Ottlik Géza
(1912-1990)
Budapesten született. A kôszegi katonai alreáliskola növendéke volt,
majd
a
budapesti egyetem matematika-fizika szakán
Fehér Lipót, a
nagy
matematikus tanítványaként szerzett
abszolutóriumot 1935-ben. Közben újságírással
is megpróbálkozott, késôbb a
Budapesti
Hírlapnál bridzsrovatot szerkesztett. Elsô szépirodalmi
írásai
1931-ben jelentek meg a Napkeletben. Babits
1939-ben közölte a Nyugatban A
Drugeth-legenda c.
novelláját. Ettôl kezdve
rendszeresen írt
elbeszéléseket, kritikákat a Nyugat, az
Ezüstkor, a Magyar Csillag és más
lapokba. A Nyugatot különösen nagyra
becsülte, mindig is a
hivatalostól független, a másik, a szellemi
Magyarország egyenes örökösének
tekintette, olyan intézménynek, amely a hazai
szellem legvakmerôbb elôretörésének a
letéteményese.
A
háború alatt légoltalmi szolgálatra osztották be, üldözötteket mentett.
1945-46-ban rövid ideig a rádió
dramaturgjaként dolgozott, 1945-tôl 1957-ig
a
PEN Club (a világ íróinak nemzetközi
szövetsége) magyar szervezetének
titkára volt.
A
dogmatikus irodalompolitika évei alatt a kulturális élet
perifériájára
került, fordításokból kellett megélnie. 1960
ôszén
kitűnô fordításaiért az angol kormány rövid
tanulmányútra
hívta meg Londonba.
Életműve terjedelmét tekintve kicsi, ám annál koncentráltabb. Szigorú
mércét tűzött maga elé: akkor fog csak
tollat, ha
súlyos
közölnivalója van. Hat évtized
alatt mindössze hat kötete jelent
meg: egy vékony elbeszéléskötet, a
Hamisjátékosok
(1941),
az egy kisregényt, tizenhat
elbeszélést és két mesét tartalmazó
Hajnali háztetôk (1957), az Iskola a határon
c. regény
(1959), az összegyűjtött novelláit tartalmazó
Minden megvan
c. kötet (1969), melyben csak a címadó
elbeszélés új, a Próza
című (l980) kisebb cikkekbôl, emlékezésekbôl,
elmélkedésekbôl, interjúkból
és színikritikákból összeállított sajátos
műfajú
könyv,
és A Valencia-rejtély c. négy kisprózai művet
tartalmazó kötet
(1989).
Iskola a határon
Ottlik 1948-ban fejezte
be az Iskola a határon
c. regényének elsô
változatát,
de a kiadótól
visszakérte a kéziratot, még
tovább akart
dolgozni
rajta. A mű érlelésének ideje
azonban az író szándéka ellenére
meglehetôsen hosszúra nyúlt - az ötvenes évek
elsô felében már nem lehetett
kiadni
-, így csak
1959-ben jelent meg.
A regényben egy
katonai
alreáliskola élete tárul elénk, de már elsô
olvasáskor is érezzük, hogy ez
a műnek
csak
legfelsô, legkülsô rétege. Medve, Szeredy és a többiek az iskolában
élték át az élet számukra azóta is
legfontosabb konfliktusait, itt űzettek
ki a paradicsomból,
itt
vesztették el ártatlanságukat, itt
ismerték meg "a
világ hülye
valószínűtlenségét".
A regény Az elbeszélés nehézségei
című, három fejezetbôl álló bevezetô
résszel kezdôdik. Az író ezzel is
hangsúlyozza azt - amit A regényrôl című és
más írásaiban késôbb kifejtett
-, hogy hétköznapi valóságképünk
tökéletlen: a nyelvre van utalva, amely már
maga is
absztrakció,
nem képe a valóságnak, hanem
értelmezése. Ez az értelmezés
önkényes, "csonka és hamis", de
évezredek
folyamán annyira beleitta
magát szemléletünkbe, hogy
elvonatkoztatásait már
rég konkrét valóságként
használjuk, s így a
"legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis
gondolkozni sem". "A
nyelvnek ezzel a (részleges)
valóságstruktúrájával száll szembe (ha kell) a
költészet,
művészet, . . . s tér vissza mindig az ép, eredeti valósághoz,
hogy újra abból vonja el és szerkessze
meg másféle struktúráit." "Az iró.
. . regényében a világ
eredeti
épségét és tejességét igyekszik
visszaállitani." Ottliknak ez a
regénye
is a kifejezés
pontosságáért folytatott művészi
küzdelem
dokumentuma.
Ottlik tudatában van annak, hogy
az irodalmi mű hagyományok rendszerébe
születik, tehát "nagyjából
olyasfélét
kell nyújtanunk, amit az olvasó
vár egy regénytôl - másfelôl
meg,
épp ellenkezôleg, nem olyasmit akarunk mondani, amit az olvasó
vár,
hiszen
ezt már elmondták mások régen, ezért is várja az olvasó".
Ezért az
író
mindent
elkövet, hogy már regénye
kezdetén "félrevezesse" az
olvasót. A
regény
mindig másról látszik szólni, mint amire
kezdetben elvárásainkat,
beidegzett reflexeinket irányította. Mindjárt
a bevezetô részben nagy
hangsúlyt
kap a nyelv problémája: a hallgatás, a beszéd, a morgás, az
elharapott szavak és általuk a kommunikáció
lehetôsége és rétegei. A Lukács
fürdô pontos
helyszínével szemben az író a regényben
sohasem nevezi meg a várost, ahol a
cselekmény nagy része játszódik,
csak sejteti, hogy Kôszeg az (határon levô
kisváros, az
1532-es ostrom emlegetése). Már a bevezetô
részbôl
megtudjuk, hogy Medve, akinek kéziratát át
kellene
nézni,
hogy a szereplôk jelen sorsukban tisztábban lássanak, már nem
él.
Csalódnunk kell azonban, ha azt
hisszük, hogy Medve élettörténetét vagy
legalábbis a
többiekkel
közös élettörténetét olvashatjuk a regényben. Medve
haláláról
éppen
hogy csak értesülünk, okáról
azonban éppúgy nem, mint arról sem -
rövid
negyvennégyes szereplésén kívül
-, mivé is vált, hogyan
töltötte
élete utolsó éveit. A második fejezetben -
Kémnôk Nagyváradon 1944-ben - a
szerzô egy krimi izgalmával
kecsegteti
olvasóját, de félbehagyja a jelenetet, s a regény
közepén
kiderül, a történet befejezése nem krimiszerű.
A regény 1957-tel
kezdôdik, és így
már az elején
megismerjük a
zárószituációt. Az elbeszélô az 1957-58-as
keretbôl
néz vissza az 1923-26-os és az 1944-es eseményekre. Az iskolában
töltött három év eseményeit nem
egyenletes
tempóban beszéli el, a legfontosabb elsô három hónapot lassan,
részletezôen, aztán egyre nagyobb
idôegységeket
hagy el vagy von össze, így a
szeptembertôl karácsonyig
terjedô elsô három hónap története
több
teret kap, mint a többi harmincé.
Az elbeszélô ide-oda lépeget
az
idôben, így jelentôs szerephez jutnak a
viszonyítások formái, a visszatekintés, a
vissza- és elôreutalás rendszere,
de az emlékezés az értelmezô tudat
analízisének van alárendelve.
Az eseményeket két nézôpontból ismerjük meg, részben
Medve kézirata,
részben Both Benedek elbeszélése
nyomán.
A nézôpont kettôssége,
a folytonos nézôpontváltás a
közlés
bizonytalanságát sugallja. Az író tudja,
hogy az emberi cselekvés többnyire korántsem
egyértelmű, hogy egy mondatot,
egy tettet többféleképpen lehet
értelmezni,
ezért két oldalról
láttatja az ábrázolt
folyamatot, a
bonyolult, a nehezen mondható dolgok
maximális átvilágítására törekszik. A
nézôpont
állandó változtatása az epikai hitel megszerzésére
való írói
törekvést
is jelenti, hiszen a több
szempontból elôadott esemény, ha a
pontos
részletek vitathatók is, bizonyosan megtörtént és igaz, valami
olyasmi valóban történt.
A
két elbeszélô alakja
ki is zökkentheti az
olvasót megszokásaiból,
nehezebbé teszi az egyikkel vagy a másikkal
való naiv azonosulást, oda kell
figyelnünk a kettejük mozgásának apró
eltolódásaira.
A két
elbeszélés a regény nagy részében össze is fonódik. Bébé állandóan
figyelmeztet Medve kéziratának a
"pontatlanságaira", alakított, művészi
szöveg voltára,
szemben az ô emlékezésének hiteles
pontosságával.
A fikció szerint műalkotásnak készült
kéziratot folyvást
kijavítja a pontosabb, hitelesebb
"valóság" kedvéért.
Azzal persze, hogy Bébé helyesbíti Medve
elbeszélését,
figyelmeztet arra is, hogy az ô elbeszélése
is megformált, sôt az Iskola a
határon c. regény is, melynek mindketten
megalkotott szereplôi.
Idézôjelben, tehát Medve kézirataként elôadott fejezet mindössze négy
van
a regényben (I. 2., I. 4., II.
6-7.), egyébként Bébé és Medve elbeszélése
már az elsô
rész 3. fejezetétôl összeolvad. Medve 3.
személyben elôadott "regényt"
ír,
Bébé
"visszaemlékezést" énformában. Ottlik egyszerre tartja meg
a szerzôi
elbeszélés és az énforma funkcióit.
Az
egész művet a motívumok sűrű hálózata szövi át.
A regénynek szinte minden mozzanata utal
valahová,
megtalálja a maga megvilágító párhuzamát.
Nagyrészt e
motívumrendszer segítségével éri el az író,
hogy a mű
minden mozzanata az egyszerű közlésen túli
jelentéssel
teljen
meg. A motívumok gyakran jelképként működnek (pl. a hó, a sár és a
köd), máskor meg éppen az analógia tágítja
ki, állandósítja jelentésüket.
Az egyszer már elkezdett
jelenetek általában egy közbeékelt
fázis után
teljesednek
ki: a szerzô egy-egy eseményt
függôben hagyva az elôzmények
elbeszélésébe
fog,
s amikor hirtelen
visszakapcsol a félbehagyott
eseményhez, új
nézôpontba, más megvilágításba helyezi
azt.
Például az iskolai terror ellen lázadó
Öttövényi eltávolításának
epizódját a II. rész 10. fejezete idézi fel
elôször, de teljes történetét csak a 13. és
14. fejezet adja elô.
A regényben minden Isten elôtt játszódik,"aki nézi
mindezt". Az Isten
szeme
elôtt játszódó történet színtere
a mű címében is szereplô
határ,
amely
a regény kulcsszava is. Nemcsak az ország nyugati határát
jelenti,
jelképes
értelme is van: az iskola
határterület a gyermekkor
gondtalan
paradicsoma és a nehezen megtanulható,
kegyetlen felnôtt élet közt. A határ
a
valódi, keserű világ és a
"kényes, szép, fényűzô, komolytalan
civil"
(III.9.) dolgok között is húzódik. A
szereplôk is határon élnek,
az erkölcs és az értékek határain, folyton
dönteniök
kell, hogy melyik oldalt választják. Ottlik
nem hagy
bennünket
kétségben afelôl, hogy az iskola a világ színpada, ahol a világ
szerkezetére
tanítanak, a regény
pedig "az egész
életrôl, a teljes
világmindenségrôl, a
létezés egészérôl"
szól. A
világ iskolájában, a
határon
játszódó regény ugyanakkor
nagyon is konkrét
a maga élô
gazdagságában, szereplôi megôrzik emberi dimenzióikat, nem
egyetlen eszme
vagy tendencia megtestesítôi, hanem a
határszituáció tragikumával megküzdô
eleven alakok.
A
világ, amelynek szerkezete feltárul a regény hôsei
elôtt,
egy Istentôl távoli tragikus világ, amelybôl Istenhez éppúgy nincs
átjárás,
mint a civil világhoz. Medve,
Szeredy, Bébé, sôt Jaks is értik
egymás hallgatását, tagolatlan dörmögését, a
civilek azonban értetlenek.
Medve
nem tudja elfogadni az ésszerűtlen rendet,
nem képes alávetni magát a személyiségére
nehezedô
terrornak,
elhatározza, hogy megszökik.
Átlép a határon,
de önként
visszatér, s amikor másnap édesanyja
felajánlja, hogy hazaviszi, inkább a maradást
választja
(II.
17-19.), távozásával ugyanis
épp azt a morális
tartást kellene
feladnia, amelyet végig megôriz. A három
barát közül Bébé marad a legkevésbé
érintetlen. Mikor
Merényiék
beveszik a focicsapatba, sôt a többiek
holmiját fosztogatni
hívják, a "hatalom" közelébe kerül.
Merényiék közelében azonban mégsem érzi
jól magát:
"Mindenbôl hiányzott a régi keserűség
éles, tiszta ize."
(III.16.) Hármójuk közül Szeredy ôrzi meg
legkevesebb
konfliktussal, bár nem minden keserűség nélkül,
integritását. Amikor 1957
nyara és 58 tavasza között visszajön a
hegyrôl, ahová érzelmi konfliktusai
elôl menekült
(III.
23.), ez a
gesztusa a regényben Medve
visszaérkezésével kerül
párhuzamba.
A visszatérés egyszerre a világ vállalásának és a személyiség
védelmének,
tehát valamelyest az embertelen
rend elleni lázadásnak
a
megnyilvánulása.
A
lázadás és a behódolás különbözô lehetôségeivel
találkozunk
a regényben. Ez a világ a feltétlen
engedelmességet követeli
meg,
de itt nem lehet igazán
engedelmeskedni, nincsenek olyan
értelmes
törvények,
amelyekkel azonosulni lehetne, csak
tények vannak, folyton
változó
helyzetek. "A követelményeket úgy szabták meg, hogy soha senki ne
lehessen ártatlan." "A büntetéseket
vaktában kaptuk. . . " (II. 12.) Szabad
emberhez méltó életet paradox módon csak
Merényi és bandája él. Mit
tehettek
az igazi szabadságra
vágyók? Gyűlölhették volna
legfôbb
kínzójukat, Schulzét, de ô csak része volt az
egésznek,
ezért "fölötte állt
személyes érzelmeinknek. Nevetséges
és
fölösleges lett volna gyűlölni." (I. 3.)
Az elsô próbálkozás az ellenállásra, a Fekete kéz
összeesküvése csak
tétova
kísérlet. Már komolyabb ellenállás Medve és Bébé kockás füzete,
a
szellem,
a művészet tiltakozása. Nem véletlen, hogy Szeredy is, Medve is,
Bébé is művészekké válnak késôbb.
A
szereplôk rendszerében a két pólus: Merényi,a nem hivatalos hatalom és
az
önállóságára félve ügyelô
Medve. Már elsô
találkozásukkor
szembekerülnek, összeütközésük a párbajban
népmeseien törvényszerű.
Végigvonul a regényen Medve és Czakó ellentéte is.
Czakó könnyen és szabadon, személyisége igazi
sérelme
nélkül
alkalmazkodik, pontosan tudja, meddig ugrálhat, és nem
is akar
tovább. Szembeállításuk már az elsô rész 2.
fejezetében - Medve kéziratában
-
elkezdôdik és következetesen
folytatódik. Együtt verik meg ôket.
Van
Medvének egy álma a Trieszti-öbölrôl, amely
az intézet valóságával szemben
egy
szebb, boldogabb világ
jelképe. Ez kapcsolatban
áll egy lovas
álomképével.
A szökésbôl való visszaforduláshoz ettôl a lovastól kapja
a
parancsot,"Élj!" (II.18.; III.2.),
így a menekülés
ábrándképe sorsa
vállalásával
kapcsolódik egybe. Czakónak
viszont van egy
tollszára,
amelyben,
"ha a világosság
felé emelve belenézett
az ember, Davos
behavazott körképe vált
láthatóvá".(I.10.) A tájképes tollszár a
Trieszti-
öböl ellendarabja, a kép és a látomás közötti
értékkülönbség megfelel annak
az értékkülönbségnek,
amely Czakó és Medve között fennáll.
Medvének másként ellentéte Apagyi. Az ô lázadása
nem
belátásból fakad, mint
Medvéé, hanem értetlenségbôl.(III.8.)
Viselkedése
még sincs méltóság és érték nélkül. Kettejük között motivikus
kapcsolat, hogy Medvét is holtnak hiszik:
miután megverték.
Egészen más eset Öttövényié. A kizáratásáról és megszégyenítésérôl szóló
fejezet (II.14.)
csúcspontja a bibliai
Ecce homo jelenet
elôképére
mintázott közszemlére
állítás. ("îme az ember" - Pilátus
ezekkel a szavakkal
adta
át Jézust a zsidóknak, hogy
feszítsék keresztre; János 19;5.)
Ez a
jelenet az egész regény középpontja,a
mű szövegének a felezôpontján helyezkedik el.
Öttövényi kizáratása ellentétes motivikus kapcsolatban
áll Merényiék
kizáratásával. Mindkét
esetben koncepciós per folyik,
de míg Öttövényi
sorsa mártírium,
Merényiék
esetében a per
valahogy mégiscsak az
igazsággal megegyezô
eredményt hoz: "Furcsa volt hallani,
nagyjából
az igazságot. . . Szégyelltük,
mert hazug, hamis dolog
volt.
Zavarba
hozott bennünket, mert
az eredménye mégis
az igazsághoz
hasonlított. Én azt éreztem,
hogy nem így kellett volna ennek
megtörténnie." (III. 22.)
Merényiék ugyanannak a rendszernek esnek
áldozatul,
amelynek nevében ôk is gyötörték a többieket,
de most
ôk "ugráltak" túl sokat, egy náluk
is nagyobb hatalom
és az álszentség távolítja el ôket.
A regényben az író
felhasználja a fejlôdésregény hagyományát
is. A
fôszereplôk a gyermekkor, az otthon
biztonságából, egy bizonyos teljesség állapotából kerülnek
az iskolába, a
zűrzavar világába, mely elveszi tôlük
a dolgok természetes nevét, a hajdani
teljesség érzését.
Az iskola ellenére és hatására kialakul
bennük valami
megbonthatatlan szolidaritás,
"a megértés titokzatos ereje",
amely az
emberi
élet legmélyebb tartalmaival
rokon. Olyan, az egész életre szóló
létezéstapasztalatokat
szereznek be, amelyekre szükségük van. A
megszerzett
tudás, "a világnak ez a keserű
ismerete"biztonságot ad a
bizonytalanban, otthonosságot az
otthontalanságban,
lelkük
eltelik "könnyűséggel, finom
részegséggel, a szabadság
enyhe
mámorával". Kialakult "egy nagyon
mély
lerakódás a létezésünk alapján. . ., ami már
végleges és
változhatatlan, ahol már nem mozdul az
életünk, tehát
rossz
szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán
mozdíthatatlan és nem
valamilyen szomorú vagy halott dolog, sôt
bizonyos tekintetben éppen ez él
igazán,
ez az, amit létezésünk folyamán Iétrehoztunk, amit életre hívtunk
életünk
anyagából.
A többi és a korábbi, a
fedélzet rengése-ringása, a
külsôbb
rétegek, mint ez a mai civil életünk, már
könnyű és csak játék, maradék nyári
nagyvakáció." (Bevezetô rész)
A
regény tehát az emberi integritás megôrzésének
összetett, fájdalmas, önmegalázásokkal járó
útjáról
szól. Az intézetben az emberi társadalom a
civilizáció
önáltatása
nélkül nyilvánul meg. Itt mások a
kapcsolatok, mint a
civil
életben. "A tehetetlen összetartozásnak
idôtlen
idôkre való köteléke
bogozott össze bennünket;
valami, ami
kitermelôdött, tejsav vagy gyanta, a
sebekbôl,
izomlázból, fájdalomból, és lehetôvé tette,
hogy éljünk;
valami, ami talán kevesebb a barátságnál és
több a szerelemnél." (II.11.)
A regényszerkezet Pál apostolnak a rómaiakhoz intézett levelébôl
vett
idézeten nyugszik: "Non est volentis,
neque currentis, sed miserentis Dei",
azaz
"Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé aki
fut, hanem a
könyörülô Istené" (Róm.9; 16.). A
bibliai mondat csonka,
s különbözô értelmezésekhez szolgált alapul.
Kálvin a
kiválasztottság s az eleve elrendelés
bizonyítékát látta
benne, mások éppen ellenkezôleg, az isteni
kegyelem
hangsúlyozását. Ottlik műve is kérdést
fogalmaztat meg
olvasójával: kiosztott szerepeket játszunk-e,
vagy pedig
mindenki azért felel, amit saját erkölcsi
indítékaiból
tett. A történet hatalmas feszültségként
állítja föl a
vagylagosságot, az író
mintegy átlényegítette a példázatot, megfosztván
közvetlen
tanító célzatától. Ezért rendíti meg mélyen e könyv olvasóit. A
regényben a bibliai
mondatnak
valami olyan jelentése is van,
hogy az emberség mentheti át a
"kiválasztottakat", akikben maradt
valami, amit nem lehet kiölni; azé az
emberhez méltó
túlélés kegyelme, aki nem fut utána, aki nem
akarja.
A regény részei felett ez a gondolat ível át,
csak a második rész címe Sár
és hó, ami mintegy az idézet harmadik
tagmondatát - "a könyörülô Istené"
- helyettesiti, fedi
el. Szent Pálnak ezek a szavai állnak az elsô
rész élén is,
mint a
Pokol kapujának felirata Danténál. A könyv hármas beosztásának
is
mintha hasonló jelentése lenne,
mint az Isteni Szinjátékban, a bevezetô rész
is három
fejezetbôl áll. Ebben a regényben is a pokoljárásról
van
szó, és az út a csillagokhoz vezet. A szerzô
egy helyen
név
szerint is megemlíti az olasz költôt: "A
civilek, a család?
Talán
elájulnának a szánalomtól, mint Dante a
szélfújta lelkek láttán, ha tudnák
a felét, amit mi tudunk, pedig azzal még
semmit sem tudnának." (II.5.)
A
sármotívumhoz az Inferno képzete társul. A sár az
élet
gyalázata, a rossz,
megjelenése a regényben
a mélypontot
jelzi.(II.20.) Utána
a hóesés december
elsô hetében valódi
kegyelmi
aktus."Hullt, hullt a hó. A kopasz
ágakra fehér prém simult,... fehérség borult
a parkra,
... a városkára, a hegyekre, az egész
világra. Véget ért a
sár korszaka... Tiszta és puha szônyeget
terített lábunk
alá az égi kegyelem. Megbűvölten néztem ezt a
fehér, édesen szelíd és mégis
hatalmas varázslatot. A sűrű, lankadatlan
hópelyhek lassan belepték Schulze
elhagyott lábnyomait."
A harmadik rész elején az író
visszatér a hóesést megelôzô
eseményekre,
és
csak a 4. fejezetben folytatja tovább az elbeszélést. Ismét
feltűnik a
hómotívum: "Aztán mégis leesett a hó,
kirajzolódott a jéghideg világ némely
kontúrja.
Megtanultunk élni a tájban és
egymagunkban a többiek
között.
Eltűrtek
egy-egy lélegzetvételt."
(III.9.) A hóesés ígéretét az
utolsó
fejezetek teljesítik be, melyek visszautalnak
a bevezetô részre: az uszoda
és a
hajóút, tehát a víz szimbolikus keretbe foglalja a regényt. A
végsô
választ Medve imája és meditációja adja
meg, az éjszakai hajóúton a Dunán, a csillagos
ég alatt.
Medve itt szinte szó szerint megismétli Bébé
korábbi
(II.11.)
meditációját: "Tejsav vagy
gyanta, valami kitermelôdött
izomlázból,
sebekbôl, sárból, hóból, életünk
gyalázatából és csodáiból;
valami kenyérizű, ami nélkül most
már
nehéz volna meglenni." (III.25.) Medve felsorolásába itt már a
sár és
hó
motívuma is bekerült. Az igazi
szeretetrôl van itt szó, amely minden
ember szolidaritásán alapul: "Ti a
féltve ôrzött szerelmeitek alapján csak
a
részvétlenség fájdalmasan szilárd talaján
építhettek, az én
közönyös
magányom pedig, a
személytelenség végsô kérgein
belül, a
szerelemnél erôsebb egymásba-olvadás sűrű,
cseppfolyós, semleges
lávarétegébôl táplálkozik. Úgy
szeretem
felebarátaimat, mint önmagamat. . . Másképp hogyan érthetnénk
meg a
néma
gyerek
szavát is? Hogyan
volna lehetséges, hogy
a mi siralmas
eszközeinkkel, szóval,
tettel, rúgásokból, tréfákból,
otromba elnagyolt
jelekbôl,
mégis megértjük egymást? Hogy tudunk közölni többet,
mint a
mondanivalónk?"
Kiderült, hogy az
embertelen világ a maga módján élhetô.
Meg lehet
tanulni a "dolgok fontosságát s egyben a
fontosság
lényegtelenségét". (Bev.
rész) Feltűnik a csillagok motívuma,
amely
elôször a művészi hivatás meglelésekor jelent
meg (III.10.). A
csillagok képe az emberiség ôsi toposza, a
regény motívumrendszerében is a
természeti
és erkölcsi világrendet jeleníti meg szimbolikusan. Az Isteni
Szinjáték
zárlatában szeretet és
csillagok, kegyelem és világmindenség
összefonódva
jelenik meg: ". . . folyton-gyors kerékként forgatott vágyat
és célt bennem a Szeretet, mely / mozgat
napot és minden csillagot"
(Babits M. ford.). Ottlik regényében a
csillagos ég és a
felebaráti szeretet kegyelme az élet, a világ
keserű ismeretével párosul.
1.
Bizonyítsuk, hogy a humor a regény minden rétegében
jelen van!
2. A
regényben vannak jelenetek, részletek, amelyek az élet
gazdagságát és szépségét éreztetik. Pl. Fürdô
Bognárral (III.
1.), Szerecsendiót találtak (II.13.), Könyvek
a kórházban (III.
3.), a
Haris köz (III. 2.). A létezés igazi pillanatai ezek, azt mutatják
meg,
hogy minden pillanat
magában hordozza a
teljesség lehetôségét.
Keressünk még ilyeneket!
3. A
regény a nemzeti sors kérdéseit is érinti. Mit mond el
ezekrôl? Válaszunk megfogalmazásakor vegyük
igyelembe az
alábbiakat:
a) a
Szent Pál-i alapgondolat a Rákóczi-család jelmondata
volt (Ottlik maga is református, mint ahogyan
I. Rákóczi
György is az volt);
b) a
regényben többször is szó van Kôszeg védôirôl;
c)
felmerül a regényben a vereség etikájának kérdése is (II.
20., 24.);
d)
fontos szerepe van az 1944-es idôszaknak is: "az ember
nem árulja el a hazáját, még ha rohadt is a
hazája" (II. 11.);
e) Schulze minden
kis dologban a nemzet létét látja
fenyegetve, és
aszerint intézkedik, azaz gyötri a
növendékeket.
4. Hasonlítsuk össze Ottlik művét Robert Musil Törless
iskolaévei c.
regényével (1906)!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése