Pázmány Péter

PÁZMÁNY PÉTER (1570-1637)

xAz utolsó ítéletnek rettenetességérűl

(Prédikáció; részletek)

Keresztyén hitünknek ágazatja tartja, hogy amely Krisztus alázatos születésével, gyarló és kereszt alá vettetett testben e világra jött váltságunkért: világ végén, nagy hatalommal és dücsôséges felséggel, másodszor jô hozzánk; hogy törvényt látván, megítílje és utolsó sentenciájával érdemek szerént boldogítsa vagy kárhoztassa az embereket. Az elsô jövetelben elrejtetett az ô színének dücsôsége: utálatosnak és minden embereknél alábbvalónak tetszett. De a másik jövetele az Atyaistennek dücsôségével teljes lészen. Az elsô jövetelben egy büdös istállóban, egy alkalmatlan jászolban volt helye. De a másik jövetelben királyi székben, fényes felhôben láttatik. Az elsô jövetelben ökör és szamár volt udvarlója, de a másik jöveteliben, valamennyi angyalok vannak mennyországban, mind körüle forognak. Az elsô jövetelben csak Mária és József voltanak mellette, de a másik jövetelben sok ezer szentek szolgálnak néki. Sôt amint Zakariás mondja: valamely szentek voltak világ kezdetitül fogva, mind véle lésznek, assessori lésznek, hogy ítílôszékben ülvén ítíljék a gonoszokat. Az elsô jövetelben oly szelídnek látszott, mint a bárány, ki csak száját sem tátotta öldöklôi elôtt. De a másik jövetelben olyan lészen, úgymond Ozseás, mint az oroszlán vagy medve, mikor elragadják kölykeit. Tekintete emésztô láng, szava kétélű pallos, nyelve emésztô tűz lészen. Az elsô jövetelben nem kiáltott, nem feddôdött, nem volt kedvetlen és háborgó. De a másik jövetelben verekedô lészen, és akkor kezdetik az ô haragja. Mert mindaddig tűr és szenved: akkor osztán ordítva szól, mint a szülô asszony fájdalmában. Azaz: valamennyi ostorral csapkodta Isten a világot, mikor tűzzel, vízzel, karddal, éhséggel és döghalállal rontotta; mindazok csak tűrések és hallgatások ahhoz képest, amint kimutatja haragját az utolsó ítíletben. (...)

{Sentencia (szentencia): ítélet

Zakariás, Ozseás (Hoseás), Joel, Ézsaiás: ószövetségi próféták

Assessor (asszesszor): hivatali segéd; itt: az ítélkezésben segítô}

Elsô félelmes dolog az utolsó ítíletben az, hogy a felséges Isten minden titkos bűneinket és elrejtett álnakságainkat világ eleibe terjeszti, hogy mindenek bizonysági légyenek az ô igaz ítíletinek. Azért mihent Krisztus szép, fényes felhôben azon a helyen megjelenik, melyen e világban fáradott és munkálkodott, tudniillik az Olajfák hegyén, amint Zakariás próféta jelenti. Ezen hegy alatt, a Josafát völgyében egybegyűjtetnek, úgymond Joel próféta, minden nemzetségek: nagyok és kicsinyek, urak és szegények, királyok és nemtelenek, valakik világ kezdetitül fogva voltanak. Mindeneknek a Krisztus ítílôszéki eleibe kell állani, és valamit cselekedtek, mind ítíletre vitetik. Amit gondolunk és elménkben képezünk, amit elszánunk és végezünk magunkban, amit szólunk és mívelünk, azt az Isten cikkelyenként minden körülálló részeivel számtartó könyvébe írja és feljegyzi. Nem papírosból csinált könyvbe, mely megéghessen, szakadozhasson, hanem két állandó könyvbe írja.

Elsô könyv az Isten emlékezésének változhatatlan tudománya. Azért mondja Szent Dávid, hogy: legkisebb fogyatkozásunk Isten szeme elôtt vagyon, Isten könyvébe íratik. És ha meg nem számlálja, aki lopásra vagy egyéb latorságra mégyen, hányszor lépik: de Isten lépésünket is számban vészi és írton írja könyvébe. Mi fel nem írjuk minden dolgainkat, de felírja az, aki mind tanú s mind bíró lészen.

Második könyv a mi tulajdon lelkiisméretünk. Mert az Isten mondása szerint: a mi bűneink vasvesszôvel íratnak szívünkbe, mint valami könyvbe. És noha most bétéve vagyon ez a könyv, és nem látszanak a sok rútságok, melyeket beléje írunk: de az ítéletkor megnyitja Isten ezt a könyvet. Mert Szent Pál apostol azt mondja, hogy mindnyájan általláthatók lészünk, mint a kristály, fényesek lészünk, mint a tükör: úgymond minden embernek szűve és lelkiisméreti voltaképpen megismértetik mindenektűl, és mindennek a maga gondolati vádolói és bizonysági lésznek maga ellen. Minden cselekedetink olyanok lésznek akkor, mint a fényes nap, melyet mindnyájan egyaránt látnak; mivel az Istennek jelenléte világossá tészi a setétségben elrejtett dolgokat, és kinyilatkoztatja a szűveknek magában tartott titkos tanácsit.

A házban levegôég sűrűn teli apró porocskákkal, de ezeket különben nem látjuk, hanem amely lyukon bészolgál a verôfény sugára. Télben a hó mind ganéjt s mind tiszta földet béfed; de mihelyt a verôfény elolvasztja a havat, mind rútsága s mind szépsége kitetszik annak, ami béfedetett volt: úgy az ítíletkor kinyilatkoztatja Krisztus, amit most nem látunk. Nincs oly rejtett titok, amely akkor ki ne tudódjék, mert kinek-kinek vádolója a maga saját vétke lészen, úgyhogy a Sibilla mondása szerént, mindeneknek minden cselekedetek, mindenek elôtt nyilván lésznek. (...)

{Sibilla (Szibilla): jósnô; jövendölô asszony}

Gondold meg, keresztyén ember, mit éreznek akkor magokban a bűnös emberek, mikor megtekintik, hogy egész világ elôtt Istennek angyali elôtt, legtitkosb vétkei kitudódnak? Mikor fejek felett látják az igaz bírónak haragját, mellettek a vádoló Sátánnak agyarkodását, alattok a szája-nyitott pokolnak rettenetességét; és eszekbe veszik, hogy el nem rejtezhetnek, el sem futhatnak, mentséget sem találnak. Mikor meggondolják, hogy a bíró mindenható, kinek ellene nem állhatnak; hajolhatatlan, kit meg nem engesztelhetnek; véghetetlen bölcsességű, kit meg nem csalhatnak. (...)

Második rettenetes dolog az utolsó ítíletben: az igaz bírónak sentenciája. Mert minekutána kinyilatkoznak és megismértetnek minden emberek cselekedeti: miképpen a teremtéskor elválasztá Isten a világosságot a setétségtűl; miképpen az Izráel fiait kétfelé szakasztá az Áldásnak és Átkozásnak hegyén: úgy az igaz pásztor elválasztja a juhokat a kosoktúl; amazokat jobb felôl, ezeket bal felôl helyhezteti; amazok Krisztus eleibe ragadtatnak a levegôégbe, amint Szent Pál írja, ezek pedig a földön hagyatnak. Oh, mely nagy szégyennel; sôt dühösséggel és irígységgel földhöz veretnek akkor a gonoszok, mikor fejek felett látják, akiket most láb alá tapodnak! Vajon mint gondolod, hogy mond amaz úr, ama dúsgazdag, mikor látja, hogy alacsonyb szolgája, elvetettebb rabja eleibe állapodik? Akkor teljesedik bé, amit a bölcs monda a gonoszokrúl, hogy ezen a hirtelen változáson megrémülnek és ordítással azt kiáltják: Ihon, akiket mi csúfoknak tartottunk, Isten fiai közé számláltattak. Mi tehát útavesztett balgatagok, heába bolyongottunk és fáradtunk a hamisság útján. Az igazak pedig kimondhatatlan vigassággal teljesek lésznek.

Akkor osztán Krisztus az igazakhoz fordulván, víg és kegyes ábrázattal, így szól nékik: Jöjjetek én atyámnak áldottai, bírjátok az országot, mely világ kezdetitül megkészíttetett néktek. Oh, szép szók! Oh, dücsôséges igék! Oh, boldogok, akiknek ezek a szók mondatnak! Melyek annyit tésznek, mintha így szólana nékik a Krisztus Jézus: Édes fiam, mivel az én szómat és hivatalomat hallottátok, mikor a szent életre, mikor az én követésemre hítalak; most immár jöjjetek, és dücsôségemben részesüljetek. A sárkányok fészkébôl, a párducok barlangjából, a világi sok veszedelmekbôl és ínségekbôl, jöjjetek a koronára és jutalomra. Ti, akik énvelem megmaradtatok kísírtetimben, akik engemet követtetek erkölcsökben, jöjjetek énhozzám, hogy ott legyetek, ahol én lészek. Ti vagytok az én atyámnak áldotti, mert nem földi jókkal, hanem minden lelki és mennyei áldomásokkal teljesek vagytok. Megmásolhatatlan áldomással, örökkévaló áldással, mindenekkel, valamiket kívánhattok, teljesek lésztek ennek utána. Azért, mivel az Isten áldása gazdagítja embert, bírjátok a mennyországot. (...)

Az igazak törvénye után, Krisztus nagy haraggal és kemény tekintettel a gonoszokhoz fordul, és amint Ézsaiás írja, miképpen szoktak a harcon kiáltani, miképpen a szülô asszony fájdalmai között szokott ordítani: úgy szól nékik. Ezt a szózatot rettenetes mennydörgésnek, kétélű pallosnak, emésztô tűznek nevezi a Szentírás. És amint Krisztus urunk elônkbe adta, ezek lésznek a rettenetes szók: Menjetek el tôlem, átkozottak, az örök tűzbe, mely készíttetett az ördögnek és az ô angyalinak!

Oh, szörny- és szomorú sentencia, melyben az örök kárhozatnak kínja foglaltatik! Ti átkozottak minden áldásoktúl megfosztattok: mennyországból kirekedtek, Istennek színe látására nem juthattok, Isten szerelmétül és dücsôségétül távol lésztek, és ezeknek reménységétül teljességesen megüresedtek. Átkozottak! Én tiérettetek emberi testbe öltöztem, sok nyomorúságokat szenvedtem, gyalázatos halállal megölettem; valamit kellett üdvösségtekért cselekednem, megcselekedtem. Ti pedig, embertelen latrok, jóvoltomért bosszúsággal illettetek, irgalmasságomat nem vettétek, árulóim voltatok. Sokszor hítalak és kezem kiterjesztve jártam utánatok, de mint az áspískigyók, bédugtátok fületeket. Az átkot szerettétek, és nemcsak külsô cselekedettel átokba öltöztetek, hanem, mint a vizet, úgy ittátok az átkot, mely ugyan csontotokba avatott. Azért átkozott a ti lelketek, mely vétkezett; átkozott testetek, mely társ volt a gonoszban; átkozott minden érzékenységtek, mely szolga volt az istentelenségben. Menjetek el tôlem! Örökké ellégyetek szerelmem nélkül, melyet megutáltatok; barátságom nélkül, mellyel nem gondoltatok; mennyei boldogságimnak folyami nélkül, melyeket e világ moslékáért hátravetettetek. Menjetek el éntôlem, aki minden vigasztalásnak, életnek, dicsôségnek kútfeje vagyok, és maradjatok örökké vigasztalás nélkül, könnyebbség és nyugalom nélkül.

De hová mennek, uram, ha tetôled elmennek? Az örök tűzbe és tömlöcbe, hogy ott nem tíz vagy húsz esztendeig, hanem testestül lelkestül örökké égjenek és kínlódjanak: hogy akik testeket Isten akaratja ellen kínyeztették a földön, kedvek ellen kínoztassanak a tűzben. Akik az ördöghöz ragaszkodtak, véle barátkoztak, néki szolgáltak életekben; azokkal együtt légyenek a kárhozatban: akiket követtenek bűnökkel, ezekkel együtt kínlódjanak pokolban. És mivel a véghetetlen Isten ellen vétettek, véghetetlen légyen kínjok. (...)

Okát adja Krisztus ennek az iszonyú sentenciának. Mert éheztem (úgymond) az én szegényimben és ennem nem adtatok; szomjúhoztam és innom nem adtatok; jövevény, mezítelen, beteg voltam és engemet nem segítettetek. Keresztyének! Semmivel úgy meg nem ismértette Isten a bűnök ellen való haragját, mint ezzel a kárhoztatás okával. Minden bűnök között legkisebbnek tartják az emberek a jónak elhagyását, és a mostani gonoszságban merült világnak szokása szerént, aki el nem vonsza erôvel, tolvajul, kóborlással a másét, hanem csak a magáét takargatja, azt ugyan szentnek tartják. De ládd-é, Krisztus az ítíletben nem említi ama cégéres vétkeket, hanem csak azokat számlálja, melyeket az emberek eszekbe sem vesznek, vétkeknek sem tartanak: hogy ebbôl megértsük, mennél inkább kárhoztat a nagyobb vétkekért. Ha az irgalmas Istennek igaz ítíleti örök pokolra méltónak találja az adakozásnak elmúlatását; ha azért maga elôl elveti, ördögökhöz hasonlatosokká tészi az kárhozottakat: mit itíl a ragadozásrúl, nyúzás-fosztásrúl, szegény emberek vére szopásárúl? Ha örök tűzre veti, aki ruhát nem ád a mezítelennek, ételt nem ád a szűkölködônek: mit mível azzal, aki tagolja, sebesíti, öli, fosztja atyafiát? Aki tisztességét kisebbíti, ágyasházát fertézteti felebarátjának? Ha ily sanyarú kínnal bünteti, aki felebarátjának halandó testét nem táplálja: vajon mivel ostorozza azokat, kik a lélek veszedelmét nem szánják, sôt hamis tanításokkal, gonosz példájokkal, vétkekre való ingerlésekkel lelkeket vesztenek? Végezetre, ha így ostorozza azokat, kik elmúlatják a szegények segítését: mint bünteti azokat, kik igyenesen Isten ellen vétkeznek, hitetlenségben, babonában, káromlásban, szentegyház-rontásban és több hasonló vétkekben? (...)

Akkor a fiak, úgymond a bölcs, átkozzák az atyákat, kik ôket kínyesen nevelték, kedvekre bocsátották, gazdagon hagyták, és kincsekkel veszedelemre vitték. Az atyák átkozzák a fiaikat, kiknek hogy értéket hagyhassanak, magok lelkét elvesztették. Az anya leányát, leánya anyját, az ura feleségét, felesége urát átkozza, pöki, fogával, mint dühös eb, rágja; hogy oka és eszköze volt kárhozatjának. Ettül a gyűlölséges átkozódástúl soha meg nem szűnnek, és a bölcs mondásaként: csak jó szóval való vigasztalások is soha nem lészen.

Mikor ily siralmas átkozódásokkal kárhoztatják magokat a gonoszok, felkiált az Isten angyala: Pokolbéli hóhérok, ragadjátok a gonoszokat, hogy az Isten dücsôségét ne lássák, akik a szentek földjén latrul éltek. Szálljon reájok a halál, és elevenen menjenek pokolba. Ezekre a szókra megnyílik a föld, mint Córé, Dathán, Abiron alatt, és elevenen pokolra vettetnek.

{Córé (kóré), Dathán és Abiron a pusztai vándorlás során a Mózes elleni lázadás vezérei; büntetésül a föld nyelte el ôket.}

Igaz ítílô, szent Isten, itt vágj, itt égess engem, hogy örökké ne égess! Itt ostorozzad bűneimet, hogy örökké ne ostorozzad! Édes Megváltóm, ki énérettem átokká lettél a keresztfán, magadra vévén a törvénynek átkát, hogy engem a bűnnek és örök böntetésnek átkátúl megmentenél: nyújtsad most irgalmasságodat, hogy reám ne szálljon a te haragodnak átkozatja! (...)

(...) Azért tegyünk törvényt magunkra, vétkesítsük magunkat, sirassuk most bűneinket, hogy akkor ne sírjunk, mikor a világ elôtt bűneink kitudódnak, mikor az utolsó sentencia kiadatik: hanem az igazakkal örüljünk és vigadjunk örökkön-örökké. Amen.