Örkény István
(1912-1979)
Budapesten született jómódú,
zsidó származású
gyógyszerészcsaládban. A
Piarista
Gimnáziumban érettségizett, a
műegyetemen vegyészmérnöki, a
tudományegyetemen gyógyszerészi oklevelet
szerzett.
A
30-as évek közepétôl kezdett írni, a Szép Szó köréhez tartozott. 1938-
39-ben Londonban és Párizsban tartózkodott.
1942-ben munkaszolgálatra hívták be, és a
szovjet frontra vitték, ahol a 2.
magyar hadsereggel gyalog tette meg az utat a
Donig. Voronyezsnél hadifogságba esett.
"Azóta érzem úgy,
hogy a
legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat, az a szolidaritás.
Az
egész
emberi etikám erre a szóra épül, és ez a kulcsszava
az én irói
munkásságomnak is" - mondta egyik beszélgetésében a
hadifogság éveirôl. A
fasizmus, a háború írói munkásságára kiható
legnagyobb élménye volt.
1946
végén tért haza, itthon felvételét kérte az MKP-be, és
1956-ig
tagja maradt a pártnak. Hamarosan az újjászületô magyar
irodalom
vezetô képviselôi közé került, a Magyarok, az
Újhold
és a Csillag
munkatársa lett. 1949-tôl
néhány évig színházi
dramaturg volt; gyakran jelentek meg
riportjai a Szabad
Népben.
Házastársak c. sematikus
regényét (1951) nagy
elismeréssel
fogadták, a Lila tinta c. elbeszélése (1952)
körül
azonban
nagy vihar támadt. Kritizálták, és ô önkritikát gyakorolt. Késôbb
fellépett a dogmatizmus ellen, 1956 után
pedig
azt hitte, hogy visszatér, ami volt, az
önkényuralom rendszere.
Öt évig nem jelenhettek meg írásai, 1958-ban
az Egyesült
Gyógyszer- és Tápszergyárnál helyezkedett el
mint kezdô
mérnök.
Az 1960-as évek elején lassan,
fokozatosan kezdhetett el
ismét
publikálni.
Elsô könyve a
Tengertánc c. novelláskötet
(1941). Elbeszéléseiben
szürrealista
és naturalista elemek keverednek, gyakran
ad elô bizarr
ötletekre épülô, groteszk hatású
történeteket.
A háború, a munkaszolgálat és a hadifogság
élményanyagából három műve
született: a Lágerek népe és az
Emlékezôk
c. riportszerű, szociograftkus írások, valamint a Voronyezs
c.
színdarab. Mindegyik témája a háború és a
hadifogság.
A
Budai böjt c. kötet (1948) tizenhat elbeszélése már
kész írót mutat. Az Ezüstpisztráng (1956)
karcolataiban
írói indulásának ironikus, groteszk hangját
újította fel.
Niagara Nagykávéház c.
novellájában (1958) az
emberi önfeladást
ábrázolja. Szereplôi egy hazug mítosz
áldozatai:
elfogadják, hogy a
rossz ügy közérdekűvé
tehetô, ha az
alattvalók egységben szolgálják.
Örkény a 60-as években talált igazán magára, az
ekkor kezdôdô korszak
pályájának
leggazdagabb és legsikeresebb
szakasza. Lényegében azt
folytatta, csak sokkal magasabb színvonalon,
amit csaknem három évtizeddel
korábban elkezdett: egy élesen látó
intellektus szemszögébôl mutatja meg az
élet groteszk helyzeteit,
racionális világlátást ötvöz dadaista
abszurdumokkal,
humanista hitet iróniával, szatírával, olykor
keserűséggel. Sokat tudott az
ember tragikomikus torzulásairól, a
méltatlan életszinteken tengôdôkrôl, az
emberség ellen
vétôk
esendôségérôl, a magány, az
öregség, a halálfélelem
kínjairól.
Illúziótlanul szemlélte az életjelenségeket,
mérte fel az emberlétet.
Az
1963-ban írt Macskajáték című kisregényében Örkény
az öregedést tragikomikus értékszerkezetként
mutatja be.
Nagyfokú érzelmességgel ábrázolja az emberben
élô állandó
lehetôséget
az érzelmek (szerelem) felébredésére, amit az életkor sem
befolyásol. Az elbeszélés nem csupán
Orbánnénak
egy hangjavesztett, elhájasodott operaénekes
iránti szerelmérôl szól, hanem
az
emberi kapcsolatteremtés igényérôl,
lehetôségeirôl. A mű
mélyebb
rétegeiben pedig az "elvárásokhoz",
a társadalmi konvenciókhoz alkalmazkodó
és a szuverén emberi magatartás ellentéte is
megjelenik. A történet fiktív
dokumentumokból, két testvér leveleibôl,
telefonbeszélgetéseibôl
épül,
ezekbôl tárul elénk két emberi
sors, két ellentétes életforma
és
világfelfogás. A regényt 1969-ben
dramatizálta az
író, és műve színpadon is nagy sikert
aratott.
Tóték
Az
1964-ben keletkezett Tóték c. kisregénnyel valami
új kezdôdött Örkény írói pályáján. A
fordulatot az író
nyilatkozata is megállapítja: "Az élet
jelenségeit legjobb
tudásom szerint igyekeztem realista
eszközökkel, realista
módon megmagyarázni, de egyre jobban éreztem,
hogy
mindez nem elég." Ezt az írást már
groteszk szemlélet- és
ábrázolásmód jellemzi.
A második világháború
folyamán egy hegyvidéki
faluban Tót Lajos
tűzoltóparancsnok és családja vendégül látja az orosz
fronton katonáskodó
fiuk parancsnokát, egy ôrnagyot, aki
szabadságra érkezik haza. Tóték abban
reménykednek,
hogy megnyerik az ôrnagy jóindulatát, és így biztonságosabb
beosztást szerezhetnek a
fronton
fiuknak. A tiszt idegeit azonban igencsak megviselte a partizánok
ellen
viselt háború, és furcsa kívánságaival teljesen átalakítja a család
életét. Tóték folyton
"dobozolnak", hogy a vendég kedvébe
járjanak. Csak a
regény
végén lázadnak fel: Tót Lajos a dobozkészítéshez használt hatalmas
margóvágóval négy darabra aprítja a
visszatérô ôrnagyot.
A
kezdeti szituáció tulajdonképpen teljesen reális,
csak
egyes vonásait rajzolja el az író
a történet elbeszélése
folyamán
fokozatosan a mulatságos felé. A helyzet
képtelenségét fokozza, hogy az olvasó már az
elbeszélés
elején megtudja: a fiú, Tót Gyula zászlós
halott, a család áldozatvállalása
tehát teljesen értelmetlen. Tóték
azonban ezt nem tudják.
Az
elbeszélés jellegét éppen az határozza meg, hogy
az író a valószerű és az abszurd vonásokat
közel hozza
egymáshoz, oly módon vegyíti ôket, hogy az
egyik szinte észrevétlenül megy
át a másikba. Az abszurd itt az
élet
valóságos helyzeteiben jelentkezik. A valószerűséget dokumentumok
-
levél-
és táviratszövegek - erôsítik. A regény legtöbb szereplôje is alig
tér el a valóságos
emberek átlagától. Ugyanakkor a groteszk
szemlélet- és
ábrázolásmód az absztrakció meglehetôsen
magas fokára emeli a szituációt, a
történetet és a szereplôket is,
akik ily módon társadalmi magatartások és
elvek sűrítményei lesznek.
A
történet tehát konkrét idôben és térben játszódik
ugyan,
de leszűkítenénk és elszegényítenénk a jelentését, ha egyszerűen a
háborús
idôknek és a Horthy-rendszernek a modelljét
látnánk benne. A
nyomasztó kiszolgáltatottság és a lázadás
kétségbeesett és nevetséges módja
már azt is érzékelteti, hogy
Kelet-Közép-Európáról van szó.
Örkény műve azonban ennél is több és általánosabb
értelemmel
bír: az ôrnagy és Tóték
viszonyában a hatalom és az
áldozat
viszonyát
vizsgálja. Ezt pedig nem
leegyszerűsítve - adva van a gonosz,
tébolyult, önkényes
hatalom
és az ennek kiszolgáltatott,
szánni való, jó áldozat -, hanem a
maga
bonyolult kapcsolatában. A regényben "Tót és az ôrnagy nem kizárják,
hanem feltételezik egymást"- ahogy ezt
Örkény maga is megvilágította.
Az
ôrnagy nem érzi magát felsôbbrendű embernek,
aki már eleve lenézi a civileket. Éppen
ellentéte a vele
érkezô másik ôrnagynak. Mintha maga is
áldozat volna.
Elesett,
eltorzult, beteg ember.
Alacsony termetéért próbálja
magát
kárpótolni
torz mániáival. Mikor
valamennyire kipihente magát,
tevékenységre vágyik. Úgy
gondolja,
hogy a munka még akkor is
megoldja az emberi problémákat,
ha
értelmetlen.
Közben lehet gondolkodni, vágyakozni,
tervezgetni. Idônként
még
"emberségesen" türelmes
is: idôt enged a többieknek, hogy belássák,
neki van igaza. Az egyetemes dobozolás vágya
vezette: "Egyszer talán eljön
az idô, amikor rávehetô lesz az egész
emberiség."
Azért
válik önkényúrrá, mert Tóték szolgai készsége,
alázata
szinte felkínálja neki ezt
a lehetôséget. Butaságukkal,
naiv
reményeikkel
szinte ôk hívják elô, nemegyszer
ôk teremtik és
formálják
agresszivitását, ôk adják
az ötleteket szeszélyeihez. Tót Lajos ugyan
bensôleg
kezdettôl fogva ellenáll az ôrnagy erôszakos
kívánságainak, mindig csak egy
hajszálnyit
enged, azt is legtöbbször csak felesége és leánya unszolására
teszi. (Mariska
fiáért érzett aggodalmát, ágika rajongását
öntudatlanul
is kihasználva az ôrnagy közvetve kényszeríti
Tótot az
alárendelôdésre.) Ahogy
azonban közeledik a tiszt
elutazásának napja,
mindig többre hajlandó, hiszen egyre
rövidebb
ideig kell kibírnia.
îgy lépésrôl lépésre
hátrálva jut
nevetségesen megalázott helyzetbe.
A
regény tehát a hatalom és áldozat viszonyát a maga
értelmezési bonyolultságában vizsgálva igen
gazdag értelmezési tartománnyal
rendelkezik. Lássunk az értelmezési
lehetôségek közül néhányat.
a) Az
ôrnagy alakjában maga a háború jelenik meg,
a háború tébolya, mely az emberben éppen
emberi tartását rombolja szét.
b) A
regény a fasizmus és a kisember viszonyáról
szól. Megmutatja, hogy az eredetileg
egészséges gondolkodású tömegek milyen
buzgalommal szolgálják ki a történelem
agresszív erôit, a hatalomra került
ôrülteket.
c) A
mű a kommunista diktatúra világát idézi fel.
Az
ôrnagy tulajdonképpen jót
akar, meg van
arról gyôzôdve, hogy a
dobozolást társadalmi mértékben kell
megszervezni. Ennek a nagy célnak az
érdekében szentesíti az eszközöket.
d) A
hatalom és az áldozat viszonya nemcsak nagyobb társadalmi méretekben
alakulhat
ki, hanem kisebb
közösségekben, egy családon
belül, egy
munkahelyen, sôt mindenféle emberi
kapcsolatban is.
e) A
mű kétféle életminôség ütközésérôl is szól: a
mániákus, "értelmiségi" ôrnagy
behatolásáról Tóték
tespedô kispolgáriságába.
f) Az elbeszélés
érzékelteti a konzervatív, hagyományosan
kialakult
hierarchiák nagy szerepét és erejét a
társadalmi életben.
g)
Örkény regénye azt mutatja be, hogyan vált át a
hatalom hatalmaskodásba, s az elnyomottak
szolgalelkűsége, gyávasága, saját
nyugalmas életvegetációjuk védelme hogyan
segíti az önkényt létrejönni. Az
emberi
természet hajlamos arra, hogy úgy próbálja saját
vélt érdekeit
"megvédeni", hogy önmagát alárendeli a rossznak,
alkalmazkodik hozzá, és
alantas megalázkodásának magyarázatául még
valami magasabb értelmet is
keres. Csak végsô esetben lázad fel.
h)
Arról szól a regény, hogy mennyire eltorzulhat az
ember
függô helyzetében, hogy a félelem
présében hogyan omolhat össze a
jellem, hogyan változhat meg az
emberi
természet. Mindannyian
belenyomorodnak, beletorzulnak az
önként
vállalt szolgaságba. A nevetséges
helyzetek
sokaságában érzôdik valami
borzongató abszurdum: az
ember
önfeladásának
lehetôsége, a kispolgári
buzgólkodás szánalmassága. Tót
kivetkôzik régi
önmagából,
de ezzel nem egy újabb s
teljesebb azonosságot talál,
hanem
önmaga teljes elvesztését éli meg.
A
végsô, sokszorosan elkésett
kísérlet a megszabadulásra már
csupán
groteszk
csattanó, mert ilyen
kétségbeesett és hebehurgya
gesztusokkal
ugyan
hogyan is szabadíthatnánk meg magunkat a történelem egymást
követô
kisebb s nagyobb ôrnagyaitól.
i) Az írónak
a cselekvésbe vetett hitét fejezi ki a
regény: "Azt az
alapvetô
meggyôzôdésemet, hogy az
embernek a cselekvés az
utolsó és
egyetlen
reménye. Ez, ha átteszem a
groteszk közegbe, úgy fogalmazható,
hogy
cselekedni kell még akkor is, ha a cselekvés
már értelmetlen és
céltalan."
A regényt Örkény drámai formában
is feldolgozta, és a darabot a Thália
Színház mutatta be 1967 februárjában. A mű
sikere - késôbb számos keleti és
nyugati országban is elôadták - nemcsak a
hagyományokhoz túlságosan kötôdô
magyar
színházi életben hatott
erjesztôen, Örkény írói
pályáján is
fordulatot hozott: egyrészt
további
drámák írására késztette, másrészt a
siker megsokszorozta az
érdeklôdést
elbeszélô prózája iránt is, és ez
az író számára a végleges
beérkezést jelentette.
Egyperces novellák
A Jeruzsálem hercegnôje (1966) és
a Nászutasok a légypapíron (1967) c.
kötetek
elbeszélései a korábbi novelláknál áttételesebbek. Mindkét
kötet
egy-egy
kisregényt is tartalmaz, ezekben
jelent meg a Macskajáték és a
Tóték. A két kötetben olvashatunk
"egyperces novellákat" is, késôbb
ezeket
-
újakkal kiegészítve - önálló kötetbe összegyűjtve jelentette meg az író
(Egyperces novellák, 1968).
Az
"egyperces" írásokban Örkény megtalált egy hangot, ami egészen az
övé,
szinte egy új műfajt teremtett.
Ezek az írások teljes értékű alkotások. Az
író szerint
"nem azért rövidek, mert kevés a
mondanivalójuk, hanem
mert
kevés szóval szeretnének sokat
mondani". Ilyen tömören,
"a közlést
jelzéssé
sűrítve... többet s megrázóbbat árulnak el a világról,
mint
amennyit több szóval lehetne mondani".
Örkény az Egyperces novellák gyűjteményes kiadásának kísérôszövegében
azt
is elmondja, hogy írásainak
"nincs műfajuk. A népmesétôl a városi
folklórig (egészen a
pesti
viccekig), az elbeszélô
epikától a kurtára
fogott tragédiáig"
többféle műfaji változatot képviselnek.
Groteszk látásmód jellemzi ôket. A groteszkrôl az író
hagyatékából elôkerült jegyzeteiben a
következôket olvashatjuk: "A groteszk
megingatja a végérvényest, de nem állit egy
másik érvényességet a helyébe.
Pont
helyett mindig kérdôjelet tesz, tehát nem lezár, befejez, hanem utat
nyit, elindít."
A kísérôszövegben Örkény
külön is figyelmeztet a
novellák
enigmaszerűségére (enigma: rejtély, talány),
arra, hogy az olvasónak kevés
jelbôl,
"jelzésbôl" kell a
novellák megoldására, rejtett lényegére
következtetnie:
".
. . ezek az irásművek voltaképpen
matematikai egyenletek. Az
egyik
oldalon
a közlés minimuma
áll, az író részérôl,
másikon a képzelet
maximuma, az olvasó részérôl.
Más szóval: a novellák egypercesek ugyan, de
kétszemélyesek." Tehát az író
sokat
kíván az olvasóktól,
"a szokásosnál jobban
igénybe veszi
képzelôerejüket, cserébe azonban a passziv
olvasás kényelmes öröme helyett
a művészi alkotás izgalmát kínálja fel
nekik". A szerzô ezekben az
írásaiban meg akarja mutatni, milyenek
vagyunk, s rá
akar
vezetni bennünket, hogy
észrevegyük a megszokott,
mindennapi
életünkben a nem mindennapit, a
jelentéktelenben a jelentôst.
A
novellák a töredékes eseményekkel eleven életre
keltett gondolatot, véleményt, ítéletet
jelenítenek meg.
Az író a valóságot "eredetiben
rajzolja", csak a nézôpont, a képkivágás tér
el a megszokottól: eltolja a
koordináta-rendszert, de maga az ábra marad. S
miként a
geometriában is ekként derülnek ki a
törvényszerű összefüggések, az olvasó
is így döbben rá arra, amit a
megszokások mögött eddig észre sem vett
(Arról, hogy
mi a groteszk).
A
Sátán Füreden c. elbeszélésben az ördög egy tréfás
kedvű utazó képében kísérti meg a
szállítómunkásokat,
állami
tulajdon eladására biztatva ôket.
Váratlan "szürrealista" ötlete
kizökkenti világuk tengelyét a maga
megszokott, mindennapi körforgásából. A békés
fürdôhely egyik utcájában, a
rekkenô
nyári melegben megpillant egy teherautó pótkocsiján egy soktonnás
belvízszivattyút. Utazni készül, de van még
egy fél órája a vonat
indulásáig.
Odamegy a vasszörnyeteghez, megkopogtatja, elismerôen bólint,
majd megkérdi az egyik rakodómunkástól:
"Eladó?" Derült égbôl
villámcsapás
sem
lenne olyan meglepô, mint ez az
udvarias kérdés. Miért kellhet
egy
"maszeknak" húsztonnás
belvízszivattyú?
Ekkora
gépet nem szokás mindennap csak úgy az utcán eladni.
A szegény
munkásnak még az álla is leesik az ámulattól.
Társai sietnek a segítségére,
hogy helyére tegyék vagy elzavarják ezt a
furcsa idegent; ám látva higgadt
komolyságát
és határozott vételi szándékát, fokozatosan kicsúszik
talpuk
alól
a föld, megrendül mindennapi biztonságérzetük, betör
életükbe a
szokatlan,a
képtelen,
a soha nem volt, az érthetetlen, a megmagyarázhatatlan. Még föl
se
ocsúdnak zavarukból, a kísértés
épp csak megszédíti ôket, mikor: "Ha
rászánják
magukat - szól az utas, s int be egy kertbe -, csak tegyék
oda
le,
a fa alá", majd sarkon
fordul, s eltűnik az állomás épületében.
žk
pedig
csak állnak ott
- az fel sem merült
bennük, hogy az
ajánlat
erkölcstelen, törvénybe ütközô
-, s rámerednek a fára meg a fa alatti hűvös
árnyékra.
Nem tudják, mi történt velük, csak valami
olyasfélét
érezhetnek, hogy valami kizökkentette ôket
megszokott,
mindennapi
világukból, ahol mindennek megvolt a maga rendje,
kerete,
értelme.
Az egyik legremekebb novella a munkaszolgálat élményébôl
merített In
memoriam
dr. K. H. G., amely abszurd, fekete humorral a történelmet idézi
meg:
"Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K. H. G., miközben
a
lódögnek
a gödröt ásta. "A munkaszolgálatos beszélgetni
akar a német
kultúráról a német ôrrel, de ezzel csak
felbosszantja tudatlan rabtartóját,
aki dühében lelövi. A rövid jelenetben benne
van az egész kor
groteszk tragikuma.
Örkény egypercesei a
képtelenséget gunyorosan, magától
értetôdô,
tárgyilagos hangnemben mutatják be, ettôl
válnak abszurddá.
Válasszunk ki még néhány
egypercest - idézzük fel a Ballada a
költészet
hatalmáról címűt is -, és értelmezzük ôket!
A Rózsakiállítás c.
kisregényben (1977) egy
szokatlan műalkotás
születésének
lehetünk tanúi. A halálról
ugyanis lehetôleg nem beszél
a
társadalom,
a regényben szereplô
Korom Áron, a
TV fiatal
rendezôasszisztense pedig arra vállalkozik, hogy önálló
dokumentumfilmet
készítsen
három gyógyíthatatlan beteg
végóráiról. A három ember
halála
pillanatában szerepet játszik, ám e
szerepjátszás, e "hazugság" itt
hôsies
tetté magasztosul. A Rózsakiállitás a művészet
lehetôségeirôl is beszél. Az
ifjú rendezô közvetlen valóságtükrözésre
vállalkozik,
ám a művészi értelemben hiteles valódit csak
céltudatos megkomponálás árán
tudja elérni (Mikóné halála és temetése).
Örkény István a maga abszurd-groteszk
látásmódjával korunk legfontosabb
problémáit szólaltatta meg.
Stílusa pontos, sallangmentes, kulturált,
kevés szóval
tud atmoszférát teremteni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése