google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 21., péntek

Victor Hugo


                           Viktor Hugo
                       (Francia romantika)

                       A francia romantika


A francia romantika késôbb bontakozott ki, mint a német vagy az angol, és sokkal inkább közéleti-politikai jellegű, mint azok. A francia irodalom jobban kötôdött a felvilágosodás és a nagy forradalom hagyományaihoz, a napóleoni császárság pedig hivatalos művészeti irányzattá konzerválta a klasszicizmust. Egyetlen nemzet irodalmában sem kellett a romantikának olyan heves harcot vívnia elismertetéséért, mint Franciaországban, és sokan egyszerűen kétségbevonták nemzeti jellegét is arra hivatkozva, hogy az igazi francia szellemet a 17. századi klasszicizmus képviseli.
A korai "romantikusok" Napóleon ellenzékébôl kerültek ki. Mme de Stael (madám dö sztál; 1766-1817), francia regényírónô, akit Napóleon száműzött Párizsból, 1800-ban kiadott kitűnô tanulmányában (Az irodalomról) már szembehelyezkedett a klasszicizmus egyetemes igényű, öröknek vélt ízlésével, s támadást intézett az antik minták utánzása ellen - korszerűtlennek ítélve a görög-római mitológia felhasználását.
A francia romantika kezdetének dátumát - ha évszámhoz kívánjuk kötni - 1820-ban szokás megjelölni. Ekkor jelent meg Alphonse de Lamartine (alfonz dö lamartin; 1790-1869) elsô nagy lírai kötete, a Költôi elmélkedések, a 20-as években lép az irodalom színpadára egy nagy költôi nemzedék, s ezután indulnak meg a heves viták a klasszicizmus és a romantika hívei között.
Lamartine kötetének fájdalmas elégiáit nagy szerelmének betegsége, majd elvesztése ihlette. Az író - ahogy maga mondta - "a költészetet lehozta a Parnasszusról", azaz általános emberi érzelmek helyett egyéni fájdalmait, panaszait szólaltatta meg. Új szerepben jelenik meg a természet nála is (ugyanúgy, mint Wordsworth-nél): a lélek egykori boldogságát, örömét, kedves emlékeit hűségesen megôrzi az örökkévalóság számára a szépséges táj. - A kötet egyik leghíresebb darabja A tó. A költô halott kedvesének emlékét idézve keresi fel annak a tónak a partját, amely egy évvel korábban még a "drága nôvel" együtt láthatta ôt. Felsír a versben a boldog pillanatok megörökítésének vágya, az irigy, szökevény idô megállításának reménytelen hiábavalósága; a boldogság isteni percei éppúgy eltűnnek, mint a balsors napjai; ami mennyei szép volt, sohasem tér vissza. Csak a tó, a zord rengeteg, a barlang, a száz néma kôszirt ôrizheti meg mindörökre szerelmük boldogító emlékét legalább.
A francia nagy romantika a maga művészi teljességében az 1830-as fordulat után bontakozott ki. A romantikusok, akik kezdetben monarchikus és katolikus szellemben indultak el pályájukon, a 30-as évektôl kezdve műveikkel részt vettek a társadalmi harcokban is: lelkesedtek a liberális eszmékért, az emberi haladás, a szabadság prófétái lettek, szembeszálltak a zsarnoksággal, s szót emeltek a szegények, az élet megnyomorítottjai érdekében.


Hugo

Az 1830. február 25-i dátum mint az "Hernani (ernani) csatája" vonult be az irodalomtörténetbe. Ezen a napon mutatták be Párizsban a legnagyobb francia romantikusnak, Victor Hugonak (viktor ügó; 1802-1885) Hernani című darabját, s a színházban kirobbant a botrány: a klasszicizmus és az új irány hívei összeverekedtek a nézôtéren, s végül a romantikusok kizavarták ellenfeleiket a színházból. A darab témája, szerkezeti felépítése, nyelve, verselése gyökeresen eltér a klasszicista drámai szabályoktól. Victor Hugo az ún. hármas egységbôl csupán a cselekmény egységét ôrizte meg, elvetette a hely és az idô egységének korlátait. Hôse, Hernani, igazi romantikus hôs: mélabús, de nemes lelkű, lovagias bandita, akirôl csak a darab végén derül ki, hogy spanyol fônemes, s öngyilkosságával halálba űzi szerelmesét is. - A botrány valójában egy verselési újítás ürügyén robbant ki a színházban: az elsô enjambement-t (sorátlépést) hallva (ezt a klasszicista verstan elítélte) a maradiak füttykoncertbe kezdtek, a romantikus fiatalok pedig szembeszálltak velük.
Az Hernani után Hugo lett a romantikusok kétségbevonhatatlan vezére. - Victor Hugo apja Napóleon tábornoka volt, de szellemi fejlôdését édesanyja királypárti és katolikus meggyôzôdése irányította. Az ifjú költô maga is katolikus és királypárti a 20-as években, késôbb azonban mind liberálisabb elveket vallott, az 1848-as forradalom idején pedig már a köztársaság szószólója. Már az Hernani elôszavában összekapcsolta a társadalmi és művészeti szabadság követelményét. III. Napóleon császárrá koronázása után elhagyta Franciaországot, s emigrációjából a császár bukásáig (1870) nem is tért vissza hazájába. îgy lett neve a levert forradalmak, a republikanizmus s a szabadság jelképévé, személye pedig a romantikus próféta-költô megtestesítôjévé.
Hugo hatalmas irodalmi munkásságának legértékesebb része lírai költészete, a magyar olvasóközönség mégis elsôsorban fordulatos romantikus regényeit kedveli.
Ezek közül elsô nagy alkotása A párizsi Notre-Dame (notr dam; 1831). A történelmi regény izgalmas cselekménye a középkor végi Franciaországban, a 15. századi Párizsban játszódik. Valósággal életre kel benne a múlt; a történet földrajzi és eszmei középpontjában a hatalmas katedrális áll, s ekörül kavarog a fôváros népének tarka egyvelege: polgárok, diákok, katonák, csavargók, koldusok, vásári csepűrágók sokasága.
Hugo hôsei néhány eltúlzott vonással megrajzolt alakok, egy-egy tulajdonság megtestesítôi: bennük az emberi jóság, tisztaság és a sötét, ördögi gonoszság ellentéteit, (jellem)kontrasztjait állítja szembe az író. - Esmeralda, a gyönyörű táncos "cigánylány" (csecsemôkorában rabolták el a cigányok, s köztük nôtt fel) a szépség, a jóság, az emberség és a művészet képviselôje. Töretlen hűséggel ragaszkodik szerelméhez, Phoebus (fôbusz) kapitányhoz, haláláig kitart mellette. Vele szemben Claude Frollo (klód frolló), a székesegyház esperese tudós alkimista ugyan, s látszatra aszkéta életet élô pap, mégis ördögi szenvedélyek megszállottja. Érzéki vágyakozással próbálja megszerezni a maga számára Esmeraldát, orvul leszúrja Phoebust, a leányt pedig bitófára juttatja, hogy ha már az övé nem lett, ne lehessen senkié. - A Notre-Dame harangozója, Quasimodo (kvazimódó) a legjellegzetesebb alakja a regénynek: egymásnak ellentmondó külsô és belsô tulajdonságok egyesülnek benne. Hatalmas erejű, ijesztôen csúnya, púpos és sánta nyomorék, emberség dolgában mégis toronymagasan áll fölnevelôje, Claude Frollo fölött. ő is reménytelen szerelmet érez Esmeralda iránt. Hálából, mert a cigánylány a pellengéren vizet adott neki, megmenti elsô alkalommal az akasztófától, s a katedrálisban rejtegeti. Mikor a pap hazug ármánnyal kicsempészi a leányt a templom menedékébôl, nevelôjét irgalom nélkül letaszítja a székesegyház tetejérôl a szörnyű mélységbe. Elkíséri halott szerelmesét a kivégzettek tömegsírjába (a sólyomhegyi vesztôhely pincéjébe), s csak másfél év múlva találnak rá csontvázára, amint átölelve tartotta Esmeraldát.
A regény a romantika poétikájának megfelelôen váratlan és meghökkentô fordulatokkal, félreértésekkel görgeti az eseményeket. Quasimodót ártatlanul ítélik megkorbácsolásra és pellengérre; Phoebust Claude Frollo szúrta le, de Esmeraldát tartják merénylôjének, és halálra ítélik (Phoebus végül felépül sebébôl); a csavargók megmenteni szeretnék a cigánylányt, Quasimodo viszont azt hiszi, hogy ellenségei ostromolják a templomot. S végül saját anyja adja Esmeraldát a pribékek kezére, aki az utolsó pillanatban ismeri fel a gyűlölt cigánylányban saját gyermekét, akit kicsi korában raboltak el tôle.
A középkor végi világnak, a villoni idôknek sajátos és valószerű levegôje hatja át Hugo érdekfeszítô regényét, melyben az emberi boldogság utáni vágy ütközik össze a komor végzetszerűséggel.
Késôbbi regényei közül kiemelkedik A nyomorultak (1862), mely máig is legnépszerűbb olvasmánya a szép eszmékért lelkesedô közönségnek. A szegények, a nyomorultak, a megalázottak nagyszerű eposza ez, tiltakozás mindenféle igazságtalanság, jogtalanság ellen. A történet nagy része a franciaországi restauráció korában bonyolódik, s az egyes emberek életével párhuzamosan feltárul a korabeli történelem: a waterlooi csatától az 1832-es forradalomig.
Fôhôse Jean Valjean (zsan valzsan), egy becsületes favágó, aki özvegy nôvérét és ennek hét kisgyermekét igyekezett tisztességes munkával eltartani. Még 1795-ben történt, hogy Jean Valjean az éhség kényszere miatt kenyeret lopott a gyerekek számára. Gályarabságra ítélték ezért, de többször szökni próbált, s csak 1815-ben szabadult 19 évi raboskodás után. A fegyencélet durvává, gonosszá tette, de egy szentéletű püspök váratlan jósága következtében látványos jellemfordulat ment végbe benne. Ellopta ugyanis a neki éjszakai szállást adó pap ezüst evôeszközeit, de mikor a csendôrök visszavitték hozzá a lopott tárgyakkal, szállásadója még két ezüst gyertyatartót is odaajándékozott neki. Ez az irgalmas cselekedet elgondolkodtatta: megundorodott korábbi életétôl, s ettôl kezdve a jóság és az emberszeretet irányította minden lépését. Nevet változtatott, egy találmánya révén gazdag ember lett, s kinevezték egy kisváros polgármesterének. Vagyonából iskolákat építtetett, segélypénztárt alapított öreg és munkaképtelen munkásoknak, ingyen gyógyszertárat nyitott, s az egész vidék jótevôjévé vált. Javert (zsaver) rendôrfelügyelô azonban felfigyelt rá, s a törvény elôl Párizsban kellett rejtôzködnie kis védencével, Cosette-tel (kozett), egy szerencsétlen prostituált árvájával. Cosette késôbb egy derék ifjú, Marius (máriüs) boldog felesége lett, Jean Valjean pedig elhagyottan és boldogtalanul tengette életét. Csak halála óráját szépítette meg a két fiatal látogatása és szerelmes boldogsága.
Marius alakjába önmaga sorsát, világnézeti fejlôdését is beleszôtte Victor Hugo. A rokonszenves fiatalembert elôkelô és gazdag nagyapja királyhűségre nevelte, szembefordította a waterlooi csatában megsebesült édesapjával, Napóleon ezredesével. Csak az ô halála után ismerhette meg Marius apja érdemeit, s ettôl kezdve republikánus és forradalmár lett. Az 1832-es felkelés idején bátran harcolt a barikádokon - többek között a hôsi halált halt kis utcagyerekkel, Gavroche-sal (gavros) együtt -, s életét is csak Jean Valjeannak köszönhette, aki a Párizs alatti csatornalabirintuson keresztül mentette ki a harcokból.
A forradalmi pátosz, a megigazult emberi jóság, az elesettek iránti megható részvét teszi felejthetetlen olvasmánnyá A nyomorultakat. A regényben megszólal annak a hazug és erkölcstelen társadalmi rendnek keserű kritikája is, melyben egy volt fegyenc és egy utcalány képviseli az erényt. - A jóság és az emberi tisztaság ellenpontjaként - a romantikus látásmód alapján - megjelenik a regényben az emberi aljasság, gonoszság ábrázolása is a csatatér sebesültjeit fosztogató, rabló, a szegényeket szipolyozó Thénardier (ténargyié) alakjában.



   A  francia  romantika nagy irójának  számos  művének  rádióra
feldolgozott     változatai    megtalálható      a Magyar     Rádió
Hangarchivumában.  Hallgassuk  meg ezeket a müveket  ,  elemezzűk
öket és nagy élményben lesz részünk.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése