború. Ha feltaláljuk azt tiszta elménkkel, hogy ez nem mi nyavalyánk, ámbár hallgassunk, bízzuk másoknak discretiójára [jóakaratára] oltalmunkat! De ha az oktalan állatok a magok barlangjoknak bántódásáért, a magok kölyköknek elviteleért készek a halált szenyvedni: mennyivel minékünk inkább, kik dicsôséges magyar vérnek maradéki vagyunk, az mi atyánkfiaiért, atyáinkért, anyáinkért feleségünkért, gyermekünkért, hazánkért meg kell indulnunk, halálra is, ha kévántatik mennünk, mégis legalább bosszút ezen a dühödt eben állanunk. [...]
{Jelenség: jelentés
Tengeri medve: fóka
A borostyán villámtörô erejérôl az ókori írók beszélnek. - Zrínyi a Habsburg-házat érti borostyánfán.
Fátum: végzet, sors
A pacsirták példája: célzás Aiszóposz egyik meséjére, melynek az az értelme, hogy mindenki csak a maga erejében bízhat. A pacsirták biztonságosan fészkeltek addig a megért búzában, amíg a gazda a szomszédoktól kért segítséget.
Démoszthenész (i. e. 384-322) kiváló athéni szónok
Váradot, Jenôt: Nagyváradot és Borosjenôt}

...

Itt talám valaki engemet megszólít, s kérdi tülem: mit akarsz ezekbül a sok beszédekbül kihozni? mit tanácslasz? könnyű akárkinek is deklamálni [szavalni], prédikálni, de orvosság kell a betegnek, flastrom a sebnek. Én arra röviden felelek, meg is duplázom kiáltásomat: Fegyver, fegyver, fegyver kévántatik, és jó vitézi resolutio [elszántság]! Ezenkívül én semmit sem tudok, sem mondok. Avagy azért, magyarok, evvel oltalmazzuk meg magunkat, avagy vitézül haljunk meg mindnyájan, mert non datur aliud medium [nincs más közbülsô út]. Elfussunk? nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyen, hogy minket helyheztessen belé: az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannoniában. Hic vobis vel vincendum vel moriendum est. [Itt gyôznötök vagy halnotok kell.]
De miért kelljen elvesznünk avagy kétségben esnünk, míg csontjainkban velô, ereinkben vér, míg isten mennyországban az mi bizodalmunk lehet, míg karunkban kopját, markunkban szablyát szoríthatunk? Avagy különb compositióbul [anyagból] vagyon-e az mi ellenségünk felépítve? vagy nem azoktul a vitéz magyaroktul származtunk-e mi, kik kevés néppel számtalan sok ezer pogányokat kergettek? Nincsen-e istennek hatalmában Hunyadi gyôzedelmeit, Mátyás király dicsôségeit kezünkben ismég újonnan megvirágoztatni? De úgy, ha mindnyájan egy szívvel, egy lélekkel, segítségül híván istennek szent nevét, körmösen nyúlunk a magunk dolgához, és fáradunk, vigyázunk, tusakodunk az mi életünkért. A fáradhatatlan szorgalmatosság, az unalom nélkül való vigyázás, a kész gyorsaság és a gyors készség szokta annak a drága fának gyümölcsét elérni, kit az emberek dicsôségnek hívnak. Minékünk penig magyaroknak nem csak dicsôségünk, de a megmaradásunk is abban vagyon. Nem vakmerôségre hívok senkit, nem habahurjául kévánom az mi nemes resolutiónkat, hanem okosságnak mértékletességével és állhatatos szívünknek megkeményítésével akarnám hogy elôállanánk erre a nemzetünknek utolsó szükségére. [...]

...

Mikor meghallottuk, hogy a török nagy készülettel fegyverkezik és készül reánk, mi is akkor, de késôn tapodni kezdtünk, kaptunk mindenfelé, hadat, seregeket kezdtünk gyűjteni. De micsodás seregeket, micsoda hadakat? régi, látott, hallott vitézekbül állott-e vajon ez a sereg? bizonyára nem, hanem mentül rosszabb, hitetlenebb, istentelenebb, tolvajabb volt az országban, az gyűlt öszve a mi sípolásinkra. Ismég, ki volt ennek hadnagya? ugyancsak szintén ilyen, vagy aki még jobban megelôzte a többit részegséggel, garázdasággal, kevélységgel, aki a maga vitézsége rudimentáit [elemi fokozatait] vagy kassai kereskedôkön vagy kecskeméti tôzséreken vagy soproni kalmárokon vagy más szabad városok s szegény polgárok kárán végezte el; aki nem a jó hírért, névért s becsületért, hazájához való szeretetiért íratta be magát a hadakozásban, hanem hogy jobban ezeket az ott fenn megírt virtusokat [vitézkedést] szabadabbul űzhesse; aki hogy jobban valami bosszúját valamely falura, vagy nemesemberre tölthesse, kévánt hadi emberré lenni, hogy evvel a titulussal [jogcímmel] mind módot, mind mentséget vétkének, mind impunitást (büntetlenséget] találjon. Így azért nem sereg, nem hadakozáshoz való készület s becsület volt ez, nem szegény hazánkhoz s jó lélekbôl származott igyekezet, hanem farsangolás, bordély és ha még mi rosszabb nevet is tudnánk találni ennyi megfeslett erkölcsnek. [...] Nem kell minekünk oly nagy ellenség, mint a török; egy kánikula melege, egy februáriusnak szele, egy éjszakának virrasztása, egy napnak koplalása megrontja a hadainkat és semmivé teszi. Ilyenek a mi köz hadaink; de mivel több ennél a nemesség? mivel jobb az úri rend? Bizonyára mind egy bordában szôttek vagyunk, egy cseppnyire is egyik rend a másikat nem csúfolhatja. A mostani nemes nem gondolja meg, micsoda az igaz nemesség, mivel nyerték meg az mi eleink a nemességet, mivel tartatik is meg. Egy nemzet sem pattog úgy, s nem kevélykedik nemesség titulusával, mint a magyar, maga annak bizonyítására, conservatiójára [fenntartására], látja isten, semmit nem cselekszik. Ülnek 'haszontalanul fiaink vagy otthon atyjoknál és anyjoknál, vagy, ha ugyan derekasan látni, hallani akarnak (az mint ôk mondják), egy magyar úr udvarában beállanak és szerzôdnek. Ott mit tanulnak? innya; mit többet? pompáskodni, egy mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal felcifrázni, egy forgóval, egy varrott lódinggal pipeskedni, egy paripát futtatni, egyszóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni. Hej mely különb vala amaz lacedaemoniai [spártai] asszony, mikor a fiát, mely immár felnevelkedett vala, felfegyverezvén jó módjával, egy paizst ada végtére neki ezen szókkal: aut cum hoc, aut in hoc, azaz: avagy ezt hozd haza tisztességesen, avagy ebben halva hozzanak becsülettel. Mi penig nem így, hanem ha udvarban nem megyen is az ifjú, sem hadban, sem végekben, sem idegen országokban vitézlô mesterségeket tanulni nem mégyen ugyan, hanem egy prókátorságot patvarián [ügyvédséget joggyakorlaton], nem az igazságnak szeretetibôl penig, hanem másokat nyomorítani kévánván tanul, vagy papságra adja magát, isten tudja, micsoda indulatból. Az urfiak szintén ilyek; az ital legnagyobb mesterség és katonaság, mentül aljasabb s rosszabb lovászokkal, kóborló katonácskával társalkodhatnak, legnagyobb katonaságnak tartják; osztán ha a húsz esztendôt alig érik is el, mindeniknek feleség kell. Ha tízen volnának is egy familiábul, senki nem tanul tudományokat, senki nem lész zarándokká, hogy láthasson, tudhasson abból valamit hazájának szolgálni. Ezek kévánják osztán a generálisságot, de ugyan ezeknek kell adnunk, mert nincs más jobb [...]
{Pillangókkal: csillogó lemezekkel
Lóding: lôportartó tok, táska
Úrfiak: a fôurak fiai
Zarándokká: vándordiákká, külföldi egyetemek felkeresôjévé}

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése