Petrarca

                            Petrarca

Francesco Petrarca (francseszkó petrarka - 1304-1374) a korai itáliai reneszánsz elsô nagy képviselôje. Firenzei "fehér guelf" családból származott, szülei Dante száműzetésével egy idôben hagyták el Firenzét. Arezzóban született, ifjúságát azonban jórészt a franciaországi Avignonban (avinyon), a pápák akkori székvárosában töltötte.

A 14. század elején IV. Fülöp (uralkodott 1285-tôl 1314-ig) a francia központi hatalom megerôsítése végett a francia egyházat függetleníteni akarta Róma gyámsága alól, s ez súlyos összeütközésekhez vezetett közte és a római pápa, VIII. Bonifác (1294-1303) között. A pápaság tehetetlenségét, vereségét fejezte ki, hogy végül a francia származású pápák - elsô ízben V. Kelemen (1305-1314) - kénytelenek voltak székhelyüket áthelyezni a dél-franciaországi Avignonba, s az ún. "avignoni fogság" csaknem 70 évig tartott, 1309-tôl 1377-ig.

Petrarca késôbbi élete örökös nyugtalanságban, véget nem érô bolyongásban telt el Franciaország és Itália között. Élete legnagyobb büszkeségének tartotta, hogy 1341-ben - régi hagyományt felújítva - a római Capitoliumon (kapitólium) átnyújtották neki a költôkirályi babérkoszorút.

őt tekintik az elsô humanista tudósnak: teljes szenvedéllyel fordult az antik világ felé, a régi Róma csodálója volt. Vándorútjai során szorgalmasan kutatta a könyvtárakat egy-egy régi latin szerzô munkáit keresve. Az ô ösztönzésére készült el Homérosz îliászának elsô latin nyelvű fordítása. Kortársai latinul írt műveiért lelkesedtek, ô maga Africa (afrika) című befejezetlen latin eposzát értékelte legtöbbre. Világhírnevét mégis "szétszórt rímeinek", olasz nyelven írt költeményeinek, fôleg szerelmes verseinek köszönheti.

Két korszak határán élt ô is, mint Dante: együtt létezik benne a középkor vallásos áhítata és a reneszánsz életöröme. Felfedezi a természet nagyszerűségét, csodálatos szépségét, de azt is, hogy az emberi lélek még ennél a természetnél is nagyobb, gazdagabb.

1336. április 26-án megmászta a Mont Ventoux-t (mon vantu), a Viharos Hegyet a magasság öröméért, a híres hegy eléje tornyosuló akadályainak leküzdéséért, s még aznap megírta a túráról szóló levelét egyik barátjának, hogy megragadja az élmény hangulatát. Mikor a hegy csúcsán "a roppant látványtól megrendülve" a természetben gyönyörködött, elôvette Szent Ágoston Vallomásait, találomra felütötte, s megdöbbenve olvasta a figyelmeztetést: "Az emberek a hegyek magasát, az óriási tengerárakat, az óceán partjait és a csillagok vonulását csodálják, de önmagukról megfeledkeznek." Ágoston szavai elfordították tekintetét a tájról, és a lélek szemeit önmagára irányították, mégsem csupán a középkori vallásos élmény továbbélését kell látnunk ebben, hanem reneszánsz vonást is: az ember nagyszerűségének a felfedezését. "Inkább az emberi lelket kell csodálni, mert az olyan nagy, hogy semmilyen más nagyság nem állja ki vele az összehasonlítást" - írta levelében Petrarca.

A hagyomány szerint 1327. április 6-án reggel az avignoni templomban látta meg azt az asszonyt, kit Laurának nevezett. Nem hozzá, nem róla, hanem önmagáról, a vágy hatalmáról, lelki szenvedéseirôl, boldog boldogtalanságáról szólnak híres versgyűjteményének, a Daloskönyvnek szerelmes versei (a 366 költemény nem mindegyike szerelmes vers).

Nyugtalan, belsô lelki küzdelmektôl terhes, gyötrô és fájdalmas érzés Petrarca szerelme. Az elôbb említett nevezetes levelében írta: "Amit azelôtt szerettem, többé nem szeretem. Mit mondtam? Hazudok: még most is szeretem, de mértékletesebben. Ismét hazudtam: szeretem, de szégyenlôsebben, szomorúbban. Most mondom meg az igazat: szeretem, de szeretném nem szeretni. Elepedek, hogy gyűlölni tudjam, de csak szeretem akaratom ellenére, kényszerűségbôl, szomorúan és gyászolva. Magamon tapasztalom a szentenciát, melyet az a híres vers fejez ki: 'Gyűlölöm - hogyha tudom! Vagy hát akaratlan imádom'." (Ovidius: Amores, III. XI. 35.)

A vívódó lélek közvetlen kitárulkozása, a költôi személyiség teljes kiéneklése a Daloskönyv legvonzóbb vonása, legmodernebb vívmánya. Petrarca szerelme örökre csak vágy maradt - Laura valószínűleg nem is ismerte a költôt -, de talán éppen ennek a valóságos, de be nem teljesült nagy szerelemnek a roppant feszültsége tudta létrehozni ezt az összetett költészetet. Az író önmagába fordul, megfigyeli a lelkében lejátszódó folyamatokat, részeire bontja, elemzi érzéseit, próbálja titkolni az eltitkolhatatlant, s mivel Laura férjes asszony volt, küzd is a szerelem hatalma ellen. Térben és idôben nem, de lírai tartalomban és mélységben eltávolodik már ez a költészet a trubadúrok szerelmi sablonjaitól. Igaz, Laura is félig-meddig elérhetetlen eszmény, neve is jelkép - babért, babérlombot, babérfát jelent. - Petrarca teremtette meg a reménytelen szerelem évszázadokon át érvényes formuláját finom bánata, tépelôdései, elégedetlen háborgása és ritka boldog sorai által.

Daloskönyv

A Daloskönyv 162. költeménye a Ti szerencsés füvek... kezdetű szonett.

A szonett műforma a 13. század közepe táján született meg II. Frigyes szicíliai udvarában, s innen terjedt el a reneszánsz idején az egész európai költészetben.

II. Frigyes (élt 1194-tôl 1250-ig) szicíliai király és német-római császár, de lemondott a német ügyekbe való beavatkozásról, s minden figyelmét a szicíliai királyságra összpontosította. Széles látókörű, nagy műveltségű uralkodó, maga is olasz nyelven író költô, aki kora híres tudósait, művészeit gyűjtötte össze udvarába, Palermóba, mely az olasz szellem fôvárosává lett egy egész korszakon át.

A szonett 14 sorból álló, 4 szakaszos vers: az elsô két versszak 4-4, a harmadik és a negyedik 3-3 soros. Az elsô két versszak egy rímrendszert alkot (két rímmel), a második két strófa egy másik rímrendszert (két vagy három rímmel). Eredeti rímképlete a következô volt: abba - abba - cdc - dcd. Késôbb ettôl eltérô rímelhelyezések is kialakultak.

A szonett formailag egymástól elütô két-két strófája eredetileg két különbözô szerkezeti egységet alkotott: rendszerint ellentétet, szemben álló motívumokat tartalmazott. A rímrendszerek ôrzik ugyan a szonettek két részének különállását, Petrarca azonban feloldja a hagyományos szerkezetet: csak az utolsó strófa hoz új elemet, az elsô hárommal ellentétben álló gondolatot, érzelmi tartalmat.

Természet és szerelem szétbonthatatlan egységben uralkodik Petrarca világában, és sokszor az az olvasó benyomása, hogy a természet már csak ürügy Laura képének megsokszorozására: annyira az ô fénye süt a napban, annyira ô látható ki a lombok közül, s ô tűnik fel a patak csillogásában.

A költemény elsô három versszaka megszólítások sorozata: a lírai én sorra veszi a természetnek mindazt a jelenségét, mely valamiféle kapcsolatba kerülhetett a kedves, szeretett nôvel, "mélázgató madonnájával". A vers világa Laura elképzelt sétáját követve egyre tágul: a költô számba veszi a virágokat, fűszálakat, a vízpartot, melyet Laura lábával érinthetett, a fákat, a friss lombbal díszes ágakat, az ibolyákat, melyekhez hozzányúlhatott, s végül az egész tájat a folyam tiszta ragyogásáig, melyben gyönyörködhetett. A megszólított természeti tárgyak kedveskedô, gyöngéd jelzôket kapnak. A természet azonban nem csupán önmagában és önmagáért szép: minden Laura különös, istennôi szépségét tükrözi, az ô lényének sugárzása telíti értékekkel - boldogsággal, ujjongással, szépséggel, tiszta csillogással - az egész világot. A természet iránti vonzalom és a szerelmi szenvedély elválaszthatatlan összeforrottságban jelenik meg az elsô három versszakban.

A negyedik strófa keserű felkiáltásában - "irigylem tôletek tekintetét is!" - váratlanul, az eddigiekkel ellentétes, negatív érzelem szólal meg: az ellenszenvet is magába foglaló kínzó féltékenység, hiszen a természet és Laura között bizalmas, intim kapcsolat alakult ki, míg ilyenben a költônek soha nem lehetett része.

Az utolsó két sor csattanószerűen fogalmazza meg a fô gondolatot. Ez a két sor erélyes felszólítás, türelmetlen parancs az eddigi megszólítottakhoz: ha kapcsolatba kerültek Laurával, érezhették, láthatták ôt, akkor nem maradhatnak ridegen közömbösök, szenvedjenek, lángoljanak ugyanúgy, mint a gyötrôdô, lánggal égô lírai hôs! Ember és természet kapcsolata ebben a versben újszerűen többértelmű: a mű nagy részében uralkodó gyöngéd vonzalom és szeretet hirtelen féltékenységgé válik, majd az érzô, átlelkesített természetet a költô a vele való teljes azonosulásra szólítja fel.

A Daloskönyv 35-ös sorszámát viseli a Magamban, lassan, gondolkodva járom... kezdetű vers (ez is szonett).

Az elsô strófában a magány és a csend uralkodik, s ezt egészíti ki, ehhez idomul a külsô és a belsô csendet nem zavaró lassú, vontatott ritmusú mozgás. A természeti környezet riasztó magánya, az elhagyott, ember nélküli pusztaság, a társadalmon kívüli állapot árulkodik csupán - egyelôre - arról, hogy a versindító magány és a csend nem valami kellemes, önfeledt állapot. Zaklató gondolatokat, belsô viharokat, lelki háborgásokat titkolni vágyó menekülés ez az emberek elôl (2. versszak): a védekezés, az oltalom egyetlen lehetôsége. A gondolatoknak, érzelmeknek eddig rejtett vitája ugyanis fölerôsödik, láthatóvá válik: a szerelem és a szégyen immár rejthetetlen lángja lobog az arcon a kitörni vágyó, elfojthatatlan szenvedély külsô jeleként.

A 3. strófában robban ki a panasz: a költô csak a természetre, a hegyekre, völgyekre, folyókra, erdôkre bízhatja titkait, melyeket másutt - az emberek között - rejtenie kell. - Az átlelkesített természet megértô embersége s az emberi világ kegyetlensége közti ellentét kap elôször hangot itt a világirodalomban.

Az utolsó versszak a végsô kibontakozás, s minden mozzanata a legelsô szakasz tagadása. A versindító motívumok önmaguk ellentétébe csapva térnek vissza, tökéletes, lezárt szerkezetet adva így a szonettnek. A magány nem egyedüllét, a zord, embertelen táj nem elhagyott, a lassú mozgás és a csend már izgatott, szenvedélyes vitává vált, s nincs menekülés: Ámor mindig és mindenütt a nyomában jár nyugtalanságot keltô kérdéseivel és válaszaival. - Fájdalmas, gyötrelmes állapot ez, a természet sem tudja biztosítani a lélek csendjét, hiszen a szenvedés forrása a lélekben van.

A Daloskönyv 180. szonettjének kezdôsora: Pó, földi kérgem bárhogy is sodorjad. - Élményi háttere egy utazás a Pó folyón (nyugatról keletre folyik). Laura neve nem fordul elô a versben, csak nevének szimbolikus jelentése; "az arany Lomb" (babér) s a "százszor szebb Fény" reá vonatkozik.

A vers szerkezeti elve a kétféle, ellentétes irányú mozgás: az elôre- és a visszafelé haladás szembeállítása.

*

A 2. strófa ennek a kétirányú mozgásnak eltérô jellegérôl beszél. Miben áll ez a minôségi különbség? Gondoljunk a mozgásnak nemcsak gyorsaságbeli különbségére, hanem a kitűzött cél megközelítésének módjára is!

A 3. versszak újabb ellentétet vet fel. Miért százszor szebb a nyugati Fény, mint a keleti? (Hol élt Laura?)

A 4. szakasz a kettôspont után még egyszer összefoglalja és hatásosan lezárja mindazt, amirôl eddig volt szó. Visszatér a kezdô strófa alapellentéte. Milyen költôi képek válaszolnak egymásnak az 1. és a 4. versszakban?

A vers nem csupán szerelmi költemény.

Hogyan nyilvánul meg itt a tudós humanista büszke emberi öntudata?

Hogyan utal a költô az élet kényszerű kitérôire, kanyaraira, ellentmondásaira? Minek a nyílegyenes pályája áll ezzel szemben?

*

Vágy és valóság, a szellem szabadsága és a hányatott, nyugtalan élet kényszere közti ellentmondás rányomta bélyegét Petrarca sorsára is. Kiváló művészi erények és nagy emberi bűnök, jellemhibák keverednek életében.