WALT WHITMAN (1819-1892)
Hallom Amerika dalát
Hallom Amerika dalát, hallom sokféle szent
énekét,
A kézművesekét, mindegyik aszerint dalolja a
magáét,
hogy
jókedvű-e vagy komoly,
A magáét dalolja az ács, miközben a deszkáját
vagy a gerendáját
méri,
Azt dalolja a kôműves, amikor munkájához
készülôdik vagy
abbahagyja a munkáját,
Azt a révész, ami az életéhez vagy a
csónakjához tartozik,
dalol
a fedélzeti matróz a gôzhajón,
Dalol a cipész, miközben a munkaszékén ül, a
kalapos,
miközben áll,
Hallom a favágó dalát, a szántó béreslegényt,
ahogy reggel elindul,
vagy
ahogy délben megpihen, vagy amikor lemegy
a nap,
Az anya gyönyörű dalát, vagy a dolgozó fiatal
asszonyét, vagy a
leányét, aki varr vagy mos,
Mindegyik azt dalolja, ha férfi, ha nô,
amihez köze van, és nem
egyebet,
Napközben azt, ami a nappalé - és éjjel
hallom a robusztus, vidám
sihederek csapatát:
Erôteljes, zengô dalaikat dalolják, ahogy
csak a torkukon
kifér.
1860
(Szabó Lôrinc fordítása)
Téli mozdony
Téged dalollak,
A tomboló viharban, a hóban, a hanyatló téli
nap
alkonyatán,
Teljes fegyverzetedet, mértékes kattogásod és
forradalmas
dübörgésed,
Fekete, hengeres tested, aranyos bronzod és
ezüst acélod,
Súlyos haránt-rudaid, párhuzamos-egyforma
kerekeid,
forgó,
oldalt csikorgó kerekeid,
Ütemesen neki dagadó dohogásod és
hortyogásod, távolba veszô
zakatolásod,
Elôre meredô nagy lámpásodat,
Hosszú, halványan libegô füstbokrétádat,
melyet gyengéd bíbor
színez,
A kéménybôl kipöfékelô sűrű-sötét
füstfellegeidet,
Remekbe kovácsolt testedet, rugóid és
szelepeid, kerekeid remegô
ragyogását,
Engedelmesen utánad kocogó vidám kocsijaidat,
Melyek csendbe-viharba, lassan vagy gyorsan
mindig
követnek.
Te a modern élet példája, - jelképe a
mozgásnak s erônek -
szárazföld ütere,
Téged dalol ez egyszer a múzsám, versekben
énekel,
ahogy
lát
Birkózva az ölelô szélrohamokkal és
hófúvással,
Amint nappal füttyentve rohansz tovább,
Éjjel pedig néma lámpáid lengeted.
Tűztorkú szépség.
Dübörögj végig az énekemen garabonciás
muzsikáddal, lobogó éji
lámpáiddal,
žrülten vihorászó kacajoddal, visszhangzó és
mindent megingató
földrengésszerű robajoddal,
Te önmagad törvénye, mindig tulajdon nyomodat
ôrzô
(A könnyes hárfa s a nyafka zongora beteg
érzékenysége nem a
tiéd)
Rémült trilláidat a szikláknál s a dombok
fordulóinál
Röpítsd a puszta vidékre, a puszta tavakra,
A nagy szabad égbe bátran, vidáman és erôsen.
1876
(Kosztolányi Dezsô fordítása)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése