google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 7., péntek

Örkény István


Örkény István
(1912-1979)


  Budapesten  született jómódú, zsidó származású  gyógyszerészcsaládban.  A
Piarista  Gimnáziumban  érettségizett,  a  műegyetemen  vegyészmérnöki,   a
tudományegyetemen gyógyszerészi oklevelet szerzett.

  A 30-as évek közepétôl kezdett írni, a Szép Szó köréhez tartozott.  1938-
39-ben Londonban és Párizsban tartózkodott.
1942-ben munkaszolgálatra hívták be, és a szovjet frontra vitték, ahol a 2.
magyar hadsereggel gyalog tette meg az utat a
Donig. Voronyezsnél hadifogságba esett. "Azóta érzem úgy,
hogy  a legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat, az a  szolidaritás.  Az
egész  emberi  etikám  erre a szóra épül, és ez a  kulcsszava  az  én  irói
munkásságomnak  is" - mondta egyik beszélgetésében a hadifogság éveirôl.  A
fasizmus, a háború írói munkásságára kiható legnagyobb élménye volt.

  1946 végén tért haza, itthon felvételét kérte az MKP-be, és
1956-ig  tagja maradt a pártnak. Hamarosan az újjászületô  magyar  irodalom
vezetô képviselôi közé került, a Magyarok, az
Újhold  és  a  Csillag  munkatársa  lett.  1949-tôl  néhány  évig  színházi
dramaturg volt; gyakran jelentek meg riportjai a Szabad
Népben.   Házastársak  c.  sematikus  regényét  (1951)  nagy   elismeréssel
fogadták, a Lila tinta c. elbeszélése (1952) körül
azonban  nagy vihar támadt. Kritizálták, és ô önkritikát gyakorolt.  Késôbb
fellépett a dogmatizmus ellen, 1956 után pedig
azt hitte, hogy visszatér, ami volt, az önkényuralom rendszere.
Öt évig nem jelenhettek meg írásai, 1958-ban az Egyesült
Gyógyszer- és Tápszergyárnál helyezkedett el mint kezdô
mérnök.  Az  1960-as évek elején lassan, fokozatosan  kezdhetett  el  ismét
publikálni.

  Elsô  könyve  a  Tengertánc  c.  novelláskötet  (1941).   Elbeszéléseiben
szürrealista  és  naturalista  elemek keverednek,  gyakran  ad  elô  bizarr
ötletekre épülô, groteszk hatású történeteket.

  A  háború,  a munkaszolgálat és a hadifogság élményanyagából  három  műve
született: a Lágerek népe és az
Emlékezôk  c. riportszerű, szociograftkus írások, valamint a  Voronyezs  c.
színdarab. Mindegyik témája a háború és a hadifogság.

  A Budai böjt c. kötet (1948) tizenhat elbeszélése már
kész írót mutat. Az Ezüstpisztráng (1956) karcolataiban
írói indulásának ironikus, groteszk hangját újította fel.

  Niagara   Nagykávéház  c.  novellájában  (1958)  az   emberi   önfeladást
ábrázolja. Szereplôi egy hazug mítosz
áldozatai:  elfogadják,  hogy  a  rossz  ügy  közérdekűvé  tehetô,  ha   az
alattvalók egységben szolgálják.

  Örkény  a  60-as években talált igazán magára, az ekkor  kezdôdô  korszak
pályájának   leggazdagabb   és  legsikeresebb  szakasza.   Lényegében   azt
folytatta, csak sokkal magasabb színvonalon, amit csaknem három  évtizeddel
korábban elkezdett: egy élesen látó intellektus szemszögébôl mutatja meg az
élet groteszk helyzeteit,
racionális világlátást ötvöz dadaista abszurdumokkal,
humanista hitet iróniával, szatírával, olykor keserűséggel. Sokat tudott az
ember tragikomikus torzulásairól, a
méltatlan életszinteken tengôdôkrôl, az emberség ellen
vétôk  esendôségérôl,  a  magány, az  öregség,  a  halálfélelem  kínjairól.
Illúziótlanul szemlélte az életjelenségeket, mérte fel az emberlétet.

  Az 1963-ban írt Macskajáték című kisregényében Örkény
az öregedést tragikomikus értékszerkezetként mutatja be.
Nagyfokú érzelmességgel ábrázolja az emberben élô állandó
lehetôséget  az  érzelmek  (szerelem) felébredésére, amit  az  életkor  sem
befolyásol. Az elbeszélés nem csupán Orbánnénak
egy hangjavesztett, elhájasodott operaénekes iránti szerelmérôl szól, hanem
az  emberi  kapcsolatteremtés  igényérôl,  lehetôségeirôl.  A     mélyebb
rétegeiben pedig az "elvárásokhoz", a társadalmi konvenciókhoz alkalmazkodó
és a szuverén emberi magatartás ellentéte is megjelenik. A történet  fiktív
dokumentumokból, két testvér leveleibôl, telefonbeszélgetéseibôl
épül,  ezekbôl  tárul elénk két emberi sors, két  ellentétes  életforma  és
világfelfogás. A regényt 1969-ben dramatizálta az
író, és műve színpadon is nagy sikert aratott.


Tóték

  Az 1964-ben keletkezett Tóték c. kisregénnyel valami
új kezdôdött Örkény írói pályáján. A fordulatot az író
nyilatkozata is megállapítja: "Az élet jelenségeit legjobb
tudásom szerint igyekeztem realista eszközökkel, realista
módon megmagyarázni, de egyre jobban éreztem, hogy
mindez nem elég." Ezt az írást már groteszk szemlélet- és
ábrázolásmód jellemzi.

  A   második  világháború  folyamán  egy  hegyvidéki  faluban  Tót   Lajos
tűzoltóparancsnok  és családja vendégül látja az orosz fronton  katonáskodó
fiuk parancsnokát, egy ôrnagyot, aki szabadságra érkezik haza. Tóték  abban
reménykednek,  hogy megnyerik az ôrnagy jóindulatát, és így  biztonságosabb
beosztást szerezhetnek a
fronton  fiuknak. A tiszt idegeit azonban igencsak megviselte a  partizánok
ellen  viselt háború, és furcsa kívánságaival teljesen átalakítja a  család
életét. Tóték folyton
"dobozolnak", hogy a vendég kedvébe járjanak. Csak a
regény  végén lázadnak fel: Tót Lajos a dobozkészítéshez használt  hatalmas
margóvágóval négy darabra aprítja a visszatérô ôrnagyot.

  A kezdeti szituáció tulajdonképpen teljesen reális,
csak  egyes  vonásait rajzolja el az író a  történet  elbeszélése  folyamán
fokozatosan a mulatságos felé. A helyzet
képtelenségét fokozza, hogy az olvasó már az elbeszélés
elején megtudja: a fiú, Tót Gyula zászlós halott, a család áldozatvállalása
tehát teljesen értelmetlen. Tóték
azonban ezt nem tudják.

  Az elbeszélés jellegét éppen az határozza meg, hogy
az író a valószerű és az abszurd vonásokat közel hozza
egymáshoz, oly módon vegyíti ôket, hogy az egyik szinte észrevétlenül  megy
át a másikba. Az abszurd itt az
élet  valóságos helyzeteiben jelentkezik. A valószerűséget  dokumentumok  -
levél-  és táviratszövegek - erôsítik. A regény legtöbb szereplôje is  alig
tér el a valóságos
emberek átlagától. Ugyanakkor a groteszk szemlélet- és
ábrázolásmód az absztrakció meglehetôsen magas fokára emeli a szituációt, a
történetet és a szereplôket is,
akik ily módon társadalmi magatartások és elvek sűrítményei lesznek.

  A történet tehát konkrét idôben és térben játszódik
ugyan,  de leszűkítenénk és elszegényítenénk a jelentését, ha egyszerűen  a
háborús  idôknek  és  a Horthy-rendszernek a  modelljét  látnánk  benne.  A
nyomasztó kiszolgáltatottság és a lázadás kétségbeesett és nevetséges módja
már azt is érzékelteti, hogy Kelet-Közép-Európáról van szó.

  Örkény műve azonban ennél is több és általánosabb
értelemmel  bír:  az ôrnagy és Tóték viszonyában a hatalom  és  az  áldozat
viszonyát  vizsgálja.  Ezt pedig nem leegyszerűsítve - adva van  a  gonosz,
tébolyult, önkényes
hatalom  és  az ennek kiszolgáltatott, szánni való, jó áldozat -,  hanem  a
maga  bonyolult kapcsolatában. A regényben "Tót és az ôrnagy nem  kizárják,
hanem feltételezik egymást"- ahogy ezt Örkény maga is megvilágította.

  Az ôrnagy nem érzi magát felsôbbrendű embernek,
aki már eleve lenézi a civileket. Éppen ellentéte a vele
érkezô másik ôrnagynak. Mintha maga is áldozat volna.
Elesett,  eltorzult,  beteg  ember.  Alacsony  termetéért  próbálja   magát
kárpótolni   torz   mániáival.   Mikor   valamennyire   kipihente    magát,
tevékenységre vágyik. Úgy
gondolja,  hogy  a munka még akkor is megoldja az  emberi  problémákat,  ha
értelmetlen.  Közben lehet gondolkodni, vágyakozni,  tervezgetni.  Idônként
még  "emberségesen"  türelmes is: idôt enged a többieknek,  hogy  belássák,
neki van igaza. Az egyetemes dobozolás vágya vezette: "Egyszer talán  eljön
az idô, amikor rávehetô lesz az egész emberiség."

  Azért válik önkényúrrá, mert Tóték szolgai készsége,
alázata  szinte  felkínálja  neki ezt  a  lehetôséget.  Butaságukkal,  naiv
reményeikkel  szinte  ôk hívják elô, nemegyszer ôk  teremtik  és  formálják
agresszivitását, ôk adják
az ötleteket szeszélyeihez. Tót Lajos ugyan bensôleg
kezdettôl fogva ellenáll az ôrnagy erôszakos kívánságainak, mindig csak egy
hajszálnyit  enged, azt is legtöbbször csak felesége és leánya  unszolására
teszi. (Mariska
fiáért érzett aggodalmát, ágika rajongását öntudatlanul
is kihasználva az ôrnagy közvetve kényszeríti Tótot az
alárendelôdésre.)  Ahogy  azonban  közeledik a  tiszt  elutazásának  napja,
mindig többre hajlandó, hiszen egyre
rövidebb   ideig   kell  kibírnia.  îgy  lépésrôl  lépésre   hátrálva   jut
nevetségesen megalázott helyzetbe.

  A regény tehát a hatalom és áldozat viszonyát a maga
értelmezési bonyolultságában vizsgálva igen gazdag értelmezési tartománnyal
rendelkezik. Lássunk az értelmezési lehetôségek közül néhányat.

  a) Az ôrnagy alakjában maga a háború jelenik meg,
a háború tébolya, mely az emberben éppen emberi tartását rombolja szét.

  b) A regény a fasizmus és a kisember viszonyáról
szól. Megmutatja, hogy az eredetileg egészséges gondolkodású tömegek milyen
buzgalommal szolgálják ki a történelem agresszív erôit, a hatalomra  került
ôrülteket.

  c) A mű a kommunista diktatúra világát idézi fel.
Az  ôrnagy  tulajdonképpen  jót  akar,  meg  van  arról  gyôzôdve,  hogy  a
dobozolást társadalmi mértékben kell
megszervezni. Ennek a nagy célnak az érdekében szentesíti az eszközöket.

  d) A hatalom és az áldozat viszonya nemcsak nagyobb társadalmi méretekben
alakulhat   ki,  hanem  kisebb  közösségekben,  egy  családon  belül,   egy
munkahelyen, sôt mindenféle emberi kapcsolatban is.

  e) A mű kétféle életminôség ütközésérôl is szól: a
mániákus, "értelmiségi" ôrnagy behatolásáról Tóték
tespedô kispolgáriságába.

  f)  Az  elbeszélés  érzékelteti a  konzervatív,  hagyományosan  kialakult
hierarchiák nagy szerepét és erejét a társadalmi életben.

  g) Örkény regénye azt mutatja be, hogyan vált át a
hatalom hatalmaskodásba, s az elnyomottak szolgalelkűsége, gyávasága, saját
nyugalmas életvegetációjuk védelme hogyan segíti az önkényt létrejönni.  Az
emberi  természet  hajlamos  arra, hogy úgy próbálja  saját  vélt  érdekeit
"megvédeni",  hogy önmagát alárendeli a rossznak, alkalmazkodik  hozzá,  és
alantas megalázkodásának magyarázatául még valami magasabb értelmet is
keres. Csak végsô esetben lázad fel.

  h) Arról szól a regény, hogy mennyire eltorzulhat az
ember  függô  helyzetében, hogy a félelem présében hogyan omolhat  össze  a
jellem, hogyan változhat meg az
emberi  természet.  Mindannyian belenyomorodnak,  beletorzulnak  az  önként
vállalt szolgaságba. A nevetséges
helyzetek  sokaságában  érzôdik  valami  borzongató  abszurdum:  az   ember
önfeladásának  lehetôsége,  a  kispolgári  buzgólkodás  szánalmassága.  Tót
kivetkôzik régi
önmagából,  de  ezzel nem egy újabb s teljesebb  azonosságot  talál,  hanem
önmaga teljes elvesztését éli meg.
A  végsô,  sokszorosan  elkésett  kísérlet  a  megszabadulásra  már  csupán
groteszk  csattanó,  mert ilyen kétségbeesett  és  hebehurgya  gesztusokkal
ugyan  hogyan is szabadíthatnánk meg magunkat a történelem  egymást  követô
kisebb s nagyobb ôrnagyaitól.

  i)  Az  írónak  a cselekvésbe vetett hitét fejezi ki a  regény:  "Azt  az
alapvetô  meggyôzôdésemet,  hogy  az  embernek a  cselekvés  az  utolsó  és
egyetlen  reménye.  Ez, ha átteszem a groteszk közegbe,  úgy  fogalmazható,
hogy  cselekedni  kell  még akkor is, ha a  cselekvés  már  értelmetlen  és
céltalan."

  A  regényt Örkény drámai formában is feldolgozta, és a darabot  a  Thália
Színház mutatta be 1967 februárjában. A mű sikere - késôbb számos keleti és
nyugati országban is elôadták - nemcsak a hagyományokhoz túlságosan  kötôdô
magyar  színházi  életben  hatott  erjesztôen,  Örkény  írói  pályáján   is
fordulatot hozott: egyrészt
további  drámák  írására  késztette, másrészt  a  siker  megsokszorozta  az
érdeklôdést  elbeszélô  prózája iránt is, és ez az író számára  a  végleges
beérkezést jelentette.


Egyperces novellák

  A  Jeruzsálem hercegnôje (1966) és a Nászutasok a légypapíron  (1967)  c.
kötetek  elbeszélései a korábbi novelláknál áttételesebbek.  Mindkét  kötet
egy-egy  kisregényt  is tartalmaz, ezekben jelent meg a  Macskajáték  és  a
Tóték. A két kötetben olvashatunk "egyperces novellákat" is, késôbb  ezeket
-  újakkal kiegészítve - önálló kötetbe összegyűjtve jelentette meg az  író
(Egyperces novellák, 1968).

  Az "egyperces" írásokban Örkény megtalált egy hangot, ami egészen az övé,
szinte egy új műfajt teremtett.
Ezek az írások teljes értékű alkotások. Az író szerint
"nem azért rövidek, mert kevés a mondanivalójuk, hanem
mert  kevés  szóval szeretnének sokat mondani". Ilyen tömören,  "a  közlést
jelzéssé  sűrítve...  többet  s megrázóbbat árulnak  el  a  világról,  mint
amennyit több szóval lehetne mondani".

  Örkény az Egyperces novellák gyűjteményes kiadásának kísérôszövegében azt
is elmondja, hogy írásainak
"nincs műfajuk. A népmesétôl a városi folklórig (egészen a
pesti  viccekig),  az  elbeszélô  epikától  a  kurtára  fogott  tragédiáig"
többféle műfaji változatot képviselnek.

  Groteszk látásmód jellemzi ôket. A groteszkrôl az író
hagyatékából elôkerült jegyzeteiben a következôket olvashatjuk: "A groteszk
megingatja a végérvényest, de nem állit egy másik érvényességet a  helyébe.
Pont  helyett mindig kérdôjelet tesz, tehát nem lezár, befejez, hanem  utat
nyit, elindít."

  A    kísérôszövegben   Örkény   külön   is   figyelmeztet   a    novellák
enigmaszerűségére (enigma: rejtély, talány), arra, hogy az olvasónak  kevés
jelbôl,   "jelzésbôl"  kell  a  novellák  megoldására,  rejtett   lényegére
következtetnie:
".  .  .  ezek az irásművek voltaképpen matematikai  egyenletek.  Az  egyik
oldalon  a  közlés  minimuma  áll, az  író  részérôl,  másikon  a  képzelet
maximuma, az olvasó részérôl.
Más szóval: a novellák egypercesek ugyan, de kétszemélyesek." Tehát az  író
sokat   kíván   az  olvasóktól,  "a  szokásosnál   jobban   igénybe   veszi
képzelôerejüket, cserébe azonban a passziv olvasás kényelmes öröme  helyett
a művészi alkotás izgalmát kínálja fel nekik". A szerzô ezekben az
írásaiban meg akarja mutatni, milyenek vagyunk, s rá
akar   vezetni  bennünket,  hogy  észrevegyük  a   megszokott,   mindennapi
életünkben a nem mindennapit, a jelentéktelenben a jelentôst.

  A novellák a töredékes eseményekkel eleven életre
keltett gondolatot, véleményt, ítéletet jelenítenek meg.
Az író a valóságot "eredetiben rajzolja", csak a nézôpont, a képkivágás tér
el a megszokottól: eltolja a koordináta-rendszert, de maga az ábra marad. S
miként a
geometriában is ekként derülnek ki a törvényszerű összefüggések, az  olvasó
is így döbben rá arra, amit a
megszokások mögött eddig észre sem vett (Arról, hogy
mi a groteszk).

  A Sátán Füreden c. elbeszélésben az ördög egy tréfás
kedvű utazó képében kísérti meg a szállítómunkásokat,
állami  tulajdon  eladására biztatva ôket. Váratlan  "szürrealista"  ötlete
kizökkenti világuk tengelyét a maga
megszokott, mindennapi körforgásából. A békés fürdôhely egyik utcájában,  a
rekkenô  nyári melegben megpillant egy teherautó pótkocsiján egy  soktonnás
belvízszivattyút. Utazni készül, de van még egy fél órája a vonat
indulásáig.  Odamegy a vasszörnyeteghez, megkopogtatja, elismerôen  bólint,
majd megkérdi az egyik rakodómunkástól: "Eladó?" Derült égbôl  villámcsapás
sem  lenne  olyan meglepô, mint ez az udvarias kérdés.  Miért  kellhet  egy
"maszeknak" húsztonnás belvízszivattyú?
Ekkora  gépet  nem  szokás mindennap csak úgy az utcán  eladni.  A  szegény
munkásnak még az álla is leesik az ámulattól. Társai sietnek a segítségére,
hogy helyére tegyék vagy elzavarják ezt a furcsa idegent; ám látva  higgadt
komolyságát  és határozott vételi szándékát, fokozatosan  kicsúszik  talpuk
alól  a  föld,  megrendül mindennapi  biztonságérzetük,  betör  életükbe  a
szokatlan,a
képtelen,  a soha nem volt, az érthetetlen, a megmagyarázhatatlan. Még  föl
se  ocsúdnak  zavarukból, a kísértés épp csak megszédíti ôket,  mikor:  "Ha
rászánják  magukat - szól az utas, s int be egy kertbe -, csak  tegyék  oda
le,  a  fa alá", majd sarkon fordul, s eltűnik az  állomás  épületében.  žk
pedig  csak  állnak  ott  -  az fel sem  merült  bennük,  hogy  az  ajánlat
erkölcstelen, törvénybe ütközô
-, s rámerednek a fára meg a fa alatti hűvös árnyékra.
Nem tudják, mi történt velük, csak valami olyasfélét
érezhetnek, hogy valami kizökkentette ôket megszokott,
mindennapi  világukból,  ahol  mindennek megvolt  a  maga  rendje,  kerete,
értelme.

  Az  egyik  legremekebb novella a munkaszolgálat  élményébôl  merített  In
memoriam  dr. K. H. G., amely abszurd, fekete humorral a történelmet  idézi
meg:  "Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K. H. G.,  miközben  a
lódögnek  a  gödröt  ásta. "A munkaszolgálatos  beszélgetni  akar  a  német
kultúráról a német ôrrel, de ezzel csak felbosszantja tudatlan rabtartóját,
aki dühében lelövi. A rövid jelenetben benne van az egész kor
groteszk tragikuma.

  Örkény   egypercesei  a  képtelenséget  gunyorosan,   magától   értetôdô,
tárgyilagos hangnemben mutatják be, ettôl válnak abszurddá.

  Válasszunk  ki még néhány egypercest - idézzük fel a Ballada a  költészet
hatalmáról címűt is -, és értelmezzük ôket!

  A   Rózsakiállítás  c.  kisregényben  (1977)  egy   szokatlan   műalkotás
születésének  lehetünk  tanúi. A halálról ugyanis lehetôleg  nem  beszél  a
társadalom,    a   regényben   szereplô   Korom   Áron,   a    TV    fiatal
rendezôasszisztense  pedig arra vállalkozik, hogy  önálló  dokumentumfilmet
készítsen  három  gyógyíthatatlan beteg végóráiról. A  három  ember  halála
pillanatában szerepet játszik, ám e szerepjátszás, e "hazugság" itt  hôsies
tetté magasztosul. A Rózsakiállitás a művészet lehetôségeirôl is beszél. Az
ifjú rendezô közvetlen valóságtükrözésre vállalkozik,
ám a művészi értelemben hiteles valódit csak céltudatos megkomponálás  árán
tudja elérni (Mikóné halála és temetése).

  Örkény  István a maga abszurd-groteszk látásmódjával korunk  legfontosabb
problémáit szólaltatta meg.
Stílusa pontos, sallangmentes, kulturált, kevés szóval
tud atmoszférát teremteni.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése