A Nyugat
első nemzedékéből - Juhász Gyula és Tóth Árpád
a) Juhász Gyula költői portréja
b) A magány és a világfájdalom Tóth Árpád lírájában
Juhász Gyula
A
nyugatosok közül Juhász Gyula sorsa volt a legtragikusabb, a legnehezebb. A
század elejei nagy irodalmi fellendülésnek egyik vezető lírikusa, A Holnap
lelkes szervezője, Babits fölfedezője, a Négyesy-stílusgyakorlatok titkára, de
a Nyugatnak már nem tartozott a szorosan vett élvonalába, s az első évek után
verseinek zöme vidéki lapokban jelent meg.
Költészete
Élet
és költészet, egyéni sors és lírai témavilág talán egyetlen modern költőnk
esetében sem forrott annyira össze, mint Juhász Gyula művészetében. Egész
életén át boldogtalan volt, így lett lírájának alaphangja a mélabú, a rezignált
bánat, ő maga pedig "a kiapadhatatlan szomorúságok legtisztább hangú
költője". Költői stílusát kevésbé hatja át a szimbolizmus, mint a
századelő nagy újítóiét: nyelve konkrétabb, reálisabb, egyszerűbb és érthetőbb.
Megfigyelhető vonzódása a szonetthez - költeményei általában rövidek és az
utolsó sorok mondanivalója jelentősen megemeli az egész verset: szonettjei
szinte "kinyílnak" a költemény végén.
Elsősorban
az impresszionista hangulatlíra művelője volt. Ritmikájában a hagyományos
utakat járta. Parnasszista vonása, hogy mélyen hitt a Szépségben, a
Művészetben, melynek elvont világa kárpótolhatta élete sok-sok kudarcáért, s az
elveszett Édent jelentette neki. A magyarok közül az azonos betegség miatt is
különösen szoros szálak fűzték a tragikus sorsú Gulácsy Lajoshoz. A
könyvélmények ösztönzései a világtól elzárt s önmagába mélyedt írónak néha
fontosabb verstémákat kínáltak, mint a hétköznapi élet egyhangúsága.
A magyar táj
Juhász
Gyula végtelen érzékenységű bánatlírájában is egyéni színt jelentenek a szegedi
tájjal összefonódó szimbolikus versei s nagy feszültségű modern népi életképei
(pl. Tápai lagzi). Az alföldi vidék egyszerre külső és metaforikus belső táj
is, ugyanúgy, mint József Attila nagy gondolati költeményeiben.
Tiszai
csönd
A
vers egyik korai remeke, melyet A Hét című folyóiratban jelent meg 1910 őszén -
ezt az őszt Szegeden töltötte a költő. Itt erősödhetett fel benne az az
alapérzés, hogy mégiscsak kívül rekedt az életen, távolra sodródott a lüktető
szellemi központtól, Budapesttől.
A
vers különös szépsége az érzelmi-hangulati-hanglejtésbeli egységben és
összetettségben ragadható meg. Különös gondolattársításokat ébresztő kép
(metafora) vezeti be a költeményt: az est, a nagy barna pók egyre sűrűsödő
hálójában fennakadtak, mozdulatlanságba dermedtek a tiszai hajók. Mozgás
helyett auditív motívumok mélyítik el az este csöndjét, némaságát. Valami
különös kettősség járja át a verset a költői képek nyomán. A mozdulatlanság nem
csak nyomasztó, a némaság és a sötétség nem félelmetes: hangok muzsikája,
színek fátyolos fénye varázsolja ünnepivé, széppé a tájat.
Anna-versek
Költészetének
egy jelentős részét az Anna-versek teszik ki. A nagyváradi szőke színésznő
pendítette meg Juhász Gyulában a szerelmi líra húrjait. Szerelmének valójában
nem is volt élményi alapja, csak a költő emlékeiben légiesült-finomult Anna
alakja dallá, halhatatlan Múzsává.
Milyen
volt...
A
Milyen volt... Juhász legszebb szerelmi költeményei közé tartozik. A Hétben
jelent meg 1912-ben. E rövid lírai alkotásban is megcsodálhatjuk költészetének
"egyszerűségét". Strófaszerkezete hagyományos, szókészlete is
"hétköznapi", de ezek a "dísztelen" szavak a
szövegösszefüggésben új életre kelnek, a szinesztéziák hatására köznapi
jelentésük feldúsul.
Az
egész költeményt a szerelem elmúlásának fájó érzése szövi át. A költő csupán
halványodó emlékei között kutat - bánatosan el-elmerengve. A versszakok
kezdetén háromszor hangzik el a "Milyen volt..." tétova kérdése, s
még ugyanott megszólal a kudarc beismerése is: "nem tudom már". A
"de" kötőszó után azonban mindannyiszor felcsattan a feledéssel perbe
szálló dacos tiltakozás. A természeti és a szerelmi emlékek kölcsönösen
erősítik egymást: a táj olyan szép, mint Anna, s Anna olyan szépséges, mint a
táj. Rezignált mélabú remeg a költemény szövegén, de a lemondó bánatot mégis
impresszionista ragyogás sugározza be.
Tóth Árpád
A
Nyugat nagy nemzedékének tagjai közül Tóth Árpád életműve a legegységesebb. A
súlyos tüdőbetegség és a szegénység rabságában élt, s ez rányomta bélyegét
csaknem egész lírai termésére. "A betegség kiemelte őt világunkból" -
ezért tudott megmaradni "tiszta költőnek".
Költészete
Költészetének
alaphangja a bágyadt, tehetetlen lemondás. Az élet minden durva érintésére
rezignált mélabúval válaszolt, s versei jórészt személyes érdekű vallomások,
elégiák. Ennek a panaszos hangnak felelnek meg a "végtelenbe folyó,
jajongó sorok" (Karinthy), amelyek valamiféle dúdolgató jelleget adnak
költeményeinek. Művészetére az impresszionizmus nyomta rá a bélyegét. Versei
gazdagok képekben, hasonlatokban, jelzőkben. Kedveltek számára az olyan jelzők,
mint a bús, setét, furcsa, beteg, bágyadt, lomha, stb. "Ha volt valaha
ötvösművésze a magyar versnek, ő az" - írta róla Babits Mihály.
Rímes,
furcsa játék
Ilyen
míves, a furcsa szavakat ékszerként ötvöző elégikus dala a Rímes, furcsa játék,
Tóth Árpád legbravúrosabb formamutatványainak egyike. A rímek szikrázó játéka a
szöveg legfeltűnőbb formai jegye, ez teszi "torz kedvvel kevert"
zenévé a költeményt. A tiszta rímek (pl. mi kába - hiába; dal duhajjá - vad
csuhajjá) mellett előfordulnak szándékoltan tompa összekondulások is (pl.
kastély - estély; zajló - pejló). A Rímes, furcsa játék nem csupán
"játék", hanem megrendítő szerelmi vallomás is: a koldus költő
"csak ilyen borús zenéket" nyújthat át kedvesének. A költemény nagy
távolságokat fog át: a főúri kastélyok fényes világát, az antik görög-római
városokat, Svájc hegyeit, egzotikus tájakat, de épp a rímek játékával ki is
csúfolja a szegény ember vágyainak képtelenségét. A "Meghalni volna jó ma..."
rebegő, mindenbe beletörődő sóhaja zárja a költeményt.
Fájdalmas
én-lírái közé soroljuk még a Meddő órán című versét, amely arcképként a költő
végtelen magányát, szegénységét és betegségét emeli ki, az élet egy elsuhanó
pillanatát örökíti meg. A külvilág durva bántásaira a túlérzékeny költő csak
szenvedéssel tudott válaszolni. Az első világháború külső és belső pusztításai
között írta meg Elégia egy rekettyebokorhoz című költeményét. Ez a nagy vers a
teljes kiábrándulás halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után
megvalósuló "hószín szárnyu Béke" reménytelenségével tiltakozik a
háborús vérontás ellen.
A
20-as években mellőzöttsége, anyagi létbizonytalansága felerősítette
költészetében a fájdalmas én-lírát, de már nemcsak saját egyedüllétét
fogalmazta meg, hanem az egymástól elszigetelődött, elidegenedett emberek
kozmikus méretű magányát is. Ennek a témának első megszólaltatója a magyar
lírában Vajda János volt (Az üstökös).
Lélektől
lélekig
Lélektől
lélekig című elégiája egyetlen kép kibontása. A színképelemzés tudományos
igazságától jut el a csillagokkal való rokonság gondolatáig. A legfontosabb
mondanivalót az utolsó két strófa felkiáltásai fejezik ki: az egyes emberek
között is "roppant, jeges űr lakik".
Körúti
hajnal
Az
impresszionista költészet egyik mintadarabja a Körúti hajnal. A francia
impresszionista festőket is vonzották a hajnal és az alkony benyomásai, amikor
minden súlytalanabbnak, lebegőbbnek tűnik. A Körúti hajnal a pesti táj
ébredésének hangulatát ragadja meg: a még derengő, színeket kioltó szürkeséget
(1.), az első fény felragyogását (2-4.), majd a nappali élet kijózanító
valóságát.
Az
első versszak a közömbös színtelenség, szürkeség képzetét, hangulatát árasztja.
Az itt előforduló képek (pl. az utca
"vad kővidék", lomha vicék) kedvetlen rossz érzést keltenek. Hirtelen
változik meg az utca képe: a nagyvárosi környezetben, két tűzfal között
megjelenik a "Végtelen Fény", a hajnali égbolt első sugárcsóvája. A
stílust ünnepivé avatja a ritkán használt "zsarát" szó és a régiesnek
ható "milliom karát" választékossága. A hajnali fény bűvöletét
fokozza az áhítatos csend is. Ragyogni kezdenek a színek: a zöld, a fehér, a
lila, s ezek (az impresszionista szinesztéziás érzékelésnek megfelelően) zenei
motívumokkal olvadnak össze. Mindez csak egy pillanatig tart: kellemetlen
hangok szüntetik meg az áhítatos csendet: gyársziréna "búg", a
villamos "jajdulva" csikorog a síneken. Végképp elmúlt a hajnali
percek mámora: újra fájni kezd az élet. A költemény utolsó motívumában ("a
Nap még mint dobott \ Arany csókot egy munkáslány kezére...") a költőnek a
városi szegényekkel való együttérző részvéte szólal meg.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése