Németh László

Németh László

(1901-1975)

  Az egykori Szatmár megyében, a ma Romániához tartozó

Nagybányán  született,  apja  ott  volt  tanár.  Középiskolai  tanulmányait

Budapesten  végezte, de a szünidôket apja rokonainál, a dunántúli  Szilason

töltötte,  ahol  megismerte  a  parasztság világát,  a  vidéki  életet  is.

(Szilasbalhás egy mezôföldi kis

falu volt, ma Mezôszilas a neve, és Fejér megyéhez tartozik.)

Elvégezte  az orvosi egyetemet, elôször fogorvosként, majd  iskolaorvosként

működött.

  1925-ben megnyerte a Nyugat novellapályázatát. Esszéi a

Napkeletben, a Protestáns Szemlében és a Nyugatban jelentek

meg. 1932-ben szakított a Nyugattal, és Tanú címmel lapot indított,  melyet

egymaga  szerkesztett  és  írt  (1932-36).  A  folyóirat  esszéiben  korunk

irodalmát  és tudományát mutatta be, s a maga reformeszméit  hirdette.  Úgy

látta, "hogy a magyarság

százados pusztulásának a tüneteként, elôbb a helyzetérzetét,

majd  a tudatot is elvesztette, mellyel egy nép új  történelmi  körülményei

közé jutva, irányt és teendôt talál". Munkásságával

nemzetének  ezt  az elvesztett tudatát akarta "újraszôni".  Az  irodalomnak

fontos, közösséget összetartó szerepet szánt. Az

volt a célja, hogy az erkölcsileg és szellemileg kiemelkedô

egyéniségek teremtsék meg a maguk "szigetét", és legalább

"egy foltnyi különb életet" próbáljanak létrehozni. Ezek a "szigetek" aztán

kiindulópontjai lehetnek egy társadalmi újjászületésnek. Folyóiratával is a

fiatal nemzedéket akarta maga köré tömöríteni.

  Pályájának elsô szakaszában mind a népi, mind a polgári

íróktól független maradt, mindkét csoport beállítottságát

egyoldalúnak tartotta. 1932 után már látta, hogy mások nem

követik példáját, és így teljesen elszigetelôdik, ezért a népi

írókhoz közeledett, s velük vállalt közösséget.

  Ebben  a  középsô korszakában írta sok vitára okot  adó  Kisebbségben  c.

röpiratát  (1939),  melyben  a  magyar  polgári  fejlôdés   szervetlenségét

igyekezett   kimutatni,  és  a  tragikus  sorsú,  háttérbe,   "kisebbségbe"

szorított, de értékesebb és jellegzetesen magyar szellemeket, mint az "örök

magyarság"  képviselôit  kutatta múltunkban. (Ez a  lényegében  faji  alapú

osztályozás  helytelen  és  igazságtalan, s a magyar  irodalom  sok  kiváló

képviselôjét marasztalja el, értékét teszi kétségessé.)

  A 30-as és 40-es évek fordulóján könyvet írt Berzsenyirôl és

Széchenyirôl,  tanulmányt  Kemény Zsigmondról, akiket  a  magyar  történeti

tudat szempontjából a legfontosabb szerzôknek

tekintett. A Magyar ritmus c. nagy hatású értekezésében

(1939) azt állította, hogy költészetünkben felismerhetô olyan

verselési hagyomány, mely mind az antik formáknál, mind a

nyugat-európai  költészetben elterjedt prozódiai  konvencióknál  lényegesen

szabadabb.  Az általa tagolónak nevezett versben ugyanis az egyes  egységek

szótagszáma kötetlen, csakis a

tagok soronkénti száma állandó. E felfogásáról máig is vita

folyik.  Németh  László tanulmányaival a régebbi magyar  irodalomnak  olyan

jelenségeire  és problémáira irányította a figyelmet,  amelyekkel  korábban

keveset foglalkoztak.

  1945 után Hódmezôvásárhelyen óraadó tanárságot vállalt

(1945-48), és pedagógiai kísérleteket folytatott. Az itt töltött

néhány év életének egyik legtermékenyebb idôszaka volt.

1949  és 1953 között az irodalompolitika hallgatásra ítélte,  fordításokból

élt. 1957-tôl újra bekapcsolódott az irodalmi életbe.

  Németh László szépirodalmi műveinek többségében

a magasrendű minôséget, erkölcsiséget képviselô ember

és a hozzá méltatlan, kisszerű környezet összeütközését

ábrázolja. Ha hôsei nem tudják önmagukat, igényes és

tartalmas életre vonatkozó vágyaikat megvalósítani,

magukra maradnak, eltorzulnak, életük tragédiába fordul.

  Az író regényeiben és drámáiban gyakran társadalmi

programját hirdeti, közvetlenül is tanítani akar. Életművének azonban  azok

a   darabjai   igazán  maradandó  értékűek   és   sokatmondóak,   melyekben

mondanivalóját tárgyiasítja és jelképes értelművé teszi.

  Németh  László  a lélektani regény művelôje volt. Öszszesen  tíz  regényt

írt. Ebbôl négy-négy szorosabb egységet alkot.

  Négyet az fűz össze, hogy egy befejezetlen ciklusnak,

az  Utolsó  kísérlemek  a  részei. A  regényciklus  elsô  kötete  a  Kocsik

szeptemberben (1937). A regény egy parasztgazda gyermekének, Jó Péternek  a

kitörési  kísérletét,  taníttatásáért való küzdelmét mutatja be.  A  falusi

gyerekeket szeptemberben a gimnázium felé vivô kocsik neki

a nagyvilágot jelentik. Péter megnyeri élete elsô nagy

küzdelmét, s "kijut a csillagok alá". Tulajdonképpeni

nevelôdése az Alsóvárosi búcsú (1939) lapjain kezdôdik

el.

  A  Gyász, az Iszony, az Égetô Eszter és az Irgalom között rejtettebb,  de

szorosabb összefüggés van; nemcsak

az, hogy mind a négy regénynek nô a fôhôse, hanem

hogy ezekben a nôalakokban az embernek az archetípusait, "ôsképeit"  akarja

az  író  bemutatni.  Az elsô két regény  intenzívebb  hatású,  feszes,  jól

megkonstruált, zártabb szerkezetű mű, a másik kettô kevésbé jól sikerült.

Szerkezetük  szétesô, s túl sok bennük a közvetlen oktató szándékú  szerzôi

szöveg.

Gyász

  A regény a 30-as évek elején keletkezett, de csak 1935 karácsonyán jelent

meg.  A művet az író "görög korszaka" szülöttének nevezte, amikor a  "közös

örök-emberi" magatartásformákat a görög kultúrában kereste. A férfiak  fölé

növô, felmagasodó fenségű nôalakjainak mintái Szophoklész hôsnôi, az  antik

görög  szobrok  voltak. Kurátor Zsófit maga az  író  "elektrai  alkat"-nak,

"archaikus  istennô"-torzónak nevezte. Hôsnôje lélekrajzába  saját  énjének

kényességét,   az   emberi  rossztól  való   irtózását,   világidegenségét,

bezárkózásra  való hajlamát is kivetítette: a regény  "paraszthôsnôjében  a

bennem levô Artemist szültem meg öntudatlanul".

  Kurátor  Zsófi fiatalon elvesztette férjét. A haláleset nem  töri  össze,

igazi nagy fájdalmat nem érez, de szigorúan betartja

a  gyász  szokásait. Hogy a büszkeségét  sértô  pletykákat  elhallgattassa,

elköltözik  anyósától, és egy idôsebb özvegyasszonyt vesz  magához  lakóul.

Túlérzékenységtôl  szenvedô  büszkesége, erkölcsisége  legyôzi  élni  akaró

ösztöneit,  egyre  jobban  bezárkózik  gyászába,  a  világ  számára   egyre

idegenebb   lesz,   fokozatosan   elhidegül   az   emberektôl,   szüleitôl,

testvéreitôl, még

gyermekétôl is. Kisfia halála után a gôgös gyász élete értelme

lesz, dermesztô magánya kizárja a világból, a falu közösségébôl.

  A  falu  gazdagparaszt  dinasztiái  kemény  munkával  művelik  földjüket,

gyarapítják vagyonukat, de birtokuk határain

nem látnak túl, magasabb célkitűzéseik nincsenek. Szigorú

törvények szabályozzák a faluközösség életét, magatartását,

szokásait. Aki vét ellenük, azt a falubeliek szájukra veszik,  kiközösítik.

Ez a szokásrend régebben a közösséget összetartó,

az együttélésnek tartalmat adó, erkölcsi alapon nyugvó normarendszer  volt,

az újkori faluban azonban régebbi tartalmát

és értelmét lassan elvesztette, és megmerevedett.

  Jól  mutatja  ezt Kurátor Zsófi esete is, aki épp azzal  válik  eltorzult

emberré,    hogy    maradéktalanul    betartja    az    özvegytôl    elvárt

magatartástörvényeket.   De   a   falubeliek   maguk   is    megzavarodnak,

hátrahôkölnek, amikor az jelenik meg elôttük, amit

ôk  maguk nemesnek tartanak, és szánalommal vegyes borzadállyal  tekintenek

rá.

  Kurátor  Zsófiban  is  megvannak a paraszti szemlélet  korlátai.  Az  úri

világra ô is irigy sóvárgással tekint, elhunyt férje is

azért  imponált  neki,  mert  kihúzta  magát  a  paraszti  munka  igájából,

pénztárnokságot vállalt, vadászott, a faluban urizált.

Zsófi is éppúgy megszólja az embereket, gyűlölködik, féltékenykedik, mint a

többi falubeli. Mégis kiemelkedik a többiek közül.

  Emberi nagysága abban rejlik, hogy nem tudott megalkudni, nem tudta a két

rossz közül a könnyebbik utat választani.

Mindvégig önmaga maradt, és ennek következményeit méltósággal viselte el.

  A  regény  igazi  cselekménye a belsô lelki  történés.  Az  író  lépésrôl

lépésre követi hôse befalazódásának folyamatát, megvilágít minden külsô  és

belsô  -  testi,  lelki és társadalmi - motiváló  tényezôt.  Kurátor  Zsófi

élettôl való elszakadása akkor

kezdôdött, amikor anyósa megpróbálta kisebbik legényfiával

összeházasítani. Zsófi ezután elhagyta anyósa házát, és egy

hozzáillô férj helyett Kiszelánét fogadta magához. Kiszeláné

szeretett volna bekerülni a jómódú parasztcsaládba, és ezt fia

megházasítása révén akarta elérni. A két asszony kapcsolata

lassan gyűlöletté fajult, Zsófi idegensége pedig tovább mélyült. Az életben

egyre  kevesebb örömöt talált, fiával is türelmetlen volt, családját  pedig

"mániákus vádakkal" illette. Gyermeke elvesztése után elfojtott  ösztönével

még  tett  egy  mozdulatot  Imrus felé,  ezután  már  senkivel  sem  tudott

kapcsolatot

teremteni,  mindenkit  vádolt és gyűlölt, csak a temetôben  kóborló  bolond

lányt tűrte meg maga mellett.

  Kurátor Zsófi belsô világa a vágyteljesítô álmok és a Kiszelánénak  szóló

kitárulkozások - valójában monológok - révén

közvetlenül  is  kifejezésre  jut, de egyébként is  csaknem  mindent  az  ô

tudatán  át  látunk. Németh László maga "tudatregénynek" nevezte  az  ilyen

műveit,  ezekben  ugyanis  az olvasónak "a fôhôs lelkébôl  kell  kinézni  a

világra".

  A művet minden kitérôt mellôzô zárt szerkezet jellemzi.

Felépítése egyrészt koncentrikus: a középpontban álló hôs körül  körszerűen

jelenik meg a környezet, másrészt lineáris:

minden fejezet a hôsnô végzet felé haladó lelki fejlôdésének

egy-egy fokozata.

  A  regény  11 fejezetbôl áll, és hármas tagoltságú: 4-4-3  fejezet  képez

egy-egy nagyobb egységet. Minden egységben egy-

egy  drámai fordulat sodorja a hôst ellenállhatatlanul a tragédia felé.  Az

elsôben  férje, a másodikban kisfia halála, a harmadikban pedig saját  maga

válik   élô   halottá:   a  Kiszela  fiúval  való   jelenet   után   minden

életlehetôségérôl végérvényesen lemond.

  Az idô, az évek múlását többnyire az évszakok változásával

jelzi az író. A történet egy tavasszal kezdôdik, és a téllel fejezôdik be.

  1. Milyen volt a fôhôs viszonya férjéhez annak életében, és

hogyan alakult utána?

  2.  Miért  hibáztatja  az  ifjú özvegy  a  szüleit,  miért  veszik  össze

testvéreivel, miért hidegül el gyermekétôl?

  3. Különbözô férfiak figyelnek fel a fiatalasszonyra (Józsi,

a   csendôr   ôrmester,   Kiszela  Imre,  a   vendéglôs).   Hogyan   reagál

közeledésükre?

  4. Milyen szerepet játszik a Kiszela fiú Zsófi életében?

Idézzük  fel  kettôjüknek a kilencedik részben  olvasható  jeleneteit!  Min

múlik, hogy a csábítás nem történik meg?

  5. Hogyan érzékelteti az író a regény befejezô soraiban hôsének  szoborrá

dermedését?

  6.  Milyen  egyéni  sorson túlmutató vonásokat  tartalmaz  Kurátor  Zsófi

lélekállapotának leírása?

Iszony

  Németh László az Iszonyban (1942-47) egy házasság

történetének  keretében  egy  egzisztenciális  szituációt  jelenít  meg,  a

világtól  való iszonyodás állapotát, az elidegenülés  lélektani  folyamatát

írja le.

  Kárász  Nelli  egy magasabb szintű emberséget és  igényességet  képvisel,

mint a parasztból falusi úriemberré

lett, felszínes, nemesebb emberi tartalmakat nélkülözô

Takaró Sanyi. Akarata és ösztönei ellenére sodródik a

házasságba, és így olyan helyzetbe kerül, melyben nem

élhet saját törvényei szerint. A számára elviselhetetlen

szituációból csak férje halála árán tud szabadulni. Végül négyéves vergôdés

és  küzdelem  után visszaszerzi  autonómiáját,  helyreállítja  személyisége

kibillent egyensúlyát.

  A regény három - két hosszabb és egy rövidebb -

részre tagolódik:

  Az elsô rész a fôszereplônek Az esküvôig tartó, az elidegenüléshez vezetô

útját rajzolja meg. Kárász Nelli

rádöbben  a világban való teljes magányára és  kiszolgáltatott  helyzetére.

Kénytelen  elfogadni egy olyan létformát, amely nem lét többé,  hanem  csak

"hazug komédia".

  A  második  rész  A házasság története.  Nelli  egyre  jobban  iszonyodik

férjétôl  és a körülötte zajló élet alantasabb  megnyilvánulásaitól.  Végül

már  férje  halálát kívánja, majd egy ágyban  folyó  védekezô  dulakodásban

akarva-akaratlanul megöli.

  A  történet  vége  az asszonynak férje halála utáni  állapotát  írja  le,

további  sorsát beszéli el. Nelli nem érez bűntudatot: ". . . ami  történt,

igazán olyan volt, mint ami álmában szokott az emberrel történni." "Az, ami

történt,  úgy történt, ahogy a kô leesik, vagy ahogy a sokat  hajlitott  ág

egy percben visszarúg." "Miféle bűnhôdést akarnak a számomra kitalálni azon

kivül,  amit  már elszenvedtem ? Nem, nem bűntudatot éreztem,  csak  dacot.

Haragot  a világ ellen, amely élni Iökött, s aztán ezt csinálta  velem."  A

bűn iránti érzéketlenségét a kis tiszteletes az asszony

természetével magyarázza: ". . . maga pogány, magának

nincsenek bűnei, csak természete. Mint ennek az erdônek. . ." De Nelli maga

is ismeri lényének titkát: "A lelkem nem tudott elegyedni a világgal."  Nem

a  bűnéért  kellett  hát  bűnhôdnie: "Az  én  büntetésem  -  a  természetem

idegensége - elôbb kezdôdött, mint a bűnöm, s tart, ameddig élek."

  Kárász  Nelli  kiszabadulva  méltatlan  helyzetébôl,  visszanyeri   lelke

nyugalmát.  Eltávolodva  "az emberi dolgoktól" most  már  nem  iszonyattal,

hanem  irgalommal,  "távoli,  biztos szeretettel"  szolgálja  a  lehetséges

életet.

  Az Iszony énregény, a történetet Kárász Nelli mondja

el  egyes szám elsô személyben az emlékezés alaphelyzetébôl.  Az  elbeszélô

maga is szereplôje a történetnek, az

eseményeket  maga is regényszereplôként éli át. Mindent úgy  ismerünk  meg,

ahogy   az  az  elbeszélô  szubjektív  tudatán   átszűrôdik.   Házasságának

történetét azért írta le, hogy magyarázatot találjon a vele történtekre,

megértse saját lényét, számot vessen életével. Ezért a regényben a helyzet-

és  önelemzô  reflexiók,  meditatív elemek  uralkodnak,  ezek  alakítják  a

kompozíciót  is,  a jelenetek, dialógusok csak ezeknek  alárendelt,  kisebb

szerephez jutnak.

  Az elbeszélés idôbeli rendje az emlékezetben felidézett helyzetek sorából

alakul.  Néhány elôreutaló megjegyzéstôl eltekintve a hátratekintô  eljárás

az  uralkodó,  az elbeszélô idônként mégis kilép az általa  választott  idô

síkjából,  hogy  egy-egy  viszonyító  idôszakot  felidézzen  a   folyamatok

megvilágítása   céljából.   A  történet  így   vissza-   és   elôreutalások

rendszerében bontakozik ki.

  Nelli bizonyos távolságtartással idézi fel az eseményeket. Nemcsak azért,

mert a történet már lezárult, és

idôben is eltávolodott tôle, hanem elsôsorban azért,

mert az az életszakasz, amelyrôl mesél, már eleve idegen volt számára. Ez a

távolságtartás is jelentôsen befolyásolja az elbeszélés menetét és  módját:

az  elbeszélô számos elemet elhagy, vagy csak röviden említ,  más  elemeket

részletezôen ad elô, mert ezek szerepét jelentôsnek érzi.

  A regény az elbeszélô tudatának működését a maga

összetettségében  tárja elénk. Bemutatja állapotát az  események  idejében,

ellenôrzi ezt az elbeszélés jelenében,

ezenkívül rögzíti azt is, hogy a fôszereplô (elbeszélô) viselkedése  hogyan

tükrözôdött  más személyek tudatában. Nelli elôször felidézi  a  jelenetet,

ezt  követik  az  egyidejű,  majd  jelenkori  reflexiók,  az  utóbbiak  már

következtetés, értékelés formájában.

  Az   írónak   ez  a  regénye  tehát   nemcsak   hagyományosabb   realista

lélekábrázolás, hanem egyben jellegzetesen 20. századi tudattörténet is.